Kalandozásaim az Eschbach-univerzumban

Talán nem a legsportszerűbb dolog ezen az oldalon olyan szerzőről (és a hozzá fűződő viszonyomról) írni, akinek munkássága nagy része magyarul nem olvasható, így neve az olvasók többségének valószínűleg nem sokat mond. Ráadásul magyarul – szerintem legalábbis – az életműnek nem is feltétlenül a legjobb darabjai (A Jézus-videó, Összeomlás, Hajszőnyegszövők) jelentek meg, bár némelyikük talán beavatást jelenthet Andreas Eschbach sajátos írói világába, amely engem bizonyosan rabul ejtett. És abban is biztos vagyok, ha könyveinek legjava a magyar olvasók elé kerülne, komoly rajongótábora alakulhatna ki.

andreas1920b

Aki szereti például Dan Brown összeesküvés-elméleteken alapuló regényeit, azoknak a német író művei is tetszenének – főleg, hogy szerintem Eschbach jobban ír Bronwnnál. És ha már németek, a magyar olvasók körében is nagy sikert arattak Frank Schätzing regényei (Raj, Az ördög temploma, újabban pedig A pillangó zsarnoksága), márpedig ők sem tematikában, sem megközelítésmódjukban nem állnak nagyon távol egymástól, ráadásul azonos korosztályba tartozó szerzőkről is van szó (Schätzing 1957-es, Eschbach 1959-es születésű). Szóval ha van könyvkiadó, aki e sorokat olvassa, az keressen egy jó német fordítót, mert kis reklámmal lehet, hogy az aranytojást tojó tyúkra akadt… Hogy miért nem harapott rá munkásságára egyetlen komolyabb magyar kiadó sem, annak talán az az egy használható magyarázata lehet, hogy – bár több nyelvre is fordították – angol nyelvterületen mindeddig nem sikerült megvetnie a lábát, márpedig a világsikernek ez komoly előfeltétele.

Találkozásom munkásságával lényegében a véletlennek köszönhető. Öcsém egy időben igen aktív volt mindenféle hazai és nemzetközi sci-fista körökben, és egy német fórumon kérdezett rá a 90-es évek legvégén, a 2000-es évek legelején az ottani tagoknál, hogy ki az a német szerző, akinek a műveire érdemes figyelni. Eschbachot javasolták, mondván, hogy az ő új regénye számít az új német sci-fi szenzációnak. Nos, minthogy épp ebben az időben Németországban jártam, be is szereztem az említett könyvet – utána meg szinte mindent, amihez hozzá tudtam férni. (Bár az igaz, hogy a rendkívül termékeny írónak nem minden munkáját olvastam még el.) Ugyanakkor a találkozás igen szerencsés időpontban történt, ugyanis a sokak által emlegetett Das Jesus-Video (A Jézus-videó) volt a szerző igazi áttörése az irodalmi életben, német nyelvterületen pedig valódi bestsellerré vált. Más kérdés, hogy a könyv igazából nem sci-fi, még ha szerepet kap is benne egy fantasztikus elem (egy Krisztus korabeli ásatás leletei között talált, csak néhány év múlva piacra kerülő videokamera és persze a rajta megőrzött felvétel, ami az időutazás közeli lehetőségét sejteti), ám maga a történet sokkal inkább egy politikai pszicho-thriller, amelynek középpontjában inkább a rejtélyes lelet eredete utáni nyomozás, majd annak megszerzésére irányuló hatalompolitikai játszmák állnak. A regényből (sajnos) készült egy filmváltozat is, amely azonban harmadosztályú akciófilmmé silányította a történetet, amin az se segített sokat, hogy Ornella Muti anyjához fogható szépségű lánya, Naike Rivelli volt a női főszereplője.

Az 1998-ban kiadott regény akkora siker volt, hogy Eschbach ugyanebből az alapötletből közel két évtized múlva újabb regényt írt. A Das Jesus-Deal (kb. A Jézus-ügylet, 2016) azonban igazából nem folytatása a sikersztorinak, hanem egészen más aspektusból közelíti meg ugyanazt az alapötletet: mi lenne, ha az időutazás képessége (az őrültséggel határos) vallási fanatikusok kezébe kerülne, akik a fejükbe veszik, hogy megmentik Krisztust a keresztre feszítéstől, és elhozzák a mába, hogy (újra) megváltsa a bűnös világot? (Csak ehhez előbb még egy pusztító világháborúnak is ki kellene törnie, hogy a Jelenések könyvének próféciái pontosan beteljesedhessenek.) Bár ebben a könyvben talán több a fantasztikum, mint elődjében, valójában egyáltalán nem ettől izgalmas, hanem ahogy a különféle (vallási és világi) szervezetek működési mechanizmusait ábrázolja, és közben az emberi lelkek sötét oldalaival is foglalkozik.

eschbach1Eschbach egyébként semmiképp sem sorolható a hagyományos sci-fi írók közé, ha írt is a világűrben játszódó regényt (Solar Station, Quest) vagy épp olyat, amely egy földönkívüli vicces kalandjait mutatja be a délnémet valóságban (Kellwitts Stern/ Kelwitt csillaga). Nála a fantasztikum inkább eszköz arra, hogy elindítson egy gondolatsort, eljátsszon egy lehetőséggel, közben azonban az általa megírt problémák nagyon is valóságosak, és mai világunk, a modernizáció számos árnyoldalát óriási meggyőző erővel világítják meg. Könyvei játszódnak távoli múltban és a közeli jövőben is, de mindvégig napjaink problémáira reflektálnak és átgondolásra késztetnek. Másik jellemzőjük, hogy a felvetett problémákat tudományos, elméleti alapossággal közelíti meg, ám ez mégsem megy az olvashatóság rovására. (Azt persze nem állítom, hogy minden technikai, közgazdasági vagy épp biológiai fejtegetését értem, de annak azért néhány esetben utánanéztem, hogy egyáltalán nem légből kapott okoskodásokról, hanem létező teóriákról van szó.)

Különösen igaz ez az általam másodiknak olvasott Eine Billion Dollar (Egy billió dollár, 2001) esetében, amelynek alapötlete arról szól, hogy egy jobb sorsra érdemes csóró amerikai pizzafutárnak – a Fugger család egészen távoli, de egyetlen élő férfi örökösének – váratlanul emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű pénzmennyiség hullik az ölébe. Csakhogy az is kiderül, hogy erre a hihetetlen összegre mások is ácsingóznak, és megszerzéséért már korábban is többeknek meg kellett halnia, ráadásul egyáltalán nem garantálja az örökös boldogságát. Igazi görbe tükör ez a könyv a mohó kapitalista pénzvilágról, amelynek csak egyvalami nem számít a nyereség érdekében: az ember. Másrészt bármennyire is próbálkozik valaki az egész emberiség javára cselekedni, ha olyan cselszövés hálójába kerül, amely a világ leggazdagabb emberét is képes elemészteni.

