Istenemberek, emberlények, emberi idegenek: Brandon Hackett „új” korszaka

Nem biztos, hogy helyesen tippelném meg a választ a kérdésre, hogy Brandon Hackettet, az írót, vagy Markovics Botondot, a magánembert ismertem meg előbb. Arra azért mernék fogadni, hogy A poszthumán döntés volt az első, amit olvastam tőle, az pedig 2007-ben jelent meg a Delta Visionnél, én pedig 2008-ban kerültem Budapestre és kerültem közel a magyar science fiction élet ütőeréhez. Botond biztos azt mondaná, hogy a legjobbkor csatlakoztam olvasói táborához, mert a Cherubion Kiadóhoz fűződő korszakát amolyan ifjúkori szárnypróbálgatásnak tartja. Sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom a korábbi pályaszakasz gyengébb voltát, mert máig sem volt a kezemben régebbi Hackett-könyv. Pedig az újabbak nagyon is bejönnek. Vagy talán épp azért?

szarny1920

Unalomig ismételt kérdés, valószínűleg Botonddal készített két interjúmnak (itt olvasható az egyik interjú, itt pedig a másik) legalább egyikében magam is feltettem, hogy miért angolszász álnéven ír, pedig ezeregy helyen olvasható a válasz. A cherubionos időkben, meg a 90-es években, 2000-es évek elején általában elvárás volt az angolszász álnév, és nem véletlenül, mert olyan rossz híre volt a magyar SF-nek, hogy magyar névvel alig lehetett valamit eladni. A másik unalomig ismételt kérdés, hogy akkor később miért nem tért át a magyar névre, pedig hát ez adja magát: ha már egyszer bevezettünk egy brandet, azon nem célszerű változtatni, pláne ha az olvasók már Brandon Hackettet keresik a polcokon. Vannak ráadásul olyanok, akik máig sem tudják, hogy magyar szerzőről van szó, hiába szerepel a valódi név a copyright oldalon. Esetleg hozzátehetjük, hogy sajnos még mindig akadnak, akik kerülik a magyar szerzőket.

Brandon Hackett
Brandon Hackett = Markovics Botond

Így, hogy a kötelező formaságokon túlestünk, fogjunk hozzá az érdemi részhez. Brandon Hackettet általában a hard science fiction hazai képviselőjeként tartják számon, ami persze attól függ, hol húzzuk meg a hard science fiction határát. Annyi biztos, hogy a Hackett-könyvekben a tudomány és a technológia mindig több díszletnél, valós elméleteket vizsgál, állít középpontba. Szerencsére annyira azért nem „hardak” a művei, hogy az egyszeri bölcsész számára befogadhatatlanok legyenek, vagy hogy háttérbe szoruljon az emberi tényező.

A poszthumán döntést tehát egy új korszak nyitányaként tartják számon, elég erőteljes bejelentkezés a magyar science fiction élvonalába. A poszthumanizmus lényege – legalábbis amit én felfogok belőle –, hogy az emberiség a végletekig fokozódó technológiai expanzióval olyan mértékben továbbfejleszti az emberi testet és szellemet, hogy a homo sapiensből gyakorlatilag egy új faj jön létre. Fantasztikusan hangzik, de ez az elmélet nem csak a fikció területén létezik, számomra elég bizarr, de vannak, akik ezt egyenesen kívánatosnak tartják. Ehhez a témakörhöz tartozik az a koncepció is, hogy majd létrejön egy olyan módszer, amellyel az emberi elmét, lelket a testtől elválasztva egy virtuális térbe feltöltve lehet örök élettel felruházni. Ezt a problémakört járja körül A poszthumán döntés, majd élezi ki még tovább az Isten gépei.

Ez utóbbi felütése különösen drámai: a Föld egy napon hirtelen egy vörös törpecsillag bolygójává válik, mégpedig terminátorbolygóvá, azaz mindig ugyanaz az oldala fordul az új nap felé. Ez a másik féltekén örök sötétséget és fagyot jelent. A történet már a szükségszerű drámai változások után veszi kezdetét az új Budapesten. (Botond, ha művésznevét nem is magyarosította, szívesen alkalmaz magyar helyszíneket és szereplőket.) A központi elem a már a korábbi regényben is felmerülő kérdések mellett a technológiai szingularitás, amely főleg Raymond Kurzweil munkássága kapcsán vált ismertté. A technológiai szingularitás akkor következik be, amikor a technikai fejlődés olyan sebességet ér el, hogy meghaladja az érzékelést. Kérdés persze, hogy ez több-e gondolatkísérletként, mindenesetre regény keretein belül mindenképpen érdemes vele foglalkozni. A kifejlet ebben a könyvben is az emberi mivolt elvesztése felé mutat. Fájó pont volt nekem sokáig – ebben a könyvben még mindenképpen –, hogy Hackettnek nem igazán sikerült szerethető karaktereket alkotnia. Persze egy fokozatosan elembertelenedő hőssel nehéz is együttérezni.

