Mint víz a csokoládéhoz

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!

Van ez a könyv, az egyik kedvencem, de ha nem úgy akadtam volna rá, ahogyan, valószínűleg sosem veszem kézbe. Merthogy van neki egy idétlen, semmitmondó címe, meg egy rosszul megkomponált borítója, tehát valamilyen szintű előtanulmány nélkül aligha csap le rá bárki is. Kivéve, ha kimondottan ilyen jellegű, minden sorában olcsó kis történetet keres, mint amit az igénytelen borító sugall, de akkor meg csalódni fog, mert ez nem az. Ha úgy lenne, nem lenne az egyik kedvencem.

comoaqua1920

Valamikor régen, kamaszkorom tájékán még meglehetősen kedveltem a Nők lapját (később ez változott), heti rendszerességgel olvastam. Akkoriban közölt folytatásos regényeket, többek között ezt is. Kíváncsiságból elolvastam az első részletet, és onnantól kezdve mindig nagyon vártam a folytatásokat, pedig tudtam, hogy ezek már eleve szerkesztett részletek, és csak töredékét nyújtják az eredetinek. Ráadásul teljesen ismeretlen volt az író(nő) neve, Laura Esquivel, és akkoriban még nem is forgott a könyvpiacon túl sok olyan regény, amelynek az alapját receptek adják (vagy ha mégis, akkor azok nem nagyon jutottak el hozzám, a 90-es évek derekán). Talán ez fogott meg első körben a történetben: hogy minden fejezete egy-egy recepttel kezdődik, de nyilván nem a „csülök pékné módra” szerű étkeket hozza, hanem olyanokat, mint pl: karácsonyi kenyértorták, fürjek rózsaszirom ágyon, csokoládéital és háromkirályok napi koronakalács, vagy nagy szemű bab chilivel tezcucai módra. Persze, főzni azért nem innen fogunk megtanulni, mivel a recept esetünkben nem több puszta illusztrációnál, egyfajta szálnál, amin egy-egy fejezet elindul, az elkészítés leírása pedig igen gyorsan átcsap történetmesélésbe, az étek pedig közben észrevétlenül készül el valamikor, de arról már aligha szerzünk tudomást.

Ilyen előzmények után pedig kitalálható, hogy a központi szereplőnek elég sok köze lehet a konyhához: konkrétan ott is született, a konyhaasztalon, és az ételek gőze közepette töltötte gyerekkora nagy részét. Történetünk a mexikói forradalom idején játszódik, egy kis falu gazdag parasztcsaládjában. A zsarnoki természetű, keménykezű Elena mama egyedül neveli három lánygyerekét. A legkisebb, Tita születésekor ugyanis apjuk meghal – mint később kiderült, véletlenül a fülébe jutott egy szaftos pletyka legidősebb lánya származásáról –, a mama teje pedig elapad a megrázkódtatástól, így Titát az öreg, írástudatlan, de konyhai dolgokban már-már akadémiai tudással bíró szakácsnő táplálja és neveli a konyhában. A főzés, az ételek és az evés így élete, érzelmei és önkifejezése meghatározó részévé válnak, bár eleinte úgy tűnik, túl sok hasznát ennek aligha fogja majd látni családanyaként. Családjukban ugyanis az a barbár hagyomány él, hogy a legkisebb lánygyerek nem mehet férjhez, mert az a feladata, hogy idős szüleit (jelen esetben az anyját) gondozza haláláig. Tita ebbe nyilván nem nyugszik bele, már csak azért sem, mert elég korán rátalál a szerelem, jó ideig azonban fölösleges minden lázadási kísérlet (azért meg kell hagyni: ilyenek bőven akadnak nála), nem tud tenni semmit a hagyomány és anyja akarata ellen.

tita
A könyvből 1992-ben többszörösen díjazott film készült

Ez a történet állt lassan össze a Nők Lapjában közölt mozaikokból, én pedig, ha jól emlékszem, meglehetősen visszafojtott lélegzettel vártam, mi lesz a vége. Néhány évvel később felfedeztem, hogy ezt a könyvet meg is filmesítették, és azt kell mondjam, igen jól eltalálták az adaptációt (mint kiderült: a rendező elég közel lehetett a történethez, Esquivel férjeként). A könyvhöz azonban sokáig nem tudtam hozzájutni, és amikor már sokkal később mégis sikerült megrendelni egy internetes antikváriumból, kézbe véve majdnem sikítva dobtam el. Azt hiszem, az lehetett a pillanat, amikor megállapítottam, hogy a magyar könyvkiadás igencsak kiszúrt ezzel a jobb sorsra érdemes könyvvel, mert nem elég, hogy az eredeti, sokkal kifejezőbb címet (Como agua para chocolate – Mint víz a csokoládéhoz) lecserélték egy ilyen érdektelen vacakra, de még a borító is olyan semmilyen (közben rákerestem: több kiadást is megélt, de valahogy egyetlen borítóval sem járt igazán jól). Kicsit olyan ez, mintha maguk a kiadók se tudták volna eldönteni, hová sorolják a könyvet. Lehetne talán sima kis románc, és akkor egye fene, elmegy a vacak borító is, de hát nem az. Annál sokkal több. Követi némileg a mágikus realizmus hagyományait, és annak ellenére teremt nagyívű, széles érzelmi skálán mozgó történetet, hogy különösebben egetrengető dolgok nem történnek benne. Egyszerű családtörténetnek is nevezhetnénk, sőt ha arra gondolok, hogy amikor rövid ideig családterápiát tanultam, az egyik képzésen megnéztük és feldolgoztuk a regényből készült filmet, akkor már szinte szakirodalom.

Próbálom fejtegetni a titkát, de nem tudom, rám miért hatott ennyire. Lehet, hogy a receptek miatt (a „kenyértorta szívfájdalomra” sokáig volt az egyik kedvenc szókapcsolatom, bár ez már inkább a filmből ered, és az is itt derült ki, hogy az igazi mexikói csokoládéital, a champurrado vízzel készül, erre utal az eredeti cím), vagy a szokatlan megközelítési mód, ahogyan elmesél egy szerelmi történetet egy olyan világban, ahol a valóság és a képzelet annyira egymásba fonódik, hogy alig lehet vagy kell megkülönböztetni egyiket a másiktól, de legalábbis Tita olyan magabiztosan mozog a határok mezsgyéjén, mint aki nagy titkok tudója. Egy biztos: bármennyire annak tűnjék is, nem színtiszta és könnyed szórakozás. Ami pedig a végét illeti: természetesen nem lövöm le a poént, csak annyit fűznék hozzá, ez az egyik olyan könyv, aminek az utolsó mondataitól leginkább elsírnám magam (a másik ilyen a Micimackó).

Olvass bele: Szeress Mexikóban

csokiboritok
Végignézve a borítókon: a hármas számú különösen silány, meg kell állapítani azonban, hogy az angol nyelvű kiadás valamit már igyekezett köszörülni a csorbán.

Laura Esquivel mexikói író eredetileg tanárnő volt, de rádiózott, tévézett is, és színháziskolát alapított. Már első regénye híressé tette, a Szeress Mexikóban (Como agua para chocolate, 1989) című könyvét 33 nyelvre lefordították, az első magyar változat 1993-ban jelent meg (ford. Dobos Éva; Pesti Szalon, Budapest).


Az általunk szemlézett erdélyi könyvtárak adósok maradtak ennek a könyvnek a beszerzésével.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s