Nem biztos, hogy helyesen tippelném meg a választ a kérdésre, hogy Brandon Hackettet, az írót, vagy Markovics Botondot, a magánembert ismertem meg előbb. Arra azért mernék fogadni, hogy A poszthumán döntés volt az első, amit olvastam tőle, az pedig 2007-ben jelent meg a Delta Visionnél, én pedig 2008-ban kerültem Budapestre és kerültem közel a magyar science fiction élet ütőeréhez. Botond biztos azt mondaná, hogy a legjobbkor csatlakoztam olvasói táborához, mert a Cherubion Kiadóhoz fűződő korszakát amolyan ifjúkori szárnypróbálgatásnak tartja. Sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom a korábbi pályaszakasz gyengébb voltát, mert máig sem volt a kezemben régebbi Hackett-könyv. Pedig az újabbak nagyon is bejönnek. Vagy talán épp azért?
Unalomig ismételt kérdés, valószínűleg Botonddal készített két interjúmnak (itt olvasható az egyik interjú, itt pedig a másik) legalább egyikében magam is feltettem, hogy miért angolszász álnéven ír, pedig ezeregy helyen olvasható a válasz. A cherubionos időkben, meg a 90-es években, 2000-es évek elején általában elvárás volt az angolszász álnév, és nem véletlenül, mert olyan rossz híre volt a magyar SF-nek, hogy magyar névvel alig lehetett valamit eladni. A másik unalomig ismételt kérdés, hogy akkor később miért nem tért át a magyar névre, pedig hát ez adja magát: ha már egyszer bevezettünk egy brandet, azon nem célszerű változtatni, pláne ha az olvasók már Brandon Hackettet keresik a polcokon. Vannak ráadásul olyanok, akik máig sem tudják, hogy magyar szerzőről van szó, hiába szerepel a valódi név a copyright oldalon. Esetleg hozzátehetjük, hogy sajnos még mindig akadnak, akik kerülik a magyar szerzőket.
Így, hogy a kötelező formaságokon túlestünk, fogjunk hozzá az érdemi részhez. Brandon Hackettet általában a hard science fiction hazai képviselőjeként tartják számon, ami persze attól függ, hol húzzuk meg a hard science fiction határát. Annyi biztos, hogy a Hackett-könyvekben a tudomány és a technológia mindig több díszletnél, valós elméleteket vizsgál, állít középpontba. Szerencsére annyira azért nem „hardak” a művei, hogy az egyszeri bölcsész számára befogadhatatlanok legyenek, vagy hogy háttérbe szoruljon az emberi tényező.
A poszthumán döntést tehát egy új korszak nyitányaként tartják számon, elég erőteljes bejelentkezés a magyar science fiction élvonalába. A poszthumanizmus lényege – legalábbis amit én felfogok belőle –, hogy az emberiség a végletekig fokozódó technológiai expanzióval olyan mértékben továbbfejleszti az emberi testet és szellemet, hogy a homo sapiensből gyakorlatilag egy új faj jön létre. Fantasztikusan hangzik, de ez az elmélet nem csak a fikció területén létezik, számomra elég bizarr, de vannak, akik ezt egyenesen kívánatosnak tartják. Ehhez a témakörhöz tartozik az a koncepció is, hogy majd létrejön egy olyan módszer, amellyel az emberi elmét, lelket a testtől elválasztva egy virtuális térbe feltöltve lehet örök élettel felruházni. Ezt a problémakört járja körül A poszthumán döntés, majd élezi ki még tovább az Isten gépei.
Ez utóbbi felütése különösen drámai: a Föld egy napon hirtelen egy vörös törpecsillag bolygójává válik, mégpedig terminátorbolygóvá, azaz mindig ugyanaz az oldala fordul az új nap felé. Ez a másik féltekén örök sötétséget és fagyot jelent. A történet már a szükségszerű drámai változások után veszi kezdetét az új Budapesten. (Botond, ha művésznevét nem is magyarosította, szívesen alkalmaz magyar helyszíneket és szereplőket.) A központi elem a már a korábbi regényben is felmerülő kérdések mellett a technológiai szingularitás, amely főleg Raymond Kurzweil munkássága kapcsán vált ismertté. A technológiai szingularitás akkor következik be, amikor a technikai fejlődés olyan sebességet ér el, hogy meghaladja az érzékelést. Kérdés persze, hogy ez több-e gondolatkísérletként, mindenesetre regény keretein belül mindenképpen érdemes vele foglalkozni. A kifejlet ebben a könyvben is az emberi mivolt elvesztése felé mutat. Fájó pont volt nekem sokáig – ebben a könyvben még mindenképpen –, hogy Hackettnek nem igazán sikerült szerethető karaktereket alkotnia. Persze egy fokozatosan elembertelenedő hőssel nehéz is együttérezni.
