A szolgálólány meséje – film vagy könyv?

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Reklámok

Margaret Atwood kanadai író, költő, irodalomkritikus és feminista. Talán ez utóbbi ideológiai nézetéhez kapcsolódóan vált fontossá számára, hogy női sorsokról, a női lét fontosságáról, az elnyomás elleni küzdelemről írjon. Ő pedig mindezt olyan köntösbe öltöztette, mely egyszerre izgalmas, figyelemfelkeltő és hátborzongató.

boritokepSzolgalolany

Hosszú oldalakon keresztül foglalkoztat a regény cselekményének ideje. Jó ideig egyetlen utalás sem történik arra, hogy mikor játszódik a történet. Néhány elejtett szó arra enged következtetni, hogy a közelmúlt, esetleg a jelen lehet az, amit keresek. Majd egyszer csak világossá válik. A könyv a jövőről beszél. És ez a jövő se nem szép, se nem kecsegtető. Inkább a hideg ráz tőle. Az könyvben megjelenített disztópia egy olyan világot tár elénk, mely minden kegyetlenségével és félelmével együtt akár a mi jövőnk is lehet.

            A Földünk romlásnak indul, ezért lelkes polgárai – kiket később parancsnoknak neveznek – úgy döntenek, megmentik a bolygót. Nem csak a környezetszennyezés káros hatásait kívánják megszüntetni, de a rendbontás, bűnözés, csalás visszaszorítása is legfontosabb célkitűzéseik közé tartozik. A rendszer legfontosabb eleme a gyermekhalandóság visszaszorítása és a születési arány növelése. Csakhogy ez nem egyszerű egy olyan világban, ahol a parancsnokok és feleségeik nagy része meddő. Ennek okán születnek meg a szolgálólányok. Ők azok, akik még képesek gyereket szülni, így arra kényszerülnek, hogy megáldják a parancsnokházaspárokat egy-egy gyerekkel.

            A tökéletességre való törekvés nem csak egy vágyálom, hanem egy olyan szükséglet, mely nélkül a világ már elképzelhetetlennek tűnik. A kérdés csupán az, hogy kinek mi a tökéletes? Hiba nélkülinek tudunk-e nevezni egy olyan világot, ahol több száz nő szenved azért, hogy valaki más boldog lehessen? Hiába a bolygó megmentése a cél, ha a személyes öröm, az önmegvalósítás, egyáltalán a saját egyéniség megtartása is kihívásnak tűnik azon nők számára, akik szolgasorsba kerültek gyümölcsöző méhük révén. A szolgálólány szerepből való egyetlen menekülési útvonal a halál. Ebben a világban minden nő értékes, aki képes gyereket szülni, ez pedig a kor felbecsülhetetlen kincsének számít. Az egyéni érdek, a személyes jólét teljesen háttérbe szorul, hiszen a rendszer szemszögéből mérgező és veszélyes jelenségnek számít.

            A könyvet olvasva számtalan furcsa, meghökkentő dologgal találkozhatunk, mégis a leginkább mellbevágó az a felismerés, hogy az itt megjelenő, számunkra zord, elnyomó és diktatorikus világ bizonyos elemei egyre közelebb kerülnek a mi valóságunkhoz. A környezetszennyezés, káros anyagok kibocsátása, valamint a meddőség folyamatos növekedése olyan következményekkel járhatnak, melyek a műben megjelenő disztópia pontos másai lesznek. Ha egyszer eljut oda a világunk, hogy megszorításokat kell alkalmazni az emberi faj fenntartásának és életben maradásának érdekében, vajon hogyan döntünk? Mire képes az ember a bolygó megmentéséért? Milyen eszközökkel harcol? És ami a legfontosabb, ebben a harcban hol marad az emberi méltóság, a személyes döntések, a szabad gondolkodás lehetősége?

            Ez a mindenképpen meghökkentő, elgondolkodtató és nem utolsósorban izgalmas történet már nemcsak könyv formájában, de sorozatként is elérhető a kíváncsiskodók számára. Bár az alaptörténet, a cselekmény főbb szálai megegyeznek, a sorozat mégis túllép a könyvhöz fűződő szoros viszonyon, majd adott ponton teljesen el is válik tőle, és tovább fűzi az egyre izgalmasabb történetet, kiegészítve olyan szálakkal, melyek még több szemszögből igyekeznek bemutatni a Gileádban zajló történéseket, az ott élő és szenvedő nők sorsát, akik bár egy nemes tettért, az emberiség fenntartásáért szenvednek, közben elvesztik identitásukat, a valósághoz való viszonyukat, szabad akaratukat. Valójában mindent, ami miatt ma azt mondjuk, érdemes élni.

