Szerepjáték mesterfokon – bedőltem a sztorinak

Olvas ma még egyáltalán valaki verseket és főleg versesköteteket? Verseket talán igen, de komplett köteteket alighanem nemcsak én forgatok ritkán, különösen úgy, hogy az elejétől a végéig elolvasom. Néha azért érdemes kivételt tenni, főleg ha az egész kötet többet nyújt, mint véletlenszerűen egyberostált versek gyűjteménye. Néha a költeményekből többé-kevésbé összefüggő történet állhat össze. Ennek is szép hagyománya van a magyar irodalomban Balassi Júlia-ciklusától Weöres Psychéjéig. S ha mindez különféle stílusirányzatok, alkotói stílusjegyek imitálásával, parodizálásával vagy épp finom ráutalásokkal történik, akkor ez nemcsak a (költői) mesterség elsajátításának magas szintjét jelzi, hanem remek szórakozás is lehet.

zazpi1920

Bevallom, én elsőre beugrottam… Mármint amikor valamelyik hazai vagy határon túli irodalmi folyóirat először közölt részleteket Ferenczes István „átköltéseiből”, én bizony elhittem, hogy valamikor a 18-19. században tényleg élhetett egy Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri nevű spanyol-baszk kalandor költő, akit balszerencsés sorsa, néhány tisztázatlan ügye, szerelmi bánata és állandó nyughatatlansága egészen Dél-Amerikáig sodort. A szegény vagabund volt zsoldoskatona, szerzetes, őrült; hosszabb időt töltött a kecsua indiánok között, a 19. század elején a kontinens szabadságharcainak során is jelen volt, és persze számos szerelmi kalandban is volt (többnyire szenvedő) része. Élettörténete aztán különös módon ér véget: miután utolsó ismert állomáshelyén (egy – naná! – ferences kolostorban) élete némileg blaszfémikusra sikerült utolsó műalkotását megcsonkítják, a különös (egy idő után már csak állatokkal beszélgető) „Stephanus testvér” eltűnik cellájából, ahol csak egy szamárcsődört találnak a helyén. (Üdvözlet Apuleiusnak, Lukiánosznak és Franz Kafkának…)

A Csíkszeredában élő Ferenczes István életművét – bevallom férfiasan – inkább csak töredékesen ismertem eddig, de abban néhány vers olvasása után is egészen biztos voltam, hogy ezt a kötetét be kell szereznem. Némelyik darab (Börtönszerenád, Tíz rubái egy mór leányról) ugyanis annyira illett az akkori hangulatomhoz, hogy már-már sajnáltam, hogy nem én írtam őket. Nevezhetjük ezt komoly megérzésnek, de véletlen szerencsének is, hiszen ez a kötet sokkal többet adott nekem, mint aktuális lelkiállapotom hitelesnek érzett megfestését. (Az akkori hangulat régen elszállt, a verseskötet hatása viszont maradandó.)

A megszállókra*

Darabokra szaggattátok a hazámat,
Csigazabáló, gloire-ba nyekkent
Franczúzok, az égbolt is belesápadt,
Amint átgázoltatok a berkeken…

Rettentő gigászai a gonosznak,
Hitszegőbbek vagytok a cigánynál,
Fiaid nemcsak ölnek, rabolnak, lopnak –
Táncot járnak a siralomháznál.

Szabadság, egyenlőség, testvériség
Nevében ácsol igát a zsarnok,
Dicsőségünket arcátlan tépi szét
A szörnyeteg, átkot átokra mond,

Gaz homlokán glória, babérlevél,
Nemcsak gúzsba köt, meg is szégyenít,
Mint büdös kapcátokat, fújja a szél
Európa letiport népeit…

Szétosztottátok a rokonok között,
Csúffá tettétek hazám, franciák,
Torkunkba fojtottátok a nagy ködöt –
Átkunk rendezzen nektek orgiát.

La Paz, 1808

* Ezt a cantiga de maldiziert (ford.: átok-éneket) Jóseph Bonaparte trónra léptetésének hírére írám. Madrid megérte, hogy újból elfoglalták a franciák, s a diktátor öccsét tette meg spanyol királynak.

Az persze első olvasatra is gyanús volt, hogy egy, az Újvilágba szakadt hispán atyafi József Attilára és más magyar költőkre erősen emlékeztető sorokat ír, egyik verscímében használja az Ady által teremtett „kompország” kifejezést, és olykor egészen modern és véletlennek aligha nevezhető szóalkotásai („héja-gyász”, „Semmi ágon”, „Télikék”) vannak, de hát az átköltés műfajába éppen sok minden belefér. (Faludy is átírta, kiegészítette Villon sorait, sőt a Ballada a senki fiáról-nak nincs is eredetije.)

