Sorstépázta életek (Gerlóczy Márton: Mikecs Anna Altató)

A saját életünket éljük-e vajon, vagy idegenek vagyunk a saját bőrünkben is? Miért sodródunk bele számunkra méltatlan helyzetekbe? A sorsunkat mi magunk, vagy számunkra uralhatatlan külső körülmények irányítják? Mennyit bír ki egy nő, akire nemcsak a család, de a történelem terhe is ránehezedik? Nagy kérdések egy élvezetesen megírt regényben.

Mikecs5.jpg

Mielőtt még bárkit is elriasztanék az olvasástól, sietve megjegyzem: Jékely Márta története akár bármelyikünk története is lehetne. Schéfer Ida és Jékely (Áprily) Lajos lányának ugyanis – bármennyire is művészcsaládból származik – egyáltalán nem az elefántcsonttorony jut osztályrészül. Pedig nem kis rajztehetséget tudhat magáénak. És hozzá rebbenően érzékeny, mindenre fogékony idegzetet. Tipikus művészkarakter – mondhatnánk. De ahogy a nők körében gyakori, ehhez a képlethez nem kevés empátia, alkalmazkodási vágy is társul. Vágy, hogy otthon legyünk valahol. Közösségben. Családban. Önmagában ez a képlet akár a teljes élet receptje is lehetne. Csakhogy Márta esetében épp ez válik életének keresztjévé. Az empátia, az alkalmazkodás, a kötelességérzet keresztjére feszíti magát nap mint nap a család taposómalmában.

És még valami, ami az introvertált, magányt kedvelő nők csapdája: hogy karakterükkel ellentétes férfiba szeretnek bele. Miért nem választ Márta olyat, aki hozzá hasonló? Miért köt ki egy robusztus, sodró lendületű férfi mellett, akinek a szerelmük idején oly vonzó vibráló energiája fordul majd ellene házasságában? Mert míg Dezső nem tűri maga felett a korlátokat, házasságában is utazgat, nőzik, kedvteléseinek él, addig Márta egyre inkább a négy fal közé és az áldozat szerepébe szorul. Előbb csak a rajzolásról mond le – Dezső hatására a szobrászatot választja (már az első oldalakon) – majd később teljes művészi ambícióiról. És hogy a regény még tovább fokozza ezt a helyzetet, Márta gyerekei is apjukra hasonlítanak: ahogy nőnek, éppoly szeszélyesek, akaratosak, kiszámíthatatlanok, akárcsak Dezső. Nyughatatlan vérük különböző kétes kalandokba kergeti őket. És mit tehet ilyenkor egy anya: ül a négy fal között, és módszeresen emészti magát. A csapda bezárul.

Mikecs8.jpgMárta sorsa viszont szorosan összefonódik anyja sorsával. A regényben váltakozik ez a két életút. Kiderül, Idának sem volt könnyű élete. A házasság ugyan idillt ígér: a jóképű, titokzatos költőhöz fűződő szerelem, a nagyenyedi szép polgárház – ahonnan a nagy mezőkön át el lehet ellátni egészen a Maros vizéig, és még azon is túl –, és Ida fellélegzik, úgy érzi, feleségként, anyaként saját élete lehet végre. Azonban az idill nem tart sokáig. Korán kiütközik a két család közti különbség, Idának hamarosan hiányozni kezd a lánykora, és felismeri, hogy a családi béke kedvéért háttérbe kell szorítania egyéniségét. Ráadásul a történelem is közbeszól: az „oláhok” betörnek Erdélybe, vissza kell menekülniük Kolozsvárra, majd újra Enyedre, Ida testvére, Ernő meghal a fronton, és minden között a legsúlyosabb csapás: Trianon.

Ezt a könyvet nagyon lehet szeretni. A súlyos mondanivaló nem nyomja agyon a regényt, stílusosan úgy mondhatnánk, a történelmi és a magánéleti vadonból valahogy mindig kijutunk egy napos mezőre, ahol fellélegezhetünk. A természeti táj a regényben, mintegy illeszkedve Áprily költői hangjának tisztaságához, a súlyos sorsokban a legtisztább vigaszt jelenti. Márta apjától örökölt természetszeretetével szívesen kóborol céltalanul az otthoni, erdélyi, majd később visegrádi tájakon. Áttetszőek, szinte versszerűen tömörek a regény mondatai is. Egyik ilyen hegyipatak tisztaságú szinte versbe illő mondat – egy kiadós, társaságot szétkergető jégeső kapcsán –: „minden hegyet felhő takar, hideg záportól hűl a föld.” Mindenütt Áprily-verstöredékek, áthallások. Már maga a narráció visszatérő formulája is – „kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok” – Áprily-parafrázis. A regény narrátora ugyanis nem más, mint Márta első, Mikecs Lászlóval kötött boldog, de rövid házasságából származó korán meghalt Anna lánya, Áprily unokája, akit a költő meg is örökített az Annának hívták című hosszúversében. Ez az Anna nevű „kicsi árnyék”, mintegy mindenütt ott lebegő, mindent látó szellem tehát a mesélő. És hogy honnan a regény címének másik fele: Altató? Nos, ez derüljön majd ki a regény olvasása során.

