Felhőatlasz: hatot egy csapásra

Modern és posztmodern regényeknél szinte elvárás, hogy több idősíkot kövessenek, néha komoly agymunkát is igényel az olvasótól a közöttük való eligazodás. David Mitchell nagy sikerű 2004-es könyve, a Felhőatlasz ugyan nem ugrál ide-oda az idősíkok között, ellenben mindjárt hatot is fel tud mutatni belőlük.

hanks borito 1920

Az alkotásnak elsőként a filmváltozatával találkoztam, amelyet a leginkább a Mátrixról nevezetes Wachowski testvérpár vitt mozivászonra, és több neves színésszel együtt Tom Hanks kiváló többes szerepalakításáról emlékezetes. A monstre film – csaknem három órás – alaposan próbára teszi a néző türelmét, de látványvilága és lebilincselő története a moziszékhez szegezi, hogy aztán a stáblista alatt megkérdezze magától, mit is látott egyáltalán. Valószínűleg azt sem tudja megmondani, tetszett-e neki vagy nem: ehhez újra meg kell néznie – vagy el kell olvasnia a könyvet.

Én a második megoldást választottam, de elkövettem azt a hibát, hogy angolul akartam belevágni. Mitchell azonban az egyes idősíkok nyelvhasználatát is imitálja, és a 17-18. század fordulójának angoljába beletört a bicskám. Jó pár év eltelt, míg tavaly ráleltem a könyv magyar kiadására a könyvtárban, és újból próbát tettem vele. Ezúttal a végére értem, a nagy terjedelemhez képest nem is hosszú idő alatt.

Az ismertetők ezen pontján illik felidézni, miről szól a könyv. Nos, hogy a Felhőatlasz című regény miről szól vagy mit akar mondani vele a szerző, arról továbbra is csak sejtéseim vannak, de örömmel megosztom az egyes történetszálak cselekményét, illetve hogy azok hogyan érnek össze. Mert érintkeznek, de amúgy istenigazából nem fonódnak egybe összefüggő egésszé. A film kicsit jobban, a könyv egész halványan sejteti, hogy a reinkarnáció elmélete játszana valamilyen összekapcsoló szerepet, de ez még mindig nem igazán alapozza meg a kohéziót.

Mielőtt tovább boncolgatnám az összképet, nézzük a részleteket. A könyv szerkezete szimmetrikus, a történetek elejével kezdi, majd a hatodik idősíkot az ötödik folytatása követi, azt a negyediké, stb., orgonasípszerűen.

Elsőként Adam Ewing déltengeri utazó naplójába nyerünk betekintést, aki egy eseménydús hajóutat ír le, melyben csaknem otthagyja a fogát hála vélt jótevőjének. Közben betekintést kapunk az Új-Zéland környéki szigetek bennszülötteinek és misszionáriusainak világába is: kapcsolatuk nem fekete-fehér, de hogy a szigetlakók jobban éltek a „felsőbbrendű faj” érkezése előtt, az biztos.

A második történet egy jórészt önhibájából szerencsétlen sorsú biszexuális zeneszerző, Richard Frobisher hányattatásait mutatja be a komponista barátjának címzett levelei segítségével. Frobisher az, aki a regény címét adó rendkívüli zenedarabot megalkotja, de az elismerés elmarad, főleg azért, mert kenyéradó gazdája, a befutott zeneszerző csalárd módon lenyúlja az ifjú ötleteit. Frobisher fedezi fel véletlenül a Ewing-kéziratot, itt ér egybe az első két szál. A cselekmény sokszor komikumba hajlik, mégis tragikussá fajul.

Harmadik mesénk tulajdonképpen egy környezetvédelmi thriller a 70-es évek Amerikájából. Luisa Rey oknyomozó újságíró egy kísérleti atomreaktorral kapcsolatos visszaélésekre bukkan. Az információk túlnyomó része Rufus Sixsmithtől származik – aki nem más, mint Richard Frobisher leveleinek címzettje. Gyilkosságok, merényletek, menekülés, bujkálás, majd igazságszolgáltatás egyaránt van a történetben.

A negyedik szál talán a legmulatságosabb, legalábbis a külső szemlélőnek, mert a narrátornak és főszereplőnek, az idősödő könyvkiadó Timothy Cavendishnek szörnyű megpróbáltatások sorát jelenti, ahogy egy börtönnek is beillő idősotthonba zárják, ahonnan folyamatosan szökni próbál. Közben pedig keresi a Luisa Rey-kézirat második részét, amit szabadulása után szeretne megjelentetni.

A legerősebb történetszál Szonmi-451 disztópiája. A jövő Kelet-Ázsiájában rabszolgasorban élő génmódosított emberek szolgálják a szerencsésebb tömegeket a távoli felszabadulás reményében. Szonmi-451 öntudatra ébred, és bár ezért halálra ítélik, vallomása – ennek szövegét olvashatjuk – reményt jelenthet sorstársai számára. Szonmi-451 egy régi mozifilmen ismeri meg Cavendish történetét.

Az utolsó réteg a civilizációnk összeomlása utáni, őskorihoz hasonló emberi közösségbe kalauzol el bennünket. Zakri szembesül a régi világ egy képviselőjével, miközben démonaival is meg kell küzdenie. Törzsével együtt istenként tisztelik Szonmit.

Nem állítom, hogy hat könyvre elegendő nyersanyag, de hat hosszabb elbeszélésre mindenképp. Adódik a kérdés, hogy akkor miért nem azt írt Mitchell. A rosszindulatú válasz, hogy így jobban el lehetett adni. Ha nem is egyforma minőségűek, de hat, a maga módján profin megírt izgalmas történetről van szó, tehát éppen publikálhatott volna egy elbeszéléskötetet is. Cikkem olvasói joggal várhatják, hogy végre fellebbentsem a fátylat a rejtélyről, de erre sajnos nem fog sor kerülni, mert ha nem is ugyanazért, de a könyv elolvasása után ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint a film megtekintését követően.

Azt tudom, hogy élveztem olvasni, az is világos, hogy egy tehetséges író jól kimunkált művéről van szó, de nem akar összeállni. Egy percre sem tartom kárba veszettnek a rá szánt időt, de a mondat végére nem felkiáltójel, hanem kérdőjel kerül.

Eklektikussága miatt sokféle olvasó megtalálhatja vele a számítását, hiszen egyszerre kap egy kalandregényt, egy levélregényt, krimit, disztópiát és így tovább, és mindegyik kiváló a maga nemében. Engem a filmre a Wachowski-testvérek neve csalogatott be, és talán nem is véletlen, hogy ők alkalmazták mozira, mert a Szonmi-történet nem áll nagyon távol az ő filmi világuktól. A rabszolgalány története egyértelműen megállná a helyét önmagában is, Timothy Cavendish vagy épp Richard Frobisher szála nem biztos.

A könyv keményvonalas rajongói lehet, hogy megfeszítenének érte, de ha kívánságműsor lenne, inkább egy-egy regényhosszúságú Luisa Rey és Szonmi-451-szálat olvastam volna, mint ezt így együtt. Az persze lehet, hogy egy újabb, figyelmesebb olvasást követően, amikor direkt az összefonódásokat lesném, változna a véleményem, de így hiába kap erős jó érdemjegyet a leggyengébb történet is, a két jeles átlagát így is lehúzza.

Az jön le ebből az ismertetőből, hogy ez a könyv nem tetszik nekem, pedig sokkal inkább az a szituáció, hogy még most, másfél-két hónappal az elolvasása után is dolgozik bennem. Egy átlag könyv cselekménye bennem sokszor már ilyen rövid idő alatt is elhomályosodik, de ennek elég tisztán emlékszem a kisebb részleteire is. David Mitchell könyve felkavarja az olvasót, megdolgoztatja.

Vannak megosztó művek, a Felhőatlasz biztosan ilyen. Nekem ezek általában bejönnek. A Felhőatlasz is „bejön”, azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy jó könyv, de nem merem rányomni a „kiváló” bélyegzőt. Aztán lehet, hogy még két hónap, és már rábélyegezném. Azt mondhatjuk, hogy a Felhőatlasz nem regény. Egy intellektuális játék, amely összefüggő elbeszélések formájában ölt testet. És mint e ritka, talán egyedi műfaj terméke, mindenképpen figyelemre méltó munka. Végső soron tehát javaslom megismerésre mindenkinek, aki az érintett műfajok és tematikák valamelyikét kedveli, többnyire nyitott, és szereti a kísérletezős irodalmat. Ha pedig elolvasta, egy sör vagy tea mellett szívesen elbeszélgetek vele arról, mi is volt ez az egész.

borito

 

 

 

Olvass bele: Felhőatlasz

 

 

 


David Mitchell Nagy-Britanniában született 1969-ben, Felhőatlasz című regényének címét bevallása szerint Toshi Ichiyanagi japán zeneszerző azonos című zeneműve ihlette. David Mitchell egyébként 8 évet élt Japánban, a felesége is japán. A Felhőatlasz érdekessége, hogy angol nyelven két különböző változata jelent meg. Az amerikai és a brit kiadás között jelentős eltérések vannak, a szerző ezt könyvkiadásban való tapasztalatlanságával magyarázta. A tengerentúli változat szerkesztése megakadt, közben a brit szövegen tovább dolgoztak a kiadóval, ám ezeket a változtatásokat nem közölték az időközben kinevezett új amerikai szerkesztővel, aki megtette a saját módosításait, amelyeket az akkor már nyomdakész brit változat nem követett.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt itt:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Reklámok

Istenemberek, emberlények, emberi idegenek: Brandon Hackett „új” korszaka

Nem biztos, hogy helyesen tippelném meg a választ a kérdésre, hogy Brandon Hackettet, az írót, vagy Markovics Botondot, a magánembert ismertem meg előbb. Arra azért mernék fogadni, hogy A poszthumán döntés volt az első, amit olvastam tőle, az pedig 2007-ben jelent meg a Delta Visionnél, én pedig 2008-ban kerültem Budapestre és kerültem közel a magyar science fiction élet ütőeréhez. Botond biztos azt mondaná, hogy a legjobbkor csatlakoztam olvasói táborához, mert a Cherubion Kiadóhoz fűződő korszakát amolyan ifjúkori szárnypróbálgatásnak tartja. Sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom a korábbi pályaszakasz gyengébb voltát, mert máig sem volt a kezemben régebbi Hackett-könyv. Pedig az újabbak nagyon is bejönnek. Vagy talán épp azért?

szarny1920

Unalomig ismételt kérdés, valószínűleg Botonddal készített két interjúmnak (itt olvasható az egyik interjú, itt pedig a másik) legalább egyikében magam is feltettem, hogy miért angolszász álnéven ír, pedig ezeregy helyen olvasható a válasz. A cherubionos időkben, meg a 90-es években, 2000-es évek elején általában elvárás volt az angolszász álnév, és nem véletlenül, mert olyan rossz híre volt a magyar SF-nek, hogy magyar névvel alig lehetett valamit eladni. A másik unalomig ismételt kérdés, hogy akkor később miért nem tért át a magyar névre, pedig hát ez adja magát: ha már egyszer bevezettünk egy brandet, azon nem célszerű változtatni, pláne ha az olvasók már Brandon Hackettet keresik a polcokon. Vannak ráadásul olyanok, akik máig sem tudják, hogy magyar szerzőről van szó, hiába szerepel a valódi név a copyright oldalon. Esetleg hozzátehetjük, hogy sajnos még mindig akadnak, akik kerülik a magyar szerzőket.

Brandon Hackett
Brandon Hackett = Markovics Botond

Így, hogy a kötelező formaságokon túlestünk, fogjunk hozzá az érdemi részhez. Brandon Hackettet általában a hard science fiction hazai képviselőjeként tartják számon, ami persze attól függ, hol húzzuk meg a hard science fiction határát. Annyi biztos, hogy a Hackett-könyvekben a tudomány és a technológia mindig több díszletnél, valós elméleteket vizsgál, állít középpontba. Szerencsére annyira azért nem „hardak” a művei, hogy az egyszeri bölcsész számára befogadhatatlanok legyenek, vagy hogy háttérbe szoruljon az emberi tényező.

A poszthumán döntést tehát egy új korszak nyitányaként tartják számon, elég erőteljes bejelentkezés a magyar science fiction élvonalába. A poszthumanizmus lényege – legalábbis amit én felfogok belőle –, hogy az emberiség a végletekig fokozódó technológiai expanzióval olyan mértékben továbbfejleszti az emberi testet és szellemet, hogy a homo sapiensből gyakorlatilag egy új faj jön létre. Fantasztikusan hangzik, de ez az elmélet nem csak a fikció területén létezik, számomra elég bizarr, de vannak, akik ezt egyenesen kívánatosnak tartják. Ehhez a témakörhöz tartozik az a koncepció is, hogy majd létrejön egy olyan módszer, amellyel az emberi elmét, lelket a testtől elválasztva egy virtuális térbe feltöltve lehet örök élettel felruházni. Ezt a problémakört járja körül A poszthumán döntés, majd élezi ki még tovább az Isten gépei.

Ez utóbbi felütése különösen drámai: a Föld egy napon hirtelen egy vörös törpecsillag bolygójává válik, mégpedig terminátorbolygóvá, azaz mindig ugyanaz az oldala fordul az új nap felé. Ez a másik féltekén örök sötétséget és fagyot jelent. A történet már a szükségszerű drámai változások után veszi kezdetét az új Budapesten. (Botond, ha művésznevét nem is magyarosította, szívesen alkalmaz magyar helyszíneket és szereplőket.) A központi elem a már a korábbi regényben is felmerülő kérdések mellett a technológiai szingularitás, amely főleg Raymond Kurzweil munkássága kapcsán vált ismertté. A technológiai szingularitás akkor következik be, amikor a technikai fejlődés olyan sebességet ér el, hogy meghaladja az érzékelést. Kérdés persze, hogy ez több-e gondolatkísérletként, mindenesetre regény keretein belül mindenképpen érdemes vele foglalkozni. A kifejlet ebben a könyvben is az emberi mivolt elvesztése felé mutat. Fájó pont volt nekem sokáig – ebben a könyvben még mindenképpen –, hogy Hackettnek nem igazán sikerült szerethető karaktereket alkotnia. Persze egy fokozatosan elembertelenedő hőssel nehéz is együttérezni.

Dali elefant
A szerző szerint ilyesfélék a Dalí-elefánt elnevezésű idegen állatok Az ember könyvében (Facebook)

Az elembertelenedés más formája jelenik meg Az ember könyvében. Az alapvetés kiváló, még ha bevallottan úgy kölcsönözte is a szerző. Idegenek kiragadnak földi környezetükből egy nagyobb községnyi embert, hogy saját világukban tanulmányozzák őket, és kísérletezzenek velük. Az idegenek biológiája nagy mértékben eltér a Földön ismerttől, kommunikációjuk alapja a szaglás, a DNS-módosítást pedig készség szinten alkalmazzák. Az ember könyve tele van nagyon izgalmas ötletekkel, de olyan hihetetlenül nyomasztó, hogy aligha fogom újraolvasni valaha. A karakterek az eddigieknél szerethetőbbek, a történetszövés miatt olvasóként mégis nehezteltem az íróra.

Botond régebben azt nyilatkozta, hogy nem szereti az időutazós történeteket. Aztán egyszerre előrukkolt egy kétkötetes időutazós sztorival, amely szerintem a téma legnagyobb alkotásaival versenyez. Nekem mindig is a legizgalmasabbak közé tartoztak a hasonló művek, talán a történelem iránti vonzódásom miatt is, így már a regény híre hallatán is ráizgultam. Egyáltalán nem csalódtam benne. Kérdésfelvetése nem teljesen saját, de kétségkívül jogos: ha lehetséges az időutazás, miért nem hemzsegnek körülöttünk az időutazók? A fantasztikum kedvelőinek számára kiábrándítóbb válasz, hogy eszerint nem is lehetséges az egész. Az időutazás napja más választ ad: azért, mert csak a technika kifejlesztésének napjáig lehet visszautazni. Ez a nap a közeljövőben eljön, és lépni nem lehet majd az időutazóktól. A káoszban aztán megpróbálnak rendet teremteni: itt kicsit felidéződik Asimov alapműve, A halhatatlanság halála, de Hackett még csavar rajta néhányat. Ezúttal kimondottan érdekes a regény magánéleti szála is, különösen, hogy bizonyos kérdésekre igen sokáig nem kapunk választ. Természetesen – hiszen duológiáról van szó – sok más minden is nyitva marad, de azért a könyv végén nem éreztem úgy, mintha valami félbeszakadt volna.

Az időutazás tegnapja önállóan aligha olvasható – persze próbálkozni lehet. Nemcsak hogy fenntartja a megelőző kötet sodró lendületét, de tovább fel is pörgeti azt. Hackett könyvei gyorsan olvashatók, ezt is pár nap alatt letudtam, talán épp ezért kapkodtam is olykor a fejem, olyan tempóban zajlottak az események, és olyan furmányosan kuszálódtak össze az idő- és eseményszálak. A regénykettős számomra a magyar sci-fi páratlan csúcsteljesítménye, csak ajánlani tudom.

A Xenóval elérkeztünk az egész közeli múlthoz, hiszen tavalyelőtti könyvként tavaly díjazták Zsoldos Péter-díjjal – bár írója nyomatékosan kérte, hogy ne tegyék. A xeno előtag jelentése idegen, és jól jellemzi gondolkodásunkat, hogy elsősorban a xenofób összetételből lehet ismerős. Kicsit kiszámítható a címből is, hogy a regény jelentős részben a migrációs válságra reflektál, egyértelműen Hackett legpolitikusabb könyve, szerencsére azért még nem túl szájbarágós módon érvel. A Földön a történet idején az emberen kívül három idegen faj él, közülük az egyik, a migrátorok uralmuk alatt tartják a teljes ismert világot, manipulálják az embereket, az idegeneket és saját titokzatos terveik szerint alakítják a „xenók” világai közötti népességmozgásokat. Hőseink megoldást keresnek az állandó válságra, megpróbálják kikutatni, kik a migrátorok, mik a szándékaik, és mivel lehetne megállítani, vagy legalábbis korlátok közé szorítani őket. Kiderül, hogy az egész helyzet sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik. A Xeno is jó olvasmány, a lezárása nekem nem tetszett, bár nem feltétlenül vagyok híve annak, hogy zárjuk rövidre az összes szálat.

Bár a magyar fantasztikus irodalom összképe kedvezőbb, mint másfél-két évtizeddel ezelőtt, most is kevés még az olyan alkotó, aki megállná a helyét a nemzetközi versenyben. Markovics Botond ezen kevesek egyike.

isten gepei borito

 

 

 

Olvass bele: Isten gépei

 

 


Markovics Botond, alias Brandon Hackett 1975-ben született Budapesten. A köteteiben teremtett világról és magáról a szerzőről sok érdekesség olvasható Brandon Hackett hivatalos honlapján. Itt részleteket is találunk több kötetéből.


Brandon Hackett könyvei helyben olvashatók vagy kölcsönözhetők többek közt az alábbi helyeken:

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

 

Találkozásaim a „Bestsellersaurus Rex”-szel: Stephen King horrorkirály és írófejedelem

Stephen King egyszer egy élelmiszerboltban találkozott egy idősebb hölggyel, aki ráismert. „Tudom, ki maga.” – mondta a néni – „Maga az, aki azokat a rémregényeket írja. Na, én olyanokat nem olvasok. Csak mély dolgokat, mint például A remény rabjai.” Mire King: „Azt is én írtam.” Mire a néni így szólt: „Nem igaz”, és sarkon fordult.

kingtenger

Az anekdota hitelességét nem tudom garantálni – bár emlékezetem szerint magának a Mesternek a Facebook-oldalán láttam –, annyi azonban bizonyos, hogy jól jellemzi Stephen King munkásságát és annak megítélését. Aki a magas irodalom felől érkezik, lehet, hogy csak bűnös élvezetként tekint King alkotásaira, pedig a gigászi életmű jóval több, mint borzongató ponyvák sora. Ha Stephen Kinget kiváló horrorszerzőnek nevezzük, már akkor is csak az igazság egy részét fogjuk meg, hiszen mi a helyzet a fent említett A remény rabjaival, a Tortúrával, vagy épp a 11/22/63-mal? De még hosszan lehetne sorolni a kivételeket, ehelyett inkább a King-függőségem kialakulásával folytatom.

Sok mindent a zenei ízlésem határozott meg az életemben – nem titok, mindig is heavy metal-rajongó voltam –, itt is jelentős szerepe volt ennek. Egy Metal Hammer magazinban olvastam a frissen megjelent A sárkány szeme ismertetőjét. A regény egy high fantasy (na lám, ez sem horror!), amelyet King akkor még zsenge korú lányának írt, és Delain mesebeli királyságában játszódik. A gonosz varázsló elteszi láb alól a királyt, megvádolja a bűntettel az ifjú herceget, és így tovább. A végén a jó elnyeri jutalmát, ahogy egy rendes mesében illik. El akartam olvasni. Közeledett a karácsony, no de akkor még nem abban a korban voltam, hogy magamnak vegyem meg az ajándékot, úgyhogy megvettem – bátyámnak. Mire a fa alá került a kötet, már antikvár kiadványnak számított, mert én időközben már végigolvastam, de ez az élvezeti értékén nem változtatott.

Tesóm időben ehhez közel kölcsönözte ki valahonnan a Christine-t – neki alighanem az lehetett a kapudrog, nekem is talán az volt a második –, aztán hamarosan a bajai Skála mellett lecsaptam az Állattemetőre (amit helyesen persze Álatemetőnek kellene írni, de ezt nem merte bevállalni az Európa Kiadó). Innentől közel felváltva szereztük be a Kingeket. Na de vissza az Állattemetőhöz! Ez ugyanis a vegytiszta Stephen King-i horror. Viszonylag sokadik regény – King esetében, hála az álneveknek, a novellás- és elbeszélésköteteknek könnyen el lehet veszni a számozásban –, itt már teljesen érett az író, mind technikailag, mind történetvezetésileg. Sokakban az a tévképzet él – melyet a tucat-rémfilmek sora sajnos csak tovább táplál –, hogy a horror az ijesztgetésből és a fröcsögő vérből él, pedig egy jó horror sokkal inkább a félelemre és a fojtogató atmoszférára épít. Az Állattemetőben a főszereplő családjával a Maine állambeli (King hazája, szinte minden munkája ebben az államban játszódik) Ludlow-ba költözik rajongott macskájukkal, Church-csel egyetemben. A szomszéd bácsi örömmel játssza az idegenvezetőt, megmutatja nekik az állattemetőt is a „Nagy Ingyán Erdő” szélén. Aztán amikor Churchöt kisgazdija távollétében elgázolja egy kamion, megmutatja a családapának a micmac indiánok ősi temetkezési helyét is, ahonnan az ő Pöttyös kutyája is visszatért, ha kicsit másként is… És melyik apa akarná gyászolni látni a kislányát? Ez már elég lenne egy horrortörténethez, de még nagyon-nagyon messze a csúcsponttól. Na happy endet, azt ne várjunk! Még megjegyzendő az Állattemetővel kapcsolatban, hogy Mary Lambert rendezésében remek film is készült belőle, amely számomra mindenképpen horror alapmű. A folytatását viszont kizárólag saját felelősségre szabad megtekinteni, mert gyalázatos! Idén egy remake is készül a történetből, meglátjuk, de szkeptikus vagyok. Viszont a képekről térjünk vissza a szövegekre, hiszen Kinggel közös történetemben még csak 1993 körül járunk.

toplista
Személyes tízes toplistám Stephen King könyveiből

Az Állattemető után többé-kevésbé következetesen dolgoztam fel a Mester munkásságát a kezdetektől, a regényekre koncentrálva. Ugyan King hajlamos méretes köteteket produkálni, annyira olvastatja magát, hogy nagyon könnyen végig lehet rohanni rajtuk, és mégis megragadnak az emberben. Hiába, érti a szakmát, nem is véletlenül, hiszen végzettségét tekintve angol nyelv és irodalom szakos tanár, amit egy ideig gyakorolt is. Tudását pedig igyekszik tovább is adni, Az írásról című kötete hasonló darab az életművében, mint Umberto Ecóéban a Hogyan írjunk szakdolgozatot? Talán kicsit kilóg a sorból, de megkerülhetetlen. Visszaugorva: nagyjából véletlenszerű sorrendben következett a Carrie, A rémkoppantók, A holtsáv, a Ragyogás, a Tortúra… Talán többeknek megint csak filmek jutnak eszébe, és valóban, mindegyikből készült film, háromból egészen kiváló. Stephen Kingtől ugyanis szinte mindent megfilmesítettek, vagy amit nem, idővel meg fognak. Nem biztos, hogy kellene, mert azért – mint látni fogjuk – még az ő esetében sem arany minden, ami fénylik.

Miről is szólnak a fenti könyvek? Egyrészt telekinézisről, földönkívüliekről, jövőbelátásról, kísértetjárta szállodáról és egy pszichopata nőről – másrészt az iskolai zaklatásokról, az alkoholizmusról, az egyén felelősségéről, megint csak az alkoholizmusról, a rajongói fanatizmusról, azaz fontos és izgalmas kérdésekről. Ezeket a könyveket nyugodtan nevezhetjük horrornak (az egyszerűség kedvéért most vonjuk ide a pszichothrillert is), de egyáltalán nem mondhatjuk, hogy öncélú rémisztgetésről lenne szó az esetükben.

Mivel ebben a cikkben tudatosan szubjektíven mutatom be a „Kingverzumot”, kitérek egy picit részletesebben egy ekkortájt megjelent, méltatlanul elfeledett gyöngyszemre is, a Nem jön szememre álomra. (Tényleg, ebből még nem is készítettek filmet!) Ez Ralph Roberts történetét meséli el, aki élné békés nyugdíjas életét, ha nem gyötörné álmatlanság. De nem segít rajta semmi, egy idő után ráadásul furcsa dolgokat kezd látni, például kis kopasz alakokat bemenni egy-egy házba. És ezekben a házakban másnap valakit holtan találnak, erőszakra pedig nem utal nyom. Roberts később színes, auraszerű lufizsinórokat fedez fel az emberek feje felett. Szomszédja, Ed Deepneau elkezd szépen fokozatosan megőrülni, ahogy az egész várost a végletekig felzaklatja az abortuszt támogató feminista Susan Day érkezése. Roberts idővel kapcsolatba lép a „kis kopasz doktorokkal”, és bekerül a felső hatalmak játszmájába. Derry – szintén visszatérő helyszín – a Jó és Gonosz örök harcának egy újabb csatájának helyszíne, és Roberts lesz az, aki megállíthatja a pusztítást. A könyv mellőzöttsége már csak azért is bosszantó, mert kiemelkedő szerepe van benne a Bíbor Királynak, aki A Setét Torony-ciklus főgonosza, az pedig minden Stephen King-mű kvintesszenciája (lásd később).

A Nem jön szememre álom 1994-es könyv. Mindeddig Stephen King megállíthatatlanul ontotta magából a mesterműveket, de valahol ezen a környéken megfáradni látszott. A két Rose gyenge közepes, a Desperation elégséges, a Tóparti kísértetek is feledhető, a Tom Gordon, segíts! pedig gyenge utánzatnak tűnt. (Hozzá kell tennem, hogy köztük még megjelent A halálsoron és a Varázsló és Üveg is, de azokkal csak jóval később kerültem kapcsolatba). King életrajzaiból és saját visszaemlékezésiből azóta többet tudok e kiégés okairól. Az író minderre a hihetetlen alkotói munkabírásra számos ajzószer hatására volt képes, alkoholt és kábítószereket is nagymértékben fogyasztott, amelyek természetesen idővel kikezdték az egészségét is, de amikor leállt velük, egyúttal a produktivitásából és a kreativitásából is vesztett. Szerencsénkre egyrészt legalább nem pusztította el magát teljesen, másrészt később még így is megtalálta az aranytollat. Ehhez aztán egy drámai fordulat is hozzájárult.

king6Az 1990-es évek közepén még volt némi fáziskésés a magyar és a nemzetközi megjelenések között. Nyugat-Európában már jóval korábban hozzá lehetett jutni a friss amerikai anyagokhoz, mint nálunk, és úgy 1996 táján megközelítettem a magyarul megjelent King-életmű határát. Ám ekkortájt „társbeszerzőm” németországi ösztöndíjon volt, és sorra hozta haza az addig ismeretlen remekműveket. Ezek közül kiemelkedett A Setét Torony-ciklus nyitódarabja és annak folytatása (azért vonom őket egybe, mert egy kötetben olvastam őket), béna magyar címén A harcos és A Hármak elhívatása. Hosszú bekezdéseken át tudnám taglalni, miért rossz cím A harcos, mi lenne jobb, de mivel van jobb dolgom is, ráadásul A Setét Toronyról tervben van egy önálló írás is, ettől eltekintek. E bekezdés lényege: elkezdtem magyarként az amerikai szerző műveit német fordításban olvasni, és megismerkedtem A Setét Toronnyal, ami Stephen King világának Szent Grálja, csak éppen kézzel fogható, és hála Istennek King be is fejezte, még mielőtt jobblétre szenderülne.

És az előbbi nem is annyira vicc: 1999-ben Stephen Kinget csaknem halálra gázolta egy kisteherautó a háza előtt. Hónapokat töltött kórházban és rehabilitáción. Nyilván leegyszerűsítése a dolgoknak, és nem csak erről van szó, de ez az eset ráébresztette, hogy ő sem él örökké, és innentől alaposan rákapcsolt A Setét Torony folytatására. Végül 2004-ben jelent meg a heptalógia záró kötete.

Elnézést, de a következőkben némileg kaotikusan fogom használni a különböző nyelvű címeket, mert van, amit az egyik, van amit a másik, esetleg pont a harmadik nyelven ismertem meg. Szóval a novellákkal és a kisregényekkel a Night Shift és a Skeleton Crew német nyelvű kötetei kapcsán kezdtem el megismerkedni. Hopp, már rajta is kaptam magam egy tévedésen, hiszen a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent Rémálmok és lidércek alighanem már előbb volt! Már írtam Stephen King regényeinek olykor egyenetlen minőségéről, talán a novellái között még nagyobb kilengések vannak. Ebben biztosan benne van az is, hogy 30 000 karakteren bátrabban kísérletezik az ember, mint félmillión, mégis nehéz megbocsátani az amúgy zseniális írónak egy megvadult kamionokról szóló novellát, pláne hogy még filmre is viszi saját rendezésében (Kamionok című novella, Maximum Overdrive című film).

Jobban kedvelem Kinget, a regényírót, mint Kinget, a novellistát, de ha emlékeim nem csalnak, valahol mintha ő is inkább a hosszabb műfajokat érezné közelebb magához. Még leginkább azok a novellái állnak hozzám közel, amelyek más szerzők iránti hommage-ok, például a Conan Doyle-t idéző A Doktor esete, vagy a lovecrafti Crouch End. De például megrázó az A jaunt is, amelynek legalábbis a címe tiszteletadás, mert azt, ami a teleportálás terminus technicusára utal, Alfred Bester science fiction klasszikusából, a Tigris, tigris!-ből kölcsönözte. Hogy ki mindenki ihlette meg Kinget, külön tanulmány témája lehetne, illetve számos külön tanulmány témája is, de talán legcélszerűbb elolvasni a Danse Macabre című King-kötetet, ahol a horror történetének alapos kivesézése mellett erre is kapunk választ.

Emlékszünk még a bevezető anekdotára? A remény rabjai megvan? Ha nincs, akkor előbb a filmművészet felől közelítem a dolgot, főleg, hogy – könyves oldal ide vagy oda – legalább említés szintjén kell szót ejteni a King-mozibirodalomról is. Az Internet Movie Database a filmes világ legnagyobb és legtekintélyesebb adatbázisa. Az IMDb listát vezet minden idők legjobbnak ítélt filmjeiről (ezekről a közönség szavazott és szavaz folyamatosan). A listát hosszú idők óta A remény rabjai vezeti (a második Stephen King, A halálsoron a 31. helyezett). A King-elbeszélésből született film egy igazságtalanul börtönbe vetett bankár történetét meséli el. A filmet Frank Darabont rendezte. Remek munkát végzett, akárcsak A halálsoron esetében, de Tim Robbins és Morgan Freeman színészi játéka is lenyűgöző. Az elbeszélés is szép és megható, de ez esetben azt mondom, a mozgókép még jobb.


halalsoron borito

 

 

 

Olvass bele: A halálsoron

 

 

 


A másik Darabont-film esetében nem merek igazságot tenni, mert ez az egyik kedvenc filmem, amit úgy kell érteni, hogy ha meg kéne neveznem a három kedvenc filmem, ez biztos benne lenne. De ha egyet kellene, talán épp ez lenne. A halálsoron könyvváltozata kísérleti projekt volt (King több rendhagyó publikálási móddal próbát tett, ez lett a legsikeresebb), mert folytatásos, füzetes regényként jelent meg. Én már egybegyűjtve olvastam, de talán jobb is, mert megőrültem volna, ha hónapokat kellett volna várnom a folytatásra. A történet hőse az ártatlanul halálra ítélt afroamerikai John Coffey, aki rendkívüli képességekkel rendelkezik. Együgyű, de végtelenül jóságos. A történet a siralomházban játszódik, ahol az őrök és az elítéltek között is szélsőséges alakok jelennek meg. A filmet az őrök parancsnoka visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, őt a filmben Tom Hanks alakítja. Nem megyek bele itt a sztori részleteibe, de annyit hozzátennék, hogy amikor a film utolsó képkockái lefutottak a moziban, megkönnyeztem.

Eljutottunk a gyerekmese-fantasytól a vérbő horroron keresztül a felnőtt férfit megkönnyeztető drámáig. Igen, ez mind Stephen King, akit horrorkirály helyett talán inkább valódi írófejedelemként kellene tisztelnünk, ha nem lenne a közvélemény olyan sokszor előítéletes. De hát ez már legyen a közvélemény baja!

Pár adalék még személyes King-történetemhez. A 2000-es évek közepén indokolatlanul sok időt töltöttem a KvízPart nevű, ma is működő kvízoldalon, amelyhez egyetlen nagykvízzel járultam hozzá, ez ma is játszható, csak persze frissíteni kellene. A másik. Szeretek toplistákat írni könyvekből, zenékből, filmekből. Sajnos vagy szerencsére elég szerteágazó az ízlésem, így egyik listaíró kedvemben kénytelen voltam három könyves toplistára bontani a kínálatot: klasszikusok, science fiction és Stephen King.

Volt egy – elég hosszú – idő, amikor minden megjelent King-kiadványt elolvastam. Ez már elmúlt, például a Mr. Mercedes folytatásait nem hiszem, hogy elolvasom, mert lehet, hogy kiváló krimik (igen, Stephen King krimiíró is), de én nem vagyok akkora nagy rajongója a bűnügyi történeteknek. 70 felé közelítve (idén már 72 lesz) maga King is kicsit visszavett a tempóból. Az újabb könyvek közül az Álomdoktor (a Ragyogás folytatása) kicsit izzadságszagú lett, de például az Újjászületés megint csak a rémtörténetek klasszikusait idéző remek regény.

A „Mit adott nekünk Stephen King?” kérdésre, azt hiszem, sikerült némi választ adnom. Hozzávehetjük még a „kit adott”-at is. És ezt most szó szerint gondolom, mert King családjában adott a folytatás, Joe Hill (eredetileg Joseph Hillstrom King) és Owen Hill egyaránt a szülők (Tabitha King is író) mesterségét vitte tovább, a – ha nem tévedek – legfrissebb magyar nyelvű King-megjelenés (2018) éppen apa és fia, Stephen és Owen együttműködése, a Csipkerózsikák című disztópikus regény.

Száz szónak is egy a vége – ez pedig már kétezernél is több – Stephen King óriási hatással volt és van rám. Egy ilyesféle cikket talán úgy illene befejezni, hogy melyik művét ajánlanám ismerkedésnek, de annyira sokrétű a (nevezzük nevén!) művészete, hogy erre nem lehet általános, jó választ adni. Egyéni, személyre szabott válaszokra ez a platform pedig nem alkalmas.

Anekdotával kezdtem, egy a Ragyogásból származó idézettel fejezem be, amely kicsit a horror ars poeticájának is tekinthető. „A szörnyek igaziak, és a szellemek is léteznek. Bennünk élnek, és néha ők győznek.”


csipkerozsikak borito

 

 

 

Olvass bele: Csipkerózsikák

 

 


Stephen Edwin King amerikai író 1947-ben született. Korunk egyik legolvasottabb szerzője. Művei negyven nyelven jelentek meg.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár könyvek (angol nyelven is), filmek és magyar hangoskönyvek.

Maros Megyei Könyvtár német nyelven is.

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár – itt a legújabb könyv, a Csipkerózsikák is megvan

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

Kari aji 3: Artemis sci-fi Verne Gyulának. Boldog karácsonyt, Gyula bácsi!

Biztosan örömmel töltené el, hogy már fél évszázada megvalósult álma a Hold-utazásról, ráadásul nem csak körbehajóztuk, le is szálltunk rajta. Éppenséggel nem ágyúval lőttük fel az Apollo-űrhajókat, de a Saturn V-ök fellobbanó lángjai legalább olyan impozánsak, mint a Gun Club ágyújának puskaporos robbanása. De Vernét nem a már megvalósult álmok vonzották elsősorban, így én is olyan könyvet csomagolok be számára, amely a mi jövőnkben játszódik, egy Hold-kolónián.

3 kindle+ludtoll 1920

fokopf jpg

Kezdhetném azzal, hogy kiskoromban azt hittem, Verne egy magyar író, de ez nem lenne igaz. Az viszont cseppet sem túlzás, hogy Jules Verne, azaz Verne Gyula tiszteletbeli magyar. Meg nem tudnám mondani, mitől alakult így, mindenesetre gyerekek egész nemzedékeivel szerettette meg az olvasást, sokuknál – az én esetemben is – az ő írásai bizonyultak a „kapudrognak” a science fiction-rajongás felé. Érdekes, hogy míg az SF-et sokan nem tekintik az irodalmi kánon részének, Vernével valamivel megengedőbbek. Pedig életműve színtiszta tudományos fantasztikum, akár a Holdra lőtt ágyúgolyót, akár Hódító Robur csodálatos légijárművét nézzük.

verne
Verne Gyula, aki nem volt magyar (1828–1905)

Hozzá kell tennem, hogy a „csak” kalandregényeit, mint a Nyolcvan nap alatt a Föld körül vagy a Grant kapitány gyermekei, szintén faltam. Nem meglepő, hogy a filmművészetet is megihlette, a mozitörténet egyik legelső alkotása, Georges Méliès Utazás a Holdba című műve is részben Verne hasonló című regényén alapul. A 80 nap alatt a Föld körülnek az Internet Movie Database tanúsága szerint tucatnyi feldolgozása készült, olyan színészekkel, mint David Niven vagy Pierce Brosnan. Sőt, még Mickey egér is bejárta a földgolyót. És persze ott van a 20 ezer mérföld a tenger alatt, avagy a Nemo kapitány. „Dakkar herceg” még egy szuperhősös Alan Moore-képregényben is helyet kapott, a Rendkívüli úriemberek szövetségében, melyből egy egyébként meglehetősen felejthető filmet is készítettek Sean Connery főszereplésével (ő Alan Quatermaint, H. Rider Haggard hősét alakította).

mayer i De-la-terre-a-la-luneAz én kapcsolatom Gyula bácsival a Világirodalom Remekei sorozattal kezdődött. Minden előzetes elképzelés nélkül a kezembe fogtam a Rejtelmes szigetet (a rejtélyek mindig vonzottak), ami aztán rövid úton beszippantott. Számomra a sziget titka még inkább rejtélyes volt, hiszen a Nemo kapitányt csak később olvastam, ahogy a Grant kapitány gyermekeit idéző szál is az újdonság erejével hatott. Nem állítom, hogy valamennyi elérhető Verne-könyvet olvastam, azt meg végképp nem, hogy minden részletre emlékszem, de az biztos, hogy könyvmolyságom valahol ezen a ponton kezdődött. Hogy aztán ez jó vagy rossz dolog – én nem tudom.

Szinte kiment a fejemből: Vernének köszönhetjük Sándor Mátyás (Matias Sandorf) alakját, aki a magyar függetlenség élharcosa az elbukott forradalom után. Bár a könyv hemzseg a történelmi tévedésektől, mégis a miénk, Bujtor István pedig ezért a filmszerepéért is felejthetetlen.

Gyula bácsi 190. születésnapjáról már lecsúsztunk (februárban volt), így karácsonyra kell meglepnünk valami széppel. Valami olyan könyvre gondoltam, ami egyfajta válasz az ő műveire. A GPS-ek korában a Kétévi vakáció, A tizenötéves kapitány vagy épp a Rejtelmes sziget kalandjai valószínűleg gyorsan, megnyugtatóan megoldást nyernének, Phileas Fogg pedig néhány nap alatt körberepülhetné a Földet. Az atom-tengeralattjárókkal talán jobb, ha nem dicsekszünk, és abban sem vagyok biztos, hogy a 21. század Párizsa minden tekintetben elnyerné a tetszését.

Az viszont biztosan örömmel töltené el, hogy már fél évszázada megvalósult álma a Hold-utazásról, ráadásul nem csak körbehajóztuk, le is szálltunk rajta. Éppenséggel nem ágyúval lőttük fel az Apollo-űrhajókat, de a Saturn V-ök fellobbanó lángjai legalább olyan impozánsak, mint a Gun Club ágyújának puskaporos robbanása. Az különösen tetszene Gyula bácsinak, hogy eltalálta: valóban Floridából indultak útra az űrhajók.

andy szines
Andy Weir hírnevét A marsi című könyvéből készült Matt Damonos film is öregbítette

De Vernét nem a már megvalósult álmok vonzották elsősorban, így én is olyan könyvet csomagolok be számára, amely a mi jövőnkben játszódik, egy Hold-kolónián. Andy Weir a semmiből robbant be a köztudatba A marsi című 2011-es debütáló könyvével, az ebből készült film (nálunk Mentőexpedíció címen vetítették) is óriási siker volt Matt Damonnal a főszerepben (a budapesti Müpával és a Bálnával, valamint a ráckevei HÉV-vel mint epizodistával). Már az első mondatok sem szokványosak: „Erre rábasztam. Ez a jól megfontolt véleményem. Rábasztam.” Nem kommentálom. Mark Watney a túlélés mesterévé válik, de ami a könyv (és a film) legnagyobb erénye, hogy a rengeteg lehangoló sci-fi és disztópia közepette végig pozitív üzenetet közvetít.

Egy erős kezdés után nehéz tartani a színvonalat. Andy Weir második könyve – melyet itt ajánlok szeretettel Verne Gyula bácsinak –, az Artemis talán nem annyira bombasztikus, mint elődje, de tény, hogy nemigen lehet letenni, ráadásul tudományosan megalapozott. E két tulajdonság már bőven elég ahhoz, hogy megszerettessen velem egy sci-fit, és bízom benne, hogy Gyula bácsit is magába szippantja majd.

Helyszínünk tehát a Hold, azon belül is Artemis kupolavárosa. Ne steril fehér falakra, a tudományos kutatások fellegvárára gondoljunk. Artemisen a társadalom minden rétege, minden nemzet megtalálható, a legtöbben mégis a piciny, cellaszerű alvólyukakban töltik éjszakáikat, míg nappal megpróbálják megkeresni a túlélést biztosító pénzüket. Jazz Bashara speciel az importüzletben dolgozik: csempész. Álma, hogy EVA-mester legyen, azaz ő vezethesse a turistákat holdsétájuk során, de a vizsgán meghibásodik ütött-kopott szkafandere, így megbukik. Egy alkalommal egyik kliense hatalmas bevétellel kecsegtető üzletet ajánl Jazz-nek: szabotálnia kell az Artemis melletti gigantikus alumíniumüzem begyűjtőgépeit. Az alumínium ugyanis a város fő bevételi forrása, aki azt birtokolja, uralja Artemist.

Az események onnantól gyorsulnak fel, hogy a megbízót meggyilkolják, Jazz-t pedig üldözőbe veszi egy nyomozó, akivel már korábban is voltak nézeteltérései. És mivel túl sokat tud, a maffia is ráállít egy orgyilkost. Jazz azonban van annyira életrevaló, hogy – olykor ugyan egy hajszál híján – mindig kicsúszik a karmaik közül, nem mellesleg pedig kinyomozza, kinek az érdeke volt megbízóját kivonni a forgalomból, és hogy milyen szerepe van a ZAFO névre hallgató új technikai vívmánynak az obskúrus holdi üzletekben. Jazz-nek közben jó párszor át kell hágnia a törvényesség határait – de hát csempészként ehhez már hozzászokott. Bár talán amikor egy akciója közben hajszál híján elteszi láb alól Artemis teljes lakosságát, még neki is túlzás…

Amennyiben a fentiekből az jön le, hogy az Artemis egy keményvonalas krimi, elnézést kérek, mert szó sincs róla. Nem mintha nem lenne jól felépített a bűnügyi szál, de Jazz – aki egyben a történet elbeszélője – Mark Watney-hez hasonlóan alapvetően derűs ember, aki sosem veszti el a fejét, álmai mellett is kitart. Jazz kimondottan laza csaj érdekes barátokkal, nem veszi túl komolyan az életet, de határozottan tör céljai felé. Az Artemis végén a jó elnyeri jutalmát, a rossz méltó büntetését, ahogy az illik.

És mégsem tündérmesét olvastunk. Vagy mégis? De ha így van, Verne írásai is tündérmesék, hiszen azok is hasonlóan érnek véget. Épp ezért gondolom, hogy Gyula bácsi sem tudná letenni Andy Weir könyvét.

mayer i andyweir-artemis

Olvass bele: Artemis

 


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt itt:

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

Nyelvészeti sci-fi nem csak bölcsészeknek

(China Miéville: Konzulváros)

A tudományos-fantasztikus irodalom régen nem egységes zsáner, elég ha a tudományos-technikai precizitást előtérbe helyező „hard” és a társadalmi jelenségekre fókuszáló „soft” science fictionre utalunk. Sok esetben egy-egy természettudomány – például a biológia – áll a szerző érdeklődése középpontjában. Ritka az az eset, amikor a szóban forgó tudomány a humán területekről kerül ki. China Miéville 2011-es regénye ebben a tekintetben is különleges: a Konzulváros nyelvészeti sci-fi.

michigan

(A képen: Vincent Chong illusztrációja a michigani kiadás borítójához)

chinamievilletlsChina Miéville – állandó jelzője: a brit SF irodalom fenegyereke – 1972-es születésű brit író, legismertebb alkotása a már magyarul is olvasható Bas Lag-trilógia (Perdido pályaudvar, végállomás; Armada; Vastanács), amely a weird fiction alapműve. Írói munkássága mellett jelentős politikai szerepvállalása is, elkötelezett szocialista. Doktori disszertációját a marxizmus és nemzetközi jog kapcsolatáról írta. Műveit számos alkalommal díjazták, többek között a Brit Fantasy-díj, az Arthur C. Clarke-díj, Hugo-, a World Fantasy- és a Locus-díj birtokosa.

Mint szinte valamennyi magyarországi olvasója, jómagam is a Perdido pályaudvar, végállomás révén találkoztam először Miéville-lel. Igaz, elég sokáig kerülgettem a könyvet, mert jellegtelen borítója tucat sci-fit sugallt számomra. Aztán kiderült, hogy a polc ellenére nem is igazán sci-fi, csak épp ember legyen a talpán, aki besorolja. A kétkötetes tabló egy különös bolygó még különösebb metropolisza, Új-Crobuzon életéből, ahol simán párt alkothat egy ember és egy rovarfejű lény, a technikát pedig jól kiegészíti a thaumaturgia, azaz a mágia.

Másodjára – meglehetősen hosszú szünetet követően – az Armada jelent meg magyarul, a Perdido pályaudvar, végállomással kezdődő trilógia második darabja. Ebben valamivel többet megtudhattunk a háttérvilágról, de kevésbé hatott az újdonság erejével. Elkövettem azt a hibát, hogy beletettem China Miéville-t az Egykönyves Írók feliratú skatulyámba, így amikor az Armadát követő újabb ötéves kihagyás után 2013-ban ismét könyve jelent meg magyarul, nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Valahogy elmentek mellettem a lelkes kritikák is. Talán nem is jut el hozzám a könyv, ha 1. nem olvasnék e-könyveket, 2. rosszul értelmezett könyvtárosi attitűdből nem törekednék arra, hogy legális forrásból szerezzek be e-könyveket. Bár a magyar nyelvű ebook-piac elég szerény, az Agave Könyvek viszonylag sok kiadványa beszerezhető elektronikusan is. Végül a Konzulváros is a Kindle-emen landolt, a papírkönyv árának nagyjából feléért.

Na de mit is kapunk a pénzünkért. Hát igen, kezdetnek egy elég jellegtelen borítót, akárcsak a Perdido pályaudvar, végállomás esetében. Aligha vannak sokan, akiket a kötet külcsínye ragad meg, pedig a „jó bornak nem kell cégér” mondás már régen elavult. De térjünk át a belbecsre.

embassytown_fantasymagasine

A Konzulváros története egy Isten háta mögötti gyarmatbolygón, Ariekán játszódik. Arieka őslakói, a Gazdák különös lények. Nem annyira extrém külsejük teszi őket idegenszerűbbé, mint inkább a két szájszervükből fakadóan sajátos nyelvük. A Gazdák beszédük során egyszerre képeznek szavakat mindkét szájukkal, a két hangsor együttese alkot jelentést. Ráadásul csak létező dolgokról képesek beszélni, hazugság nem létezik a világukban – ennek ellenére időről időre próbát tesznek vele hazugságfesztiváljukon. Ismeretlenek számukra a költői képek is. Az ariekaiakkal csak különlegesen képzett ikerpárok, a konzulok képesek kommunikálni oly módon, hogy a hangsorok felét az egyik iker, a másikat a másik képzi.

A regény elbeszélője Avice Benner Cho, aki hosszú éveket utazott az „immer”-ben, mielőtt visszatért volna szülőbolygójára, Ariekára. Bár megértetni nem tudja magát a Gazdákkal, azok tisztelik őt, számukra ő a lány, „aki fájdalmak között ette, amit adtak neki”. Történetünk kezdetén új konzulpáros érkezik Konzulvárosba, Ez és Ra. Ők a korábbiakkal ellentétben nem ikrek, hanem speciálisan erre a feladatra kitenyésztett emberek. Elméletileg ugyanolyan módon tudnak kommunikálni a gazdákkal, ám az új módszer katasztrófához vezet: EzRa (így képzik a konzulok neveit) hangja kábítószerként hat a Gazdákra, akik rövid úton függővé válnak tőle. A helyzet akkor válik válságossá, amikor Ra végzetes balesetet szenved…

Avice és társai kétségbeesetten próbálják magukhoz téríteni az egyre súlyosabb elvonási tüneteket mutató Gazdákat, és várják, mikor érkezik meg a következő segélyhajó. A megoldás azonban nem az erőszakban, hanem a Nyelvben rejlik.

Miéville a Konzulvárossal mesterművet alkotott. A kiválóan felépített háttérvilághoz lebilincselő cselekmény és izgalmas karakterek társulnak. Utóbbiak tekintetében ki kell emelni a konzulpárosok kettős, de mégis közös személyiségének ábrázolását, vagy épp a Gazdák portréját, akik – eltérő nyelvükből fakadóan – egészen másképp érzékelik és értelmezik a világot.

Persze hiábavaló lenne a szerzői teljesítmény, ha silány fordításban kapnánk kézhez. A Konzulváros szerencsére értő kezekbe került. Juhász Viktor már korábbi Miéville- és Neil Gaiman-fordításaival is bizonyított, bár biztos vagyok benne, hogy a Konzulvárost a keményebb feladatok közé sorolja.

Mindazoknak ajánlom a könyvet, akik nyitottak egy kissé szokatlan, az agyat is megtornáztató tudományos-fantasztikus regényre. Különösen javaslom bölcsész érdeklődésűeknek. Science fictiontől szokatlan módon valószínűleg a reálosoknak nehezebb dolguk lesz vele, de meghálálja a ráfordított energiát.

embassytown_moly

 

 

Olvass bele: Konzulváros

 

 


China Miéville Konzulváros, Agave Könyvek, 2013 (ford. Juhász Viktor). Az eredeti mű Embassytown címen 2011-ben jelent meg.

China Miéville 1972-ben született. Regényeinek többsége magyar nyelven is megjelent, a 2009-ben kiadott The City & the City (A város és a város között) alapján a BBC négyrészes minisorozatot is forgatott 2018-ban.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár