Bartis Attila: A vége

Első könyvem, amelynek már az elején tudom, hogy újra fogom, újra kell olvasnom. Egyébként számomra fontos a történet újdonsága, ezért nem szoktam újranézni filmeket, újraolvasni könyveket. Hogy Bartis Attila kötetéről mégis tudtam, ezzel másképpen lesz, ahhoz már csak az is elég lenne, ha ennyit mondok: olykor bármennyire fájdalmas is volt, nagyon szerettem, nagyon jó volt a hangulatában lenni.

hiddal

Nem keltett bennem különösebb rajongást, hogy előre tudtam, a regény egy fotográfusról szól, Szabad András mesél az életéről. Az is inkább enyhe gyanakvást szült, amikor a kötet román nyelvű fordításának kolozsvári bemutatóján azt mondták róla: a történetek is fényképszerűen követik egymást. Biztos túl sok rossz fényképet láttam már… Erre most, hatszázegynéhány Bartis-oldallal később többé sosem tudom már egy fényképen csak az éppen megörökített pillanatot látni. Most úgy érzem, ez inkább jó, mint rossz…

Pedig a mondatai is olyan rövidek, mint egy kattintás a fényképezőgéppel, zöme alig egy-két szóból áll, a leghosszabb se több három kurta sornál. Eleinte fullasztott, mintha tizedmásodperces lélegzetvételekkel kényszerítenének létezni, amikor pedig kiadós szaladás után nagykanállal inkább teli tüdőre habzsolnád a levegőt. Aztán észre se vettem, mikor vált annyira természetessé, hogy félek, nem lesz egyszerű „visszaszokni”. Aztán a velős mondatokból jelenetek épülnek, történetek ütnek-vágnak-örvendeztetnek, és egyetlen szó sincs pluszban, mintha kimérték volna, pedig dehogy, hiszen oly természetesen jönnek egymás után. Zárójeles címszavakkal utazunk az időben, gyerekkorból erotikába, látszólag jelentéktelen családi pillanatoktól Budapestig, ahol leküzdhetetlen a távolság a szűk lakás két szobája között, és olykor bizonytalanságból őrjítő bizonyosságokba. Hát ezért is újra kell olvasni ezt a fotókiállítást. Ráadásul gyönyörűek a szövegképek, és élesek, tiszták. Egyszerűek, mégis csordultig teltek érzelemmel, fenttel és lenttel.

hangyakicsi

Olvass bele: A vége

Azt is mondják erről a kötetről, hogy a kommunizmusról, a magyarországi rendszerváltásról is szól. (Sőt még a kilencvenes évek máig érvényes fejvesztett kiútkereséséről is egy kicsit, éppen eleget.) És tényleg, de a képkockákon, a sorsokon, keserűségeken, a félreértéseken, csúsztatásokon, szerelmeken, veszteségeken keresztül olyan finoman és döbbenetesen, amilyen végzetesen és banálisan és drámaian csak történik a megismételhetetlen élet – szerencsére nincs ebben semmi dokumentumszerűség, nem szociográfia, végig megmaradunk valami, szókimondásában is nagyon szép irodalomnál.

Azok sem fognak csalódni, akiknek fontos a cselekmény egy könyvben – mindvégig fordulatos a történet. Filmvászonra való, érdekes volna látni, mit bírna kihozni belőle Hollywood és párhuzamosan mondjuk egy Almodovar vagy Lars von Trier. Volt szerencsém látni a Bartis Attila korábbi regényéből (A nyugalom) és színdarabjából (Anyám, Kleopátra) készült színpadi történetet a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós társulatának pazar előadásában, és nagy kíváncsisággal reménykedem, hogy ebből a könyvből is készül majd előadás valamely közeli társulat színpadán.


Bartis Attila A vége, Magvető Kiadó, Budapest, 2015

Bartis Attila Marosvásárhelyen született 1968-ban. 16 éves, amikor szüleivel Budapestre költöznek. Nemcsak íróként ismert, fényképeivel több kiállításon vett már részt. Regényeit (A séta, A nyugalom, A vége) több nyelvre, köztük románra is lefordították. Érdekesség: A nyugalom és A vége című kötetei között 14 év telt el.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozsvári Egyetemi Könyvtár központi és bölcsészkari részlege

Bihar Megyei Gheorghe Sincai Könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

A könyvtárhasználat feltételeiről az egyes könyvtárak honlapjain találsz tájékoztatást.

