Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

1986. július Ketten álltak a kapuban. A mosolygós arcú nagymama és a szúnyogcsíptelábú unoka. Langyos este volt, beszélgettek, kacarásztak. A nagymama megsimogatta a kislány fejét, mutogatott, nevetgélt. A kapu előtt egy feketébe öltözött, komor arcú öregasszony haladt el.

20180726_083005

– Isten áldjon, lelkem! – szólt oda a nagymama. Hogy vagy lelkem, éldegélünk?!

Az meglepődve mondott valamit és sietett is tovább.

A nagymama hosszan nézett utána.

– Látod kislányom, ez volt nagyapád szeretője!… Hogy ebből milyen csúf vénasszony lett – jegyezte meg halkan, inkább csak magának. – …én még mindig szemrevalóbb vagyok…

***

Én akkor nem értettem, hogy nagymama miről beszélt – abban sem voltam biztos, hogy mit is takar a fogalom –, szavai természetesen hangzottak, ugyanígy mesélte iskolai élményeit. Azt sem vettem észre akkor, hogy az egy olyan ünnepélyes pillanat volt, amikor nagymama kendőzetlenül beavatott a világába. Abba a világba, ami összetettsége és bonyolultsága ellenére is a legélhetőbb volt. Nagymamám nem ismerte a társadalmilag elvárt, kötelező képmutatást, az illendő megdöbbenést, nem ítélkezett, életkedvét és örömét nem vette el semmi. Jobb helyen is előfordult már – mondogatta, ha meg akarták botránkoztatni, így mindennek megvolt a célja és értelme, ok-okozata, ami egy jól felhasználható tanulságban végződött.

Hogy mi köze van nagymama történetének egy XIX. századi regényhez? A hozzá kötődő emlékeim nélkül Celestine csak egy anakronisztikus figura marad volna – de az is lehet, hogy a regény után sikerült igazán megértenem nagymamát… Ő volt a mi XX. századi Celestine-ünk.

Amikor 1900-ben Octave Mirbeau megírta az Egy szobalány naplóját, nem is gondolta, mekkora botrányt kavar regényével. Nemcsak a témaválasztása miatt támadták (szeretők, szexualitás, kitartottak, polgári képmutatás), hanem leplezetlenül nyílt, „illetlen” hangja miatt is, ami igencsak felkavarta a kényelmes közerkölcsöt. Illetlen, hiszen nem tud olyan jólnevelt lenni, mint a regényben szereplő úriasszony, Madame Xaviera, aki minden egyes kijelentéséhez-kérdéséhez hozzáteszi az „illik”szót – „pedig csupa olyan dologról beszél, ami nem illik – állapította meg Celestine”. A kortársak többek közt pornográfiával vádolták, hiszen a főszereplő Celestine természetes és nem szégyellnivaló ösztönnek tekinti a nemi vágyat, vállalhatónak a szerelmet, amit ha elfojtanak, sebezhetővé és nevetségessé teszi az embert (lásd Lemaitre urat vagy az elhanyagolt, szereleméhes szépasszony figurát.) Celestine, aki Párizsban nevelkedett, ismeri a polgári finomkodásokat, azonban ugyanolyan fölösleges dolognak tartja, mint a századelő divatos lelki nyavalyáit.

Octave Mirbeau regényét lehetetlen pornográfnak tekinteni. Ne feledjük, hogy 1900-ban, egyidőben a regénnyel jelenik meg a francia irodalom egyik legvitatottabb darabja, a Tizenegyezer vesszőcsapás (Mirbeau regénye az Apollinaire mű mellett egy rózsás lányregény), előfutárnak ott vannak De Sade XVIII. századi írásai, de a kortárs képzőművészetben is megjelentek a szexualitás sokkoló ábrázolásmódjai (Egon Shiele!). Ezekkel szemben Mirbeau célja nem a puszta érzéki hatás, hanem szatirikus és groteszk társadalomrajzot készít, ami több Zola komor naturalizmusánál, rakoncátlan, de nem brutális (arra ott az egy évvel korábban megjelent Kínok kertje): íme, ezek vagyunk mi, tessenek megbotránkozni!

