Latroknak is játszott, a Bácska legnagyobb regénye

Tőlem mindig a valóságot hallja… Tudja, a magyar népdalokban előfordulnak néha túlzások, de azok is a valóságból nőttek ki” – mondja a regényfolyam egyik (zenész) főszereplője, amikor számonkérik rajta, hogy a valóságot időnként dúsítva meséli el. Ezt azonban Gion Nándor (1941–2002) saját alkotói filozófiájának alátámasztására is írhatta volna, mert regényei a valóságból táplálkoznak, de az írói mesterség a „dúsított realizmus” remekművei közé emeli műveit, amelyeket mindenkinek ismernie kellene.

gion1920
Háttérben a híres Szív, a szív alakú szenttamási gát

Gion nevét én is sokáig csak ifjúsági regényei (A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért) révén ismertem, és arról is derengett valami, hogy az újvidéki Új Symposion-körhöz kapcsolódott, de azoknak elvont, avantgárd irodalmi munkássága igazából sohasem nekem szólt, így a talán legnagyobb vajdasági magyar író munkásságának érdemi része sokáig elkerülte a figyelmemet. Aztán valamikor a 2000-es években a Virágos Katona című regény bekerült az emelt szintű érettségi szóbeli tételei közé, s miután épp volt végzős gimnazista csoportom, nekem is tanítanom kellett. Amikor e célból elolvastam, szabályosan beleszerettem ebbe az enyhén a García Márquez-i mágikus realizmussal is rokonságot mutató, ám mégis a dokumentarista pontosságával megírt regénybe. És amint megtudtam, hogy az író folytatásokat is írt az első komolyabb sikerét jelentő könyvéhez, futottam azokért is könyvtárba, mert megtörtént az, ami nagyon ritkán: azt éreztem, hogy ez a regény nekem, de kicsit rólam (pontosabban családom korábbi generációiról) is szól. És bosszankodtam amiatt, hogy nem fedeztem fel előbb, mert akkor apámmal is elolvastattam volna, hiszen neki személyes kötődése is volt azokhoz a regényben megírt – de a történelemkönyvek lapjairól sokáig hiányzó, agyonhallgatott – eseményekhez, amelyeket én legfeljebb családi elbeszélésekből ismerhettem. De

a könyv nem attól jó, hogy megír valamit, amit korábban nem lehetett, hanem attól, hogy úgy van megírva, hogy azok számára is letehetetlen lesz, akik a bácskai régióról semmit sem tudnak.

 

A tetralógia négy kötete eltérő időben készült: az első két kötet (Virágos Katona, Rózsaméz) még az 1970-es évek Jugoszláviájában, a harmadik (Ez a nap a miénk) a rendszerváltás utáni Magyarországon (az író a délszláv háború idején Magyarországra költözött), míg a negyedik darab (Aranyat talált) posztumusz kötetként, 2002-ben került az olvasók elé. A regényfolyam így végigkísérte Gion alkotói pályáját, és nyugodtan mondhatjuk, hogy élete fő művéről van szó. Az eredetileg önálló regényként megjelent könyveket az utóbbi időben Latroknak is játszott címmel egyben adták ki, bár önállóan is olvashatók.

SzentTamas
Szenttamás, a cselekmény helyszíne

Gion könyve egyszerre családregény, egy település regénye, egy régió (a jugoszláviai/szerbiai Bácska regénye), de történelmi regény is, hiszen a régió több mint fél évszázados históriája is megjelenik benne a kisember szemszögéből. A történet kiindulópontja 1898, amikor Bácska még az „ezeréves” Magyarország része, és őrzi minden más magyarországi régiótól eltérő, etnikai és vallási szempontból sokszínű jellegét. Az utolsó regény sztorija az 1950-es években ér véget, amikor ennek az egykor virágzó régiónak már csak romjai maradtak meg. (Talán emiatt is van, hogy a tetralógia negyedik darabja nem olyan erős, mint az első három.) Ezalatt a fél évszázad alatt a Bácska vagy négy impériumváltást és két világháborút megélt, és mindegyik súlyosan rajta hagyta a lenyomatát a helyi lakosságon. Az első könyv a régi Magyarországon kezdődik, és Trianon után, a formálódó délszláv államban ér véget, a második mindvégig a királyi Jugoszláviában játszódik, a harmadik a Magyarországhoz rövid időre visszatérő Bácskát mutatja be, hogy aztán a szovjetek és a partizánok által megszállt („felszabadított”?) régióban érjen véget; a negyedik cselekménye már részben a kommunista (titóista) jugoszláv diktatúrában, részben pedig a rákosista Magyarországon történik.

