Sorstépázta életek (Gerlóczy Márton: Mikecs Anna Altató)

A saját életünket éljük-e vajon, vagy idegenek vagyunk a saját bőrünkben is? Miért sodródunk bele számunkra méltatlan helyzetekbe? A sorsunkat mi magunk, vagy számunkra uralhatatlan külső körülmények irányítják? Mennyit bír ki egy nő, akire nemcsak a család, de a történelem terhe is ránehezedik? Nagy kérdések egy élvezetesen megírt regényben.

Mikecs5.jpg

Mielőtt még bárkit is elriasztanék az olvasástól, sietve megjegyzem: Jékely Márta története akár bármelyikünk története is lehetne. Schéfer Ida és Jékely (Áprily) Lajos lányának ugyanis – bármennyire is művészcsaládból származik – egyáltalán nem az elefántcsonttorony jut osztályrészül. Pedig nem kis rajztehetséget tudhat magáénak. És hozzá rebbenően érzékeny, mindenre fogékony idegzetet. Tipikus művészkarakter – mondhatnánk. De ahogy a nők körében gyakori, ehhez a képlethez nem kevés empátia, alkalmazkodási vágy is társul. Vágy, hogy otthon legyünk valahol. Közösségben. Családban. Önmagában ez a képlet akár a teljes élet receptje is lehetne. Csakhogy Márta esetében épp ez válik életének keresztjévé. Az empátia, az alkalmazkodás, a kötelességérzet keresztjére feszíti magát nap mint nap a család taposómalmában.

És még valami, ami az introvertált, magányt kedvelő nők csapdája: hogy karakterükkel ellentétes férfiba szeretnek bele. Miért nem választ Márta olyat, aki hozzá hasonló? Miért köt ki egy robusztus, sodró lendületű férfi mellett, akinek a szerelmük idején oly vonzó vibráló energiája fordul majd ellene házasságában? Mert míg Dezső nem tűri maga felett a korlátokat, házasságában is utazgat, nőzik, kedvteléseinek él, addig Márta egyre inkább a négy fal közé és az áldozat szerepébe szorul. Előbb csak a rajzolásról mond le – Dezső hatására a szobrászatot választja (már az első oldalakon) – majd később teljes művészi ambícióiról. És hogy a regény még tovább fokozza ezt a helyzetet, Márta gyerekei is apjukra hasonlítanak: ahogy nőnek, éppoly szeszélyesek, akaratosak, kiszámíthatatlanok, akárcsak Dezső. Nyughatatlan vérük különböző kétes kalandokba kergeti őket. És mit tehet ilyenkor egy anya: ül a négy fal között, és módszeresen emészti magát. A csapda bezárul.

Mikecs8.jpgMárta sorsa viszont szorosan összefonódik anyja sorsával. A regényben váltakozik ez a két életút. Kiderül, Idának sem volt könnyű élete. A házasság ugyan idillt ígér: a jóképű, titokzatos költőhöz fűződő szerelem, a nagyenyedi szép polgárház – ahonnan a nagy mezőkön át el lehet ellátni egészen a Maros vizéig, és még azon is túl –, és Ida fellélegzik, úgy érzi, feleségként, anyaként saját élete lehet végre. Azonban az idill nem tart sokáig. Korán kiütközik a két család közti különbség, Idának hamarosan hiányozni kezd a lánykora, és felismeri, hogy a családi béke kedvéért háttérbe kell szorítania egyéniségét. Ráadásul a történelem is közbeszól: az „oláhok” betörnek Erdélybe, vissza kell menekülniük Kolozsvárra, majd újra Enyedre, Ida testvére, Ernő meghal a fronton, és minden között a legsúlyosabb csapás: Trianon.

Ezt a könyvet nagyon lehet szeretni. A súlyos mondanivaló nem nyomja agyon a regényt, stílusosan úgy mondhatnánk, a történelmi és a magánéleti vadonból valahogy mindig kijutunk egy napos mezőre, ahol fellélegezhetünk. A természeti táj a regényben, mintegy illeszkedve Áprily költői hangjának tisztaságához, a súlyos sorsokban a legtisztább vigaszt jelenti. Márta apjától örökölt természetszeretetével szívesen kóborol céltalanul az otthoni, erdélyi, majd később visegrádi tájakon. Áttetszőek, szinte versszerűen tömörek a regény mondatai is. Egyik ilyen hegyipatak tisztaságú szinte versbe illő mondat – egy kiadós, társaságot szétkergető jégeső kapcsán –: „minden hegyet felhő takar, hideg záportól hűl a föld.” Mindenütt Áprily-verstöredékek, áthallások. Már maga a narráció visszatérő formulája is – „kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok” – Áprily-parafrázis. A regény narrátora ugyanis nem más, mint Márta első, Mikecs Lászlóval kötött boldog, de rövid házasságából származó korán meghalt Anna lánya, Áprily unokája, akit a költő meg is örökített az Annának hívták című hosszúversében. Ez az Anna nevű „kicsi árnyék”, mintegy mindenütt ott lebegő, mindent látó szellem tehát a mesélő. És hogy honnan a regény címének másik fele: Altató? Nos, ez derüljön majd ki a regény olvasása során.

altato borito

 

 

Olvass bele: Altató

 

 


Gerlóczy Márton Mikecs Anna Altató, Scolar kiadó, Budapest, 2017

Gerlóczy Márton Áprily Lajos dédunokája, 1981-ben született Budapesten. Az Altatót Áprily felesége, Schéfer Ida, és lányuk, Jékely Márta leveleinek, emlékiratainak, naplóinak alapján írta meg, vallomása szerint hét évig dolgozott a köteten. A könyvet 2017-ben Kolozsváron mutatták be. A regényhez kapcsolódóan 2018-ban megjelent a Nézd csak, itt egy japán! című kötet, amely az Altató borítófényképének kalandos elkészítését mutatja be.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Szatmár Megyei Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

A könyvtárhasználat feltételeiről az egyes könyvtárak honlapjain találsz tájékoztatást.

Reklámok

(Fél)úton önmagunk felé – a kolozsvári tiniregény

Czire Hanga Debóra Félutasok című ifjúsági regénye a szerző életkora miatt vethet fel értelmezési gondokat. Ha az olvasó „komoly” felnőtt, szinte magától értetődik, hogy a mindössze 15 éves szerző (azt már le se kell írni, hogy első) könyvével kapcsolatban mélyreható, és a későbbiekre nézve építő kritikákat fogalmazzon meg. Szinte előttünk van a kép: olvasás közben meg-megigazítja a szemüveget az orrán – amolyan tanárnénisen.

Félutasok

Aztán itt van a lelkendezős-beájulós értelmező típusa, aki odáig van meg vissza, hogy te jó ég, itt van egy 15 éves tini, aki odáig merészkedik, hogy regényt írjon – még csak nem is valami karcsú verses- vagy novellakötetet. És még mondják, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, megijednek az erőfeszítéstől – és tessék, itt az ellenpélda, rebegi párás tekintettel.

És van még egy harmadik is – mondjuk ő a lelkendezős-beájulós típushoz van közel –, aki a regényt olvasva mindent elhisz, ami ott le van írva, hiszen ugyan ki ismerhetné jobban a tinik világát, ha nem egy tizenéves. Végre egy igazi tiniregény, amikor nem egy felnőtt ereszkedik le a kamaszok szintjére, és próbálja beleélni magát a világukba, hanem egy a tinik korát és mindennapjait élő ír róluk, és közvetve magáról. Szerző és könyv tökéletes egymásra találása: telitalálat.

Jómagam úgy döntöttem, egyik végletet sem fogom követni – habár az első igencsak csábító lenne – de mégsem. Úgy döntöttem, az a legcélravezetőbb és a megértés szempontjából legkorrektebb, ha hagyom a regényt a maga szabályai szerint működni, hatni, és legfeljebb működésmódját és hatását konstatálom. Lássuk, irodalom-e vagy sem. A (szép)irodalmiság legfőbb ismérve ugyanis, hogy hat rám, elindít bennem valamit, több leszek tőle. A többi meddő okoskodás.

Vegyük sorra tehát az olvasói élményeket. Az amúgy vékonyka cselekmény – egy színpadi előadásban átélni olyan élményeket, amelyekre a főhősnő Viki a valóságban vágyakozik – tényleg telitalálat. Persze, mire is vágyhatna egy ilyen korú lány, ha nem rózsaszín, de azért haveri, együttbulizós, -filmezős szerelemre – igen, ez már ismerős. De a szerelem mellett legalább olyan erős, ha nem erősebb az örök barátság szála, annak hepéi és hupái, örömei és fájdalmai. Na igen, bólogathatunk, tipikus kamaszproblémák. Igen ám, de ahogyan és amilyen hangon meg van írva, ki van párnázva, alá van dúcolva ez a cselekmény, az igazán figyelemreméltó. Ahogy az elindított hangnemet következetesen, a regény végéig kitartja. Ha a könyvet találomra felütjük az első, a századik, majd a háromszázadik oldalon, ugyanaz a hang, ugyanaz a lány beszél. Nincsenek stílustörések, döccenések, kiforratlanságok. Annak a Vikinek a hangját halljuk, aki a regény végére jó ismerősünkké, barátunkká vált, mert megismertük a belső világát, örömeit, vágyait és rémálmait.

Félutasok1Na de a kritikus én is résen van olvasáskor – ha már nem vagyunk feltétlenül a lelkendezős fajtából. Mert azért veszélyek is leselkednek jócskán egy tiniként írt tiniregényre. Először is a lelkizős lányregény veszélye, amikor az önnön mélységeitől megittasulva meg akarja mutatni, hogy mennyire otthon van az érzelmek világában, olyan érzelmi húrokat pendíthet meg az olvasóban, amiket eddig senki. Erre csábít az egyes szám első személyű, vallomásos narrátori hang is. A Félutasok elkerüli ezt a csapdát. Kamaszfőhőse teljesen átlagos fiatal, legfeljebb szolid és jólnevelt, aki unja az iskolai órákat – tegyük hozzá: a regénybeli iskola is inkább a kapcsolatok, barátságok megélésének terepe –, szabadidejében csetel, sorozatokat néz, miközben nassol, és persze bulizni jár. A mai átlagos kamasz életét éli. Habár az érzelmi élet az elsődleges számára, a kapcsolatok intenzív megélése, de a narrátori hang az érzelmek festésében is visszafogott. Viki képes az önmagával szembeni távolságtartásra, akár öniróniára.

Megjegyzései, habár nem mentesek a (kamaszos) bölcselkedéstől, pontosak, még a legapróbb helyzeteket is minősíti. Például a családi bevásárlás kapcsán: „nemsokára belevetettük magunkat a bevásárlóközpontok hamis biztonságot árasztó varázsába.” Igaz, néhol a helyzetekből levont általános érvényű bölcsességek kilógnak a (könyv) sor(ai)ból, mintha a történetbeli helyzet nem volna elég, valami érettséget fitogtató általánossággal kellene megspékelni. Mint az első tábori napon az ismerkedős játék kapcsán: „Mindenkiben rejlik itt valami, ami számunkra még ismeretlen, amitől egy kicsit másak leszünk, akaratlanul is formálódunk, és bizonyára mi is hozzáadunk majd valamit az ő életükhöz. Mindenkitől tanulhatunk valamit, pontosabban mindenkivel tanulunk valamit magunkról, mert mindig az interakcióban válunk valamilyenné, gyakran magunkat is meglepve.” És ha már az apró hibáknál tartunk (na jó, most feltettük a tanárnénis szemüveget) a tizenéves korra való reflektálás is szükségtelen: hogy az iskolába menet a barátnőjével tipikus tinilányos dolgokról fecsegnek, vagy a barátnője azért csinál néha hülyeségeket, mert ez a tinikorral jár. Felesleges, mert a regényből mindez nagyszerűen kiderül. Apropó tinikor, az is irigylésre méltó, milyen ideális szülei vannak Vikinek, szeretetteljesen állnak mellette, biztatják, mindig jelen vannak, de hagyják magánéletet élni az ahhoz tartozó kisiklásokkal. (Az anya még a nassolást sem korlátozza.) Azt hiszem, mindenki ilyen szülőket kíván magának, még akkor is, ha az apa külföldön dolgozik, ritkán jár haza, ámde amikor kell, teszem azt Viki fellépésére hazajön.

Sok mindenért öröm volt ezt a könyvet olvasni. Czire Hanga Debóra fiatal kora ellenére mintha a regényírás szakmai fortélyaival, műhelytitkaival is tisztában lenne. Tudja például a cselekményt hogyan kell görgetni előre, ismeri az apróbb kitérések jelentőségét, tudja, hogyan kell mindig meglepni az olvasót, egyéníteni egy-egy karaktert. A párbeszédek életszerűek, finom érzelmi rezdülésre fogékonyak. Üdítőek a karakterek, a szleng, a mai „tininyelv” szolid átvétele. Egyszóval a könyv meglehetősen sikergyanús. Csak így tovább, Debóra!

pdfhez kep

 

 

 

Olvass bele: Félutasok

 


Czire Hanga Debóra Félutasok, Exit Kiadó, Kolozsvár, 2018


Tudósítás a 2018. júniusi kolozsvári könyvbemutatóról.