A regény főalakja, Celestine ösztönös, de kiegyensúlyozott figura. Tudja, hogy mit akar, melyik az a határ, ameddig el lehet menni, hogy se áldozattá, se puszta haszonélvezővé ne váljon. A hamvas, kék szemű szolgálólány tudatában van szépségének, ismeri a női cselfogásokat, sorsa a révbe érésig egyforma kísérletezés az egyik háztól a másikig, egyik ólból a másikba. Szerelmi kapcsolatainak viszont tudatos resztvevője, ebben a testiségben nincs semmi dráma, sem kiszolgáltatottság. Celestine szereti a szerelmet, olyan, „akinek a nyakát ha megcsiklandozza egy férfiszáj… már kész is van!

A polgári ostobasággal szemben, ahol erősen él a takargatás szokása, Celestine pajkos nyíltsága, szókimondó életszemlélete felülkerekedik ezeken a társadalmi buktatókon, és „romlottsága” ellenére erkölcsi győztessé válik azokkal szemben, akik nem merik felvállalni emberi természetüket.

Celestine szeret és tud élni, olyan bölcsességet birtokol, ami egyensúlyban tartja őt az ösztön és a józanész vezette világban. Bár a regénynek több filmadaptációja is született, egyik sem tudja visszaadni ezt az életörömöt, ami alapjában jellemzi Celestine-t és felvértezi.

A regény formailag napló, Celestine szemén keresztül ismerjük meg a polgári világ visszásságait, a szerelemben elhanyagolt szépasszony prototípusát, a tiszta és szenvedélyes szerelmet, és végül a zolai tisztes úriház(ak) történetét („kívül rózsás, de belül romlott”).

A szolgálók társadalmi kiszolgáltatottságára is rámutat („Celestine… szép név, szavamra! Csak majd a Madame ne kívánja, hogy megváltoztassa… ez neki már szokása”), lakáskörülményeikre (a cselédek számára nincs ebédlő, ott étkeznek a konyhában, az asztalon, ahol a szakácsnő napközben a piszkos munkát végzi, szobájuk fűtetlen, huzatos, a bútorzat rozoga), szokásaikra (fegyverük a gazdákkal szemben, hogy részletesen kitárgyalják az urak és úriasszonyok viseltes dolgait) stb. Celestine valahol a két véglet között áll, a rendszeres pletykálkodásokon nem vesz részt és okosan vonja ki magát a gazdák önkénye alól.

„– Mindjárt megmondom, hogy önnek mit kellene tenni, Celestine kisasszony. Fel kellene jelentenie Lanlaire-t erkölcstelen közeledés és szeméremsértés miatt. Ugye, ez pompás ötlet?

– De kapitány úr, a Monsieur sohasem közeledett erkölcstelen szándékkal, és nem sértette meg szemérmemet…

– És aztán? Hát ez baj?

– De hiszen nem jelenthetem fel…

– Mi az, hogy nem jelentheti fel? Ennél semmi sem egyszerűbb. Tegye meg a feljelentést, és jelentsen be tanúnak Rose-zal együtt. Mi aztán majd bizonyítjuk a tárgyaláson, hogy mi mindent láttunk… mindent!

pdfkep 

 

Olvass bele: Egy szobalány naplója

 


Octave Mirbeau Egy szobalány naplója, Kossuth Kiadó, Budapest, 2016, ford. Pálföldy Margit


Octave Mirbeau (Trévières, 1848. február 16.–Párizs, 1917. február 16.) francia újságíró, műkritikus, pamfletszerző, regény- és drámaíró. Két leghíresebb regénye a hagyományosan gondolkodók által erkölcstelennek ítélt Kínok kertje (Le Jardin des supplices, 1899) és az Egy szobalány naplója (Le Journal d’une femme de chambre, 1900), amelyeket mintegy harminc nyelvre lefordítottak. Az Egy szobalány naplójából eddig négy filmadaptáció készült: 1916-ban Oroszországban egy némafilm, 1946-ban az Egyesült Államokban (rendező: Jean Renoir), 1964-ben francia nyelvű filmadaptációt forgatott Luis Bunuel spanyol rendező, 2015-ben pedig Benoit Jacquot.


