Modern és posztmodern regényeknél szinte elvárás, hogy több idősíkot kövessenek, néha komoly agymunkát is igényel az olvasótól a közöttük való eligazodás. David Mitchell nagy sikerű 2004-es könyve, a Felhőatlasz ugyan nem ugrál ide-oda az idősíkok között, ellenben mindjárt hatot is fel tud mutatni belőlük.
Az alkotásnak elsőként a filmváltozatával találkoztam, amelyet a leginkább a Mátrixról nevezetes Wachowski testvérpár vitt mozivászonra, és több neves színésszel együtt Tom Hanks kiváló többes szerepalakításáról emlékezetes. A monstre film – csaknem három órás – alaposan próbára teszi a néző türelmét, de látványvilága és lebilincselő története a moziszékhez szegezi, hogy aztán a stáblista alatt megkérdezze magától, mit is látott egyáltalán. Valószínűleg azt sem tudja megmondani, tetszett-e neki vagy nem: ehhez újra meg kell néznie – vagy el kell olvasnia a könyvet.
Én a második megoldást választottam, de elkövettem azt a hibát, hogy angolul akartam belevágni. Mitchell azonban az egyes idősíkok nyelvhasználatát is imitálja, és a 17-18. század fordulójának angoljába beletört a bicskám. Jó pár év eltelt, míg tavaly ráleltem a könyv magyar kiadására a könyvtárban, és újból próbát tettem vele. Ezúttal a végére értem, a nagy terjedelemhez képest nem is hosszú idő alatt.
Az ismertetők ezen pontján illik felidézni, miről szól a könyv. Nos, hogy a Felhőatlasz című regény miről szól vagy mit akar mondani vele a szerző, arról továbbra is csak sejtéseim vannak, de örömmel megosztom az egyes történetszálak cselekményét, illetve hogy azok hogyan érnek össze. Mert érintkeznek, de amúgy istenigazából nem fonódnak egybe összefüggő egésszé. A film kicsit jobban, a könyv egész halványan sejteti, hogy a reinkarnáció elmélete játszana valamilyen összekapcsoló szerepet, de ez még mindig nem igazán alapozza meg a kohéziót.
Mielőtt tovább boncolgatnám az összképet, nézzük a részleteket. A könyv szerkezete szimmetrikus, a történetek elejével kezdi, majd a hatodik idősíkot az ötödik folytatása követi, azt a negyediké, stb., orgonasípszerűen.
Elsőként Adam Ewing déltengeri utazó naplójába nyerünk betekintést, aki egy eseménydús hajóutat ír le, melyben csaknem otthagyja a fogát hála vélt jótevőjének. Közben betekintést kapunk az Új-Zéland környéki szigetek bennszülötteinek és misszionáriusainak világába is: kapcsolatuk nem fekete-fehér, de hogy a szigetlakók jobban éltek a „felsőbbrendű faj” érkezése előtt, az biztos.
A második történet egy jórészt önhibájából szerencsétlen sorsú biszexuális zeneszerző, Richard Frobisher hányattatásait mutatja be a komponista barátjának címzett levelei segítségével. Frobisher az, aki a regény címét adó rendkívüli zenedarabot megalkotja, de az elismerés elmarad, főleg azért, mert kenyéradó gazdája, a befutott zeneszerző csalárd módon lenyúlja az ifjú ötleteit. Frobisher fedezi fel véletlenül a Ewing-kéziratot, itt ér egybe az első két szál. A cselekmény sokszor komikumba hajlik, mégis tragikussá fajul.
Harmadik mesénk tulajdonképpen egy környezetvédelmi thriller a 70-es évek Amerikájából. Luisa Rey oknyomozó újságíró egy kísérleti atomreaktorral kapcsolatos visszaélésekre bukkan. Az információk túlnyomó része Rufus Sixsmithtől származik – aki nem más, mint Richard Frobisher leveleinek címzettje. Gyilkosságok, merényletek, menekülés, bujkálás, majd igazságszolgáltatás egyaránt van a történetben.
A negyedik szál talán a legmulatságosabb, legalábbis a külső szemlélőnek, mert a narrátornak és főszereplőnek, az idősödő könyvkiadó Timothy Cavendishnek szörnyű megpróbáltatások sorát jelenti, ahogy egy börtönnek is beillő idősotthonba zárják, ahonnan folyamatosan szökni próbál. Közben pedig keresi a Luisa Rey-kézirat második részét, amit szabadulása után szeretne megjelentetni.
A legerősebb történetszál Szonmi-451 disztópiája. A jövő Kelet-Ázsiájában rabszolgasorban élő génmódosított emberek szolgálják a szerencsésebb tömegeket a távoli felszabadulás reményében. Szonmi-451 öntudatra ébred, és bár ezért halálra ítélik, vallomása – ennek szövegét olvashatjuk – reményt jelenthet sorstársai számára. Szonmi-451 egy régi mozifilmen ismeri meg Cavendish történetét.