altato borito

 

 

Olvass bele: Altató

 

 


Gerlóczy Márton Mikecs Anna Altató, Scolar kiadó, Budapest, 2017

Gerlóczy Márton Áprily Lajos dédunokája, 1981-ben született Budapesten. Az Altatót Áprily felesége, Schéfer Ida, és lányuk, Jékely Márta leveleinek, emlékiratainak, naplóinak alapján írta meg, vallomása szerint hét évig dolgozott a köteten. A könyvet 2017-ben Kolozsváron mutatták be. A regényhez kapcsolódóan 2018-ban megjelent a Nézd csak, itt egy japán! című kötet, amely az Altató borítófényképének kalandos elkészítését mutatja be.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Szatmár Megyei Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

A könyvtárhasználat feltételeiről az egyes könyvtárak honlapjain találsz tájékoztatást.

Reklámok

Történelmi krimi a Bácskából*

Be kell vallanom, hogy elég sokáig nem tudtam mit kezdeni a krimi műfajával, Agatha Christie-t vagy épp Conan-Doyle-t igencsak sematikusnak láttam (és látom ma is), főszereplő figuráikból és elbeszélt történeteikből hiányzott az életszerűség, a szórakozáson és a logikai játékon túl pedig sose éreztem azt, hogy kaptam is valamit a könyvektől.

konyvek.JPG

Mindez a „középkori Sherlock Holmes-történettel”, A rózsa nevével kezdett megváltozni. (Bár Umberto Eco könyve sokkal több mint bűnügyi történet, ha annak konvencióit be is tartja.) Aztán nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt találkoztam a skandináv krimik néhány képviselőjével, és főképp a svéd Henning Mankellt olvasva jöttem rá, hogy ezt a műfajt is lehet (közel) szépirodalmi szinten művelni. Az ő visszatérő főhőse, Kurt Wallander felügyelő ugyanis közel sem hibátlan jellem, akinek magánélete nincs is, hanem olyan szereplő, aki maga is reagál kora kihívásaira, küzd saját démonaival, és ha mindegyik hozzá kapcsolódó regényt elolvassuk (összesen 12 ilyen van), akkor az ő lelki fejlődésének, majd leépülésének is szemtanúi lehetünk. (Magyar nyelvterületen inkább a Kenneth Branagh-féle megfilmesítések révén ismert az alak.) Annak pedig most külön lehet örülni, hogy ennek a vonalnak magyar követője is akadt, bár ami Mankell számára fő csapásirány volt, az – valószínűleg – az itt tárgyalandó író számára csak kirándulás egy új területre.

A vajdasági Doroszlóról származó Hász Róbert ugyan nem tartozik a legismertebb magyar írók közé, mégis nemzedéke egyik legjobb tollú elbeszélője. Az 1991 óta Szegeden élő és ott a Tiszatáj folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó szerző neve persze nem ismeretlen az irodalomban jártasabbak számára, az igazi hírnév mégsem kapta szárnyra, pedig igazán méltó volna erre. Jómagam A künde című történelmi regénye (2006) révén ismertem meg a nevét, és azóta talán valamennyi megjelent munkáját elolvastam. Ami azért is érdekes, mert szinte ahány mű, annyiféle műfajt próbált ki, és mindegyiket élvezetesen tette. Írt a mágikus realizmussal kacérkodó kisregényt (Végvár), utaztató filozofikus-művelődéstörténeti regényt (A Vénusz vonulása), ironikus-keserű antiutópiát (Ígéretföld), sajátos családregényt (Júliával az út) és több novelláskötetet is. Számomra mindegyik a letehetetlen olvasmány kategóriába tartozott, ám legújabb műve elsősorban azért is érdekes lehet, mert ennek középpontjában a szerző által is jól ismert szülőföld (a bácskai régió) környezete áll, a regény fő cselekménye Zomborban játszódik.