A kötet itt kölcsönözhető:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Szabadon letölthető e-könyv, több formátum: Magyar Elektronikus Könyvtár

Reklámok

Titok, varázslat A csodálatos Wavelrey-kertben

Manapság, ha olvasok, elsősorban azért teszem, mert kikapcsolódásra vágyom. A felkavaró történeteket és a zaklatott műveket egyáltalán nem kívánja a lelkem. Amit keresek, az egy hiteles mesélő.

deszka alma

Sarah Addison Allen világa varázslatokkal teli, könnyed és magával ragadó. Szeretem benne, hogy a szereplőit olyan árnyalatokkal és részletekkel festi meg, amitől szinte látom magam előtt, miképp mozdulnak, hogyan vesznek levegőt. Velük gondolkodom, őrlődőm, velük félek és velük örülök.

A csodálatos Waverley-kert volt az első, amit az írónőtől olvastam. Az Észak-Karolina állambeli Bascomban minden családnak kőbe vésett életmodelljei vannak, amiket az utódok akarva-akaratlan követnek (azért maradjunk annyiban, hogy erre a való életből is rengeteg a példa). Van olyan család, ahol a férfiak mindig idősebb nőket vesznek feleségül, vannak nők, akiknek hihetetlen kisugárzásuk van, természetesen minden fényüket férjükre irányítják, s így az sose hagyja el őket. A Waverley család nőtagjai mind-mind valami különleges képességgel rendelkeznek.

Vesztemre késő este kezdtem el olvasni a könyvet. Ciripeltek a tücskök, aztán csak arra eszméltem, hogy már a madarak csicseregnek és reggel lett. Megérte.

Bármennyire is könnyed limonádé ez a könyv, az olvasásélmény mellett azért kínál néhány kérdést, amin nem árt néhanapján elgondolkodni. Tegyük fel, hogy Biscomban élsz. Ennél-e az almából, amit a Waverley-kert fája dobál? A város lakói már rég tudják, hogy az almafa titkokat sugall; ha a gyümölcsét megeszed, látni fogod magad előtt életed legmeghatározóbb momentumát. Tegyük fel, hogy jó a mozi, ami pereg előtted. De már megtörtént veled. Akkor úgy élhetsz tovább, hogy az élet semmi kimagaslót nem tartogat már számodra. Hányan élünk a múlt képei között – bezzeg régen minden jobb volt! – és vágyunk vissza régi díszletek közé. Csak azt feledjük el néha, hogy ha vissza is mehetnénk, már nem ugyanaz a szereplő lépne általunk színre.

Maradjunk még mindig a pozitív képeknél; tegyük fel, hogy még előtted van az a mindent elsöprő érzés, amit átélsz majd, valamikor. Azt ugye nem lehet tudni, hogy mikor fog bekövetkezni, de teljességgel biztos vagy benne, hogy majd akkor leszel boldog, ha… Ha pontosan azt a filmkockát fogod látni, ahogy azt az alma megjósolta. Addig csak telnek-múlnak a napok, és te biztos vagy benne, hogy valamikor majd nagyon boldog leszel, és emiatt elszalasztod azokat a filmkockákat, ahol szintén ott a varázslat, csak te nem veszel róla tudomást. Így is sokan képesek leélni éveket, hogy azt mondogatják magukban, majd akkor leszek boldog, ha… És itt jöhet egy szép, hosszú felsorolás, hiszen a fénynek épp így kell az arcomra esnie, a leveleknek pontosan ezt a hangot kell susogniuk a fejem felett. A jövőbe helyezett idillikus boldogság is csalóka lehet.

S ha esetleg életünk legmeghatározóbb momentuma valami szörnyűség is lenne?! „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…”

De azt tanácsolom, bárhová is igyekszünk, a pokolba vagy a felsőbb világokba, mindenképp vigyünk magunkkal egy jó könyvet.

boritohu

 

 

 

Olvass bele: A csodálatos Wavelrey-kert

 

 


Sarah Addison Allen A csodálatos Wavelrey-kert, Könyvmolyképző Kiadó Kft., 2010 (Eredeti cím: Garden Spells, megjelenés éve: 2007)

Sarah Addison Allen 1971-ben született, az észak-karolinai Asheville-ben. Első nagyregénye, A csodálatos Wavelrey-kert New York Times bestseller lett. A történet 2015-ben First Frost címmel folytatódik, a magyar kiadás még várat magára. Műveit 30 nyelvre fordították.