A művek állandó helyszíne a közép-bácskai Szenttamás (az író szülőhelye), ahol évszázadok óta élnek együtt (pontosabban sokáig egymás mellett) magyarok, németek (svábok), szerbek, zsidók és cigányok is, akik mind eltérő nemzeti karakterjegyekkel és mentalitással bírnak, egymással sokáig nem keverednek, eltérő kocsmákat látogatnak, de valami különös kapocs mégis összeköti őket. A regények helyszíneinek jó része valóban létezik, ma is azonosítható Szenttamáson, és az elbeszélt történeteknek is van valóságalapja. A település – igazából se nem falu, se nem város – ugyanakkor az egész Bácska modellje is lehet, hiszen hasonló karakterek és történetek más bácskai településekről is jól ismertek. Az első regény kultikus helyszíne a helyi Kálváriadomb, ahol több szereplő szeme megakad a stációk egyik ábrázolt szereplőjén: a megfeszítendő Krisztust kísérő egyik római katona kezében virágot tart, s miközben körülötte valami szörnyű tragédia készül, teljesen elmerülni látszik a hétköznapi szépségben. A „Virágos Katona” afféle szimbólummá válik a történetben, legfontosabb szereplői ugyanis hozzá hasonlóan igyekeznek menekülni vagy legalább félrenézni onnan, ahol a „rossz dolgok” történnek, pedig a környezetükben ebben a tragikus fél évszázadban ebből jó néhány akadt. Gallai életelve –

el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni a képből, ahol a Megváltót korbácsolják

– pragmatikussá módosul: megpróbál nem figyelni a világ szörnyűségeire, s megpróbálja mesékbe, citerázó vasárnapokba rejtve, menekítve továbbadni az emberi létbe vetett hitét és reményét. (Ezt a mondatot Pécsi Györgyi részletes elemzéséből loptam.) Igaz, ehhez sok kompromisszumot, megalkuvást is meg kell kötni, mert az sokszor kiderül: a nehéz napok túléléséhez sem a tisztesség, sem a hősiesség nem elegendő. A regényfolyam hősei és visszatérő szereplői nem rendkívüli, különleges képességű emberek, hanem egyszerű bácskai parasztok, polgárok, akik saját mikrokörnyezetükben szeretnének előrébb jutni, boldogulni, de a történelmi változások ennek általában nem kedveznek. Nemcsak a sokféle nemzetiség, hanem az eltérő társadalmi rétegek is megjelennek Szenttamáson: a többséget alkotó földművesek mellett vannak itt földesurak, feltörekvő kézművesek, téglagyárosok, kocsmárosok, kereskedők, s a könyv mindegyikük lelkivilágát, értékrendjét nagy erővel ábrázolja.

gion4
A virágos katona a túlélési stratégia metaforája

A történetek központi szereplője „Rojtos” Gallai István (alakját a szerző anyai nagyapjáról mintázta), akit taszít a parasztok, a mindennapi kenyerükért keményen dolgozó „fekete” emberek világa; afféle falusi művészlélek, aki leginkább citerajátékával képes örömet vinni az emberek életébe, és inkább azzal próbál megélhetést keresni a fizikai munka helyett. Hajlamos a bohémságra, kisebb-nagyobb „stiklikbe” is belekeveredik, igazából egyik rétegbe sem tartozik. A regényfolyamot az ő élettörténetének alakulása szervezi egységbe. (Időnként ő az elbeszélő is.). Három regényen keresztül az ő ellenpólusaként jelenik meg gyerekkori barátja, Török Ádám, akiben már kamaszkorában látszik a hajlam a haramiaságra, s felnőttként valóban fosztogató, a gyilkosságtól sem visszariadó bűnöző válik belőle. (Bár ő azt mondja, hogy csak elveszi azt, ami jár neki, és ezzel állítja helyre a világ megbomlott rendjét. És sok szempontból valóban jobban érti a világ működését, mint barátja.) Sokan mégis afféle népi hőst látnak benne, és hogy jellemének nem a gonoszság az egyetlen eleme, azt a harmadik regényben bizonyítja be: a második világháború alatt üldözött zsidó fiút rejteget, sőt a végén a legnagyobb áldozatvállalásra is képes a Tito-partizánok délvidéki dúlása (1944) idején. A regények másik kulcsszereplője Gallai felesége, a tehetős sváb molnár lánya, Krebs Rézi, aki őseinek akkurátusságát megőrizve igazi matriarchaként tartja egyben a családot. Álmodozó, csodákban bízó, időnként el-elkalandozó férjével szemben mindig két lábon áll a földön. Annak ellenére lesz igazán szerethető szereplő, hogy nem különösebben szép, nem is igazán szenvedélyes, viszont a legvégsőkig tisztességes ember. (A modelljét jelentő anyai nagymama Gion számos történetének forrása volt.)

Az első két regényben még jut szerep egyfajta miszticizmusnak, rejtélyességnek, de csak annyira, hogy ez ne tegye a történetek egészét hiteltelenné, és minden ilyen elemnek szimbolikus ereje van. (E két kötet mindkét címadó motívuma ilyen.) Ez az elem szinte teljesen eltűnik a tetralógia harmadik, terjedelmét tekintve legnagyobb részében. Ez a könyve fogja át időben a legrövidebb időszakot (1941–44), de nem véletlenül ez a leghosszabb, és az sem véletlen, hogy Gion közel két évtizeddel a második rész után, már Magyarországon vágott bele a családtörténet újabb epizódjába.

Amiről itt mesél – a Délvidék Magyarországhoz csatolásától a visszatérő jugoszláv Tito-partizánok által végrehajtott bosszúhadjáratig és kíméletlen etnikai tisztogatásig –, az sokáig nemcsak Jugoszláviában, hanem Magyarországon is megírhatatlan irodalmi téma lett volna.

(Cseres Tibor és Illés Sándor vonatkozó művei is csak a 90-es években láttak napvilágot.) A szerző hősei szemével láttatva éppúgy mesél a magyar katonák erőszakos túlkapásairól, a zsidók üldöztetéséről, a térségben új hazát kereső, majd újra elüldözött bukovinai székelyekről, a német családok meghasonlásáról, ahogy majd a partizánok vérszomjas bosszújáról is. Mindezt úgy teszi, hogy egyáltalán nem esik az egyoldalúság csapdájába. A rendkívüli helyzetek sora pedig alkalmat ad a jellemfejlődés (jellemtorzulás) bemutatására is: a haramia Török Ádám utolsó tettével megdicsőült mártírrá válik, a helyiek által sokáig lenézett Karába Jani pedig Jovan Karić-tyá válva haszonlesésből részt vesz földijeinek lemészárlásában és kifosztásában is, mert azt hiszi, így lesz végre belőle valaki. A regény cselekményidejének három éve alatt többen is érezhették úgy bizonyos pillanatokban, hogy „ez a nap a miénk”, de mindegyikük öröme korainak bizonyul. Ebben a regényben van a legtöbb izgalom és a legtöbb tragédia is, amelyek egy részét már csak szenvtelenül lehet elbeszélni. Sok könyvet olvastam erről a témáról, de ilyen erejű megközelítéssel egyikben sem találkoztam.

A történet pergőtűzzé való felgyorsulásáról, hajtűkanyarjairól, kisodródással fenyegető fordulatairól maga a történelem gondoskodott, de hogy ezt át is élhetjük, az Gion érdeme

– írja a regény kapcsán Kurcz Ádám István a Kortársban, és ehhez nincs mit hozzátenni. Az pedig külön érdekes, hogy az író a saját születését is beleszövi a regénybe, bár az talán nem kap kellő figyelmet, hiszen Gallaiék Gion-unokája a magyarok délvidéki bevonulásával szinte egy időben jön világra, amikor a vidék „felszabadulása” mellett a családi öröm is elsikkad. Bár valós történelmi események szép számmal fordulnak elő a négy könyvben, Gion mégsem azok tárgyszerű leírására törekszik, sokkal inkább annak az egyes emberre, a kis közösségre gyakorolt hatására helyezi a hangsúlyt, s inkább a népi élet, a folklór és az emlékezet által megőrzött történelmet beszéli el. Ráadásul a valós elemekhez álmok, szürreális mesék és jelképes tartalmak kapcsolódnak, és persze valamelyest a történelem is alakul az író tollán. (Ahogy minden bizonnyal így van ez a családtörténettel és Szenttamás ábrázolásával is.)