Az elembertelenedés más formája jelenik meg Az ember könyvében. Az alapvetés kiváló, még ha bevallottan úgy kölcsönözte is a szerző. Idegenek kiragadnak földi környezetükből egy nagyobb községnyi embert, hogy saját világukban tanulmányozzák őket, és kísérletezzenek velük. Az idegenek biológiája nagy mértékben eltér a Földön ismerttől, kommunikációjuk alapja a szaglás, a DNS-módosítást pedig készség szinten alkalmazzák. Az ember könyve tele van nagyon izgalmas ötletekkel, de olyan hihetetlenül nyomasztó, hogy aligha fogom újraolvasni valaha. A karakterek az eddigieknél szerethetőbbek, a történetszövés miatt olvasóként mégis nehezteltem az íróra.
Botond régebben azt nyilatkozta, hogy nem szereti az időutazós történeteket. Aztán egyszerre előrukkolt egy kétkötetes időutazós sztorival, amely szerintem a téma legnagyobb alkotásaival versenyez. Nekem mindig is a legizgalmasabbak közé tartoztak a hasonló művek, talán a történelem iránti vonzódásom miatt is, így már a regény híre hallatán is ráizgultam. Egyáltalán nem csalódtam benne. Kérdésfelvetése nem teljesen saját, de kétségkívül jogos: ha lehetséges az időutazás, miért nem hemzsegnek körülöttünk az időutazók? A fantasztikum kedvelőinek számára kiábrándítóbb válasz, hogy eszerint nem is lehetséges az egész. Az időutazás napja más választ ad: azért, mert csak a technika kifejlesztésének napjáig lehet visszautazni. Ez a nap a közeljövőben eljön, és lépni nem lehet majd az időutazóktól. A káoszban aztán megpróbálnak rendet teremteni: itt kicsit felidéződik Asimov alapműve, A halhatatlanság halála, de Hackett még csavar rajta néhányat. Ezúttal kimondottan érdekes a regény magánéleti szála is, különösen, hogy bizonyos kérdésekre igen sokáig nem kapunk választ. Természetesen – hiszen duológiáról van szó – sok más minden is nyitva marad, de azért a könyv végén nem éreztem úgy, mintha valami félbeszakadt volna.
Az időutazás tegnapja önállóan aligha olvasható – persze próbálkozni lehet. Nemcsak hogy fenntartja a megelőző kötet sodró lendületét, de tovább fel is pörgeti azt. Hackett könyvei gyorsan olvashatók, ezt is pár nap alatt letudtam, talán épp ezért kapkodtam is olykor a fejem, olyan tempóban zajlottak az események, és olyan furmányosan kuszálódtak össze az idő- és eseményszálak. A regénykettős számomra a magyar sci-fi páratlan csúcsteljesítménye, csak ajánlani tudom.
A Xenóval elérkeztünk az egész közeli múlthoz, hiszen tavalyelőtti könyvként tavaly díjazták Zsoldos Péter-díjjal – bár írója nyomatékosan kérte, hogy ne tegyék. A xeno előtag jelentése idegen, és jól jellemzi gondolkodásunkat, hogy elsősorban a xenofób összetételből lehet ismerős. Kicsit kiszámítható a címből is, hogy a regény jelentős részben a migrációs válságra reflektál, egyértelműen Hackett legpolitikusabb könyve, szerencsére azért még nem túl szájbarágós módon érvel. A Földön a történet idején az emberen kívül három idegen faj él, közülük az egyik, a migrátorok uralmuk alatt tartják a teljes ismert világot, manipulálják az embereket, az idegeneket és saját titokzatos terveik szerint alakítják a „xenók” világai közötti népességmozgásokat. Hőseink megoldást keresnek az állandó válságra, megpróbálják kikutatni, kik a migrátorok, mik a szándékaik, és mivel lehetne megállítani, vagy legalábbis korlátok közé szorítani őket. Kiderül, hogy az egész helyzet sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik. A Xeno is jó olvasmány, a lezárása nekem nem tetszett, bár nem feltétlenül vagyok híve annak, hogy zárjuk rövidre az összes szálat.
Bár a magyar fantasztikus irodalom összképe kedvezőbb, mint másfél-két évtizeddel ezelőtt, most is kevés még az olyan alkotó, aki megállná a helyét a nemzetközi versenyben. Markovics Botond ezen kevesek egyike.
Olvass bele: Isten gépei
Markovics Botond, alias Brandon Hackett 1975-ben született Budapesten. A köteteiben teremtett világról és magáról a szerzőről sok érdekesség olvasható Brandon Hackett hivatalos honlapján. Itt részleteket is találunk több kötetéből.
Brandon Hackett könyvei helyben olvashatók vagy kölcsönözhetők többek közt az alábbi helyeken:
Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár
Pisztácia42 