A kötet itt kölcsönözhető:

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

(Fél)úton önmagunk felé – a kolozsvári tiniregény

Czire Hanga Debóra Félutasok című ifjúsági regénye a szerző életkora miatt vethet fel értelmezési gondokat. Ha az olvasó „komoly” felnőtt, szinte magától értetődik, hogy a mindössze 15 éves szerző (azt már le se kell írni, hogy első) könyvével kapcsolatban mélyreható, és a későbbiekre nézve építő kritikákat fogalmazzon meg. Szinte előttünk van a kép: olvasás közben meg-megigazítja a szemüveget az orrán – amolyan tanárnénisen.

Félutasok

Aztán itt van a lelkendezős-beájulós értelmező típusa, aki odáig van meg vissza, hogy te jó ég, itt van egy 15 éves tini, aki odáig merészkedik, hogy regényt írjon – még csak nem is valami karcsú verses- vagy novellakötetet. És még mondják, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, megijednek az erőfeszítéstől – és tessék, itt az ellenpélda, rebegi párás tekintettel.

És van még egy harmadik is – mondjuk ő a lelkendezős-beájulós típushoz van közel –, aki a regényt olvasva mindent elhisz, ami ott le van írva, hiszen ugyan ki ismerhetné jobban a tinik világát, ha nem egy tizenéves. Végre egy igazi tiniregény, amikor nem egy felnőtt ereszkedik le a kamaszok szintjére, és próbálja beleélni magát a világukba, hanem egy a tinik korát és mindennapjait élő ír róluk, és közvetve magáról. Szerző és könyv tökéletes egymásra találása: telitalálat.

Jómagam úgy döntöttem, egyik végletet sem fogom követni – habár az első igencsak csábító lenne – de mégsem. Úgy döntöttem, az a legcélravezetőbb és a megértés szempontjából legkorrektebb, ha hagyom a regényt a maga szabályai szerint működni, hatni, és legfeljebb működésmódját és hatását konstatálom. Lássuk, irodalom-e vagy sem. A (szép)irodalmiság legfőbb ismérve ugyanis, hogy hat rám, elindít bennem valamit, több leszek tőle. A többi meddő okoskodás.

Vegyük sorra tehát az olvasói élményeket. Az amúgy vékonyka cselekmény – egy színpadi előadásban átélni olyan élményeket, amelyekre a főhősnő Viki a valóságban vágyakozik – tényleg telitalálat. Persze, mire is vágyhatna egy ilyen korú lány, ha nem rózsaszín, de azért haveri, együttbulizós, -filmezős szerelemre – igen, ez már ismerős. De a szerelem mellett legalább olyan erős, ha nem erősebb az örök barátság szála, annak hepéi és hupái, örömei és fájdalmai. Na igen, bólogathatunk, tipikus kamaszproblémák. Igen ám, de ahogyan és amilyen hangon meg van írva, ki van párnázva, alá van dúcolva ez a cselekmény, az igazán figyelemreméltó. Ahogy az elindított hangnemet következetesen, a regény végéig kitartja. Ha a könyvet találomra felütjük az első, a századik, majd a háromszázadik oldalon, ugyanaz a hang, ugyanaz a lány beszél. Nincsenek stílustörések, döccenések, kiforratlanságok. Annak a Vikinek a hangját halljuk, aki a regény végére jó ismerősünkké, barátunkká vált, mert megismertük a belső világát, örömeit, vágyait és rémálmait.

Félutasok1Na de a kritikus én is résen van olvasáskor – ha már nem vagyunk feltétlenül a lelkendezős fajtából. Mert azért veszélyek is leselkednek jócskán egy tiniként írt tiniregényre. Először is a lelkizős lányregény veszélye, amikor az önnön mélységeitől megittasulva meg akarja mutatni, hogy mennyire otthon van az érzelmek világában, olyan érzelmi húrokat pendíthet meg az olvasóban, amiket eddig senki. Erre csábít az egyes szám első személyű, vallomásos narrátori hang is. A Félutasok elkerüli ezt a csapdát. Kamaszfőhőse teljesen átlagos fiatal, legfeljebb szolid és jólnevelt, aki unja az iskolai órákat – tegyük hozzá: a regénybeli iskola is inkább a kapcsolatok, barátságok megélésének terepe –, szabadidejében csetel, sorozatokat néz, miközben nassol, és persze bulizni jár. A mai átlagos kamasz életét éli. Habár az érzelmi élet az elsődleges számára, a kapcsolatok intenzív megélése, de a narrátori hang az érzelmek festésében is visszafogott. Viki képes az önmagával szembeni távolságtartásra, akár öniróniára.