Reklámok

Egy családi ékszer igaz története

Kétségtelenül a 2015-ös év könyvtermésének egyik legizgalmasabb darabja volt Silingi Terézia* terjedelmes családregénye. Az Ómama nyaklánca már a címében is valami ódon bájt hordoz, ámbár maga a történet aligha nevezhető bájosnak. Sok minden másnak igen. Lebilincselőnek, felkavarónak, álmélkodásra késztetőnek, szórakoztatónak, de leginkább a már említett „izgalmas” jelzőt tudnám újra és újra kiemelni vele kapcsolatban.

k1

Induljunk ki rögtön abból, hogy adott egy hölgy, aki betöltötte már 70. életévét, tehát jócskán nagymamakorú, amikor – leginkább saját maga és közvetlen családtagjai szórakoztatására és okulására – elkezdi megírni férje családjának történetét. Tegyük hamar hozzá: nem csak neki magának nem volt eddig semmi köze az írásban történő önkifejezéshez, de családjában sem akadt még soha példa ilyesmire. Ő maga évtizedekig dolgozott a Budapesti Harisnyagyárban, közben családanyaként is helytállt, és évekig ápolta férje idős nagymamáját, majd édesanyját, akik sokat meséltek neki a család történetéről. Ezek a régi történetek egy idő után már szinte önálló életre keltek, de legalábbis felvetették az igényt, hogy rendszerezve őket, kikeredjen belőlük valami. De mi is? Nem történelmi igénnyel megírt regényt, mert – valljuk be – a történészek olvasás közben időnként a szívükhöz kapnak. Nem is dokumentum, mert ahhoz túlzottan személyes. De nem is regény, mert ahhoz meg túlzottan dokumentum-jellegű. Bajban lennénk tehát, ha megpróbálnánk műfaji keretek közé szorítani, ezért maradjunk inkább a szerző által megjelölésként használt „igaz családregény” meghatározásnál. Fogadjuk el, hogy lehet ilyen, hiszen a Zimber család valóban egyike a budafoki (azelőtt Promontor) német ajkú családoknak – ezt a szerző régi családi fotók, dokumentumok közreadásával hitelesíti –, történetük pedig leginkább filmre kívánkozna. Talán emiatt is tűnik maga a könyv is némileg filmszerűnek, Silingi Terézia ugyanis rövid snitteket felvillantva ragadja ki a família 1847 és 1990 közötti nem rövid időszakának legfontosabb eseményeit, történéseit, mozzanatait. Kicsit olyanszerű, mint amikor egy háziasszony a konyhaasztal mellett mesél hallgatóságának, ízesen, ugyanakkor pontosan, bár a természetszerűleg hiányzó részeket némi fantáziával kipótolva. És ezzel meg is fejtettük a titkot: olvasás közben ugyanis azt érezhetjük, hogy pereg a szemünk előtt az elmesélt történet, szinte látjuk, halljuk a szereplők szívdobbanásait, érzéseit.

omama borito(Spoiler következik.) Együtt sírunk a gyermekeit szörnyű járványban elveszítő édesanyával, együtt örülhetünk a szülői ellenkezést végre legyőző fiatalemberrel, aki számos nehézséget legyűrve feleségül veheti két gyermeke édesanyját, de együtt aggódhatunk a bátyja kocsmájának vezetésében kitűnően helytálló lánnyal, aki végül is kivívja magának az önálló döntés és a saját család jogát. A Zimber család ágai-bogai sokfelé nyúlnak, egy idő után már alig is követhető, ki kinek a fia-lánya. Mindannyian becsületes, dolgos emberek, keményen küzdenek a megélhetésért, családjuk boldogulásáért, igyekeznek túlélni a háborús borzalmakat, mígnem eljön a vészkorszak, amikor minden mérlegre kerül. A németként biztonságban élő család úgy dönt, kiveszi részét az ártatlanok védelméből, legalább tucatnyian köszönhetik nekik az életüket. Később a megtorlás őket is eléri, és hiába a sok mentő tanú, súlyos büntetéseket, megaláztatásokat kellett elviselniük az immár idős Zimberéknek. A kezdeti időkben kétkezi munkából élő család végül hosszas küszködés és a svábokra jellemző szívós, kitartó, minden akadályt leküzdő előre haladás során éri el a polgári jólétet, majd gazdagságot, és onnan zuhan végül vissza a nélkülözésbe, miközben végigéli a magyarországi németség 20. századi történetének legfontosabb fordulópontjait (kitelepítés, kényszermunka stb.) A család végül szétszóródik a nagyvilágban, ám az a bizonyos nyaklánc generációról generációra vándorol, és megmarad a család tulajdonában a legnagyobb ínség közepette is, mintegy az összetartás és összetartozás jelképeként. (Spoiler vége.)

Silingi Terézia könyve olyan világba kalauzol vissza, amely ma már alig hihető. Itt ugyanis az erősen férfiközpontú társadalom diktálja a játékszabályokat, az asszony és a gyermekek feltétlen engedelmességgel tartoznak, a lázadást nem nézik jó szemmel. Ugyanakkor azonban erős nőalakok sejlenek fel (Baba, Rézi, Klára, Teri), akik adott esetben képesek helytállni, sőt a nehézségek hatására komoly jellembeli fejlődéseken is átmennek. Amatőr írótól szokatlan az a fajta jellemábrázoló készség, amely Silingi Teréziát jellemzi, ezért arra kell gondolnunk, hogy mindig is ott szunnyadt benne a nagy mesélő. S úgy tűnik, a könyv sikere meghozta a további alkotói kedvet, hiszen a szerző egy interjúban azt nyilatkozta: a jövőben saját családja ugyancsak izgalmakban bővelkedő történetének összefoglalását tervezi. Olvasóként ennek csak szurkolhatunk.


