Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

1986. július Ketten álltak a kapuban. A mosolygós arcú nagymama és a szúnyogcsíptelábú unoka. Langyos este volt, beszélgettek, kacarásztak. A nagymama megsimogatta a kislány fejét, mutogatott, nevetgélt. A kapu előtt egy feketébe öltözött, komor arcú öregasszony haladt el.

20180726_083005

– Isten áldjon, lelkem! – szólt oda a nagymama. Hogy vagy lelkem, éldegélünk?!

Az meglepődve mondott valamit és sietett is tovább.

A nagymama hosszan nézett utána.

– Látod kislányom, ez volt nagyapád szeretője!… Hogy ebből milyen csúf vénasszony lett – jegyezte meg halkan, inkább csak magának. – …én még mindig szemrevalóbb vagyok…

***

Én akkor nem értettem, hogy nagymama miről beszélt – abban sem voltam biztos, hogy mit is takar a fogalom –, szavai természetesen hangzottak, ugyanígy mesélte iskolai élményeit. Azt sem vettem észre akkor, hogy az egy olyan ünnepélyes pillanat volt, amikor nagymama kendőzetlenül beavatott a világába. Abba a világba, ami összetettsége és bonyolultsága ellenére is a legélhetőbb volt. Nagymamám nem ismerte a társadalmilag elvárt, kötelező képmutatást, az illendő megdöbbenést, nem ítélkezett, életkedvét és örömét nem vette el semmi. Jobb helyen is előfordult már – mondogatta, ha meg akarták botránkoztatni, így mindennek megvolt a célja és értelme, ok-okozata, ami egy jól felhasználható tanulságban végződött.

Hogy mi köze van nagymama történetének egy XIX. századi regényhez? A hozzá kötődő emlékeim nélkül Celestine csak egy anakronisztikus figura marad volna – de az is lehet, hogy a regény után sikerült igazán megértenem nagymamát… Ő volt a mi XX. századi Celestine-ünk.

Amikor 1900-ben Octave Mirbeau megírta az Egy szobalány naplóját, nem is gondolta, mekkora botrányt kavar regényével. Nemcsak a témaválasztása miatt támadták (szeretők, szexualitás, kitartottak, polgári képmutatás), hanem leplezetlenül nyílt, „illetlen” hangja miatt is, ami igencsak felkavarta a kényelmes közerkölcsöt. Illetlen, hiszen nem tud olyan jólnevelt lenni, mint a regényben szereplő úriasszony, Madame Xaviera, aki minden egyes kijelentéséhez-kérdéséhez hozzáteszi az „illik”szót – „pedig csupa olyan dologról beszél, ami nem illik – állapította meg Celestine”. A kortársak többek közt pornográfiával vádolták, hiszen a főszereplő Celestine természetes és nem szégyellnivaló ösztönnek tekinti a nemi vágyat, vállalhatónak a szerelmet, amit ha elfojtanak, sebezhetővé és nevetségessé teszi az embert (lásd Lemaitre urat vagy az elhanyagolt, szereleméhes szépasszony figurát.) Celestine, aki Párizsban nevelkedett, ismeri a polgári finomkodásokat, azonban ugyanolyan fölösleges dolognak tartja, mint a századelő divatos lelki nyavalyáit.

Octave Mirbeau regényét lehetetlen pornográfnak tekinteni. Ne feledjük, hogy 1900-ban, egyidőben a regénnyel jelenik meg a francia irodalom egyik legvitatottabb darabja, a Tizenegyezer vesszőcsapás (Mirbeau regénye az Apollinaire mű mellett egy rózsás lányregény), előfutárnak ott vannak De Sade XVIII. századi írásai, de a kortárs képzőművészetben is megjelentek a szexualitás sokkoló ábrázolásmódjai (Egon Shiele!). Ezekkel szemben Mirbeau célja nem a puszta érzéki hatás, hanem szatirikus és groteszk társadalomrajzot készít, ami több Zola komor naturalizmusánál, rakoncátlan, de nem brutális (arra ott az egy évvel korábban megjelent Kínok kertje): íme, ezek vagyunk mi, tessenek megbotránkozni!