A kötet előszavát figyelmesen, illetve az egész könyvet végigolvasva természetesen lehull a lepel: valójában egy költői alteregó megteremtéséről van szó: „nem szuverén költészet az övé; inkább valamiféle bűbáj lengi át ezt a versvilágot. Az örökös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságáról. Végül is az elmúlásról – a szerelem sivatagáról, vágyakozásról, honvágyról és hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről-halálról. Úgy, hogy akár a kortársunk is lehetne.” – írja a „fordító”. Zazpi azonban nemcsak kortársunk lehetne, hanem az is: vágyaiban, kétségeiben, bizonytalanságaiban a modern ember gondolatai jelennek meg régi versformák és műfajok köntösébe bújtatva, s mindehhez társul a kisebbségben élő ember sajátos viszonya szülőföldjéhez, hazájához (a kettő nem feltétlenül ugyanaz!). S ha ehhez hozzávesszük, hogy a hátlapon olvasható szerzői közlés szerint „ama keserves december 5-e után” álmodta azt a költő, hogy nem tud magyarul se beszélni, se olvasni, se írni… S ezt követően jelent meg neki a „Zazpi nevű ibér, aki kioldozta rémálmai kalodájából”. Talán az sem véletlen, hogy teremtett főhőse éppen baszk származású; a baszkok nyelvükben, mentalitásukban éppúgy teljesen elütnek Hispánia más népeitől, mint a magyarok a Kárpát-medence többi lakóitól, vagy épp a székelyek a magyarok többségétől, és viszonyuk Spanyolországhoz alighanem éppen annyira ellentmondásos, mint az erdélyi magyaroké Romániához vagy az anyaországhoz. (Rokontalanul élnek, / Csak távoli barát, / Kelta, skót vagy székely / Koccint rájuk pohárt.”) Ha elolvassuk a Búcsú Spanyolországtól vagy Az anyaországról című kétrészes vers sorait, és hozzáképzeljük 2004 decemberét, akkor még úgy is szíven üt a csalódás fájdalma, ha tudjuk: ami akkor történt, nem rajtunk múlott. (Viszont amiről beszél, az a konkrét események ismerete nélkül is átérezhető: a hontalanná válás élménye nem egyetlen helyzethez és néphez kötött.)

Búcsú Spanyolországtól
(Versos de arte maior)

Kilöktél magadból Spanyolország,
mintha leprás vagy orgyilkos lennék,
hátat, ülepet fordítasz felénk,
s azt hiszed, hogy mi vagyunk a csonkák,
hogy teérted héthatáron túlról
csorog majd a nyálunk, könnyet fakaszt
a bánat, kéklő honvágy gyúr sarat
a pusztító, hosszú, hosszú útból…

Ég veled, mostohába hűlt honom,
Toledo, Madrid, Burgos, Cordoba
és Sierráknak hóba őszült orma,
elszivárog időd a négy folyón:

Ebro, Duero, Tajó, Guadalquivir,
mint sóhajok tűntök el, ott látom
az Alcantara hídján halálom,
a falra egy kéz ki tudja, mit ír…
Ég veled narancsliget, cipruság,
Granada s Malaga bársony bora,
tomboló szívem torreádora,
corridavér, eltáncolt ifjúság –
balra el, én most örökre megyek,
de viszem Cidet, Fernán Gonzálest,
Vegát, Calderont s a nagy Cervantest,
Don Juant, Góngorát – a lényeged!

Mindenen túl: ők lesznek a hazám!
Passzusod éget, akár az orbánc,
mert te nem voltál haza, csak ország,
ki elbuktál az utolsó csatán…