A Bácska (az egykori Bács-Bodrog vármegye) a történelmi Magyarország egy igencsak sajátos régiója volt, amely a 18. század, a török hódoltságot követő újratelepítés után multietnikus jelleget mutatott. A területen őshonos és újratelepített magyarok mellett éltek szerbek (rácok), horvátok (sokácok), bunyevácok (vitatott hovatartozású, részben elmagyarosodott katolikus délszláv népcsoport), majd németek (svábok), sőt kisebb számban ruszinok és szlovákok is. E népcsoportok együttélése és egymásra hatása sajátos kultúrát hozott létre annak ellenére is, hogy köztük aránylag ritka volt a keveredés. Az arany vagy kincses Bácska a 19. századra az ország egyik legfontosabb gabonatermelő vidékének számított, de az agrárium más területein (szőlőművelés), továbbá a dunai kereskedelemben is kiemelkedő jelentőségűnek. 1920 után a terület legnagyobb része a délszláv államhoz került; ma északi sávja Magyarország, legnagyobb része Szerbia, egy egészen kis része pedig Horvátország része. Bár még ma is több nemzetiség lakja, régi sokszínűsége megkopott: a németeket 1944 után elüldözték (illetve kiirtották), a magyarok száma elvándorlás és asszimiláció révén is folyamatosan csökken, és minthogy a délszláv háborúk csaknem teljesen kimerítették az ország gazdaságát, sokat vesztett egykori szépségéből.

A ma nagyjából 50 ezer, többségében szerb lakosú Zombor (Újvidék és Szabadka után) a szerbiai Bácska harmadik legnagyobb települése, a Monarchiában 1918-ig itt volt a vármegye székhelye is. A középkorban még Coborszentmihálynak nevezett városban az előző századfordulón nagyjából fele-fele arányban éltek magyarok és szerbek, de kisebb számban a régió más etnikumait és vallási közösségeit is meg lehetett találni. Így a székhely magában hordozta a régió sokszínűségét, míg a környék települései között voltak homogén és több nemzetiség által lakott falvak is. Zombor vagy Szabadka piacán így aztán igazi nyelvi kavalkád uralkodott, bár abban az időben az árusok öltözék alapján pontosan tudták, kit milyen nyelven lehet megszólítani. Az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka (1867–1918) és általában a 19. század a régió virágkora volt, hiszen ekkor vált veszélyeztetett peremvidékből a kialakuló kapitalista gazdaság egyik fontos központjává, amelynek következtében a Bácskában gazdag polgári réteg alakult ki, de még a helyi parasztok életszínvonala is jelentősen emelkedett az agrárkonjunktúra idején.

Az ebben a környezetben játszódó mű a manapság egyfajta divattá fejlődött történelmi krimi műfajába sorolható, amelynek legismertebb magyarországi képviselői pl. Fábián Janka vagy éppen Kondor Vilmos. A kötet cselekményszövése, jellemábrázolásai azonban nemcsak ezekkel a hazai pályatársakkal, hanem a skandináv irányzat legnagyobbjaival (Henning Mankell, Stieg Larsson) is rokonítják, miközben azt is mindvégig érezzük, hogy egy jól képzett szépíró munkájával van dolgunk, aki a végére – anélkül, hogy a poént lelőnénk – még egyfajta oidipuszi fordulatot is belecsempészett munkájába.

Ez a regény azonban azoknak is kellemes perceket szerezhet, akik a krimi műfaját nem becsülik igazán sokra. A könyv ugyanis egészen izgalmas képet fest az előző századelő Zomborjáról és Bácskájáról, és e tekintetben is hitelesnek látszik. (A cselekmény 1902-ben játszódik.) Bár a mű középpontjába kerülő rejtélyes sorozatgyilkosság és a címszereplő Fábián Marcell rendőrnyomozó teljes egészében az alkotói fantázia szüleménye, az a miliő, amelyben mindez lejátszódik, akár ilyen is lehetett. Azt nyilván nem állíthatjuk, hogy bizton ilyen is volt, de az látszik, hogy a környezetrajz megteremtése érdekében az író komoly kutatómunkát végzett a helyi sajtóban és a várostörténetben, így ábrázolását még ott sem érezzük anakronisztikusnak, ahol egyébként az. (A regényben már fontos szerepet kapó katolikus templom például valójában később épült meg.) De azok a helyszínek, ahol a szereplők hétköznapjai zajlanak, a Megyeháza, a Polgári Kaszinó, a szerb olvasókör (Csitaonica), a Fehér Hajó vendéglő, a park stb. egytől egyik fontos részei voltak a századfordulón a településnek. Egyes szereplők, vagy legalábbis családjaik (Falcione, Bitterman, Baloghy) ugyancsak létező személyiségei voltak a „boldog békeidők” Zomborjának, és a szerző még a ma már inkább írói munkássága révén ismert Gozsdu Eleket is belecsempészte a regénybe. (Gozsdu megyei főügyészként ebben az időben csakugyan a városban dolgozott. Hogy feleségének volt-e afférja a regényben ábrázolt módon egy helyi hírességgel, azt nem tudni.) Egy – látszólag – jelentéktelen mellékszál erejéig megjelenik a szerző akkor még többségében svábok lakta szülőfaluja, Doroszló is, így a Bácska egy másik arcára is vetül némi fény. Utal a szerző a régió multietnikus vonásaira is; a szereplők között a magyarok mellett megjelennek szerbek és németek is, akiknek eltérő mentalitását, külső megjelenését is jól jellemzi. Elhangzik a könyvben néhány szerb és német mondat is, de a megértéshez nincs szükség e nyelvek magas szintű ismeretére. (Abban az időben valamilyen szinten csaknem mindenki értette a másik nyelvét.) Bár akadnak köztük nemzetiségi ellentétek, a másik iránti előítéletek, ezek itt nem tűnnek áthidalhatatlannak, a különféle nációk együttélése a regényben természetesnek tűnik. A Monarchiába éppen 1867-ben beleszülető főszereplő, de még szerb felettese számára is ekkor még teljességgel elképzelhetetlennek tűnik, hogy a soknemzetiségű államalakulat valaha is felbomolhat, annyira a 19. századi keretek között gondolkodnak. Pedig bő évtized múlva ez a kincses Bácska a Monarchiával együtt szétszakad, és maga Zombor is megyeszékhelyből harmadrangú várossá válik a tízszeresére nőtt nagyszerb „nemzetállamban”.