Az utolsó réteg a civilizációnk összeomlása utáni, őskorihoz hasonló emberi közösségbe kalauzol el bennünket. Zakri szembesül a régi világ egy képviselőjével, miközben démonaival is meg kell küzdenie. Törzsével együtt istenként tisztelik Szonmit.
Nem állítom, hogy hat könyvre elegendő nyersanyag, de hat hosszabb elbeszélésre mindenképp. Adódik a kérdés, hogy akkor miért nem azt írt Mitchell. A rosszindulatú válasz, hogy így jobban el lehetett adni. Ha nem is egyforma minőségűek, de hat, a maga módján profin megírt izgalmas történetről van szó, tehát éppen publikálhatott volna egy elbeszéléskötetet is. Cikkem olvasói joggal várhatják, hogy végre fellebbentsem a fátylat a rejtélyről, de erre sajnos nem fog sor kerülni, mert ha nem is ugyanazért, de a könyv elolvasása után ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint a film megtekintését követően.
Azt tudom, hogy élveztem olvasni, az is világos, hogy egy tehetséges író jól kimunkált művéről van szó, de nem akar összeállni. Egy percre sem tartom kárba veszettnek a rá szánt időt, de a mondat végére nem felkiáltójel, hanem kérdőjel kerül.
Eklektikussága miatt sokféle olvasó megtalálhatja vele a számítását, hiszen egyszerre kap egy kalandregényt, egy levélregényt, krimit, disztópiát és így tovább, és mindegyik kiváló a maga nemében. Engem a filmre a Wachowski-testvérek neve csalogatott be, és talán nem is véletlen, hogy ők alkalmazták mozira, mert a Szonmi-történet nem áll nagyon távol az ő filmi világuktól. A rabszolgalány története egyértelműen megállná a helyét önmagában is, Timothy Cavendish vagy épp Richard Frobisher szála nem biztos.
A könyv keményvonalas rajongói lehet, hogy megfeszítenének érte, de ha kívánságműsor lenne, inkább egy-egy regényhosszúságú Luisa Rey és Szonmi-451-szálat olvastam volna, mint ezt így együtt. Az persze lehet, hogy egy újabb, figyelmesebb olvasást követően, amikor direkt az összefonódásokat lesném, változna a véleményem, de így hiába kap erős jó érdemjegyet a leggyengébb történet is, a két jeles átlagát így is lehúzza.
Az jön le ebből az ismertetőből, hogy ez a könyv nem tetszik nekem, pedig sokkal inkább az a szituáció, hogy még most, másfél-két hónappal az elolvasása után is dolgozik bennem. Egy átlag könyv cselekménye bennem sokszor már ilyen rövid idő alatt is elhomályosodik, de ennek elég tisztán emlékszem a kisebb részleteire is. David Mitchell könyve felkavarja az olvasót, megdolgoztatja.
Vannak megosztó művek, a Felhőatlasz biztosan ilyen. Nekem ezek általában bejönnek. A Felhőatlasz is „bejön”, azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy jó könyv, de nem merem rányomni a „kiváló” bélyegzőt. Aztán lehet, hogy még két hónap, és már rábélyegezném. Azt mondhatjuk, hogy a Felhőatlasz nem regény. Egy intellektuális játék, amely összefüggő elbeszélések formájában ölt testet. És mint e ritka, talán egyedi műfaj terméke, mindenképpen figyelemre méltó munka. Végső soron tehát javaslom megismerésre mindenkinek, aki az érintett műfajok és tematikák valamelyikét kedveli, többnyire nyitott, és szereti a kísérletezős irodalmat. Ha pedig elolvasta, egy sör vagy tea mellett szívesen elbeszélgetek vele arról, mi is volt ez az egész.
Olvass bele: Felhőatlasz
David Mitchell Nagy-Britanniában született 1969-ben, Felhőatlasz című regényének címét bevallása szerint Toshi Ichiyanagi japán zeneszerző azonos című zeneműve ihlette. David Mitchell egyébként 8 évet élt Japánban, a felesége is japán. A Felhőatlasz érdekessége, hogy angol nyelven két különböző változata jelent meg. Az amerikai és a brit kiadás között jelentős eltérések vannak, a szerző ezt könyvkiadásban való tapasztalatlanságával magyarázta. A tengerentúli változat szerkesztése megakadt, közben a brit szövegen tovább dolgoztak a kiadóval, ám ezeket a változtatásokat nem közölték az időközben kinevezett új amerikai szerkesztővel, aki megtette a saját módosításait, amelyeket az akkor már nyomdakész brit változat nem követett.
A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt itt:
Pisztácia42 