Holtversenyben a Holtversennyel

(Totth Benedek: Holtverseny)

Reklámok

A harmadik oldalnál már erős késztetést éreztem, hogy becsapjam a könyvet. Aztán eszembe jutott: sokkal rugalmasabb vagyok annál, minthogy ne adnék egy igazi esélyt bárkinek. Így hát tovább olvastam, hátha tíz oldalnál, húsz oldalnál már jobb lesz.

csigafokep

 

Nem lett. Ugyanúgy röpködtek a faszok, a baszás és a társaik, a lányok puszta gumibabák (de a 2018-as márciusi kiadásban már van egy spin-off novella, ami állítólag ezt kissé „helyreteszi”), és minden egyes jelenetnél egy kicsit még feljebb szökött a vérnyomásom. Pedig valamiért megvettem ezt a könyvet, nem szoktam csak úgy ránézésre választani. Nem hiszem el, hogy ennyi lenne az egész. Ne értsetek félre, a hétköznapokban én sem bibliai idézetekkel szoktam kommunikálni, de ez a mennyiség mellbevágott. No de mégiscsak olvassam már tovább. Elvégre tizedik osztálynak az irodalomtanárnő választható kortárs olvasmányként ajánlotta, ez is roppant kíváncsivá tesz.

totthMargo
Totth Benedek 2015-ben lett Margó-díjas (Forrás: Könyvesblog)

Egyszer csak már a negyedénél vagyok, és jó, hogy legalább röptében érthetőek a mondatok, a kamasz-szavak, nem kell fejtegetni az értelmüket, legfeljebb még egyszer visszaolvasni, hogy tényleg azt írja-e ott, amit elsőre láttam. Elhessegetem a kósza gyanakvást, hogy azok kedvéért íródott volna pont így, akiknek a mindennapi szóhasználatában a bazmeg a legelegánsabb. Felesleges volna, valahogy nem úgy képzelem, hogy ők könyvtárba járással töltenék az idejüket. Pedig ez a történet azt hiszem, még nekik is hiteles lenne, nem didaktikus, nem szájbarágós, távolról sem moralizál, nem olyan, amikor a „stréberek” megmondják, hogyan is kellene, nem „tanulságosan” tanulságos. Szenvedek a frusztrációtól, hogy emberek, fiatalok így élnek, még ha nem is annyira általánosan, mint ez a sztori láttatja, ha sorozat lenne, talán még gyomorfekély is fenyegetne, úgy ül bele minden zsigerembe a nyomás. Szinte rosszul vagyok a súlyától annak a hangulatnak, amit kétségtelenül megteremt, s meggyőződésem, hogy pontosan ezt szolgálják a túlzások: minden szereplő és élethelyzet ezt a miliőt erősíti, egyetlen kivétel sincs, amibe belekapaszkodhatnál legalább egy-egy jelenet erejéig felszusszanni.

Estére már a felén túl – a könnyebb emészthetőség kedvéért közben volt némi filmszünet, ha azután is visszatérek a könyvhöz, akkor mégiscsak van benne valami, megérdemlem. Most már csak bízom abban, hogy nem szólhat ez a történet csupán ennyiről. Kell hogy legyen valami értelme. Valamit mégiscsak mondania kell. Nem szólhat csak a dühről, a sátáni csapdáról, a kilátástalanságról, elveszettségről, üres sivárságról, megmenthetetlenségről. Valamilyen kiutat találnia kell. Valamiféle feloldást. Megoldásféleséget. Irányt. És talál. Nem feltétlenül azt, amire számítanál, és ez jó, hogy nem átlátszó. Ahogyan az is, hogy nem erőltet valami totálisan rózsaszín felhőcskés hepiendet, teljesen hiteltelen lenne, talán képes lettem volna dühömben elégetni (pedig könyvet ugye soha). A nyelvezetével kapcsolatos dühöngésem egyeseket eltántoríthat, de akárhogy bosszant, nagyon is keményen és jogosan megvan annak a funkciója. Nem csak ifjúsági irodalom. Megéri azt az egy napot. De egy ideig nem szeretnék hasonlót olvasni. Ugyanakkor Totth Benedekre nagyon kíváncsi lettem. (Így aztán irány a Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár, ahol a Holtverseny ugyan nincs meg, de vihetem Totth Benedek tavaly megjelent könyvét, Az utolsó utáni háborút!)

borito

 

 

Olvass bele: Holtverseny

 

 


Totth Benedek Holtverseny, Magvető, 2014

Totth Benedek 1977-ben született Kaposváron. A Holtverseny az első regénye, 2015-ben Margó-díjat nyert, tavaly francia nyelven is megjelent. Totth Benedek műfordító, ő fordította például David Walliams vicces kamaszkönyveit és Suzanne Collins Az éhezők viadala trilógiáját, amiből népszerű filmeket is forgattak.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Maros Megyei Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

Bartis Attila: A vége

Első könyvem, amelynek már az elején tudom, hogy újra fogom, újra kell olvasnom. Egyébként számomra fontos a történet újdonsága, ezért nem szoktam újranézni filmeket, újraolvasni könyveket. Hogy Bartis Attila kötetéről mégis tudtam, ezzel másképpen lesz, ahhoz már csak az is elég lenne, ha ennyit mondok: olykor bármennyire fájdalmas is volt, nagyon szerettem, nagyon jó volt a hangulatában lenni.

hiddal

Nem keltett bennem különösebb rajongást, hogy előre tudtam, a regény egy fotográfusról szól, Szabad András mesél az életéről. Az is inkább enyhe gyanakvást szült, amikor a kötet román nyelvű fordításának kolozsvári bemutatóján azt mondták róla: a történetek is fényképszerűen követik egymást. Biztos túl sok rossz fényképet láttam már… Erre most, hatszázegynéhány Bartis-oldallal később többé sosem tudom már egy fényképen csak az éppen megörökített pillanatot látni. Most úgy érzem, ez inkább jó, mint rossz…

Pedig a mondatai is olyan rövidek, mint egy kattintás a fényképezőgéppel, zöme alig egy-két szóból áll, a leghosszabb se több három kurta sornál. Eleinte fullasztott, mintha tizedmásodperces lélegzetvételekkel kényszerítenének létezni, amikor pedig kiadós szaladás után nagykanállal inkább teli tüdőre habzsolnád a levegőt. Aztán észre se vettem, mikor vált annyira természetessé, hogy félek, nem lesz egyszerű „visszaszokni”. Aztán a velős mondatokból jelenetek épülnek, történetek ütnek-vágnak-örvendeztetnek, és egyetlen szó sincs pluszban, mintha kimérték volna, pedig dehogy, hiszen oly természetesen jönnek egymás után. Zárójeles címszavakkal utazunk az időben, gyerekkorból erotikába, látszólag jelentéktelen családi pillanatoktól Budapestig, ahol leküzdhetetlen a távolság a szűk lakás két szobája között, és olykor bizonytalanságból őrjítő bizonyosságokba. Hát ezért is újra kell olvasni ezt a fotókiállítást. Ráadásul gyönyörűek a szövegképek, és élesek, tiszták. Egyszerűek, mégis csordultig teltek érzelemmel, fenttel és lenttel.

hangyakicsi

Olvass bele: A vége

Azt is mondják erről a kötetről, hogy a kommunizmusról, a magyarországi rendszerváltásról is szól. (Sőt még a kilencvenes évek máig érvényes fejvesztett kiútkereséséről is egy kicsit, éppen eleget.) És tényleg, de a képkockákon, a sorsokon, keserűségeken, a félreértéseken, csúsztatásokon, szerelmeken, veszteségeken keresztül olyan finoman és döbbenetesen, amilyen végzetesen és banálisan és drámaian csak történik a megismételhetetlen élet – szerencsére nincs ebben semmi dokumentumszerűség, nem szociográfia, végig megmaradunk valami, szókimondásában is nagyon szép irodalomnál.

Azok sem fognak csalódni, akiknek fontos a cselekmény egy könyvben – mindvégig fordulatos a történet. Filmvászonra való, érdekes volna látni, mit bírna kihozni belőle Hollywood és párhuzamosan mondjuk egy Almodovar vagy Lars von Trier. Volt szerencsém látni a Bartis Attila korábbi regényéből (A nyugalom) és színdarabjából (Anyám, Kleopátra) készült színpadi történetet a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós társulatának pazar előadásában, és nagy kíváncsisággal reménykedem, hogy ebből a könyvből is készül majd előadás valamely közeli társulat színpadán.


Bartis Attila A vége, Magvető Kiadó, Budapest, 2015

Bartis Attila Marosvásárhelyen született 1968-ban. 16 éves, amikor szüleivel Budapestre költöznek. Nemcsak íróként ismert, fényképeivel több kiállításon vett már részt. Regényeit (A séta, A nyugalom, A vége) több nyelvre, köztük románra is lefordították. Érdekesség: A nyugalom és A vége című kötetei között 14 év telt el.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozsvári Egyetemi Könyvtár központi és bölcsészkari részlege

Bihar Megyei Gheorghe Sincai Könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

A könyvtárhasználat feltételeiről az egyes könyvtárak honlapjain találsz tájékoztatást.