Megjegyzései, habár nem mentesek a (kamaszos) bölcselkedéstől, pontosak, még a legapróbb helyzeteket is minősíti. Például a családi bevásárlás kapcsán: „nemsokára belevetettük magunkat a bevásárlóközpontok hamis biztonságot árasztó varázsába.” Igaz, néhol a helyzetekből levont általános érvényű bölcsességek kilógnak a (könyv) sor(ai)ból, mintha a történetbeli helyzet nem volna elég, valami érettséget fitogtató általánossággal kellene megspékelni. Mint az első tábori napon az ismerkedős játék kapcsán: „Mindenkiben rejlik itt valami, ami számunkra még ismeretlen, amitől egy kicsit másak leszünk, akaratlanul is formálódunk, és bizonyára mi is hozzáadunk majd valamit az ő életükhöz. Mindenkitől tanulhatunk valamit, pontosabban mindenkivel tanulunk valamit magunkról, mert mindig az interakcióban válunk valamilyenné, gyakran magunkat is meglepve.” És ha már az apró hibáknál tartunk (na jó, most feltettük a tanárnénis szemüveget) a tizenéves korra való reflektálás is szükségtelen: hogy az iskolába menet a barátnőjével tipikus tinilányos dolgokról fecsegnek, vagy a barátnője azért csinál néha hülyeségeket, mert ez a tinikorral jár. Felesleges, mert a regényből mindez nagyszerűen kiderül. Apropó tinikor, az is irigylésre méltó, milyen ideális szülei vannak Vikinek, szeretetteljesen állnak mellette, biztatják, mindig jelen vannak, de hagyják magánéletet élni az ahhoz tartozó kisiklásokkal. (Az anya még a nassolást sem korlátozza.) Azt hiszem, mindenki ilyen szülőket kíván magának, még akkor is, ha az apa külföldön dolgozik, ritkán jár haza, ámde amikor kell, teszem azt Viki fellépésére hazajön.

Sok mindenért öröm volt ezt a könyvet olvasni. Czire Hanga Debóra fiatal kora ellenére mintha a regényírás szakmai fortélyaival, műhelytitkaival is tisztában lenne. Tudja például a cselekményt hogyan kell görgetni előre, ismeri az apróbb kitérések jelentőségét, tudja, hogyan kell mindig meglepni az olvasót, egyéníteni egy-egy karaktert. A párbeszédek életszerűek, finom érzelmi rezdülésre fogékonyak. Üdítőek a karakterek, a szleng, a mai „tininyelv” szolid átvétele. Egyszóval a könyv meglehetősen sikergyanús. Csak így tovább, Debóra!

pdfhez kep

 

 

 

Olvass bele: Félutasok

 


Czire Hanga Debóra Félutasok, Exit Kiadó, Kolozsvár, 2018


Tudósítás a 2018. júniusi kolozsvári könyvbemutatóról.

Valami Amerika és valami óhaza (Oravecz Imre regénytrilógiája)

 

Oravecz Imre évtizedek óta a magyar prózairodalom élvonalába tartozik, de számomra élete utolsónak tervezett nagyobb prózai vállalkozásával emelkedett a legnagyobbak közé. A rög gyermekei című háromrészes regényciklus egyszerre családtörténet, korrajz mintegy másfél évszázadról, de lélektani dráma is, amely az irodalom számára alig ismert társadalmi réteg (az északkelet-magyarországi középparasztság) életébe mutat betekintést. De minthogy ez a réteg volt az is, amely erősen érintett a kivándorlásban, így megismerhetjük az amerikás magyarok életét is, hogy aztán a gazdasági válság idején a történet visszahozzon a Horthy-, majd a Rákosi-korszak Magyarországára. A saga 1956-ban zárul, amikor a saját erejéből felemelkedő főhős újabb sorsfordító döntésre kényszerül.

okontri

A nagyívű történetfolyam hőse az Árvai család három generációja, amely számos hasonlóságot mutat a szerzőével. (Az Árvai név is erre utal, hiszen Árva szlovák neve Orava, de a szerző rokonságának is voltak az ígéret földjét megjárt tagjai.) Ezzel együtt a történet egészében véve fiktív, mégis teljesen hiteles. És ez nemcsak a családtagok személyes történetére igaz, hanem az őket körülvevő világ leírására is.