Sevilla, 1779. december

A költő egyrészt megteremt egy – kicsit töredékes, kicsit misztikus, de nagyjából áttekinthető – élettörténetet hősének, majd egy – ha nem is teljességet, de lezártságot sugárzó – életművet is hozzá, melyek darabjai „kronologikus” sorrendben követik egymást a kötetben. A versekhez az anyag gondozója lábjegyzeteket, megjegyzéseket fűz, s ezek csaknem ugyanolyan fontos részei a kötetnek, mint maguk a versek. Ebben a (fiktív) költői életműben szerves egységben jelenik meg a magyar népköltészet tisztasága, a magyar költészet évezredes hagyománya, a spanyol és latin-amerikai történelem, a világirodalom számtalan műfaja és versformája, és még az a sajátos íz is, amely a dél-amerikai irodalmat (Vargas Llosa, García Márquez, Amado vagy épp Borges munkáit) annyira minden mástól megkülönböztetővé teszi. Zazpi verseiben éppúgy találunk Bornemisza Péterre utaló sorokat és versformákat (Siralmas éneke), ahogy máshol Cervantes vagy épp Petőfi, Arany és József Attila köszön vissza, az egész egyben mégis hitelesnek tűnik. Épp ezért a kötet versei műfajok egész kavalkádját nyújtják: olvasunk benne madrigált, quinitilát, rubáit, eposztöredéket, gallego népköltéseket és románcokat, danse macabre-t, siralmas éneket, fájdalmas elégiát, gázelt (a mór-arab költészet jellegzetes versformája), költői leveleket, félszonetteket („Petrarcának a fele is elég!”), dzsungel-áriákat, négyfelvonásos opera librettóját (!), inka románcokat. A költő e műfajokat igazi magabiztossággal használja, de parodizálja is őket, hiszen időnként olyan szabadszájú, hogy az érzékeny lelkűek elpirulnak tőle. Máskor viszont a vallásos áhítat olyan mélységébe ereszkedik, mintha szerzője fájdalmai elől valóban az (egyébként elérhetetlen és ismeretlen) Istenhez fordult volna vigasztalásért.

A kötet darabjainak jó része a szerelmi költészet valamely műfajába sorolható. E versek visszatérő múzsája a Fekete Liliom, egy córdobai illetőségű hölgy, akit „Don Esteban” időnként istenít, máskor átkoz, akinek évek múltán és egy óceán távolából is szenved emlékétől és hiányától, pedig a sikamlós életű szenyóra legfeljebb időlegesen részesítette szerelmi gyönyörökben. A hozzá/ róla írt versek közt akad trubadúrok hízelgését idéző ének, anakreóni dal (Egy virágszálról), de olykor még a francia sanzonok finomsága is megjelenik bennük. Máskor viszont olyan közönséges módon átkozza szerelmét, hogy abból is csak az örök szenvedély indulatát érezzük. (Éppúgy „kegyetlenül szép” versek ezek, mint az Elbocsátó, szép üzenet.)

Siralmas éneke

Esteban Zazpi volt egykoron a nevem,
Nem retteg senki sem a sötét tengeren,
Engem a szerelem
Ölt meg törvényesen,
Ezért nincsen nevem a sötét tengeren…

Hontalanná lettem fekete tengeren,
Száműzött vagyok a háborgó vizeken,
Bánat a kenyerem,
Italom a könnyem,
Félholtan sinylődöm egy hajófeneken…

Kéket-zöldet látok viharos tengeren,
Napestig rókázom, döglődöm betegen,
Lázasan hidegen,
Már minden idegen,
Ott voltam boldog az ibér földeken

Toledóban szolgált, ott volt az ezredem,
Büszke egy népség volt a huszárezredem
Mikor kivonultunk
Napfénytől ragyogtunk,
Lábaink elébe omlott a szerelem.

Hozzám is vihar jött, eljött a szerelem,
Talán szédület volt, talán csak kegyelem
Hittem a csodában,
Hires Córdobában
A szőlőhegyekről tört rám a szerelem.

De egy hónap múltán továbbállt ezredem,
Az volt csak a pokol, a boldog gyötrelem,
Mi lehettem volna?
Rút szökött katona,
Hírhedtté így lettem, hogyha ez győzelem…

Árkon-bokron által loholtam utána,
Rohantam Santiago de Compostelába…
Kiderült: hiába
Bolyongtam utána
A haramiák kálváriás útjára…

Kerestem őt kolostorban, bordélyházban,
Itt is, ott is látták, meg mégsem találtam
Égi szenyórámat,
Bűnöm lett ő, bánat,
Bőrig rongyos lettem a hiába vágyban…

Utakat álltam és neveket cseréltem,
Álruhákban jártam, cigányul beszéltem,
Nyomomban kopókkal,
Kancsi poroszlókkal,
Brága erdeiben szép lassan kiégtem.

Elfogtak és vittek az ibéri lankán,
Mutogattak a várak szégyenpiacán,
Így jár, aki lányhoz
Hű, nem a királyhoz,
Láncok közt ismeri meg szép Kasztiliát!

Hiába szerettem, ezalatt a leányt
Elvitte egy grand, egy „roppant elefánt”,
Mert szűzben a céda
Él, mint tavi béka,
Nem árt, ha tudjátok ezt, cimborák, nem árt.