Ám épp az a regény nagy erénye, hogy nem kell sem zomborinak, sem bácskainak lenni ahhoz, hogy az egyébként a krimik legszebb hagyományai szerint vezetett cselekményt élvezhessük; a környezetrajz nem célja, hanem csak háttere az elbeszélésnek. De nemcsak maguk a helyszínek, hanem a jellemző cselekvés- és viselkedésformák is megidézik a századelő hangulatát, ám anélkül, hogy mindez idejétmúltnak hatna. (A „megidézés” szónak itt azonban a szó szoros értemében is lesz jelentősége, hiszen a kordivathoz hozzátartoztak a spiritiszta szeánszok is, amellyel a könyvben is találkozunk, de az író olyan okosan építette be a leírást, hogy az olvasó a regényt végigolvasva sem tudja eldönteni, hogy az ott elhangzottak adtak-e kulcsot a bűntények felgöngyölítéséhez vagy csak afféle babonás humbug szemtanúi voltunk.) Persze a regény egyes motívumait – pl. a csendőrparancsnok homoszexuális vonzalmait – aligha lehetett volna ilyen nyíltsággal megírni a cselekmény idejében, így aztán nagyon is 21. századi prózával van dolgunk. Fábián Marcell sem Poirot vagy épp a színtelen, szagtalan (és érzelem nélküli cinikus) Sherlock Holmes rokona, hanem inkább a skandináv krimik esendő, a saját származásukat, életük értelmét is kutató hőseié, Lisbeth Salanderé vagy Kurt Wallanderé, akik az esetek felgöngyölítése mellett saját hétköznapi problémáikkal is küzdenek, és semmiféle erkölcsi felsőbbrendűséget nem sugallnak.

Mégis minden megvan ebben a könyvben, ami krimirajongók számára vonzó lehet: váratlan fordulatok, az olvasó orránál fogva vezetése, egyre szaporodó információk. Ráadásul a főhős a cselekmény tizenhárom napja során nemcsak a város elitjét megtizedelő, kezdetben öngyilkosságnak látszó bűnténysorozat tettesét, hanem saját rejtélyes származásának megfejtését is kutatja. A későbbi nyomozó ugyanis talált gyerekként az apácáknál nőtt fel, és tőlük, valamint egy már rég elhunyt paptól kapta legfőbb indíttatásait, ám hiába a tehetség, mégsem lelkész, hanem az újonnan létrehozott rendőrség nyomozója lesz belőle, aki az akkor még kétkedéssel kezelt új módszerek (pl. ujjlenyomat-vizsgálat) révén igyekszik felderíteni a bűntényeket. S ahogy az már a jobb krimikben lenni szokott, amikor azt hisszük, sikerült megtalálni a megoldást, kiderül: semmi sem úgy van, ahogy addig sejtettük, és olyan szálak is összekapcsolódnak egymással, amelyekről aligha gondoltuk volna. A legvégén sok fordulat után mindkét rejtély megoldása a nyomozó ölébe hullik, bár kis híján az életével fizet érte.

Egy szó mint száz: Hász Róbert egy olyan műfajban sem vallott szégyent, amely sokak szerint inkább specialisták terepe. Korábbi könyveihez képest talán ezért is kevesebb a filozofikus eszmefuttatás, így a munkásságával még csak most ismerkedők számára kiváló beavatás lehet. Aki a mai Zombort jól ismerni véli, ebben a könyvben olyan arcáról is megismerheti, amelyet ma már az ott élők sem ismerhetnek. Igazából egyet lehet csak sajnálni, hogy Fábián Marcell vélhetően egyszeri szereplője lesz csak Hász életművének, pedig igazán kíváncsiak lennénk arra is, hogyan találja meg a helyét az újabb körülmények között, és hogyan boldogulna más, bonyolult bűnesetekkel, amint a klasszikus krimik nyomozói szoktak.

borito 

Olvass bele: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja

 

 


 

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, Kortárs Kiadó, Budapest, 2017

Hász Róbert 1964-ben született a vajdasági Doroszlón. Később Újvidéken tanult magyar irodalmat. 1991-ben kitört a jugoszláviai háború, Hász Róbert családostul Magyarországra menekült, azóta Szegeden él. 2011 óta a Tiszatáj főszerkesztője. Könyvei német, francia, olasz, angol nyelven is olvashatóak.

