Ördö(n)gös nyelvújítás regényformában

Elsőéves egyetemistaként, még az előző évezredben egyik cimborám – ma már jó nevű történész, intézetvezető – rábeszélésére, de némi kíváncsiságtól is áthatva elmentem a szegedi JATE Klubba egy diákszínpadi előadásra. A kolléga azt mondta, ő ismeri a szerzőket (hozzá hasonlóan a budapesti Toldy Gimnáziumba jártak), és hogy szerinte meglátom, jó lesz. Így aztán megtekintettem Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba művét, a Leukipposzt a Pitymalló Kesely Társulat előadásában. (Ez nagyjából szintén őket jelenti, a szerzők a darab két kulcsszereplőjét alakították is egyben.) Hát, nem akármilyen élmény volt; a nyelvi humor olyan bombái zúdultak a gyanútlan nézőre a műsor legváratlanabb pillanataiban, hogy egy idő után az ember csak fogta a fejét az agymenésektől, a hasát meg a röhögéstől.

magy1920

Annyi szójáték, nyelvi lelemény, kétértelműség szorult a szövegbe, hogy bizony a közönségnek olykor idő kellett hozzá, hogy reagálni tudjon a vég nélküli poénözönre. A két jó barát aztán nagyjából minden egyetemi tanévben új darabbal állt elő, és aki mindet látta, azt is érezhette, hogy humoruk egyre finomodik, egyre többet tudnak a színjátszásról és a színdarabírásról, előadásaik pedig már nem pusztán a(z intellektuális) humorzsák kinyitását jelentik, hanem jól fel is vannak építve. Nyilván nem független mindez attól, hogy közben mindketten komoly bölcsészeti tanulmányokat folytattak, és általános ismereteik is sokat gyarapodtak. Ez abból is látszott, hogy darabjaik már nemcsak viccesek voltak, hanem igen alaposak is, alaposan utánanéztek az általuk feldolgozott tárgynak és (sokszor valós) szereplőik életének is, legyen szó bár az ókori görög filozófiáról, Nagy Lajos haláláról, a Brontë nővérek eseménytelen világáról vagy éppen a reformkori színjátszókról.

Aztán sokáig nem hallottam felőlük, bár azt tudtam, hogy mindketten – már Budapestre visszakerülve – magas szintű tanulmányokat folytattak, és dramaturgként, egyetemi oktatóként is dolgoznak. Néhány éve az is kiderült számomra, hogy közös irodalmi ambícióikat sem adták fel, ugyanis kezembe került Emmuska című regényük, amelyet elolvasván le kellett vonnom a konzekvenciát: lehet, hogy eltelt 25 év utolsó találkozásunk óta, lehet, hogy a szerzők komoly elméleti tudást szívtak magukba – de (jó értelemben véve) ezek ugyanolyan agyalágyultak maradtak, mint mindig is voltak. Nem könnyű ám úgy regényt írni (pláne ketten), hogy annak egésze a nyelvi humorra, finom áthallásokra, irodalmi, de olykor aktuális utalásokra épüljön, s közben ne vesszen el a történet, a kompozíció; mert hiába minden stílusbravúr, nyelvi fordulat, ha az egész csak öncélú bohóckodásnak hat. No de Győreiék a nyelvi humorban nem ismernek tréfát, meg hát igen jól képzett szerzőkről is van szó, így az ő „bohóckodásuk” jócskán meghaladja a rádiókabaré vagy a pesti pflaszter szintjét, és hogy minden finomságukat élvezni tudjuk, ahhoz bizonyos alapműveltség semmiképp sem hátrány.

Legújabb könyvükre, a Magyariné szeretője című „ördögrománra” ez mindenképp igaz, amelynek a megalkotása –elbeszélt történetétől függetlenül – igazi nyelvi bravúr. A részben 1786-ban, részben 1802-ben – tehát jóval a nyelvújítási mozgalom lezárása előtt – játszódó történetet ugyanis úgy írták meg, hogy abban csak olyan magyar szavak szerepelnek, amelyeket már abban a korban is használtak. Ebből éppenséggel a mai olvasónak érthetetlen szövegmű is keletkezhetne, de mondatszerkesztésük már nagyon is modern, és a ma már nem használt szavakat a narrátor olykor német, máskor latin megfelelőjével magyarázza, így aztán a mű olyankor is mosolyra fakasztja az olvasót, amikor épp semmi vicces nem történik a cselekményben. (Az alcímben szereplő műfajmegnevezés is ezért szerepel így, hiszen maga a „regény” fogalom is a nyelvújítás terméke.) No persze ezúttal sem fukarkodnak a kétértelműségekkel, félreérthetetlen utalásokkal, amelyek révén – bármennyire tökéletes is az imitáció eszköztára – azért pontosan tudjuk, hogy nem eredeti 19. századi szöveget olvasunk. (Pedig sok valódi idézet is beépül a szövegbe.)