*Silingi Terézia: Ómama nyaklánca, 2015, Szilvia és Társa Kiadó

Ha nagy leszek, szoftvertesztelő leszek

Vagy gépitanulás-szakértő. Projektmenedzser. Varró Dani versben mondja el, eszik-e vagy isszák a digitális forradalom teremtette új szakmákat. A könyvecske teljes mértékben ingyenes és szabadon terjeszthető, színes és színezhető változatban egyaránt. Varró Dani ráadásul egy népdalos csavart is beleszőtt az egészbe. Nézzük csak…

Lassan húsz éve vagyok újságíró, ebből 15-öt IT vagyis információ-technológiai újságíróként töltöttem. Nagyon sok hasznos és haszontalan dolgot láttam és tapasztaltam pályafutásom alatt, de a Ha nagy leszek, szoftvertesztelő leszek című verseskönyvnél hasznosabbat bizony nem. És hogy miért? Mert azok, akik közelről ismerik az IT szakmát, tudják, hogy informatikusnak lenni rég nem azt jelenti, hogy egy kövér, szemüveges, szakállas pasas ül egy sarokban, számítógépekkel körbevéve és kódol. Csendben és egyedül. Senkihez sem szól, csak ha valaki negyedszerre panaszkodik, hogy nem indul a számítógépe.

autos field teszter

Nos, ez már rég nem igaz. Mert ott van például a UX designer vagyis felhasználói élmény fejlesztő, akinek az a feladata, hogy a felhasználó fejével gondolkodva tervezze meg a weboldalt, hogy az ember szívesen elidőzzön az oldalon, kényelmesen megtaláljon mindent. Vagy ott van az adattudós – data scientist – aki meg a különböző érzékelők által összegyűjtött adathalmazból próbál értelmezhetőt kitalálni, az összefüggéseket keresi közöttük, és igyekszik úgy megjeleníteni az adatokat, hogy azokat könnyedén meg lehessen érteni. És – ígérem, ez lesz az utolsó – ott van a szoftvertesztelő, akinek az a feladata, hogy a szoftverfejlesztő, programozó által megírt kódot tesztelgesse, keresse a hibákat, megmondja, hol mit kell javítani. Olyan mint az újságíró és a szerkesztő viszonya: egyikük alkot, a másik kommentál, hogy miért nem jó, amit amaz megírt.

És mindezt mi, akik az informatikát már ismerjük valamennyire, tudjuk. De a szülők többsége, akik terelgethetik egyik vagy másik szakma felé gyermeküket, nem. A valóság az, hogy a jövőben mindenkinek értenie kell valamilyen szinten az informatikához. Az orvosoknak is IT rendszerekben kell betegadatot rögzíteni, az ács drónokkal vizsgálja meg a háztetőt, a festő is számítógépen keveri ki a színeket. Minden szakmához szükség lesz valamilyen szintű, alapvető IT tudásra. Mint ahogy szükség van arra, hogy tudjunk olvasni, számolni, írni.

Az autós navigációs szoftvereket fejlesztő NNG gondolt egyet és Varró Dánielnek feladatául tűzte ki, hogy ezeket a különböző informatikusi szakmákat megzenésítse. Illetve versbe foglalja, amit Dani azzal egészített ki, hogy ez a 12 vers ismert népdalok mintájára, zenéjére íródott. Hogy mely népdalokéra? Nos, azt mi sem áruljuk el, de ha valaki felismerne egy-egy népi rigmust a versekben, az ossza meg kommentben velünk is. Egy puszit küldünk neki ajándékba.

Az illusztrátor Baranyai (b) András sem bízta a véletlenre a dolgokat, a rajzokon egyformán képviselt mindkét nem (a valóságban még nem tartunk itt, férfias szakma az IT).

Szóval megszületett ez a kis kötet, amihez színező is jár, és amelyet bárki letölthet ingyen és bérmentve az NNG weboldaláról. És mivel A4-es formátumban készítették el, már csak egy nyomtató kell és a fizikai valóságában is fogható a könyv. A versek zseniálisak, így nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, az NNG PR költségvetésének egy része jó helyre ment, köszönjük! Többet nem is kell írnom róla, mindenki töltse le és saját gyermekének elolvasva – vagy a nagyobb gyerkőcnek odaadva – döntse el, megérte a papírt és a nyomtató festéket erre használni? Szerintem igen.

A könyv és színező innen tölthető le: https://www.nng.com/hanagyleszek

machine learning szakerto