Dali elefant
A szerző szerint ilyesfélék a Dalí-elefánt elnevezésű idegen állatok Az ember könyvében (Facebook)

Az elembertelenedés más formája jelenik meg Az ember könyvében. Az alapvetés kiváló, még ha bevallottan úgy kölcsönözte is a szerző. Idegenek kiragadnak földi környezetükből egy nagyobb községnyi embert, hogy saját világukban tanulmányozzák őket, és kísérletezzenek velük. Az idegenek biológiája nagy mértékben eltér a Földön ismerttől, kommunikációjuk alapja a szaglás, a DNS-módosítást pedig készség szinten alkalmazzák. Az ember könyve tele van nagyon izgalmas ötletekkel, de olyan hihetetlenül nyomasztó, hogy aligha fogom újraolvasni valaha. A karakterek az eddigieknél szerethetőbbek, a történetszövés miatt olvasóként mégis nehezteltem az íróra.

Botond régebben azt nyilatkozta, hogy nem szereti az időutazós történeteket. Aztán egyszerre előrukkolt egy kétkötetes időutazós sztorival, amely szerintem a téma legnagyobb alkotásaival versenyez. Nekem mindig is a legizgalmasabbak közé tartoztak a hasonló művek, talán a történelem iránti vonzódásom miatt is, így már a regény híre hallatán is ráizgultam. Egyáltalán nem csalódtam benne. Kérdésfelvetése nem teljesen saját, de kétségkívül jogos: ha lehetséges az időutazás, miért nem hemzsegnek körülöttünk az időutazók? A fantasztikum kedvelőinek számára kiábrándítóbb válasz, hogy eszerint nem is lehetséges az egész. Az időutazás napja más választ ad: azért, mert csak a technika kifejlesztésének napjáig lehet visszautazni. Ez a nap a közeljövőben eljön, és lépni nem lehet majd az időutazóktól. A káoszban aztán megpróbálnak rendet teremteni: itt kicsit felidéződik Asimov alapműve, A halhatatlanság halála, de Hackett még csavar rajta néhányat. Ezúttal kimondottan érdekes a regény magánéleti szála is, különösen, hogy bizonyos kérdésekre igen sokáig nem kapunk választ. Természetesen – hiszen duológiáról van szó – sok más minden is nyitva marad, de azért a könyv végén nem éreztem úgy, mintha valami félbeszakadt volna.

Az időutazás tegnapja önállóan aligha olvasható – persze próbálkozni lehet. Nemcsak hogy fenntartja a megelőző kötet sodró lendületét, de tovább fel is pörgeti azt. Hackett könyvei gyorsan olvashatók, ezt is pár nap alatt letudtam, talán épp ezért kapkodtam is olykor a fejem, olyan tempóban zajlottak az események, és olyan furmányosan kuszálódtak össze az idő- és eseményszálak. A regénykettős számomra a magyar sci-fi páratlan csúcsteljesítménye, csak ajánlani tudom.

A Xenóval elérkeztünk az egész közeli múlthoz, hiszen tavalyelőtti könyvként tavaly díjazták Zsoldos Péter-díjjal – bár írója nyomatékosan kérte, hogy ne tegyék. A xeno előtag jelentése idegen, és jól jellemzi gondolkodásunkat, hogy elsősorban a xenofób összetételből lehet ismerős. Kicsit kiszámítható a címből is, hogy a regény jelentős részben a migrációs válságra reflektál, egyértelműen Hackett legpolitikusabb könyve, szerencsére azért még nem túl szájbarágós módon érvel. A Földön a történet idején az emberen kívül három idegen faj él, közülük az egyik, a migrátorok uralmuk alatt tartják a teljes ismert világot, manipulálják az embereket, az idegeneket és saját titokzatos terveik szerint alakítják a „xenók” világai közötti népességmozgásokat. Hőseink megoldást keresnek az állandó válságra, megpróbálják kikutatni, kik a migrátorok, mik a szándékaik, és mivel lehetne megállítani, vagy legalábbis korlátok közé szorítani őket. Kiderül, hogy az egész helyzet sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik. A Xeno is jó olvasmány, a lezárása nekem nem tetszett, bár nem feltétlenül vagyok híve annak, hogy zárjuk rövidre az összes szálat.

Bár a magyar fantasztikus irodalom összképe kedvezőbb, mint másfél-két évtizeddel ezelőtt, most is kevés még az olyan alkotó, aki megállná a helyét a nemzetközi versenyben. Markovics Botond ezen kevesek egyike.

isten gepei borito

 

 

 

Olvass bele: Isten gépei

 

 


Markovics Botond, alias Brandon Hackett 1975-ben született Budapesten. A köteteiben teremtett világról és magáról a szerzőről sok érdekesség olvasható Brandon Hackett hivatalos honlapján. Itt részleteket is találunk több kötetéből.


Brandon Hackett könyvei helyben olvashatók vagy kölcsönözhetők többek közt az alábbi helyeken:

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

 

Reklámok

Egy gondolat a(z) “Istenemberek, emberlények, emberi idegenek: Brandon Hackett „új” korszaka” című bejegyzésnél

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s