Ilyenkor gyakran felmerül, hogy a több mint 30 éves könyv vagy a belőle készült sorozat nyújt-e nagyobb élményt. Az ilyen megmérettetések leggyakrabban a könyveknek kedveznek, ritkábban hallani, hogy a filmnek sikerül felvennie a versenyt a kötettel. Ráadásul Margaret Atwood irodalmi igényességű szövege legalább úgy sodor magával, mint filmkockáktól várnánk, az írónő úgy játszik a mondatokkal, hogy folyamatosan fokozni tudja a várakozást, az izgalmat, ugyanakkor döbbenetes képekkel sújt le az olvasóra. Előbb a könyvet olvastam, a filmre pedig kifejezetten kíváncsi lettem: vajon mit tudtak „elrontani” a történeten. A sorozatnak sikerül sokban követni a könyvet, viszont számos esetben más megoldást használnak a filmben, mint amire az olvasmány alapján számítottam, így a könyv történetét ismerve mégsem kellett teljesen lemondanom az újdonság varázsáról. Megjelennek olyan szereplők, akik a könyvben épp csak említésre kerültek, megismerhetünk más életutakat, melyek még izgalmasabbá teszik a történéseket. A szolgálólány meséje esetében az adaptáció egy igen érdekes formájával állunk szemben, mivel a könyv csupán a sorozat első évadának szolgált alapjául. Hányszor voltunk már úgy egy könyvvel, hogy sajnáltuk, amikor vége lett, legszívesebben tovább olvastuk volna a történetet, még több dolgot szerettünk volna megélni a szereplőkkel együtt, megismerni az életük további mozzanatait. A sorozat készítői pont erre adnak nekünk lehetőséget. Bár igaz, hogy nem az olvasás élménye folytatódik, de a további történéseket mégis megismerhetjük film formájában, az epizódok talán még izgalmasabb szálakat mozgatnak meg, mint a könyvben feltárt események. Nem véletlenül nyert nyolc Emmy-díjat, a legjobb drámasorozatnak járó Aranyglóbuszt, amit a legjobb főszerepért Elisabeth Moss is megkapott. És készül a harmadik évad is.

konyvborito

elso angol borito

 

 

 

Olvass bele: A szolgálólány meséje

 

 


Margaret Arwood A szolgálólány meséje, Lazi, Szeged, 2006 (ford.: Mohácsi Enikő), Jelenkor, Budapest, 2017. Az eredeti változat The Handmaid’s Tale címmel 1985-ben jelent meg.

A szolgálólány meséje már megjelenésének évében, 1985-ben Governor General’s díjat kapott, 1987-ben pedig Arthur C. Clarke díjat. Még a 2017-es sorozatot megelőzően a regényből 1990-ben mozifilm készült, 2000-ben Koppenhágában opera, többször színpadra adaptálták, egy kanadai banda pedig zenei albumot szentelt a történetnek. Az egyik leggyakrabban emlegetett sokkoló információ a regény kapcsán, hogy könyvében az írónő semmi olyat nem ír le, ami világunkban valahol valamikor meg ne történt volna. Margaret Atwood 2000-ben Man Booker díjat kapott The Blind Assassin című kötetével.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Maros Megyei Könyvtár, 2017-es kiadás

Maros Megyei Könyvtár, 2006-os kiadás

Szilágy Megyei I. S. Badescu Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

Királyok, hódítók, szándékos anakronizmusok

(Julian Rathbone: Az utolsó angol király)

Nekem való történelmi regényt nem könnyű írni, pedig tényleg nagyon szeretem a műfajt. Nincs rosszabb ugyanis annál, amikor egy könyvet olvasva az adott korszak ismerőjeként bosszankodsz, hogy ez nem történhetett így, hogy a szöveg tele van tárgyi tévedésekkel, mérgesítő anakronizmusokkal. Viszont legalább ennyire rossz megélni, amikor egy könyv láthatóan hatalmas tudás- és tényanyagot rejt magában, törekszik is a történelmi hitelességre, csak éppen mint olvasmányélmény vagy mint regény nyújt nagyon keveset, vagy éppen semmi örökérvényű tanulságot nem találok benne. (Például ez a bajom Bán Mór Hunyadi-regényfolyamával is, amelyben kétségkívül óriási kutatómunka van, de azokat a valódi irodalmi értékéket nem látom benne, amelyek miatt évtizedek múlva is olvashatnák majd.)

bayeux1

(A képen a regényben feldolgozott eseményeket ábrázoló ezeréves bayeux-i faliszőnyeg egy részlete látható)

A brit Julian Rathbone (1935–2008) könyvének előszavában egyebek mellett az alábbiakat olvashatjuk: „Az anakronizmusok két típusa az írói szándék megnyilvánulásának tekinthető. Az utolsó angol király […] a mai nyelv terméke. […] Ennek egyik jól érzékelhető megnyilvánulása a királyokhoz és főurakhoz nem illő […], időnként durva beszédmodor. Biztos vagyok benne, hogy az angolszász nemesek ugyanolyan könnyedséggel használták az ún. töltelékszavakat, mint késői utódaik, sőt mint tudjuk […], elég durvák, mi több közönségesek voltak. […] Mindennek tükrében abszurditás lenne megtagadni jó öreg uralkodóinktól és udvaroncaiktól az egyébként valóban durvának számító baszni és szar szavakat, illetve a belőlük alkotott, valószínűleg évszázadok óta használt szókapcsolatokat. […]

A szereplők, sőt még a narrátor is, időnként olyan idézeteket vagy idézetszerű megjegyzéseket engednek meg maguknak, amelyek saját koruknál jóval később élő személyeknek tulajdoníthatók. […] Biztosan lesznek, akik irritálónak találják majd ezt a jelenséget, engem azonban […] szórakoztat, és remélem, így lesznek ezzel mások is.”

Én biztosan e „mások” közé tartozom, mert amikor például Hódító Vilmos Napóleon – az itáliai hadjárat előtt elmondott – szavait szabadon idézve buzdítja harcosait a csatára, akkor abban az is megmutatkozik, mennyire hasonló helyzeteket produkálhat a történelem, és különböző korokban élő szereplők között mennyi hasonló személyiségjegy figyelhető meg. Ugyanígy nem zavaró az olykor valóban közönséges beszédmód sem, amelybe a szerző a mai britek beszédmódjának finom kritikáját is beleszőtte.

Az utolsó angol király (1997) az igen termékeny regényíró viszonylag késői munkái közé tartozik. Sajnálatos, hogy életművének csak aránylag kis része olvasható magyarul is, pedig a mély történelmi ismeretek és a sajátos humor ötvözete más művekben is megjelenik. A könyv az angol történelem egyik meghatározó eseménye, az 1066-os hastingsi csata idejébe repíti vissza az olvasót. Ez volt az az ütközet, amely lehetővé tette a normann hódítást, amely Anglia történelmét teljesen új pályára tette. Ebben a csatában esett el II. Harold, az „utolsó angol király” (az utána jövő uralkodók mind normann, francia vagy német eredetűek voltak), ami megnyitotta az utat a „normann fattyú”, Hódító Vilmos királysága előtt.

A könyv főszereplője egyrészt Harold Godwinson, akinek végigkísérhetjük családja felemelkedését udvaroncból a fél országot uraló hatalom, majd a tiszavirág-életű királyság megszerzéséig; másrészt hű testőre, Walt, aki urával ellentétben túlélte az ütközetet, s akinek szemével a megelőző évek eseményeit és a következményeket szemlélhetjük. Elbeszéléséből pedig kiderül, hogy semmi sem egészen úgy volt, ahogy azt a történelemkönyvekből ismerjük – hiszen a krónikákat a maguk szája íze szerint mindenkori győztesek ír(at)ják. Walt interpretációjában így nem meglepő, hogy Anglia új ura, Vilmos nem dicsőséges hódító, hanem – törvénytelen származásából adódóan – állandó kisebbségi komplexusait legyőzni kívánó, felfuvalkodott hólyag, aki gátlástalanságban és kegyetlenségben vetekszik a modern kor diktátoraival. Az előző király, Hitvalló Edward visszavonultsága mögött sem a buzgó vallásosság, hanem politikai érdekből elfojtott homoszexuális hajlam húzódik meg, és azt is megtudjuk, hogy a sorsdöntő csata (minden vonatkozó krónika szerinti) első áldozata, a normann bárd Taillefer valójában túlélte a vérontást, miután megrendezte saját halálát. Az események hátterében pedig olyan mérvű intrika, hatalmi harc, képmutatás és főképp hatalomvágy húzódik meg, hogy azt hihetnénk, a saját korunkban járunk. Meglehet, Rathbone megfoszt bennünket néhány illúziótól a középkori erényekkel kapcsolatban, viszont megerősít abban, hogy az emberi természet nem sokat változott az évszázadok alatt. Az ismert történelmi alakok ugyanis érinthetetlen ikonokból reális, hús-vér figurákká változnak az elbeszélésben, akiket éppúgy szenvedélyek, előítéletek, ösztönök, máskor viszont nagyon is rideg számítások hajtanak, mint a modern kor emberét. Harold király ebben az értelmezésben a körülmények áldozata; egy ütközetben dicsőségesen megvédi a trónját az egyik trónkövetelő, a norvég Keménykezű Harald ellen, amikor feltűnik a másik… Hódító Vilmos ugyan hasra esik az angliai partralépés után, utóbb több szerencsés fordulatnak köszönhetően mégis ölébe hullik a hatalom és a dicsőség.

A könyv fő cselekménye alig két-három év történéseit veszi számba, ám a rálátás ennél sokkal nagyobb. Nagy erénye, hogy úgy „nyúl bele” a történelmi tényanyagba, úgy formálja hőseit a saját elképzelése szerint, hogy csak épp annyira rugaszkodik el a történelmi valóságtól, hogy minden változtatás hihető legyen. Elbeszélésmódjának sajátossága még, hogy a regény legelső elbeszélő mozzanata az, ami időben a legkésőbb történt, s így a könyv befejezésének kissé reménykedő hangulatát is értelmetlenné teszi. Mert a „nagyok” története mellett kibontakozik a könyvben a csatát testi-lelki sérülésekkel végül túlélő Walt élettörténete is. „Bűnét”, hogy nem tudta megvédeni ura életét, egy szentföldi zarándoklattal szeretné megváltani (e zarándoklat során meséli el útitársainak Hastings és előzményei történetét), de aztán – már a legelején – kiderül, hogy a tragédiák sora Hastingsnél nem ért véget. A történelmet ismerő olvasó ugyanis nem szurkolhat a valamivel szimpatikusabbnak ábrázolt angolszászok győzelméért (hiszen tudja, hogy Anglia a normannok kezére került), legfeljebb azért, hogy hőse elérje a megnyugvást, de a könyv e téren sem sok jót sejtet.

A könyv nyelvezete valóban nagyon modern, a mai élőbeszédet szemlélteti, és ezen a téren nem is törekszik a korhűségre. Hogy hősei helyenként Shakespeare-t, máskor klasszikus filozófusokat idéznek, azt igazából csak a vájtfülűek veszik észre, ugyanis a szerző olyan jól elrejtette ezeket, hogy sokszor csak második-harmadik olvasásra tűnik fel, hogy mintha ezeket a mondatokat már olvastuk volna valahol… Nem zavaró az sem, hogy a szereplők vagy épp a narrátor olyan tudományok (pl. pszichológia) szakkifejezéseit használják, amelyek a cselekmény idejében még nem is léteztek; mégpedig azért, mert mindvégig érezhető a szándékosság. Rathbone ugyanis játszik az olvasójával: vajon észreveszed-e, hogy az orrodnál fogva vezetlek, hogy finoman (vagy nem is olyan finoman) utalgatok valamire, hogy rájössz-e, hogy középkori keretek között modern gondolatokat akarok közvetíteni? Amitől ez már-már zseniálissá válik, az, hogy a könyv éppúgy olvasható és izgalmas lehet a történelmi eseményeket egyáltalán nem ismerő olvasó, ahogy a korszak történeti szakirodalmát kívülről fújó szakember számára is – az egyik rengeteg ismerettel gazdagodik egy különös korszakról, a másik sokadszor szembesül azzal, hogy a történetírás gyakran interpretációk harca, nem pedig a „valóság” megragadása.

Julian Rathbone minden általam ismert könyve melegen ajánlott a történelmi regények és a sajátos brit humor rajongóinak, a szerző más korok eseményeit is hasonló módon „értelmezte át” saját ízlése szerint, és miközben megemlékezik a nemzet nagy eseményeiről, maró kritikát is mond róluk. Fogalmam sincs, hogy maguk az angolok hogyan fogadták műveit, én abban biztos vagyok, hogy azokat is el szeretném olvasni, amelyeket eddig nem fordítottak le.

rathboneborito

 

 

 

Olvass bele: Az utolsó angol király

 


Julian Rathbone: Az utolsó angol király, Alexandra Kiadó, Pécs, 2005 (ford.: H. Prikler Renáta). Az eredeti mű The Last English King címen, 1997-ben jelent meg.

Egyetemi tanulmányai után Julian Rathbone három évig angolt tanított Törökországban. Ezek az évek inspirálták első regényeit, amelyeket a hatvanas években írt, amikor már Angliában, szintén tanárként dolgozott. 1973-ban hagyott fel a tanítással, hogy írással foglalkozzon. Eredetileg színész vagy képzőművész szeretett volna lenni.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.