* Az ismertető egy rövidebb változata megjelenik a Bajai Honpolgár folyóirat 2018. szeptemberi számában.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

A szerző más kötetei a megtalálhatók Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtárban (A künde, Végvár) és a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban (Diogenész kertje, Végvár, Júliával az út, A Vénusz vonulása, Ígéretföld).

 

Hegyibeszéd helyett Erebos digitális bennszülötteknek (és szüleiknek)

A tinédzserek ránk, szülőkre kevésbé hallgatnak, sorstársuk történetével jobban azonosulnak. Ezért kell minden tinédzsernek elolvasnia az Erebost, hogy egy diák borzongatóan fordulatos történetén keresztül megtapasztalhassa, milyen csapdákat rejt a számítógépes játékok online világa. Szülőknek meg azért kötelező olvasmány, mert jobban megértik, min megy keresztül egy játékfüggő fiatal.

erebos_2714

 

Bevallom őszintén, második nekibuzdulásra és nővérem biztatására fogtam újra és olvastam el Ursula Poznanski tinédzsereknek szóló regényét. Ami a fiatalokat vonzza, az engem kifejezetten taszított a könyvben: a szerző ugyanis hosszasan és részletesen írja le, hogyan játszik a főhős, Nick Dunmore azzal a számítógépes játékkal, amelyet egy londoni iskolában egymást között terjesztenek a diákok és amely annyira leköti őket, hogy szinte aludni sem tudnak. Ahogy azt sem értem, hogy a két fiam miért szeret szabadidejében a YouTube-on olyan videókat nézni, melyeken mások játszanak.

A nővéremmel töltött nyári szabadság alatt azonban ultimátumot kaptam: vagy elolvasom a könyvet vagy adjam vissza az egy éve nálam leledző példányt. „Megérted majd, hogy miért szakadnak el oly nehezen a számítógépes játékoktól a tinédzserek, miért szippantja ennyire magához egy játék a gyermekeket.” – így szólt az érvelés. Két fiúval rendelkező felelős anyuka lévén ezekután már kutyakötelességemnek éreztem elolvasni a regényt.

A könyv viszonylag egyszerűnek tűnő bonyodalmon alapszik: a londoni iskola unatkozó tinédzserei körében másolatban terjed az Erebos nevű számítógépes játék, melyre nagyon hamar rákattannak a fiatalok (lányok és fiúk is egyaránt). A játék nagyon rövid időn belül a fizikai valóságra is kiterjed, a való világban végrehajtandó küldetésekért cserébe a virtuális karakterek szintet léphetnek vagy értékes ajándékot kaphatnak. Az eleinte ártatlan küldetések (vigyél el egy csomagot innen oda, fotózd le ezt az embert) nagyon hamar kellemetlenné, majd halálosan veszélyessé válnak.

Sokatmondó, mégsem lövi le a poént a könyv fülszövege: „A szabályok elég szigorúak: mindenki csupán egyetlen esélyt kap, hogy Erebost játszhasson. Játék közben egyedül kell lenni és senkinek sem szabad róla beszélni. Aki ezeket megszegi, vagy nem teljesíti a küldetéseit, kiesik, és többé nem is tudja elindítani a játékot. De ami a legérdekesebb: az Erebos olyan megbízásokat ad, amelyeket nem a virtuális világban, hanem a valóságban kell végrehajtani. A képzelet és a valóság zavarosan összemosódik. Aztán a játék arra utasítja Nicket, hogy öljön meg egy embert…” Amikor Ursula Poznanski könyve megjelent, a történet még fikciónak számított, de azóta túl vagyunk az Erebosra kísértetiesen hasonlító, ám nagyon is valóságos Kék Bálnán és éppen kavarog a neten Momó, az újabb gyilkos hálózati rémség.

A tinédzsereknek fel sem tűnik, hogy az Erebosban egy orwelli világba csöppentek, ahol a kelet-európai közelmúlt és kelet-európai szülők által megtapasztalt történelem elevenedik meg, csak technikai szintet ugorva: a játékot mozgató mesterséges intelligencia hozzáfér a számítógépes kommunikációhoz, segítségével mesterien manipulálja a játékosokat, akik egymást is megfigyelik, a küldetések végrehajtása közben mindenképp, a játéknak meg minderről jelentéseket adnak, csak hogy tovább haladjanak benne.

A könyv arra is rávilágít, hogy a számítástechnika világában semmi sincs ingyen. Vagyis, ha egy szolgáltatásért nem kell fizetned, akkor te vagy az áru (illetve az adataid). Talán egy picit felelős közösségi média használatra oktatja gyermekeinket, hogy mit lehet és mit nem megosztani magunkról a nagyvilág előtt, mert az akár rossz (életveszélyes) következményekkel járhat. Amit ugyanis számítógépes kommunikációban leírunk magunkról, az megmarad, és nem megfelelő kezekbe kerülve ellenünk, személyiségünk manipulálására könnyen felhasználható.

Senkit se riasszon el a könyv vastagsága, csak annyiról van szó, hogy az oldalak még az idősebb szemnek is kellemesen olvasható, nagyobb betűvel íródtak, a lapok is picit vastagabbak a megszokottnál. Könnyed, fiatalos nyelvezetben fogalmaz Ursula Poznanski osztrák írónő (mégsem felületesen), a történet célcsoportja a tinédzserek. Akik ebben a korban jobban hallgatnak egy könyvre, egy barátra, mint a szülő hegyibeszédnek hangzó aggódó intelmére. Nekik tényleg elhihetik, hogy az igen vonzó digitális világ tele van csapdákkal.

erebosborito

 

 

Olvass bele: Erebos

 

 


Ursula Poznanski Erebos, Pongrác, Budapest, 2012 (ford. Gémes Szilvia)

Ursula Poznanski 1968-ban született, Bécsben. Az Erebos 2010-ben jelent meg német nyelven, majd alig pár év alatt féltucatnyi irodalmi díjat kapott. Azóta húsznál több nyelvre lefordították, a magyar változat az eredeti borítót is megőrizte.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

Afrikatörténet: Chigozie Obioma, Halászok

Chigozie Obioma élete sikertörténetnek mondható. Nigériai ibóként valósította meg az amerikai álmot, alig több mint harmincévesen a nebraskai egyetem docense, a Foreign Policy 2015-ben a világ száz globális gondolkodója közé sorolta, angol nyelvterületen több irodalmi díjat is nyert. Első könyvét, a Halászokat, 27 nyelvre tartották jelen pillanatig lefordításra érdemesnek, köztük magyarra is.

IMG_2667

A könyv rövid idő alatt kasszasiker lett, és ez köszönhető nemcsak izgalmas stílusának, hangvételének, hanem annak is, hogy minden természetfeletti motívuma mellett – amire mind a mai napig nagy hangsúlyt fektetnek Afrika legtöbb részén – mindvégig brutálisan valóságos, anélkül, hogy naturalista babérokra törne, olykor sokkoló realizmussal ábrázolva olyan társadalmi állapotokat, melyek a fejlődő Afrikában mindennaposak.

Az egyes szám első személyben elbeszélt regényben jó pár életrajzi adat is fellelhető. Ahogy a szerzővel készített interjúkból kiderült, a regénybeli cselekmény színhelye, Akure városka ugyanaz, ahol ő is felnőtt, a regénybeli Agwu család pedig sok mindenben hasonlít az Obioma családhoz, a gyerekek nagy számát és a családfő jellemét illetően is. Valós történelmi elem MKO Abiola, akkortájt népszerű ellenzéki politikus és demokratikus körülmények között elnökesélyes jelölt 1993-as kampánykörútja során Akurében tett látogatása is. Minden más azonban fikció, olyan fikció viszont, ami nagyon is valós lehet nemcsak a nigériai, hanem más országok és kulturális közegek hétköznapjaiban is.

A történet központjában négy gyerek, négy fiútestvér áll, Ikenna, Boja, Obembe és Benjamin, akik szüleikkel, kisöccsükkel és kishúgukkal élnek egy, a nigériai átlaghoz képest módosnak számító házban. A családfő, bár szereti családját, kemény kézzel igyekszik fogni fiait, nem habozik korbáccsal is elverni őket, ugyanakkor minden tőle telhetőt megtesz taníttatásukért, jobb életkörülményeikért. „Orvosok, pilóták, tanárok, ügyvédek” életét szánja a fiai számára és ezért drága magániskolába járatja őket. Az azonnali reakcióra képes atyai szigor azonban eltűnik a fiúk környezetéből, amikor a családfő egy távolabbi városba kénytelen távozni, banktisztviselői minőségében, nagyobb fizetésért. A fiúk szabadidejükben grundon fociznak, bandáznak, és a város szennyezett folyójában halásznak hasonszőrű gyerekekkel együtt.

Az egyes szám első személyben elmondott történet narrátora a négy közül a legfiatalabb, mindössze 9 éves Benjamin, a legidősebb fiú, Ikenna pedig tizenöt. Ikenna a vezér, aki három testvérét igazgatja, és minden kisebb súrlódás ellenére az összhang szinte tökéletes a négy gyerek között. Egészen addig a pillanatig, míg be nem következik a törés: találkoznak a város veszedelmes bolondjával, Abuluval.