A kiindulópont, az eredetileg megművelt földdarab, a trilógia első részének nevet adó Ondrok gödre valóban létezik, és az is kiderül, hogy szerzője nemcsak ennek természeti környezetét, hanem földművelési, mezőgazdasági technikáit is ismeri. Az Árvai család férfitagjaira általában jellemző a vállalkozó szellem, nem riadnak vissza az újításoktól, de szűkös anyagi és meghatározott társadalmi helyzetük korlátokat szab ennek, és az időleges felemelkedéseket mindig beárnyékolja a bukás lehetősége. Ráadásul az akkori Magyarország egyik legelmaradottabb régiójában (a Heves megyei kisközségben, Szajlán) élnek, amely csak korlátozott számú parasztember számára nyújthatott megélhetést. A történet a dualizmus korában kezdődik, amely elvben kedvez az új vállalkozásoknak, csakhogy falun még patriarchális viszonyok uralkodnak: a felnőtt korú fiúk csak akkor válhatnak önálló parasztgazdává, ha apjuk átadja nekik az őket megillető birtokrészt. Így nem csoda, hogy sokan szűknek érzik a fennálló kereteket, de igazi kiemelkedésre, az évszázados szokásrend megváltoztatására nincs lehetőségük.

ondrok godre jpg

 

Olvass bele:

Ondrok gödre

 

A trilógia második kötete (Kaliforniai fürj) egy lehetséges kiutat kínál az Amerikába történő kivándorlással, egyúttal rámutat a „kitántorgott” tömegek lelki motivációira is: az angolul egy szót sem beszélő, az Újvilágról mit sem tudó paraszti tömegek nagy része egyáltalán nem a végleges távozás, hanem a remélt gyors pénzszerzés szándékával választotta az emigrációt, a vendégmunkás-létet. Többségük azt tervezi, hogy megtakarított keresetéből néhány év múltán hazatérve itthon vásárol majd földbirtokot, de ennek ideje egyre csúszik, majd a többségük számára lehetetlenné is válik. Ez a könyv az Amerikába távozók beilleszkedésének, nehézségeinek története, amelynek útja legalább olyan rögös, mint az otthoni megélhetésé: állandó költözések, munkahelyváltások, nyelvi és kulturális nehézségek, honvágy, gyökértelenné válás teszi próbára az emigránsok életét, az első világháború alatt pedig az addig is felszínessé vált hazai kapcsolatok csaknem megszakadnak. Az Amerikában született gyermekek, elhunyt családtagok pedig egyre erősebb kötődést alakítanak ki az új környezethez, amelyet talán hazának nem tekintenek még. A történetből kiderül, az Árvai család második generációja hogyan szembesül a kihívásokkal, tagjainak sikerül-e vagy sem megtalálniuk a helyüket. Eközben hosszú leírásokat olvashatunk – az író által személyesen is bejárt – amerikai tájakról, a vasöntés rejtelmeiről, testi szerelemről, az identitás elvesztéséről és (a címet adó madár látványa révén) újramegtalálásáról is. Persze a regény Amerika-képe erősen szubjektív és korlátozott, hiszen csak annyit látunk belőle, amennyit Árvaiék Toledóban (Ohio), majd a kaliforniai Santa Paulában látnak, illetve amennyit egy magukfajta munkásember megérthet belőle. Egészen megdöbbentő a nyelvvesztés leírása a gyermekek, de olykor saját maguk kapcsán is.

kaliforniai furj jpg

Olvass bele:

Kaliforniai fürj

 

 