Akasztófára! – kiáltott rám az űgyész,
A szemeiben gyűlölet lángolt, tűzvész,
A bíró sem henyélt,
Örök száműzetést
Koppantott felém ó, felségárulásért!?

Utolsó szó jogán nem mondtam én sokat,
Talán csak a lelkemből fakadt egy sóhaj,
Szerettem, szerettem,
Csak ennyit rebegtem,
Érette loptam el a kincstári lovat.

Így lettem egy sorszám, ezért nincs már nevem,
Pusztulok, meghalok végtelen tengeren,
Segíts meg, Mária,
A kontinens fia
Vagyok, ott halnék én, nem itt a vizeken…

Hánytatnak a habok, ennél is jobban fáj:
Te leszel sohamár hazám, ibéri táj,
Az elevenbe vágsz
Rideg anyaország,
Te szerelemmel együtt pusztító hiány.

Hiába vár a megfoghatatlan új világ,
Belőlem immár csak az elmúlás kiált,
Mint őrült sirály,
Szít szívem rút viszályt,
Én csak a sakktáblán gyilkoltam a királyt…

Hol végzem sorsomat én édes Istenem,
Erdőn-e, mezőn-e, vagy kihalt reményben,
Talán a pokolban,
Talán fönt a Holdban,
Vagy lent a mély sárban, vagy a fellegekben…

Atlanti-óceán, 1780

A kötet lezárása a Gozorú című „fél-mesterszonett-koszorú”, amely nemcsak igazi formai bravúr, hanem mintegy összegzése Zazpi életművének, aki sorsában megnyugodva várja a halált. („Fölösleges minden ami történt. / Éltemhez méltón rendezd elestem. / Mint porszemen tedd rajtam a törvényt.”)

Lehetne arról is értekezni, miként játszik a szerző rímképletekkel, versformákkal, ritmusokkal, de ezt inkább meghagyom azoknak, akik valóban értenek hozzá. Egy valami biztos: ez a kis kötet egyetlen percig sem unalmas; darabjai pedig önálló költeményekként éppúgy megállják a helyüket, mint a nagy egész koncepció alkotórészeként. Furcsa lesz a hasonlat, de annak idején a Queensrÿche zenekar Operation: Mindcrime című konceptlemezénél (szerintem minden idők egyik legnagyobb rockzenei albuma) éreztem valami hasonlót: az anyag dalai önállóan is ütnek, de az összefüggő történet részeként jelentésük tágul, és újrahallgatásra ingerelnek. És valahogy ilyen ez a kötet is: most, hogy az ismertető okán újra elővettem, olyan utalásait, finomságait is észrevettem, amelyek fölött a korábbi olvasások során átsiklott a figyelmem. A kötet érzelmi skálája is roppant széles; szinte mindazt tartalmazza, amit az élet gyönyöreit és poklát megjárt, tapasztalt ember átélhetett. Egymás mellett jelentkezik a szent és a profán, a csúfoló és a magasztaló, a cinikus és az elmélkedő, az áhítatos és a vulgáris – mindaz, ami emberi lényünkben egyaránt jelen van.

Nagy játék (szerepjáték) tehát ez a kötet, de a játék akkor az igazi, ha komolyan vesszük. Mert az nem kérdéses, hogy Ferenczes játszik a formákkal, a műfajokkal, a történelemmel, és nem utolsósorban igazi intellektuális játékot játszik olvasóival. De ehhez a játékhoz olyan fokra kellett fejlesztenie költői mesterségét, amelyre sokan soha nem fognak eljutni. A játék mögött ugyanis ott van egy nagyon sokrétegű, mély mondanivaló, amely nemcsak (valós és fiktív) szerzőjéről árul el sokat, de a költészet lényegéről, sőt saját magunkról is. Egy adott kor összefüggéseibe ágyazva is fontos dolgokat mond el, de abból kiragadva is élvezetes. Mestermunka, amelyet csak a legnagyobbakhoz tudok mérni.


Ferenczes István: Zazpi, Kortárs Kiadó, Budapest, 2010


Ferenczes István 1945. január 1-én született Csíkpálfalván. Biológiát végzett Kolozsváron. Tanított, majd újságíróként dolgozott a Hargita című lapnál, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították. 1979-től a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója. 1997-ben megalapítja a Székelyföld kulturális folyóiratot. 2001-ben József Attila-díjat, 2005-ben Balassi Bálint-emlékkardot, 2012-ben Arany János-díjat kapott, a Látó irodalmi lap nívódíját már 1993-ban megkapta, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2004-ben Spectator-díjjal jutalmazta.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s