A negyedik regényben a régi bácskai világ már minden varázsát elvesztette (hiányoznak is a mágikus elemek), hiszen a Bácska sem a régi már: a zsidókat kiirtották (bár elrejtett vagyonuk után még folyik a keresés), a svábokat elüldözték, a megfogyatkozott magyarokat megfélemlítették, a túlélők pedig keresik a megmaradás lehetőségeit. A régi Magyarország egykori kincseskamrája a jugoszláv állam peremvidékévé vált, s annak lakossága is jelentősen kicserélődött. Magyarnak lenni a Délvidéken ebben az időben többszörösen hátrányt jelentett: a magyar kisebbségi, akinek anyaországával 1948 után súlyosan feszült a viszony, így nem is csoda, hogy egy krimibe hajló kémtörténet keveredik ki belőle. A regényből az is kiderül, hogy a titói Jugoszlávia legfeljebb a sztálini Szovjetunió által irányított diktatúrákhoz képest tűnhetett a szabadság szigetének, a benne élők számára (főleg ha magyarok voltak) egyáltalán nem kínált egyenes utakat az érvényesüléshez. Sőt, a regény éppen azt sugallja, érvényesülni csak valami fontosnak a feladásával lehetséges. (Vagy úgy sem.)

gion7De ez a regényfolyam nem attól jó, hogy igaz. Ez attól jó, hogy mesteri a cselekményszövése, alakjai nagyszerűen megrajzoltak: mind az egyes szereplők, mind az etnikai és társadalmi csoportok ábrázolása olyan megfigyelőkészséget mutat, amilyennek csak a legnagyobbak vannak birtokában. A regényekre semmi szokatlan szerkezeti megoldás nem jellemző, nagyrészt lineárisan beszéli el a cselekményeket. Nyelve nem jellegzetes bácskai nyelv (legalábbis semmi nyelvjárásiasság nincs benne), legfeljebb annyira az, amennyire Mikszáth átvehette a felvidéki ember gondolkodását A jó palócokban. Ez a párhuzam annyiban is megállja a helyét, hogy Gionra is jellemző az anekdotikusság, amely csak erősíti a kötődés hitelét.

Ugyanakkor ez a könyvfolyam nem (csak) kisebbségi regény. Emberi alaphelyzetei, egyéni és társadalmi drámái nem csak a kisebbségi léthelyzetben értelmezhetők, messze túlmutatnak azon. Szenttamás nemcsak a Bácska, de egész társadalmunk modellje is lehet, amelyből az ötvenes évekre – a hagyományos struktúrák felbomlásával – ugyancsak végérvényesen eltűnt valami, ami már vissza nem hozható.

A sokszori változások lélektani mélységű ábrázolása más környezetben élők számára is ismerős lehet, de a magamfajtának, aki a leírt világot még az ősök elbeszélései révén valamennyire ismerte, katartikus erejű.

Tanít magáról az életről is: hősei minduntalan szembesülnek vele, hogy az álmodott teljes boldogság, megváltás, az élet teljessége elérhetetlen, főleg ha a puszta túlélésért súlyos kompromisszumokat kell kötni, s az esendő emberből gyakran „lator” válik.

Egy szó, mint száz: számomra Gion Nándor körülbelül ugyanazt jelenti a Délvidék kapcsán, amit Tamási Áron Ábel-könyvei vagy Sütő András Anyám könnyű álmot ígér-je Erdélynek (egész frissen pedig Ferenczes István Veszedelmekről álmodom-ja is melléjük tehető), Dobos László vagy újabban Hunčík Péter könyvei a Felvidéknek. De ez valójában csak a felszín, szerintem ugyanis Gion Nándor szenttamási tetralógiája az egyetemes magyar irodalom egészen kiemelkedő darabja, és valahol szégyellem magam, hogy ennyire kevesen ismerik. Szinte kiált ez a téma egy méltó filmes feldolgozásért – talán egyszer lesz, aki elkészíti.

Latroknak borito

Olvass bele:
Virágos katona
Rózsaméz
Ez a nap a miénk
Aranyat talált

 

 

 

gion2Gion Nándor (1941–2002) vajdasági magyar író, újságíró. 1993-ban áttelepült Magyarországra, 1994-ben belépett a szabadkőművesekhez, de néhány évvel halála előtt már nem látogatta a páholyt. Életművében jelentős helyet foglal el a jugoszláviai és magyarországi rendszerváltás. Számos irodalmi díjat kapott, történeteit színpadra vitték, sok rádiójáték is készült belőlük. Szülőfalujában, a vajdasági Szenttamáson 2010-ben megnyitották az író emlékházát.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken (a találatok online linkje változhat, hiba esetén adj új keresést az adott könyvtár oldalán):

Bihar Megyei Gh. Sincai Könyvtár
Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár
Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár
Kolozsvári Egyetemi Könyvtár, Bölcsészkar
Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár
Maros Megyei Könyvtár
Szilágy Megyei I. S. Badescu Könyvtár
Szatmár Megyei Könyvtár

Figyelem! A koronavírus-járvány miatt a könyvtárak nyitvatartása változhat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s