A regény főalakja, Celestine ösztönös, de kiegyensúlyozott figura. Tudja, hogy mit akar, melyik az a határ, ameddig el lehet menni, hogy se áldozattá, se puszta haszonélvezővé ne váljon. A hamvas, kék szemű szolgálólány tudatában van szépségének, ismeri a női cselfogásokat, sorsa a révbe érésig egyforma kísérletezés az egyik háztól a másikig, egyik ólból a másikba. Szerelmi kapcsolatainak viszont tudatos resztvevője, ebben a testiségben nincs semmi dráma, sem kiszolgáltatottság. Celestine szereti a szerelmet, olyan, „akinek a nyakát ha megcsiklandozza egy férfiszáj… már kész is van!

A polgári ostobasággal szemben, ahol erősen él a takargatás szokása, Celestine pajkos nyíltsága, szókimondó életszemlélete felülkerekedik ezeken a társadalmi buktatókon, és „romlottsága” ellenére erkölcsi győztessé válik azokkal szemben, akik nem merik felvállalni emberi természetüket.

Celestine szeret és tud élni, olyan bölcsességet birtokol, ami egyensúlyban tartja őt az ösztön és a józanész vezette világban. Bár a regénynek több filmadaptációja is született, egyik sem tudja visszaadni ezt az életörömöt, ami alapjában jellemzi Celestine-t és felvértezi.

A regény formailag napló, Celestine szemén keresztül ismerjük meg a polgári világ visszásságait, a szerelemben elhanyagolt szépasszony prototípusát, a tiszta és szenvedélyes szerelmet, és végül a zolai tisztes úriház(ak) történetét („kívül rózsás, de belül romlott”).

A szolgálók társadalmi kiszolgáltatottságára is rámutat („Celestine… szép név, szavamra! Csak majd a Madame ne kívánja, hogy megváltoztassa… ez neki már szokása”), lakáskörülményeikre (a cselédek számára nincs ebédlő, ott étkeznek a konyhában, az asztalon, ahol a szakácsnő napközben a piszkos munkát végzi, szobájuk fűtetlen, huzatos, a bútorzat rozoga), szokásaikra (fegyverük a gazdákkal szemben, hogy részletesen kitárgyalják az urak és úriasszonyok viseltes dolgait) stb. Celestine valahol a két véglet között áll, a rendszeres pletykálkodásokon nem vesz részt és okosan vonja ki magát a gazdák önkénye alól.

„– Mindjárt megmondom, hogy önnek mit kellene tenni, Celestine kisasszony. Fel kellene jelentenie Lanlaire-t erkölcstelen közeledés és szeméremsértés miatt. Ugye, ez pompás ötlet?

– De kapitány úr, a Monsieur sohasem közeledett erkölcstelen szándékkal, és nem sértette meg szemérmemet…

– És aztán? Hát ez baj?

– De hiszen nem jelenthetem fel…

– Mi az, hogy nem jelentheti fel? Ennél semmi sem egyszerűbb. Tegye meg a feljelentést, és jelentsen be tanúnak Rose-zal együtt. Mi aztán majd bizonyítjuk a tárgyaláson, hogy mi mindent láttunk… mindent!

pdfkep 

 

Olvass bele: Egy szobalány naplója

 


Octave Mirbeau Egy szobalány naplója, Kossuth Kiadó, Budapest, 2016, ford. Pálföldy Margit


Octave Mirbeau (Trévières, 1848. február 16.–Párizs, 1917. február 16.) francia újságíró, műkritikus, pamfletszerző, regény- és drámaíró. Két leghíresebb regénye a hagyományosan gondolkodók által erkölcstelennek ítélt Kínok kertje (Le Jardin des supplices, 1899) és az Egy szobalány naplója (Le Journal d’une femme de chambre, 1900), amelyeket mintegy harminc nyelvre lefordítottak. Az Egy szobalány naplójából eddig négy filmadaptáció készült: 1916-ban Oroszországban egy némafilm, 1946-ban az Egyesült Államokban (rendező: Jean Renoir), 1964-ben francia nyelvű filmadaptációt forgatott Luis Bunuel spanyol rendező, 2015-ben pedig Benoit Jacquot.


A kötet itt kölcsönözhető:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Szabadon letölthető e-könyv, több formátum: Magyar Elektronikus Könyvtár

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s