A jórészt Debrecenben, a hírneves kollégium falai között játszódó történetnek igazából két főhőse van. Az egyik (egyben a mesélő is) Makai Sámuel ifjú jurátus, aki 1802-ben jogi disszertációjához keres alapanyagot a cívis városban, s így bukkan Hatvani István válóperes ügyére, amelyből azonban végül nem jogi dolgozat, hanem egy fordulatos irodalmi alkotás kerekedik ki. A regény egyik cselekményszála ugyanis az „ördögromán” keletkezésének naplószerű története, melynek során az ifjú írópalánta igyekszik a még élő szemtanúkat meghallgatni, anyagot gyűjteni, közben persze beveti magát a diákváros sűrűjébe, kocsmák füstjébe és rossz hírű házak áporodott levegőjébe is belekóstol. Ráadásul a szállásadója egy különös, éltes asszonyság, aki vendégét olykor különös főzetekkel itatja, és a születő történet menetét is befolyásolni igyekszik (vagy nem is?), főleg miután kiderül, hogy maga is részese volt a feldolgozandó eseménysornak. (Vagy ez is csak mese?) Így aztán a mű megszületése maga is kalandos, olykor a szerző maga sem tudja, hogy valóban a hallottakat írja-e le, Rébi néni kontárkodott-e bele az őrizetlenül hagyott kéziratába, vagy valamely hagymázas álmát vetette öntudatlanul papírra. Rébi néni bódító teái (théái) mellett ez utóbbiak okozói a Csokonai Vitéz Mihállyal közös italozások is lehetnek. A költő ebben a regényben igazi bohém, hús-vér figuraként jelenik meg (nem kizárt, hogy a valóságban ilyen is lehetett), alakjában nyoma sincs a közismert verseiben megjelenő melankóliának. Egyébként semmi olyan nem szerepel vele kapcsolatban a történetben, ami akár ne eshetett volna meg így is. A két szerző a jeles költőt úgy emeli le a piedesztálról, hogy egyben tiszteleg is előtte, sőt némely művének vagy szófordulatának egy lehetséges keletkezéstörténetét is megadja.

A másik cselekményszál főhőse maga Hatvani István, aki valóban létező személy volt, a kollégium neves, külföldi egyetemeket is megjárt, nagy műveltségű professzora. A fizikában, kémiában, csillagászatban jártas, de gyógyítással is foglalkozó tudós persze szálka volt sokak szemében: diákjai gúnyolják, professzortársai nem értik meg, feleségével elhidegültek egymástól, a városi elöljárók a legszívesebben eltávolítanák a helyéről. Ami nem is csoda, hiszen sokak szerint a tanár az ördöggel cimborál. Ráadásul jön ide egy nem szokványos szerelmi szál is, ami az eseményekkel karöltve olyan bonyodalmakat generál, amelyek a professzort arra késztetik, játsszon rá saját ördöngösségére.

Születőben… A képek forrása: Magyariné szeretője Facebook-oldal

No de hogy a regény bonyolultabb legyen, Rébi néni „kiegészítéseinek” vagy Makai delíriumos látomásainak következtében a tárgyilagos leírásba egyre több természetfeletti elem (sárkány, három ördögi szolgáló, csodás térugrások, végül maga a Sátán) épül be, hogy aztán a reális és a látomásos világ, de a két cselekményszál is szinte teljesen összeolvadjon egymással. Így aztán egy magyar fausztiáda keletkezik a történetből, amelyben keveredik a krimi, a 19. században divatos borzongatós regény, az érzelmes regény és persze néhány klasszikus mű számos jól ismert eleme, és amelyben a város történetéből ismert minden esemény (különösen a Debrecen egy részét elemésztő 1802-es tűzvész) is egészen új értelmet nyer.