Abulu alakjánál érdemes kicsit elidőzni. A mesélő Benjamin szerint egy autóbaleset következtében ment el az esze, és amíg a „nyugati” regényekben az ilyen figurák minden esetben legalábbis szánalmat ébresztenek, Obioma regényében az olvasó nem tudja elítélni a szerzőt amiatt, hogy ez a szerencsétlen ember egyszerre a nyomor és a természetfeletti gonosz megtestesülése. A bolond Abulunak nincs egyetlenegy barátja sem, egy elhagyott szállító járműben lakik, és azzal együtt, hogy teste gyakorlatilag élve rohad el a szennytől és a nehéz körülményektől, amelyek közé kényszerült, rendelkezik egy olyan adottsággal, melyről a város lakói szívesen lemondanának. Abulu ugyanis jósol, ebből azonban senkinek sincs haszna, mivel jóslatai minden esetben tragikusak, és egyúttal valóra is válnak. Mikor egy nap találkoznak, Abulu megjósolja Ikenna kegyetlen halálát…

Obioma regényét nehéz valamilyen műfajba sorolni. Családregény, de nem a klasszikus értelemben. Thriller is lehet egy bizonyos szintig, de végül a probléma feloldódik, ha nem is úgy, ahogy a családapa eredetileg elképzelte. Kismértékben jelen vannak a naturalizmus elemei is, de egyáltalán nem viszi túlzásba, és egy ponton megjelenik a mágikus realizmus is, de nem feltétlenül ez határozza meg a végkifejletet. A struktúra az európai regények többségére jellemző lineáris, jó pár „nyugati” kulturális motívummal, mint például az ödipuszi sorsbeteljesülés. Ugyanakkor a környezet teljes mértékben afrikai, az őrült jóssal, vérbosszúval, az egymás mellett élő nyomorral és fejlődéssel egyetemben. Az Omi-Ala folyó szomorú sorsa – a múltban tiszta vizével istenként tisztelték, a regény eseményeikor már szennyezett, fürdésre, fogyasztásra alkalmatlan – egyúttal a posztkoloniális Afrika allegóriája is, melyben ugyanakkor minden probléma mellett ott van a fejlődés és a remény is.

Chigozie Obioma debütkötetét nehéz letenni, jómagam egy délelőtt – kevesebb mint három óra alatt – olvastam végig, pedig eredetileg csak épp beugrottam az egyik aprócska kolozsvári könyvesházba… Mégis, nem a történetet érdekessé, lebilincselővé tevő stílus a legnagyobb értéke ennek a könyvnek, hanem az, hogy keresztmetszetét adja az afrikai társadalmak legfőbb problémáinak, ugyanakkor lehetőségeinek és reményeinek is. A benne szereplő karakterek, talán éppen azért, mert nincsenek archetípusként kidolgozva, tetszés szerint helyettesíthetők a világ más pontján élőkkel. Bárhol a világon megtörténhet az, ami az Agwu család történetében lezajlott. Esetleg csak a környezet lehetne más.

halaszok borito

 

 

Olvass bele: Halászok

 

 


Chigozie Obioma Halászok, Geopen, Budapest, 2017 (ford. Pordán Ferenc)

Chigozie Obioma 1986-ban született Nigériában. Nagy családban nőtt fel, 7 fiú- és 4 lánytestvérrel. A nebraskai egyetemen irodalmat és kreatív írást tanít. Első könyve, a The Fishermen 2015-ben jelent meg, számtalan díjat kapott. Már megjelenése évében bekerült a Man Booker díj „döntőjébe”, a hat címet tartalmazó szűkített listába.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

S ha állatoknak vagy embereknek nyelvén szólok is…

A Fogadó a Négy Macskához olyan típusú, jellegű és műfajú könyv, amilyet szívem szerint én is írnék, mondjuk, akkor, ha lenne időm úgy istenigazából nekiülni egyszer az írásnak…

cicalapos

 

Szeretek könyvtárba járni. Nem mintha otthon nem lenne épp elég olvasnivaló, de azért néha olyan jól esik a hatalmas, plafonig érő polcok és könyvek ezrei között bóklászni és kutakodni! Ráadásul egy vidéki könyvtárnak még az az előnye is megvan, hogy igen hamar meg lehet ismerni egymást (olvasók és könyvtárosok), így gyakran már előre félretesznek bizonyos könyveket, amelyekről feltételezik, hogy érdekelhetnek, vagy megszerzik, amit szeretnék elolvasni. De az is gyakori eset, hogy csak úgy, bogarászás közben akadok rá valamilyen kincsre, mint ahogyan a most ajánlott könyv esetében is történt. Az Új könyveink polcon fedeztem fel, és bevallom, első körben valóban csak a borítója fogott meg: színes, vidám összevisszaság, és persze macskák. Belelapoztam, majd döntöttem: viszem is! Aztán néhány hétig még ücsörgött a polcon, a sorára várva, majd egy kárpátaljai hivatalos utazásra készülődve bedobtam a bőröndbe, este pedig, már a szállodai szoba magányában elővettem, és néhány oldal után tudtam, hogy innentől kezdve ez a könyv bekerül a kedvencek közé.

Pedig azt nem merném állítani, hogy Mirtse Zsuzsa munkája a legjobb macskás könyv, amit eddig olvastam (ha valakit esetleg érdekelne, szerintem eddig Urbán Szabó Krisztina kétkötetes Macskanaplója viszi a prímet ebben a műfajban), de az kétségtelen, hogy ott van az élvonalban. Számomra az lehet a titka, hogy a Fogadó a Négy Macskához olyan típusú, jellegű és műfajú könyv, amilyet szívem szerint én is írnék, mondjuk, akkor, ha lenne időm úgy istenigazából nekiülni egyszer az írásnak (és ezt az időt esetleg nem macskák mentésére fordítanám inkább). Addig viszont öröm, ha ilyen könyvre bukkanok, amely távol áll a cukiskodástól, nem hajlandó semmilyen rózsaszín ködöt eregetni az állattartás fölé, és nem hallgatja el a buktatókat sem. Épp emiatt a könyv olvasása belőlem érzelmek sokaságát váltotta ki: olvasás közben voltam vidám, együttérző, megértő, de szorongó és időnként kifejezetten dühös is.

mirtse Zsu cicaval
Mirtse Zsuzsa (forrás: a szerző honlapja)

Egyébként ez tipikusan az a könyv, aminek nem nagyon lehet elmesélni a történetét (emiatt most nincs különösebb spoiler-veszély), merthogy aligha van kerek története, leginkább apró, de összefüggő mozaikokból áll össze, amelyek létrehoznak egy kitalált családot (visszaemlékezve iskoláskori verselemzéseinkre, kicsit olyan ez, mint az egyes szám, első személyben írott versek esetében a „lírai én”, tehát itt van egy lírai családunk). Anya-apa-gyerekek, egy öreg kandúr és egy kutya. A gyerekek egy séta alkalmával összeszednek két kismacskát, akiket végül hosszas latolgatás után megtartanak, majd valahogy odakeveredik még egy, akit szintén. Így lesz tele a ház állatokkal. És innentől válik viszonylag követhetetlenné (bár egy macskás számára természetesen követhetővé), hogy mi miért és hogyan is történik ebben a (lírai) családban. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni (és miért is ne akarnánk?), akkor ez a könyv arról szól, milyen vicces, szomorú, elkeserítő vagy épp szívderítő történetek esnek meg egy olyan családban, ahol a kétlábúak önmagukban is épp eléggé őrültek (a szó jó értelmében), a négylábúak pedig alaposan felborzolják a kedélyeket. Az állattartás buktatóiról manapság igen sokat beszélnek (szerintem még mindig messze nem eleget), és ez a könyvnek talán a legnagyobb erőssége: bár néhány érvelésétől kinyílott a képzeletbeli bicskám, azt mindenképp elismerem, hogy legalább beszél dolgokról. A történetbeli anya – könnyen kitalálható, hogy ő a történet kulcsfigurája – nem mindig hoz egyértelműen jó döntéseket az állataival kapcsolatban (esetemben ez az állatmentő véleménye és szempontja!), de felelősséget vállal értük és a következményekért. Ebben a folyamatban pedig sok minden éri, ami egy állatos családban megtörténhet. Ezért is merem ajánlani a könyvet annak ellenére, hogy bizonyos részeivel nem tudok egyetérteni, azt azonban elismerem, hogy lehet egyfajta mérce és iránytű, az állatos-családos lét egyik szakmunkája. Akiknek pedig épp nincs otthon állatuk, azok számára kifejezetten szórakoztató lehet, úgy olvashatják, mint Durrell egyik kései utódát, aki szívesen mesél a (lírai) családjáról és egyéb állatfajtákról.

mirtse

 

 

Olvass bele: Fogadó a Négy Macskához

 

 

 


Mirtse Zsuzsa Fogadó a Négy Macskához, Ciceró Kiadó, Budapest, 2010

Mirtse Zsuzsa író, költő, szerkesztő 1967-ben született. Hat önálló kötete jelent meg: mesekönyv, novelláskötet, regény, valamint három verseskötet. Így határozza meg önmagát: „Kislány koromban aranyásó akartam lenni, kincskereső. Szerettem volna egy üvegcipellőt. Nő. Előfordulási helye: Budapest, kis tó partja, csigaház, hetedik szoba.”


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.