A harmadik kötet főhőse Árvai „Steve”, az előző könyv főhősének fia, aki a gazdasági válság idején tapasztalt recesszió és apja (két kötettel korábban megírt nagyapjáéhoz hasonló) makacssága miatt végül úgy dönt, hazatelepül a csak hallomásból ismert Magyarországra. (Az Ókontri cím az óhaza magyar-angol keveréknyelvű elnevezése.) Itt – bár csak törve beszél magyarul – birtokba veszi nagyapai örökségét. A helyi elit kezdettől fogva gyanakvással tekint a messziről jött, a magyarországi viszonyokat sokszor kritikusan szemlélő „Sztiffre”, aki ráadásul történelmileg szinte a legrosszabb pillanatban (1938-ban) kerül haza. Hiszen a következő években előbb csak tehetetlen szemlélője a kor nagy tragédiáinak (világháború, zsidóüldözés, szovjet katonák rémtettei), majd az új világban maga is az új, kommunista rendszer célpontjává válik: kulák is, „amerikai imperialista” is. Az ő és családja sorsa valahol szimbolikus: a magyar parasztember – rendszerektől szinte függetlenül – ki van szolgáltatva a gazdasági folyamatoknak és a politikai széljárásnak; a maga urává válni csak időlegesen, kegyelmi pillanatokban képes, hogy annál nagyobbat zuhanjon ebből a magasságból. A „kiutat” az 1956-os forradalom kínálja…

Ez e regényciklus számomra azért különleges, mert egy olyan világot ragadott meg, amelyet ilyen mélységben még senki nem volt képes. Hihetetlen empátiával tudja átadni a paraszti gondolkodásmódot, erkölcsiséget, érzelmi világot, világlátást, amelynek bizonyos alapjai a megváltozott körülmények között is tovább öröklődnek. Ennek a rétegnek a tönkretételével azonban a kommunista rendszer erre a józan belátásra is halálos csapást mért, mert ezt az értékrendet valószínűleg a Mátraalján sem hordozza már senki. De legalább ilyen fontos eleme a regényeknek a jellegzetes tájszavakkal, a második és harmadik kötetben „hunglicizmusokkal” fűszerezett nyelvezet, amely ezt a trilógiát még hitelesebbé teszi. Sok kritikusa felrója Oravecznek, hogy a cselekmény olykor lassú, vontatott, ami annyiban feltétlenül igaz, hogy nem „hömpölyögnek” az események, de ennek a világnak az alaposabb megértéséhez épp erre van szükség. A szerző – bár az események kronológiáját is könnyen rekonstruálni lehetne – nem dokumentarista prózát akart írni, hanem egy olyan lelkiséget próbált megfogni, amelynek évszázadokon át nemzetmegtartó ereje volt – és a 20. században is lehetett volna. A 21. század egyik legfontosabb szépirodalmi teljesítménye.


trilogia boritoOravecz Imre Ondrok gödre, Jelenkor, Pécs, 2007, Magvető, Budapest 2013, 2016

Oravecz Imre Kaliforniai fürj, Jelenkor, Pécs, 2012, Magvető, Budapest 2016

Oravecz Imre Ókontri, Magvető, Budapest, 2018

Oravecz Imre költő, író a Heves megyei Szajlán született 1943-ban. 1967-ben magyar–német szakon végez Debrecenben. 1973-ig politikai okokból nincs állása, Budapesten, Londonban, Párizsban él, majd 1986-ig több alkalommal különböző amerikai egyetemeken megfordul ösztöndíjasként, hallgatóként, tanárként. Több magyarországi lap munkatársa (Élet és Irodalom, Új Magyarország, Pesti Hírlap). Tucatnyinál több díj – köztük a Kossuth-díj – birtokosa. 2016-ban tagjai közé választotta a Digitális Irodalmi Akadémia.


Olvasd el a teljes kötetet:

Ondrok gödre (a Petőfi Irodalmi Múzeum és Digitális Irodalmi Akadémia adattárában)

Kaliforniai fürj (a Petőfi Irodalmi Múzeum és Digitális Irodalmi Akadémia adattárában)


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gheorghe Sincai Könyvtár, Ondrok gödre

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár, Ondrok gödre és Kaliforniai fürj

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár, Ondrok gödre, Kaliforniai fürj, Ókontri