Megjelenik még a könyvben a felvilágosodásnak a tudomány erejébe vetett hite, amelynek meg kell küzdenie a középkorias sötétség erejével, és egyáltalán nem biztos, hogy győztesen jön ki belőle. És persze mondanunk sem kell, hogy a cselekményben senki sem az, aminek látszik – ez is kiderül a rejtélyes gyilkossági ügy ördögi megoldása során. De van a történetben ármány és szerelem, „mágyika”, fantasztikum és valóság küzdelme, szóval minden, ami e letűnt kor irodalmának ismérve volt. Közben viszont a szerzők az általános emberi tulajdonságok elé is görbe tükröt tartanak: a regény egyik fontos tanulsága, hogy egy-egy okosan adagolt szemfényvesztésre (ha úgy tetszik, hazugságra) a tömegekben olykor nagyobb az igény, mint a kézzelfogható valóságra. S ha valaki ezeket tudatosan gerjeszti, uralkodhat is a lelkek fölött. Ha pedig tetteinket csak indulatok vezetik, szörnyű dolgokra lehetünk képesek. Hogy ki volt a gyilkos, ki a címben szereplő Magyariné, s milyen mellékszálak elvarrása kell a kiteljesedéshez, annak megfejtését hagyjuk meg az olvasónak. Nekem a regény befejezése ugyan kicsit erőltetett tűnik, de ha már idáig eljutottunk a műben, nem fogja lerontani az élvezetet.

A könyv azonban nem egyszerű stílusbravúr és szórakoztató olvasmány. Szerzői ugyanis alaposan beleásták magukat a 19. századi Debrecen város- és kollégiumtörténetébe, így leírásaik sok ponton hitelesek a viselkedési formákról, szórakozásokról, alá- és fölérendeltségi viszonyokról, de akár a savanyú vetrece készítéséről is (bizony, korabeli szakácskönyveket is idéznek!). Másrészt a mű tele van tisztelgéssel neves írók előtt; itt csaknem minden szereplő nevének megválasztása gesztusértékű, a 18-19. század irodalmi utalásait pedig össze se lehet számolni. Ezzel együtt sincs az az érzésünk – pedig ez a csapda adja magát, és bizony sokan bele szoktak esni –, hogy szerzőink műveltségüket fitogtatják, és ezzel élvezhetetlenné teszik a könyvet. Itt az intertextualitás és a történetmesélés nem egymás rovására történik, hanem sokszor épp az adja a humor forrását, hogy olyan helyen jelenik meg egy-egy máshonnan jól ismert mondat, ahol biztosan nem számítanánk rá. Ugyanakkor ifjúkori műveikhez képest Schlachtovszkyék jól megtanulták, hogy nem célszerű az embernek túl korán elsütnie a puskaporát, és a fokozatos adagolás révén a humorbombák sokkal nagyobbat tudnak szólni. Az persze igaz, hogy aki e korszak történetét és irodalmát, elbeszélői stílusát vagy mondjuk Csokonai életrajzát nem ismeri igazán, lehet, hogy nem fogja érteni a poénok egy részét, de még marad így is elég. A kicsit bennfentes olvasó viszont állandó mosollyal, olykor harsány kacagással fogja olvasni a művet, mert ez neki szól. Külön fejezetet lehetne szentelni annak, hogyan képesek 19. századi, kacifántos nyelvezettel egészen közönséges tárgyakat (részegség, verekedés, nemi aktus, káromkodás) kifejezni, s az olvasót is egyfajta agytornára késztetik, amikor átgondolja, voltaképpen mekkora agymenést kapott is az íróktól.

Egy kritikusa „értelmiségi lektűrnek” nevezi a szerzőpáros alkotását, és ezzel fején találta a szöget. Mert persze könnyű a történet, nem is túl eredeti, de mégis úgy tud szórakoztatni, hogy közben nem azt érezzük, hogy valami felszínes bohóságot olvasunk; itt épp az izgalmas, amit a felszínről nekünk kell lekapargatnunk. Nem tudom, hogy lehet ketten regényt írni, de itt olyan összeszokott, egymást inspiráló párosról van szó (hatéves koruk óta ismerik egymást), hogy a közös produktum egészen biztosan jobb, mint ha bármelyikük önálló alkotása lenne.

Olvass bele: Magyariné szeretője – Ördögromán

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Magyariné szeretője. Ördögromán., Pesti Kalligram Kft., 2019


Ezzel a könyvvel még adósaink az erdélyi könyvtárak...

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s