Az Ein König für Deutschland (Királyt Németországnak, 2009) igazából nem tartalmaz fantasztikus elemeket, még ha alapötlete kicsit abszurdnak tűnik is. Nagy kérdése, hogy vajon azon országokban, ahol a választások számítógépen (is) megtarthatók, biztos lehet-e a választó abban, hogy az eredményeket nem lehet befolyásolni. A könyv hősei épp azt igyekeznek bizonyítani, hogy a manipuláció lehetséges, és hogy ez mindenki számára világossá váljék, mindenféle számítógépes gurukkal együttműködve létrehoznak egy fantompártot, amely a királyság helyreállítását tűzi ki célul Németországban. (Jelöltjük pedig nem is valami csúcspolitikus, hanem egy átlagos középiskolai tanár.) Bár a csoportnak eredetileg csak a rendszer gyengeségének bizonyítása lenne a célja, a körülmények aztán úgy alakulnak, hogy csakugyan részt vesznek a 2009-es Bundestag-választáson, és meg is szerzik a szavazatok 2/3-át. (És csak azért nem többet, mert nem minden tartományban használtak számítógépeket.) Már-már túl nagy lesz a káosz, hiszen az egykori hackerek a parlamentbe bejutva egyre merészebb programokat hirdetnek (a halálbüntetés visszaállítása, a melltartóviselés tilalma stb.), ráadásul a koronázást az alkotmánybíróság sem képes elvágni, de aztán… Hagyjunk mégis egy kis titkot azok kedvéért, akik német nyelven is szívesen olvasnak.

A Herr aller Dinge (Mindenek ura, 2011) és az Aquamarin (2015) bizonyos szempontból hasonló problémát közelít meg, ha eltérő aspektusból is: bele szabad-e nyúlnia az embernek a természet rendjébe, és ha már megtette, nem követ-e el olyan végzetes hibát, amely a világot még nagyobb romlásba döntheti. Előbbi regény főhőse nanotechnológia segítségével igyekszik olyan tökéletes robotokat létrehozni, amelyek alkalmazása a világ minden emberének alanyi jogon jólétet biztosíthat. Ám ezek az egy idő után már magukat javítani, tökéletesíteni képes nanorobotok inkább veszélyt jelentenek az emberiségre, sőt – mint kiderül – egy korábbi civilizációt már meg is semmisítettek. Alkotójuk ugyan képes agyával irányítani őket, de be kell látnia, hogy az emberiség problémáit aligha lesz képes megoldani, és ebben a saját élete is tönkremegy, és menekülnie kell a tudását és találmányait alantas célokra használni akarók elől. Az Aquamarin című ifjúsági regény hősnője egy véletlen folytán tudja meg magáról, hogy nemcsak tüdeje, hanem kopoltyúja is van, amelynek segítségével a víz alatt is képes lélegezni. A családi múltban és korán elhunyt anyja hagyatékában való kutakodás során kiderül, hogy ez az adottsága nem valami különös mutáció, hanem annak következménye, hogy egy földi nő és egy ún. szubmarin kapcsolatából született. Utóbb vízi embereket génmanipuláció révén hozták létre, csak éppen – miután az eredetileg kiszemelt célra kevésbé alkalmasnak bizonyultak – a kiirtásukra törekednek. A távolabbi jövőben játszódó történet is komolyan gondolkodásra késztet az emberi gonoszság és kapzsiság természetével kapcsolatban.

andreas eschbach polc

Az itt tárgyalt műveken kívül nekem letehetetlen olvasmány volt a középkori alkimisták titkait ma kutató Teufelsgold (Az ördög aranya, 2016), a fiatalkori erőszak és az önbíráskodás témáját a középpontba állító Todesengel (Halálangyal, 2013) is. A Der Nobelpreis (A Nobel-díj, 2005) viszont arra jó példa, hogyan lehet az olvasót az orránál fogva vezetni; a fél regény arról szól, hogyan lehet egy zsarolásos-emberrablásos sztorival kombinálva a megfelelő irányba befolyásolni az orvosi Nobel-díj odaítélését, ám aztán váratlan csavarral lep meg a szerző a fordulatos történetben. (Ezt a kötetet magyarra ugyan nem, de román nyelvre lefordították.)

Legújabb könyve, az NSA (2018) pedig alternatív történelmi regény, amelynek alapgondolata, hogy mi lett volna, ha a Harmadik Birodalom idején ismerték és használták volna a számítógépeket, a mobiltelefonokat és közösségi médiát. Ezek alapján ugyanis a totális diktatúra még jobban képes lett volna manipulálni és szemmel tartani állampolgárait, és miután a papírpénzt is teljesen eltörlik, minden gyanús pénzmozgást is. Ugyanakkor a könyv a mai világ szempontjából is elrettentő tanulsággal bír: vajon mikor használhatják fel ellenünk valahol valamikor írt facebook-bejegyzéseinket, vajon mennyire őrizhetjük meg legbelső titkainkat a komputerizált világban, és mi történhet, ha bizalmas adataink illetéktelen kezekbe kerülnek? A regény nagy erénye, hogy alapjaiban nem változtatja meg a történelem menetét, de bizonyos pontokon jól indokolhatóan „nyúl bele” az ismert eseményekbe, és a fiktív történetbe valós sztorikat kever, ami a korszak jó ismerői számára igazi csemegévé teszi. Ami viszont elszomorító, hogy a kisördög ott motoszkál az ember fejében, ugyanis a műben részletesen leírt manipulációs technikák jó részét ma is alkalmazzák szerte a (virtuális és valós) világban, és vajon képesek vagyunk-e mindezt a valóságtól megkülönböztetni? Egyébként a könyv alapötlete nem is annyira légből kapott, mint gondolnánk, ugyanis a modern számítógépek megteremtésének elmélete már a 19. században megvolt, csak akkor elvetették, illetve nem tudták megvalósítani. Így ebben a könyvben azt a Charles Babbage-et tekintik a modern számítógépek atyjának, akinek ötlete a valóságban a saját a korában nem valósult meg. (Ám azóta tudósok bebizonyították, hogy „differenciálgépe” a kor technikájával is működőképes lett volna.) Mindebbe a történetbe persze némi szerelmi és kalandos szál is épül, így nemcsak érdekes gondolatkísérletet, hanem izgalmas cselekményt is olvashatunk.

Mások szerint Eschbach legjobb pillanatai közé tartozik a klasszikus sci-fi kategóriába sorolható A hajszőnyegszövők (1995) és az ugyanebben az univerzumban játszódó Quest (2001) is, de én nem ezért szeretem az egyébként számos díjat nyert német író könyveit. Hanem azért, mert ötletei egyrészt – bár komoly fantázia is kell hozzájuk – tudományosan megalapozottak, és a sztorijai esetében majdnem mindig azt érezhetjük, hogy igen, ez a mi világunkban pontosan így történhetne, ha az alapötlet igaz lenne. Ez pedig komoly valóságismeretről és realitásérzékről tanúskodik. Az általam egyébként nagyra becsült Temesi Ferenc írta egyszer, hogy azok dolgoznak a fantasztikummal, akik nem ismerik a valóságot vagy éppen félnek szembenézni vele, ezért ő a sci-fit nem is becsüli sokra. Eschbach könyveire ez az állítás bizonyosan nem igaz; kiderül belőlük, hogy nagyon jól ismeri a világot, az emberi természetet, az ember és az általa alkotott rendszerek működési mechanizmusait és súlyos gyengeségeit, s könyvei mai világunk, társadalmunk kritikáiként is olvashatók – bár nem lehetünk büszkék rájuk. Világmegváltónak készülő hősei többnyire elbuknak vagy megtörnek, általában azok nyerik el a boldogságot, akik nem szakadtak el a józan, „földhözragadt” gondolkodástól. Másrészt azoknak is tanulságos olvasmányok ezek a könyvek, akik a fejlett kapitalista világot afféle földi paradicsomnak vagy ideális demokráciának látják, ahol minden az állampolgár érdekében történik. Sajnos Eschbach könyvei ezen illúzióinkat is gyorsan eloszlatják, és kiderül belőlük, hogy a nagyobb jólét, a tudományos-technikai fejlődés nem vezet szükségszerűen az ember jobbá, (szellemi és erkölcsi értelemben vett) tökéletesebbé válásához. Sem most, sem a jövőben.

osszeomlas borito

 

Olvass bele: Összeomlás

 

 


das jesus borito

 

 

Olvass bele: Das Jesus Video

 


eine billion borito

 

 

Olvass bele: Eine Billion Dollar

 

 


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Szilágy Megyei Könyvtár, A Jézus-videó

 

Az állatorvos, aki tudott írni

James Herriot: Állatorvosi pályám kezdetén

Ha azt mondom: állatokról szóló könyvek, szinte biztos, hogy a legtöbben azonnal rávágják Gerald Durrell nevét, és itt körülbelül meg is állnak. Sokáig én is így voltam vele, aztán, ahogyan az már lenni szokott, egy könyves csoportban szembejött velem James Herriot könyve, azzal a sokat ígérő címmel: Állatorvosi pályám kezdetén. Azonnal tudtam, hogy nem hagyhatom ki, mert ez biztos, hogy valami nagyon nekem szóló dolog lehet. Így történt, hogy a szóban forgó könyvet, valamint az állatorvos-író további munkáját (Minden élő az ég alatt) tavaly decemberben ott találhattam a karácsonyfa alatt, mára pedig már fel is kerültek az elolvasott könyvek polcára.

herriot1920

Amíg be nem költöztek az életünkbe a cicáink, és nem kezdtem el ezzel csaknem párhuzamosan macskamentéssel foglalkozni, bevallom, nem volt túl sok közöm az állatorvosokhoz. Azóta viszont már egyre több van. Nagyon tisztelem őket, mert tudnak valamit, amit én nem: meggyógyítani az állatokat (mi, állatmentők legfeljebb kezelni és ápolni tudjuk őket, az orvos diagnózisa alapján és utasításai szerint). Sok állatorvossal vagyunk kapcsolatban, és ha épp nem úgy tartózkodunk a rendelőjükben, hogy halálra aggódjuk magunkat valamelyik védencünk állapota miatt, akkor szívesen figyeljük, hogyan dolgoznak: a magabiztos mozdulatokat, ahogyan kinyitják az állat száját, hogy belenézzenek a torkába, ahogyan elsőre megtalálják a vénát a vékony lábacskán, ahogy pontosan tudják, hová kell szúrni az injekciós tűt, vagy ahogy pillanatokon belül megnyugtatnak egy remegő állatot. És ez még csak a munkájuk rendelőben látható része, hiszen ami terepen történik, az a kisállatpáciens gazdája számára leginkább láthatatlan.

James Herriot könyvei azonban főként épp ebbe a részbe engednek bepillantást, és nem is akárhogyan. Ráadásul mekkora érték, ha egy állatorvos még arra is szakít időt, hogy íróvá váljon (Herriot ugyanis nem csak egyszerű állatorvos, aki időnként írogatott, hanem íróvá is lett)! Érdemes picit áttekinteni az élettörténetét is, pláne, hogy néhány részlet könyveiben is felbukkan. Tehát: 1916-ban született az angliai Sunderlandban, de Glasgow-ban nőtt fel (erre később is igen büszke volt), és ott is végezte el az egyetemet. Rövid gyakorlat után Yorkshire-be költözött, egy Thrisk nevű kisvárosban (a könyveiben Darrowby) lett segédorvos, és ezzel nagyjából megalapozta egész további életét és pályafutását. Néhány év múlva már családot alapított, és főnöke társává is előlépett, majd – főként felesége biztatására – elkezdett írni a munkája során szerzett tapasztalatairól. Könyvei pedig – akárcsak személyisége a yorkshire-i gazdák körében – hamar meglehetős népszerűségre tettek szert.

És itt most álljunk meg egy gondolatnyit, és vegyük szemügyre a kort, amelyben Herriot doktor (ez egyébként írói álnév) könyvei játszódnak. Herriot 1940-ben költözött Yorkshire-be, akkoriban a világ épp a modern állatorvoslás előtt járt, így olyan újdonságok, mint egy-egy antibiotikum használata már forradalminak számítottak, és jelentősen meg is könnyítettek bizonyos kezelési folyamatokat. A páciensek döntő többsége pedig természetesen a patások, igavonók és egyéb haszonállatok köréből került ki, a kisállatgyógyászat ekkoriban még mellékesnek számított (bár a Minden élő az ég alatt könyvében már egyre nagyobb a jelentősége).

herriot1

Herriot könyveit novellafüzérként szokás emlegetni, de szerintem akár laza szövésű regényként is értelmezhetők, hiszen teljes történet áll össze a több apró mozaikdarabkából, bár persze egy-egy gyógyítás önálló kis írást eredményezett. Ez az olvasást is nagyban megkönnyíti, hiszen annyi ideje csak van az embernek, hogy néhány perc alatt elolvasson egy-egy szívderítő vagy épp -szomorító történetet. Mert persze az állatorvos épp úgy, mint emberek gyógyításával foglalkozó kollégája, időnként veszít is. Elsődleges azonban a gyógyító munka, ami vidéki körülmények között egyáltalán nem könnyű. Leginkább abból áll, hogy az éjszaka közepén megcsörren a telefon, a doktor pedig máris indul. Az ellátás helye a legtöbb esetben huzatos istálló, a doktor elsődleges feladata pedig félmeztelenre vetkőzni, karját lemosni-fertőtleníteni, majd benyúlni az épp vajúdó vagy egyéb ok miatt szenvedő állatba. Ezt pedig bármely időjárási és egyéb körülmények között meg kell tenni, hiszen szülőcsatornában elakadt magzat esetében nincs helye késlekedésnek, az életmentő mozdulatnak minél előbb kell jönnie. Herriot többször is leírja, milyen eufóriát jelent számára, ha világra segítheti az állatokat, milyen jó érzés látni a kimerült, de máris gondoskodó anyaállatot és a kajla, de életképes kicsinyeket, de ugyanilyen öröm megoldani a nehéz, reménytelennek tűnő eseteket, gyulladásokat, daganatokat, sebeket, vagy épp a sok esetben Isten szabad ege alatt végzett műtétek után látni a gyors gyógyulást.

Az állatok mögött pedig természetesen előjönnek az emberek is, akik mind az angol vidékhez illő csodabogarak. Gazdák, akiknek sokszor a megélhetésük függ egy-egy állat életétől, de olyanok is, akik igazi szeretettel viseltetnek az állataik iránt. Legtöbbjük – minden habókosságuk ellenére is – szerethető, és Herriot is mindig az előnyös oldalukat emeli ki mélységes együttérzéssel és rokonszenvvel, mély nyomot hagy benne azonban az egyik gazda, aki önmagát tartja minden állatbetegségek legfőbb tudorának, az állatorvost pedig mihasznának. Ennek az a logikája, hogy ha egy állata megbetegszik, előbb heteken át kísérletezik mindenféle házi praktikával, amelynek következtében a helyzet egyre romlik, és csak ekkor hívja ki az állatorvost, aki már nem tud tenni semmit, tehát: nem is érti a szakmáját. Mulatságosnak tűnik, az állat szempontjából azonban kegyetlen ez a logika…

Szerencsére az ilyenből van kevesebb, és a legtöbb farmer együttműködő, még ha a körülmények időnként szűkösek is. Fontos momentum például a már említett mosakodás-fertőtlenítés, Herriot többször leírja, hogy ehhez a folyamathoz forró vizet, szappant és törölközőt kért, de az esetek nagyobb százalékában a víz hideg, a szappan alig használható darabka, a tiszta törölközőt pedig nem szívesen áldozzák fel egy állatorvos számára, ezért leginkább piszkos zsákdarabot kap törölközni. Nagy szeretettel emlékezik azonban arra az idős hölgyre, aki mindig bontatlan szappannal és puha, tiszta törölközővel várta, halála után pedig unokája vette át a helyét, figyelve arra, hogy az orvos mindig megkapja a munkájához szükséges segítséget.

Természetesen nem Herriot az egyetlen állatorvos, aki feltűnik a könyvekben, hiszen központi figura még főnöke, a lórajongó Siegfried Farnon, öccse, az egyetemen épp csak átbukdácsoló, de vidám fickó Tristan Farnon, majd a két újabb segédorvos, a tehetséges John Crook és a minden állatért bolonduló Calum Buchanan. Általában véve Herriot munkái úgy tudnak megmaradni derűs olvasmánynak, hogy cseppet sem szépítik a vidéki állatorvos életét, a könyvek nagyobbik részét pedig izgalmas esetek teszik ki, és csak visszafogottan adagolt moralizálás arról, kinek is való ez a pálya. Az sem véletlen, hogy Herriot két gyermeke – akik szintén feltűnnek a könyvekben – közül Jim folytatta apja praxisát, míg Rosie nem csekély szülői rábeszélés eredményeképpen inkább az emberek gyógyítása felé fordult, mivel apja nagyon féltette őt az állatgyógyítással járó nehézségektől.

statue-of-james-herriot
James Herriot (1916–1995) szobra egykori háza-rendelője (ma emlékmúzeum) kertjében

Ha valaki egyáltalán nem érdeklődik az állatok iránt, annak is érdemes megismerkedni ezekkel a könyvekkel, ha másért nem, hát a vidámságuk miatt, vagy mert reális képet festenek a 20. század közepének angol vidékéről, az állatbarátok azonban természetesen ennél sokkal többet is kapnak tőle. Bár Herriot alapvetően minden állatot gyógyít, kutyás történeteit külön is összefoglalta, Kutyák a rendelőmben címmel, a macskások azonban csak néhány esetet kapnak tőle – egyebek mellett saját cicáinak történetét is –, hiszen macskák ivartalanításával csak jóval később, egyik segédorvosa hatására és biztatására kezdett foglalkozni. James Herriot’s Cat stories (James Harriot macskasztorijai) címmel 1994-ben megjelent aztán egy cicás kötete is, ám ez magyarul nem, csak angolul olvasható.

 

Szokás még emlegetni könyveivel kapcsolatban, hogy mély humánum, állat- és emberszeretet hatja át őket, és ezt nem is vitatnám. Számomra lényegi elem, hogy azt sugallja: emberként felelősek vagyunk minden teremtményért, és meg kell tennünk értük mindent, ami hatalmunkban áll. Azt hiszem, Herriot orvosként és íróként is mindent megtett, amit tehetett. Valószínűleg nemcsak én gondolom így, hiszen egykori háza-későbbi rendelője ma emlékmúzeum, amelynek kertjében szobra is megcsodálható.


allatorvosi borito

 

 

 

Olvass bele: Állatorvosi pályám kezdetén

 

 


James Herriot könyvéből 1975-ben filmet, majd 1978 és 1990 között nagysikerű sorozatot forgattak, amely 7 évadot ért meg. 2011-ben az ifjú James Herriot életéről háromrészes minisorozat is készült. Szombaton lesz James Herriot halálának 24. évfordulója.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Maros Megyei Könyvtár Állatorvosi pályám kezdetén

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár Apraja-nagyja megbabonázott – állatorvosi pályám kezdetén

 

 

Szép szerelmek szemléje: randizz egy könyvvel!

Tudtad? A mai nap természetesen arról híres, hogy a könyvajándékozás világnapja. A szerelmet márpedig az év bármely napján örömmel ünnepeljük. Olvasmányainkban gyakran van lehetőségünk hőseinkkel örülni, szenvedni, kiteljesedni a születő, kivirágzó, majd örök boldogságokba vagy keserű tragédiákba torkolló szép szerelmekben. Gyűlöljük vagy imádjuk, a Bálint nap Valentinostól itt a nyakunkon. Nem fodrocskás-bodrocskás-csöpögős kedvenceinktől kapj kedvet, és randizz egy könyvvel (is)!

randi
Fotó: SZÜZSÉ/Facebook

Nem rózsaszín felhős történet

margaritaNekem, mint a romantika legtöbb megnyilvánulási formájától idegenkedő olvasónak nem volt könnyű kedvenc irodalmi szerelmespárt választani, de úgy háromnegyed óra múlva megvilágosodtam: a Mesterre és Margaritára esett a választásom Bulgakov mesterművéből. Kapcsolatuk elég furán indul, hiszen a Mester stalker módjára a nyomába szegődik a fiatal lánynak, majd amikor az kacéran megkérdezi, tetszik-e neki a virágja, még cáfolja is a feltételezést. A szerelemnek sem ez a modortalanság, sem a Mestert félreállítani igyekvő sztálini diktatúra nem állja útját: a modern Faust és boszorkány-Margitja egymáséi lesznek, egészen az őket méltán megillető örök – ha nem is boldogságig, de – nyugalomig.
(Mayer István)

Levélszerelem

hajnali lazKedvenc szerelmi történetem az, amelyet a férjemmel közösen „írunk”, ám erről nem született könyv (egyelőre legalábbis… – szerk. megj.). Egy másik, megtörtént szerelemről azonban szerencsére igen, így örömmel ajánlhatom Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét. A szerzőnek, apja halála után édesanyja két levélköteget nyújtott át, melyből a szülők szerelmének története bontakozik ki. 1945 Svédországában, túl a koncentrációs táborok borzalmán ismerkedik meg Miklós és Lili, akiknek szerelme egyaránt szól az életigenlésről, a felfoghatatlanon való túllépésről és a jövőbe vetett hitről. „Gátlásosságában gyönyörű (…), ügyetlenségeiben felmagasztosuló szerelem” – írja a szerző, s valóban, az igaz történet még a romantikus regényeket gyakran olvasók szívét is megdobogtatja, mást, mélyet és igazit mutat be. Az élet szerelmeseinek szól a regény, az élet szerelmeseiről. (Szász Zsófia)

Finnországban a társadalom peremén

peltonenSalomo és Ursula a Juhani Peltonen azonos című regényének hősei. Finnországot ma a jóléti állam mintapéldájaként említik, de egyrészt amikor a könyv játszódik (az 1960-as években), ebből még kevés látszott, másrészt hősei a társadalom peremén élő emberek, akiktől a jólét kb. olyan távol áll, mint tőlem a techno- vagy rapzene. A többnyire hajléktalan szerelmespár a létminimum határán sodródva talál egymásra egy olyan világban, ahol vagyonuk néhány kődarab, amely épp arra elég, hogy felmelegítsék rajta a vizet. Rövid közös életük igazi pokoljárás, mindketten igazi antihősök, akiket a többségi társadalom lenéz, elutasít és kiutasít magából, mégis van bennük valami olyan emberi vonás, amely nemcsak egymás számára teszi szerethetővé őket. (Mayer János)

Első szerelem a napsütötte délen

szolits a nevedenAmikor néhány éve először jártam Olaszországban, azonnal beleszerettem, és elhatároztam, hogy amint csak tehetem, visszatérek. Bár ez a lehetőség sokáig váratott magára, időközben találtam egy olyan könyvet, amely már az első oldalaktól visszarepített a kabócáktól zengő fülledt olasz nyárba. Ez pedig nem más, mint André Aciman Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című modern klasszikusa, amely szinte azonnal kedvencemmé vált. A mű főszereplője Elio, a koraérett csodagyerek, aki szabadidejét zongoradarabok szerzésével és filozófiatanulmányok böngészésével tölti, egészen addig, míg meg nem érkezik apja legújabb nyári vendége, Oliver, a fiatal amerikai kutató. A kezdeti kölcsönös csodálaton és kíváncsiságon kívül lassan mélyebb érzelmek is előtörnek belőlük, és annak tudatában, hogy együtt töltött idejük véges, szélviharként söpör végig mindkettőjükön egy olyan szerelem, amilyen az embernek talán csak egyszer jut az életben. Elio és Oliver története valójában nem különleges, nincsenek idegtépő drámai pillanatok, szívfacsaró monológok, amiket a legtöbb hasonló témájú regénytől megszokhattunk. Csak csendes beszélgetések, őszinte pillantások és lopott érintések. Ám éppen ezért találom sokadik olvasás után is olyan elemi erővel megragadónak. Ez a regény nem kérdez, nem ámít, nem szépít, csak beleránt a két fiatal első szerelmének örvényébe, és közben úgy merít el minket a lusta, forró dél-olasz nyári délutánokba, hogy akaratlanul is keserédes nosztalgiával vágyódunk első szerelmünk rózsaszín felhőivel borított napjai után, amikor még azt hittük, mienk az egész világ.
(Sugár Tímea)

Plátói medveszerelem hokivárosban

mi vagyunk a medvekA Mi vagyunk a medvék (szerző: Fredrik Backman) csak pont annyira szól a hokiról, mint a Pál utcai fiúk a grundról. Vagyis teljes egészében arról szól és mégis sokkal inkább minden másról. A svéd kisváros élete az ifi hokicsapaton múlik (ők a medvék Medvevárosból), sikerüktől függ, hogy lesz-e hokisuli, lesz-e fellendülő helyi gazdaság, virágzó gyár, lesznek-e munkahelyek. Világos, hogy minden és mindenki az elsőtől az utolsó vérig a hoki körül mozog, még ha akadnak, akik nem is értik a játékszabályokat. Ebben a könyvben bukkantam rá egy igazi szerelemre, amit Amat, a szerény sorsú, félárva, igen tehetséges játékos táplál titokban Maya iránt. Gyerekszerelem, mégis vagy talán pont ezért annyival tisztább, valóságosabb. Amat egy hősszerelmes. Nemcsak távolról szemléli szíve hölgyét, félszegen próbálja a kiteljesedés felé görgetni a történetet, de egy másik srác gyorsabb nála. Amat nem forral bosszút, szerelme nem vált megvetésbe, ahogyan tizenévesen ez gyakori, marad a titokkal. Amikor Mayát rövidesen szörnyű tragédia éri, amely keserves hadjáratba kényszeríti egész családját, őt magát pedig a kisváros pellengérre állítja, és természetesen a hokitól a gyárig minden veszélybe kerül, éppen amikor pedig már-már kézzelfogható közelségben volt a dicsőség, akkor Amat mindent kockára tesz: a betegsége miatt munkájára csak nehezen képes anyjának ígért könnyebb állást, a kezébe csúsztatott sok pénzt, amiből micsoda hokis felszerelése lehetne végre, a csapathoz tartozás semmihez sem hasonlítható katarzisát, saját hokis karrierjét, ezzel együtt egy jobb élet lehetőségét. Amatnál nincs tájbasimulás, nincs megalkuvás. Akkor sem, ha tudja (és vállalja), hogy „jutalma” egy kiadós ripityára veretés, a hokiscsapat – és ezzel együtt talán egyetlen esélyének – elvesztése, és még azt sem remélheti, hogy közelebb kerülhet szerelme beteljesüléséhez. Ma már ritka az ilyen áldozatkész érzelem, tizenévesen pláné – örülnék, ha megcáfolnátok! A 21. század embere ugyan imád szeretni, de mintha inkább csak a saját kényelme határáig, ha pedig párban nem jó, túl gyorsan továbbáll, a következő szerelemhez. Szerencsére hellyel-közzel akadnak kivételek, Amat története nekem erről szól. (Akik nem szeretik a spoilert, azoknak üzenem: a fenti sorokban megosztott részletekkel tulajdonképpen közel semmit sem árultam el a cselekményről.) (Kerekes Edit)

Akit elvesztettél

hid1Temesi Ferenc saját bevallása szerint „mindig ugyanazt a regényt írja”, ami annyiban igaz, hogy mindegyiknek van egy különböző neveken és alakban visszatérő főhőse, akinek története sok ponton találkozik a szerző élettörténetével. Mindkét életpálya meghatározó élménye egy autóbaleset, amelyben a főhős egyetemista szerelme (Kati, Kata, Katlan stb.) életét veszti, míg ő maga túléli, és íróvá válik. A pályán előre haladó fiatalember életében és ágyában számos nő fordul meg a következő évtizedekben (feleség, tartós és alkalmi kapcsolatok, egyéjszakás kalandok), de a tulajdonképpen csak néhány hónapig tartó kapcsolat emléke nem halványul belőle. Kati pedig a hős „dibukja” (itt afféle kísérő szellem, bolyongó lélek) lesz, aki már-már saját egyéniségének részévé válik, és szinte az egyetlen állandóságot jelenti az önsorsrontásra is hajlamos férfi életében. Alakja említés szintjén szinte minden Temesi-könyvben előkerül, de különösen a regénytrilógiaként is felfogható három művében (Por, Híd, Pest) kap központi szerepet. A szegedi „Tündér utca legjobb írója” csaknem olyan emléket állított neki, mint Dante az ugyancsak korán elvesztett Beatricének. (Mayer János)

Miszter Darcy, igen, ő

buszkeseg es baliteletJane Austen világával nagyjából tizedikes koromban ismerkedtem meg, Elizabeth Bennett és Mr. Darcy szerelmi története annyira elvarázsolt, hogy az írónő összes, az iskolakönyvtárban és az otthoniban is fellelhető kötetét elolvastam. Nagyon, talán túl gyorsan. Annyira beleköltöztem az ármányos, titkolózós, rendkívül leszabályozott, mégis tiszta és naiv történetekbe, hogy egy ideig átvettem az austeni nyakatekert nyelvezetet, minden barátnőm legnagyobb örömére.

A számos kötet után mégiscsak az először elolvasott Büszkeség és balítélet maradt a kedvencem. A könyv kapcsán sokaknak Mr. Darcy és Miss Bennett szerelme ugrik be egyből, viszont a könyv számos más ismert, sokak által irigyelt, vágyott, a szerencsések által pedig átélt szerelmi forgatókönyvet mutat be. Ilyen a tiszta érzelmekből, naiv, azonnali energiákból fogant szerelem Jane és Mr. Bingley között, de jelen van a szükség-„szerelem” is, a vénleány Charlotte és a Mr. Collins között kötetett házasság, amely végül barátsággá, elfogadássá alakul át, s átszövi az a – kellemetlen? – érzés, hogy mindketten beletörődtek helyzetükbe. Ám nem szabad elfeledni Mr. és Mrs. Benett türelmen és szereteten alapuló kapcsolatát, vagy Lydia és Wickham tüzes, meggondolatlan románcát sem…

De még mindig nem ezért a kedvencem a Büszkeség és balítélet, és természetesen Mr. Darcy. Hát milyen nő – kislány, asszony, feleség – ne szeretne ilyen levelet kapni?

„Nem kell aggódnia, Miss Bennet, hogy e levélben újból kifejezem azt az érzelmet, vagy megismétlem az ajánlatot, melyet oly visszatetszőnek talált tegnap este. Nem azért írok, hogy gyötörjem Kegyedet, vagy megalázzam önmagam, s nem szólok azokról a vágyakról, amelyeket (mindkettőnk boldogsága érdekében) nem lehet elég hamar elfeledni. A fáradságot, melybe a levél megfogalmazása és elolvasása kerül, megtakaríthattam volna, ha jellemem nem kívánná, hogy én megírjam és Kegyed elolvassa. Meg kell tehát bocsátania, ha igényt merek tartani a figyelmére. Tudom, nem szívesen teszi, ha az érzelmeire hallgat – de én az igazságérzetéhez fordulok.”
(Sarány Orsolya)

Szerelem a legváratlanabb szívben

varazslo es uvegA Varázsló és üveg (Wizard and Glass) Stephen King nagyívű posztapokaliptikus regényfolyamának, A Setét Toronynak negyedik darabja, de valójában egyfajta kitérő, hiszen az első három kötetben elindított cselekményszál szinte egy centivel sem szövődik tovább. Ebben a könyvben ugyanis a kortalan, mogorva, mély emberi érzelmekre látszólag alig képes Harcos, Roland Deschain távoli múltjába megyünk vissza, amikor még a sokféle koron és világon átívelő keresése egészen az elején járt. Itt találkozik az első igazi szerelemmel a shakespeare-i Júliával csaknem egyidős Susan Delgado személyében, akivel rövid ideig élvezik a testi szerelem tiltott gyümölcsét, amíg a patriarchális társadalom képmutató erkölcse és egy igazi boszorkány ármánykodása tragikus véget nem vet az idillnek, ami Rolandot egy életre megkeseredetté teszi. Engem azonban nem is ez ragadott meg, hanem ahogyan King a vonzalom ébredését, a szerelem kibontakozásának, lángolásának folyamatát, majd húsba vágóan fájó megszakadását ábrázolja. A Setét Torony önállóan is megérne egy Pisztáciát, ám ez a könyv önálló regényként is megállja a helyét, a szerelemnek pedig a gyönyörét és tragikumát is egyforma hitelességgel ábrázolja. (Mayer János)

Találkozásaim a „Bestsellersaurus Rex”-szel: Stephen King horrorkirály és írófejedelem

Stephen King egyszer egy élelmiszerboltban találkozott egy idősebb hölggyel, aki ráismert. „Tudom, ki maga.” – mondta a néni – „Maga az, aki azokat a rémregényeket írja. Na, én olyanokat nem olvasok. Csak mély dolgokat, mint például A remény rabjai.” Mire King: „Azt is én írtam.” Mire a néni így szólt: „Nem igaz”, és sarkon fordult.

kingtenger

Az anekdota hitelességét nem tudom garantálni – bár emlékezetem szerint magának a Mesternek a Facebook-oldalán láttam –, annyi azonban bizonyos, hogy jól jellemzi Stephen King munkásságát és annak megítélését. Aki a magas irodalom felől érkezik, lehet, hogy csak bűnös élvezetként tekint King alkotásaira, pedig a gigászi életmű jóval több, mint borzongató ponyvák sora. Ha Stephen Kinget kiváló horrorszerzőnek nevezzük, már akkor is csak az igazság egy részét fogjuk meg, hiszen mi a helyzet a fent említett A remény rabjaival, a Tortúrával, vagy épp a 11/22/63-mal? De még hosszan lehetne sorolni a kivételeket, ehelyett inkább a King-függőségem kialakulásával folytatom.

Sok mindent a zenei ízlésem határozott meg az életemben – nem titok, mindig is heavy metal-rajongó voltam –, itt is jelentős szerepe volt ennek. Egy Metal Hammer magazinban olvastam a frissen megjelent A sárkány szeme ismertetőjét. A regény egy high fantasy (na lám, ez sem horror!), amelyet King akkor még zsenge korú lányának írt, és Delain mesebeli királyságában játszódik. A gonosz varázsló elteszi láb alól a királyt, megvádolja a bűntettel az ifjú herceget, és így tovább. A végén a jó elnyeri jutalmát, ahogy egy rendes mesében illik. El akartam olvasni. Közeledett a karácsony, no de akkor még nem abban a korban voltam, hogy magamnak vegyem meg az ajándékot, úgyhogy megvettem – bátyámnak. Mire a fa alá került a kötet, már antikvár kiadványnak számított, mert én időközben már végigolvastam, de ez az élvezeti értékén nem változtatott.

Tesóm időben ehhez közel kölcsönözte ki valahonnan a Christine-t – neki alighanem az lehetett a kapudrog, nekem is talán az volt a második –, aztán hamarosan a bajai Skála mellett lecsaptam az Állattemetőre (amit helyesen persze Álatemetőnek kellene írni, de ezt nem merte bevállalni az Európa Kiadó). Innentől közel felváltva szereztük be a Kingeket. Na de vissza az Állattemetőhöz! Ez ugyanis a vegytiszta Stephen King-i horror. Viszonylag sokadik regény – King esetében, hála az álneveknek, a novellás- és elbeszélésköteteknek könnyen el lehet veszni a számozásban –, itt már teljesen érett az író, mind technikailag, mind történetvezetésileg. Sokakban az a tévképzet él – melyet a tucat-rémfilmek sora sajnos csak tovább táplál –, hogy a horror az ijesztgetésből és a fröcsögő vérből él, pedig egy jó horror sokkal inkább a félelemre és a fojtogató atmoszférára épít. Az Állattemetőben a főszereplő családjával a Maine állambeli (King hazája, szinte minden munkája ebben az államban játszódik) Ludlow-ba költözik rajongott macskájukkal, Church-csel egyetemben. A szomszéd bácsi örömmel játssza az idegenvezetőt, megmutatja nekik az állattemetőt is a „Nagy Ingyán Erdő” szélén. Aztán amikor Churchöt kisgazdija távollétében elgázolja egy kamion, megmutatja a családapának a micmac indiánok ősi temetkezési helyét is, ahonnan az ő Pöttyös kutyája is visszatért, ha kicsit másként is… És melyik apa akarná gyászolni látni a kislányát? Ez már elég lenne egy horrortörténethez, de még nagyon-nagyon messze a csúcsponttól. Na happy endet, azt ne várjunk! Még megjegyzendő az Állattemetővel kapcsolatban, hogy Mary Lambert rendezésében remek film is készült belőle, amely számomra mindenképpen horror alapmű. A folytatását viszont kizárólag saját felelősségre szabad megtekinteni, mert gyalázatos! Idén egy remake is készül a történetből, meglátjuk, de szkeptikus vagyok. Viszont a képekről térjünk vissza a szövegekre, hiszen Kinggel közös történetemben még csak 1993 körül járunk.

toplista
Személyes tízes toplistám Stephen King könyveiből

Az Állattemető után többé-kevésbé következetesen dolgoztam fel a Mester munkásságát a kezdetektől, a regényekre koncentrálva. Ugyan King hajlamos méretes köteteket produkálni, annyira olvastatja magát, hogy nagyon könnyen végig lehet rohanni rajtuk, és mégis megragadnak az emberben. Hiába, érti a szakmát, nem is véletlenül, hiszen végzettségét tekintve angol nyelv és irodalom szakos tanár, amit egy ideig gyakorolt is. Tudását pedig igyekszik tovább is adni, Az írásról című kötete hasonló darab az életművében, mint Umberto Ecóéban a Hogyan írjunk szakdolgozatot? Talán kicsit kilóg a sorból, de megkerülhetetlen. Visszaugorva: nagyjából véletlenszerű sorrendben következett a Carrie, A rémkoppantók, A holtsáv, a Ragyogás, a Tortúra… Talán többeknek megint csak filmek jutnak eszébe, és valóban, mindegyikből készült film, háromból egészen kiváló. Stephen Kingtől ugyanis szinte mindent megfilmesítettek, vagy amit nem, idővel meg fognak. Nem biztos, hogy kellene, mert azért – mint látni fogjuk – még az ő esetében sem arany minden, ami fénylik.

Miről is szólnak a fenti könyvek? Egyrészt telekinézisről, földönkívüliekről, jövőbelátásról, kísértetjárta szállodáról és egy pszichopata nőről – másrészt az iskolai zaklatásokról, az alkoholizmusról, az egyén felelősségéről, megint csak az alkoholizmusról, a rajongói fanatizmusról, azaz fontos és izgalmas kérdésekről. Ezeket a könyveket nyugodtan nevezhetjük horrornak (az egyszerűség kedvéért most vonjuk ide a pszichothrillert is), de egyáltalán nem mondhatjuk, hogy öncélú rémisztgetésről lenne szó az esetükben.

Mivel ebben a cikkben tudatosan szubjektíven mutatom be a „Kingverzumot”, kitérek egy picit részletesebben egy ekkortájt megjelent, méltatlanul elfeledett gyöngyszemre is, a Nem jön szememre álomra. (Tényleg, ebből még nem is készítettek filmet!) Ez Ralph Roberts történetét meséli el, aki élné békés nyugdíjas életét, ha nem gyötörné álmatlanság. De nem segít rajta semmi, egy idő után ráadásul furcsa dolgokat kezd látni, például kis kopasz alakokat bemenni egy-egy házba. És ezekben a házakban másnap valakit holtan találnak, erőszakra pedig nem utal nyom. Roberts később színes, auraszerű lufizsinórokat fedez fel az emberek feje felett. Szomszédja, Ed Deepneau elkezd szépen fokozatosan megőrülni, ahogy az egész várost a végletekig felzaklatja az abortuszt támogató feminista Susan Day érkezése. Roberts idővel kapcsolatba lép a „kis kopasz doktorokkal”, és bekerül a felső hatalmak játszmájába. Derry – szintén visszatérő helyszín – a Jó és Gonosz örök harcának egy újabb csatájának helyszíne, és Roberts lesz az, aki megállíthatja a pusztítást. A könyv mellőzöttsége már csak azért is bosszantó, mert kiemelkedő szerepe van benne a Bíbor Királynak, aki A Setét Torony-ciklus főgonosza, az pedig minden Stephen King-mű kvintesszenciája (lásd később).

A Nem jön szememre álom 1994-es könyv. Mindeddig Stephen King megállíthatatlanul ontotta magából a mesterműveket, de valahol ezen a környéken megfáradni látszott. A két Rose gyenge közepes, a Desperation elégséges, a Tóparti kísértetek is feledhető, a Tom Gordon, segíts! pedig gyenge utánzatnak tűnt. (Hozzá kell tennem, hogy köztük még megjelent A halálsoron és a Varázsló és Üveg is, de azokkal csak jóval később kerültem kapcsolatba). King életrajzaiból és saját visszaemlékezésiből azóta többet tudok e kiégés okairól. Az író minderre a hihetetlen alkotói munkabírásra számos ajzószer hatására volt képes, alkoholt és kábítószereket is nagymértékben fogyasztott, amelyek természetesen idővel kikezdték az egészségét is, de amikor leállt velük, egyúttal a produktivitásából és a kreativitásából is vesztett. Szerencsénkre egyrészt legalább nem pusztította el magát teljesen, másrészt később még így is megtalálta az aranytollat. Ehhez aztán egy drámai fordulat is hozzájárult.

king6Az 1990-es évek közepén még volt némi fáziskésés a magyar és a nemzetközi megjelenések között. Nyugat-Európában már jóval korábban hozzá lehetett jutni a friss amerikai anyagokhoz, mint nálunk, és úgy 1996 táján megközelítettem a magyarul megjelent King-életmű határát. Ám ekkortájt „társbeszerzőm” németországi ösztöndíjon volt, és sorra hozta haza az addig ismeretlen remekműveket. Ezek közül kiemelkedett A Setét Torony-ciklus nyitódarabja és annak folytatása (azért vonom őket egybe, mert egy kötetben olvastam őket), béna magyar címén A harcos és A Hármak elhívatása. Hosszú bekezdéseken át tudnám taglalni, miért rossz cím A harcos, mi lenne jobb, de mivel van jobb dolgom is, ráadásul A Setét Toronyról tervben van egy önálló írás is, ettől eltekintek. E bekezdés lényege: elkezdtem magyarként az amerikai szerző műveit német fordításban olvasni, és megismerkedtem A Setét Toronnyal, ami Stephen King világának Szent Grálja, csak éppen kézzel fogható, és hála Istennek King be is fejezte, még mielőtt jobblétre szenderülne.

És az előbbi nem is annyira vicc: 1999-ben Stephen Kinget csaknem halálra gázolta egy kisteherautó a háza előtt. Hónapokat töltött kórházban és rehabilitáción. Nyilván leegyszerűsítése a dolgoknak, és nem csak erről van szó, de ez az eset ráébresztette, hogy ő sem él örökké, és innentől alaposan rákapcsolt A Setét Torony folytatására. Végül 2004-ben jelent meg a heptalógia záró kötete.

Elnézést, de a következőkben némileg kaotikusan fogom használni a különböző nyelvű címeket, mert van, amit az egyik, van amit a másik, esetleg pont a harmadik nyelven ismertem meg. Szóval a novellákkal és a kisregényekkel a Night Shift és a Skeleton Crew német nyelvű kötetei kapcsán kezdtem el megismerkedni. Hopp, már rajta is kaptam magam egy tévedésen, hiszen a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent Rémálmok és lidércek alighanem már előbb volt! Már írtam Stephen King regényeinek olykor egyenetlen minőségéről, talán a novellái között még nagyobb kilengések vannak. Ebben biztosan benne van az is, hogy 30 000 karakteren bátrabban kísérletezik az ember, mint félmillión, mégis nehéz megbocsátani az amúgy zseniális írónak egy megvadult kamionokról szóló novellát, pláne hogy még filmre is viszi saját rendezésében (Kamionok című novella, Maximum Overdrive című film).

Jobban kedvelem Kinget, a regényírót, mint Kinget, a novellistát, de ha emlékeim nem csalnak, valahol mintha ő is inkább a hosszabb műfajokat érezné közelebb magához. Még leginkább azok a novellái állnak hozzám közel, amelyek más szerzők iránti hommage-ok, például a Conan Doyle-t idéző A Doktor esete, vagy a lovecrafti Crouch End. De például megrázó az A jaunt is, amelynek legalábbis a címe tiszteletadás, mert azt, ami a teleportálás terminus technicusára utal, Alfred Bester science fiction klasszikusából, a Tigris, tigris!-ből kölcsönözte. Hogy ki mindenki ihlette meg Kinget, külön tanulmány témája lehetne, illetve számos külön tanulmány témája is, de talán legcélszerűbb elolvasni a Danse Macabre című King-kötetet, ahol a horror történetének alapos kivesézése mellett erre is kapunk választ.

Emlékszünk még a bevezető anekdotára? A remény rabjai megvan? Ha nincs, akkor előbb a filmművészet felől közelítem a dolgot, főleg, hogy – könyves oldal ide vagy oda – legalább említés szintjén kell szót ejteni a King-mozibirodalomról is. Az Internet Movie Database a filmes világ legnagyobb és legtekintélyesebb adatbázisa. Az IMDb listát vezet minden idők legjobbnak ítélt filmjeiről (ezekről a közönség szavazott és szavaz folyamatosan). A listát hosszú idők óta A remény rabjai vezeti (a második Stephen King, A halálsoron a 31. helyezett). A King-elbeszélésből született film egy igazságtalanul börtönbe vetett bankár történetét meséli el. A filmet Frank Darabont rendezte. Remek munkát végzett, akárcsak A halálsoron esetében, de Tim Robbins és Morgan Freeman színészi játéka is lenyűgöző. Az elbeszélés is szép és megható, de ez esetben azt mondom, a mozgókép még jobb.


halalsoron borito

 

 

 

Olvass bele: A halálsoron

 

 

 


A másik Darabont-film esetében nem merek igazságot tenni, mert ez az egyik kedvenc filmem, amit úgy kell érteni, hogy ha meg kéne neveznem a három kedvenc filmem, ez biztos benne lenne. De ha egyet kellene, talán épp ez lenne. A halálsoron könyvváltozata kísérleti projekt volt (King több rendhagyó publikálási móddal próbát tett, ez lett a legsikeresebb), mert folytatásos, füzetes regényként jelent meg. Én már egybegyűjtve olvastam, de talán jobb is, mert megőrültem volna, ha hónapokat kellett volna várnom a folytatásra. A történet hőse az ártatlanul halálra ítélt afroamerikai John Coffey, aki rendkívüli képességekkel rendelkezik. Együgyű, de végtelenül jóságos. A történet a siralomházban játszódik, ahol az őrök és az elítéltek között is szélsőséges alakok jelennek meg. A filmet az őrök parancsnoka visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, őt a filmben Tom Hanks alakítja. Nem megyek bele itt a sztori részleteibe, de annyit hozzátennék, hogy amikor a film utolsó képkockái lefutottak a moziban, megkönnyeztem.

Eljutottunk a gyerekmese-fantasytól a vérbő horroron keresztül a felnőtt férfit megkönnyeztető drámáig. Igen, ez mind Stephen King, akit horrorkirály helyett talán inkább valódi írófejedelemként kellene tisztelnünk, ha nem lenne a közvélemény olyan sokszor előítéletes. De hát ez már legyen a közvélemény baja!

Pár adalék még személyes King-történetemhez. A 2000-es évek közepén indokolatlanul sok időt töltöttem a KvízPart nevű, ma is működő kvízoldalon, amelyhez egyetlen nagykvízzel járultam hozzá, ez ma is játszható, csak persze frissíteni kellene. A másik. Szeretek toplistákat írni könyvekből, zenékből, filmekből. Sajnos vagy szerencsére elég szerteágazó az ízlésem, így egyik listaíró kedvemben kénytelen voltam három könyves toplistára bontani a kínálatot: klasszikusok, science fiction és Stephen King.

Volt egy – elég hosszú – idő, amikor minden megjelent King-kiadványt elolvastam. Ez már elmúlt, például a Mr. Mercedes folytatásait nem hiszem, hogy elolvasom, mert lehet, hogy kiváló krimik (igen, Stephen King krimiíró is), de én nem vagyok akkora nagy rajongója a bűnügyi történeteknek. 70 felé közelítve (idén már 72 lesz) maga King is kicsit visszavett a tempóból. Az újabb könyvek közül az Álomdoktor (a Ragyogás folytatása) kicsit izzadságszagú lett, de például az Újjászületés megint csak a rémtörténetek klasszikusait idéző remek regény.

A „Mit adott nekünk Stephen King?” kérdésre, azt hiszem, sikerült némi választ adnom. Hozzávehetjük még a „kit adott”-at is. És ezt most szó szerint gondolom, mert King családjában adott a folytatás, Joe Hill (eredetileg Joseph Hillstrom King) és Owen Hill egyaránt a szülők (Tabitha King is író) mesterségét vitte tovább, a – ha nem tévedek – legfrissebb magyar nyelvű King-megjelenés (2018) éppen apa és fia, Stephen és Owen együttműködése, a Csipkerózsikák című disztópikus regény.

Száz szónak is egy a vége – ez pedig már kétezernél is több – Stephen King óriási hatással volt és van rám. Egy ilyesféle cikket talán úgy illene befejezni, hogy melyik művét ajánlanám ismerkedésnek, de annyira sokrétű a (nevezzük nevén!) művészete, hogy erre nem lehet általános, jó választ adni. Egyéni, személyre szabott válaszokra ez a platform pedig nem alkalmas.

Anekdotával kezdtem, egy a Ragyogásból származó idézettel fejezem be, amely kicsit a horror ars poeticájának is tekinthető. „A szörnyek igaziak, és a szellemek is léteznek. Bennünk élnek, és néha ők győznek.”


csipkerozsikak borito

 

 

 

Olvass bele: Csipkerózsikák

 

 


Stephen Edwin King amerikai író 1947-ben született. Korunk egyik legolvasottabb szerzője. Művei negyven nyelven jelentek meg.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár könyvek (angol nyelven is), filmek és magyar hangoskönyvek.

Maros Megyei Könyvtár német nyelven is.

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár – itt a legújabb könyv, a Csipkerózsikák is megvan

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár