Találkozásaim a „Bestsellersaurus Rex”-szel: Stephen King horrorkirály és írófejedelem

Stephen King egyszer egy élelmiszerboltban találkozott egy idősebb hölggyel, aki ráismert. „Tudom, ki maga.” – mondta a néni – „Maga az, aki azokat a rémregényeket írja. Na, én olyanokat nem olvasok. Csak mély dolgokat, mint például A remény rabjai.” Mire King: „Azt is én írtam.” Mire a néni így szólt: „Nem igaz”, és sarkon fordult.

kingtenger

Az anekdota hitelességét nem tudom garantálni – bár emlékezetem szerint magának a Mesternek a Facebook-oldalán láttam –, annyi azonban bizonyos, hogy jól jellemzi Stephen King munkásságát és annak megítélését. Aki a magas irodalom felől érkezik, lehet, hogy csak bűnös élvezetként tekint King alkotásaira, pedig a gigászi életmű jóval több, mint borzongató ponyvák sora. Ha Stephen Kinget kiváló horrorszerzőnek nevezzük, már akkor is csak az igazság egy részét fogjuk meg, hiszen mi a helyzet a fent említett A remény rabjaival, a Tortúrával, vagy épp a 11/22/63-mal? De még hosszan lehetne sorolni a kivételeket, ehelyett inkább a King-függőségem kialakulásával folytatom.

Sok mindent a zenei ízlésem határozott meg az életemben – nem titok, mindig is heavy metal-rajongó voltam –, itt is jelentős szerepe volt ennek. Egy Metal Hammer magazinban olvastam a frissen megjelent A sárkány szeme ismertetőjét. A regény egy high fantasy (na lám, ez sem horror!), amelyet King akkor még zsenge korú lányának írt, és Delain mesebeli királyságában játszódik. A gonosz varázsló elteszi láb alól a királyt, megvádolja a bűntettel az ifjú herceget, és így tovább. A végén a jó elnyeri jutalmát, ahogy egy rendes mesében illik. El akartam olvasni. Közeledett a karácsony, no de akkor még nem abban a korban voltam, hogy magamnak vegyem meg az ajándékot, úgyhogy megvettem – bátyámnak. Mire a fa alá került a kötet, már antikvár kiadványnak számított, mert én időközben már végigolvastam, de ez az élvezeti értékén nem változtatott.

Tesóm időben ehhez közel kölcsönözte ki valahonnan a Christine-t – neki alighanem az lehetett a kapudrog, nekem is talán az volt a második –, aztán hamarosan a bajai Skála mellett lecsaptam az Állattemetőre (amit helyesen persze Álatemetőnek kellene írni, de ezt nem merte bevállalni az Európa Kiadó). Innentől közel felváltva szereztük be a Kingeket. Na de vissza az Állattemetőhöz! Ez ugyanis a vegytiszta Stephen King-i horror. Viszonylag sokadik regény – King esetében, hála az álneveknek, a novellás- és elbeszélésköteteknek könnyen el lehet veszni a számozásban –, itt már teljesen érett az író, mind technikailag, mind történetvezetésileg. Sokakban az a tévképzet él – melyet a tucat-rémfilmek sora sajnos csak tovább táplál –, hogy a horror az ijesztgetésből és a fröcsögő vérből él, pedig egy jó horror sokkal inkább a félelemre és a fojtogató atmoszférára épít. Az Állattemetőben a főszereplő családjával a Maine állambeli (King hazája, szinte minden munkája ebben az államban játszódik) Ludlow-ba költözik rajongott macskájukkal, Church-csel egyetemben. A szomszéd bácsi örömmel játssza az idegenvezetőt, megmutatja nekik az állattemetőt is a „Nagy Ingyán Erdő” szélén. Aztán amikor Churchöt kisgazdija távollétében elgázolja egy kamion, megmutatja a családapának a micmac indiánok ősi temetkezési helyét is, ahonnan az ő Pöttyös kutyája is visszatért, ha kicsit másként is… És melyik apa akarná gyászolni látni a kislányát? Ez már elég lenne egy horrortörténethez, de még nagyon-nagyon messze a csúcsponttól. Na happy endet, azt ne várjunk! Még megjegyzendő az Állattemetővel kapcsolatban, hogy Mary Lambert rendezésében remek film is készült belőle, amely számomra mindenképpen horror alapmű. A folytatását viszont kizárólag saját felelősségre szabad megtekinteni, mert gyalázatos! Idén egy remake is készül a történetből, meglátjuk, de szkeptikus vagyok. Viszont a képekről térjünk vissza a szövegekre, hiszen Kinggel közös történetemben még csak 1993 körül járunk.

toplista
Személyes tízes toplistám Stephen King könyveiből

Az Állattemető után többé-kevésbé következetesen dolgoztam fel a Mester munkásságát a kezdetektől, a regényekre koncentrálva. Ugyan King hajlamos méretes köteteket produkálni, annyira olvastatja magát, hogy nagyon könnyen végig lehet rohanni rajtuk, és mégis megragadnak az emberben. Hiába, érti a szakmát, nem is véletlenül, hiszen végzettségét tekintve angol nyelv és irodalom szakos tanár, amit egy ideig gyakorolt is. Tudását pedig igyekszik tovább is adni, Az írásról című kötete hasonló darab az életművében, mint Umberto Ecóéban a Hogyan írjunk szakdolgozatot? Talán kicsit kilóg a sorból, de megkerülhetetlen. Visszaugorva: nagyjából véletlenszerű sorrendben következett a Carrie, A rémkoppantók, A holtsáv, a Ragyogás, a Tortúra… Talán többeknek megint csak filmek jutnak eszébe, és valóban, mindegyikből készült film, háromból egészen kiváló. Stephen Kingtől ugyanis szinte mindent megfilmesítettek, vagy amit nem, idővel meg fognak. Nem biztos, hogy kellene, mert azért – mint látni fogjuk – még az ő esetében sem arany minden, ami fénylik.

Miről is szólnak a fenti könyvek? Egyrészt telekinézisről, földönkívüliekről, jövőbelátásról, kísértetjárta szállodáról és egy pszichopata nőről – másrészt az iskolai zaklatásokról, az alkoholizmusról, az egyén felelősségéről, megint csak az alkoholizmusról, a rajongói fanatizmusról, azaz fontos és izgalmas kérdésekről. Ezeket a könyveket nyugodtan nevezhetjük horrornak (az egyszerűség kedvéért most vonjuk ide a pszichothrillert is), de egyáltalán nem mondhatjuk, hogy öncélú rémisztgetésről lenne szó az esetükben.

Mivel ebben a cikkben tudatosan szubjektíven mutatom be a „Kingverzumot”, kitérek egy picit részletesebben egy ekkortájt megjelent, méltatlanul elfeledett gyöngyszemre is, a Nem jön szememre álomra. (Tényleg, ebből még nem is készítettek filmet!) Ez Ralph Roberts történetét meséli el, aki élné békés nyugdíjas életét, ha nem gyötörné álmatlanság. De nem segít rajta semmi, egy idő után ráadásul furcsa dolgokat kezd látni, például kis kopasz alakokat bemenni egy-egy házba. És ezekben a házakban másnap valakit holtan találnak, erőszakra pedig nem utal nyom. Roberts később színes, auraszerű lufizsinórokat fedez fel az emberek feje felett. Szomszédja, Ed Deepneau elkezd szépen fokozatosan megőrülni, ahogy az egész várost a végletekig felzaklatja az abortuszt támogató feminista Susan Day érkezése. Roberts idővel kapcsolatba lép a „kis kopasz doktorokkal”, és bekerül a felső hatalmak játszmájába. Derry – szintén visszatérő helyszín – a Jó és Gonosz örök harcának egy újabb csatájának helyszíne, és Roberts lesz az, aki megállíthatja a pusztítást. A könyv mellőzöttsége már csak azért is bosszantó, mert kiemelkedő szerepe van benne a Bíbor Királynak, aki A Setét Torony-ciklus főgonosza, az pedig minden Stephen King-mű kvintesszenciája (lásd később).

A Nem jön szememre álom 1994-es könyv. Mindeddig Stephen King megállíthatatlanul ontotta magából a mesterműveket, de valahol ezen a környéken megfáradni látszott. A két Rose gyenge közepes, a Desperation elégséges, a Tóparti kísértetek is feledhető, a Tom Gordon, segíts! pedig gyenge utánzatnak tűnt. (Hozzá kell tennem, hogy köztük még megjelent A halálsoron és a Varázsló és Üveg is, de azokkal csak jóval később kerültem kapcsolatba). King életrajzaiból és saját visszaemlékezésiből azóta többet tudok e kiégés okairól. Az író minderre a hihetetlen alkotói munkabírásra számos ajzószer hatására volt képes, alkoholt és kábítószereket is nagymértékben fogyasztott, amelyek természetesen idővel kikezdték az egészségét is, de amikor leállt velük, egyúttal a produktivitásából és a kreativitásából is vesztett. Szerencsénkre egyrészt legalább nem pusztította el magát teljesen, másrészt később még így is megtalálta az aranytollat. Ehhez aztán egy drámai fordulat is hozzájárult.

king6Az 1990-es évek közepén még volt némi fáziskésés a magyar és a nemzetközi megjelenések között. Nyugat-Európában már jóval korábban hozzá lehetett jutni a friss amerikai anyagokhoz, mint nálunk, és úgy 1996 táján megközelítettem a magyarul megjelent King-életmű határát. Ám ekkortájt „társbeszerzőm” németországi ösztöndíjon volt, és sorra hozta haza az addig ismeretlen remekműveket. Ezek közül kiemelkedett A Setét Torony-ciklus nyitódarabja és annak folytatása (azért vonom őket egybe, mert egy kötetben olvastam őket), béna magyar címén A harcos és A Hármak elhívatása. Hosszú bekezdéseken át tudnám taglalni, miért rossz cím A harcos, mi lenne jobb, de mivel van jobb dolgom is, ráadásul A Setét Toronyról tervben van egy önálló írás is, ettől eltekintek. E bekezdés lényege: elkezdtem magyarként az amerikai szerző műveit német fordításban olvasni, és megismerkedtem A Setét Toronnyal, ami Stephen King világának Szent Grálja, csak éppen kézzel fogható, és hála Istennek King be is fejezte, még mielőtt jobblétre szenderülne.

És az előbbi nem is annyira vicc: 1999-ben Stephen Kinget csaknem halálra gázolta egy kisteherautó a háza előtt. Hónapokat töltött kórházban és rehabilitáción. Nyilván leegyszerűsítése a dolgoknak, és nem csak erről van szó, de ez az eset ráébresztette, hogy ő sem él örökké, és innentől alaposan rákapcsolt A Setét Torony folytatására. Végül 2004-ben jelent meg a heptalógia záró kötete.

Elnézést, de a következőkben némileg kaotikusan fogom használni a különböző nyelvű címeket, mert van, amit az egyik, van amit a másik, esetleg pont a harmadik nyelven ismertem meg. Szóval a novellákkal és a kisregényekkel a Night Shift és a Skeleton Crew német nyelvű kötetei kapcsán kezdtem el megismerkedni. Hopp, már rajta is kaptam magam egy tévedésen, hiszen a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent Rémálmok és lidércek alighanem már előbb volt! Már írtam Stephen King regényeinek olykor egyenetlen minőségéről, talán a novellái között még nagyobb kilengések vannak. Ebben biztosan benne van az is, hogy 30 000 karakteren bátrabban kísérletezik az ember, mint félmillión, mégis nehéz megbocsátani az amúgy zseniális írónak egy megvadult kamionokról szóló novellát, pláne hogy még filmre is viszi saját rendezésében (Kamionok című novella, Maximum Overdrive című film).

Jobban kedvelem Kinget, a regényírót, mint Kinget, a novellistát, de ha emlékeim nem csalnak, valahol mintha ő is inkább a hosszabb műfajokat érezné közelebb magához. Még leginkább azok a novellái állnak hozzám közel, amelyek más szerzők iránti hommage-ok, például a Conan Doyle-t idéző A Doktor esete, vagy a lovecrafti Crouch End. De például megrázó az A jaunt is, amelynek legalábbis a címe tiszteletadás, mert azt, ami a teleportálás terminus technicusára utal, Alfred Bester science fiction klasszikusából, a Tigris, tigris!-ből kölcsönözte. Hogy ki mindenki ihlette meg Kinget, külön tanulmány témája lehetne, illetve számos külön tanulmány témája is, de talán legcélszerűbb elolvasni a Danse Macabre című King-kötetet, ahol a horror történetének alapos kivesézése mellett erre is kapunk választ.

Emlékszünk még a bevezető anekdotára? A remény rabjai megvan? Ha nincs, akkor előbb a filmművészet felől közelítem a dolgot, főleg, hogy – könyves oldal ide vagy oda – legalább említés szintjén kell szót ejteni a King-mozibirodalomról is. Az Internet Movie Database a filmes világ legnagyobb és legtekintélyesebb adatbázisa. Az IMDb listát vezet minden idők legjobbnak ítélt filmjeiről (ezekről a közönség szavazott és szavaz folyamatosan). A listát hosszú idők óta A remény rabjai vezeti (a második Stephen King, A halálsoron a 31. helyezett). A King-elbeszélésből született film egy igazságtalanul börtönbe vetett bankár történetét meséli el. A filmet Frank Darabont rendezte. Remek munkát végzett, akárcsak A halálsoron esetében, de Tim Robbins és Morgan Freeman színészi játéka is lenyűgöző. Az elbeszélés is szép és megható, de ez esetben azt mondom, a mozgókép még jobb.


halalsoron borito

 

 

 

Olvass bele: A halálsoron

 

 

 


A másik Darabont-film esetében nem merek igazságot tenni, mert ez az egyik kedvenc filmem, amit úgy kell érteni, hogy ha meg kéne neveznem a három kedvenc filmem, ez biztos benne lenne. De ha egyet kellene, talán épp ez lenne. A halálsoron könyvváltozata kísérleti projekt volt (King több rendhagyó publikálási móddal próbát tett, ez lett a legsikeresebb), mert folytatásos, füzetes regényként jelent meg. Én már egybegyűjtve olvastam, de talán jobb is, mert megőrültem volna, ha hónapokat kellett volna várnom a folytatásra. A történet hőse az ártatlanul halálra ítélt afroamerikai John Coffey, aki rendkívüli képességekkel rendelkezik. Együgyű, de végtelenül jóságos. A történet a siralomházban játszódik, ahol az őrök és az elítéltek között is szélsőséges alakok jelennek meg. A filmet az őrök parancsnoka visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, őt a filmben Tom Hanks alakítja. Nem megyek bele itt a sztori részleteibe, de annyit hozzátennék, hogy amikor a film utolsó képkockái lefutottak a moziban, megkönnyeztem.

Eljutottunk a gyerekmese-fantasytól a vérbő horroron keresztül a felnőtt férfit megkönnyeztető drámáig. Igen, ez mind Stephen King, akit horrorkirály helyett talán inkább valódi írófejedelemként kellene tisztelnünk, ha nem lenne a közvélemény olyan sokszor előítéletes. De hát ez már legyen a közvélemény baja!

Pár adalék még személyes King-történetemhez. A 2000-es évek közepén indokolatlanul sok időt töltöttem a KvízPart nevű, ma is működő kvízoldalon, amelyhez egyetlen nagykvízzel járultam hozzá, ez ma is játszható, csak persze frissíteni kellene. A másik. Szeretek toplistákat írni könyvekből, zenékből, filmekből. Sajnos vagy szerencsére elég szerteágazó az ízlésem, így egyik listaíró kedvemben kénytelen voltam három könyves toplistára bontani a kínálatot: klasszikusok, science fiction és Stephen King.

Volt egy – elég hosszú – idő, amikor minden megjelent King-kiadványt elolvastam. Ez már elmúlt, például a Mr. Mercedes folytatásait nem hiszem, hogy elolvasom, mert lehet, hogy kiváló krimik (igen, Stephen King krimiíró is), de én nem vagyok akkora nagy rajongója a bűnügyi történeteknek. 70 felé közelítve (idén már 72 lesz) maga King is kicsit visszavett a tempóból. Az újabb könyvek közül az Álomdoktor (a Ragyogás folytatása) kicsit izzadságszagú lett, de például az Újjászületés megint csak a rémtörténetek klasszikusait idéző remek regény.

A „Mit adott nekünk Stephen King?” kérdésre, azt hiszem, sikerült némi választ adnom. Hozzávehetjük még a „kit adott”-at is. És ezt most szó szerint gondolom, mert King családjában adott a folytatás, Joe Hill (eredetileg Joseph Hillstrom King) és Owen Hill egyaránt a szülők (Tabitha King is író) mesterségét vitte tovább, a – ha nem tévedek – legfrissebb magyar nyelvű King-megjelenés (2018) éppen apa és fia, Stephen és Owen együttműködése, a Csipkerózsikák című disztópikus regény.

Száz szónak is egy a vége – ez pedig már kétezernél is több – Stephen King óriási hatással volt és van rám. Egy ilyesféle cikket talán úgy illene befejezni, hogy melyik művét ajánlanám ismerkedésnek, de annyira sokrétű a (nevezzük nevén!) művészete, hogy erre nem lehet általános, jó választ adni. Egyéni, személyre szabott válaszokra ez a platform pedig nem alkalmas.

Anekdotával kezdtem, egy a Ragyogásból származó idézettel fejezem be, amely kicsit a horror ars poeticájának is tekinthető. „A szörnyek igaziak, és a szellemek is léteznek. Bennünk élnek, és néha ők győznek.”


csipkerozsikak borito

 

 

 

Olvass bele: Csipkerózsikák

 

 


Stephen Edwin King amerikai író 1947-ben született. Korunk egyik legolvasottabb szerzője. Művei negyven nyelven jelentek meg.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár könyvek (angol nyelven is), filmek és magyar hangoskönyvek.

Maros Megyei Könyvtár német nyelven is.

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár – itt a legújabb könyv, a Csipkerózsikák is megvan

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s