Kalandozásaim az Eschbach-univerzumban

Talán nem a legsportszerűbb dolog ezen az oldalon olyan szerzőről (és a hozzá fűződő viszonyomról) írni, akinek munkássága nagy része magyarul nem olvasható, így neve az olvasók többségének valószínűleg nem sokat mond. Ráadásul magyarul – szerintem legalábbis – az életműnek nem is feltétlenül a legjobb darabjai (A Jézus-videó, Összeomlás, Hajszőnyegszövők) jelentek meg, bár némelyikük talán beavatást jelenthet Andreas Eschbach sajátos írói világába, amely engem bizonyosan rabul ejtett. És abban is biztos vagyok, ha könyveinek legjava a magyar olvasók elé kerülne, komoly rajongótábora alakulhatna ki.

andreas1920b

Aki szereti például Dan Brown összeesküvés-elméleteken alapuló regényeit, azoknak a német író művei is tetszenének – főleg, hogy szerintem Eschbach jobban ír Bronwnnál. És ha már németek, a magyar olvasók körében is nagy sikert arattak Frank Schätzing regényei (Raj, Az ördög temploma, újabban pedig A pillangó zsarnoksága), márpedig ők sem tematikában, sem megközelítésmódjukban nem állnak nagyon távol egymástól, ráadásul azonos korosztályba tartozó szerzőkről is van szó (Schätzing 1957-es, Eschbach 1959-es születésű). Szóval ha van könyvkiadó, aki e sorokat olvassa, az keressen egy jó német fordítót, mert kis reklámmal lehet, hogy az aranytojást tojó tyúkra akadt… Hogy miért nem harapott rá munkásságára egyetlen komolyabb magyar kiadó sem, annak talán az az egy használható magyarázata lehet, hogy – bár több nyelvre is fordították – angol nyelvterületen mindeddig nem sikerült megvetnie a lábát, márpedig a világsikernek ez komoly előfeltétele.

Találkozásom munkásságával lényegében a véletlennek köszönhető. Öcsém egy időben igen aktív volt mindenféle hazai és nemzetközi sci-fista körökben, és egy német fórumon kérdezett rá a 90-es évek legvégén, a 2000-es évek legelején az ottani tagoknál, hogy ki az a német szerző, akinek a műveire érdemes figyelni. Eschbachot javasolták, mondván, hogy az ő új regénye számít az új német sci-fi szenzációnak. Nos, minthogy épp ebben az időben Németországban jártam, be is szereztem az említett könyvet – utána meg szinte mindent, amihez hozzá tudtam férni. (Bár az igaz, hogy a rendkívül termékeny írónak nem minden munkáját olvastam még el.) Ugyanakkor a találkozás igen szerencsés időpontban történt, ugyanis a sokak által emlegetett Das Jesus-Video (A Jézus-videó) volt a szerző igazi áttörése az irodalmi életben, német nyelvterületen pedig valódi bestsellerré vált. Más kérdés, hogy a könyv igazából nem sci-fi, még ha szerepet kap is benne egy fantasztikus elem (egy Krisztus korabeli ásatás leletei között talált, csak néhány év múlva piacra kerülő videokamera és persze a rajta megőrzött felvétel, ami az időutazás közeli lehetőségét sejteti), ám maga a történet sokkal inkább egy politikai pszicho-thriller, amelynek középpontjában inkább a rejtélyes lelet eredete utáni nyomozás, majd annak megszerzésére irányuló hatalompolitikai játszmák állnak. A regényből (sajnos) készült egy filmváltozat is, amely azonban harmadosztályú akciófilmmé silányította a történetet, amin az se segített sokat, hogy Ornella Muti anyjához fogható szépségű lánya, Naike Rivelli volt a női főszereplője.

Az 1998-ban kiadott regény akkora siker volt, hogy Eschbach ugyanebből az alapötletből közel két évtized múlva újabb regényt írt. A Das Jesus-Deal (kb. A Jézus-ügylet, 2016) azonban igazából nem folytatása a sikersztorinak, hanem egészen más aspektusból közelíti meg ugyanazt az alapötletet: mi lenne, ha az időutazás képessége (az őrültséggel határos) vallási fanatikusok kezébe kerülne, akik a fejükbe veszik, hogy megmentik Krisztust a keresztre feszítéstől, és elhozzák a mába, hogy (újra) megváltsa a bűnös világot? (Csak ehhez előbb még egy pusztító világháborúnak is ki kellene törnie, hogy a Jelenések könyvének próféciái pontosan beteljesedhessenek.) Bár ebben a könyvben talán több a fantasztikum, mint elődjében, valójában egyáltalán nem ettől izgalmas, hanem ahogy a különféle (vallási és világi) szervezetek működési mechanizmusait ábrázolja, és közben az emberi lelkek sötét oldalaival is foglalkozik.

eschbach1Eschbach egyébként semmiképp sem sorolható a hagyományos sci-fi írók közé, ha írt is a világűrben játszódó regényt (Solar Station, Quest) vagy épp olyat, amely egy földönkívüli vicces kalandjait mutatja be a délnémet valóságban (Kellwitts Stern/ Kelwitt csillaga). Nála a fantasztikum inkább eszköz arra, hogy elindítson egy gondolatsort, eljátsszon egy lehetőséggel, közben azonban az általa megírt problémák nagyon is valóságosak, és mai világunk, a modernizáció számos árnyoldalát óriási meggyőző erővel világítják meg. Könyvei játszódnak távoli múltban és a közeli jövőben is, de mindvégig napjaink problémáira reflektálnak és átgondolásra késztetnek. Másik jellemzőjük, hogy a felvetett problémákat tudományos, elméleti alapossággal közelíti meg, ám ez mégsem megy az olvashatóság rovására. (Azt persze nem állítom, hogy minden technikai, közgazdasági vagy épp biológiai fejtegetését értem, de annak azért néhány esetben utánanéztem, hogy egyáltalán nem légből kapott okoskodásokról, hanem létező teóriákról van szó.)

Különösen igaz ez az általam másodiknak olvasott Eine Billion Dollar (Egy billió dollár, 2001) esetében, amelynek alapötlete arról szól, hogy egy jobb sorsra érdemes csóró amerikai pizzafutárnak – a Fugger család egészen távoli, de egyetlen élő férfi örökösének – váratlanul emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű pénzmennyiség hullik az ölébe. Csakhogy az is kiderül, hogy erre a hihetetlen összegre mások is ácsingóznak, és megszerzéséért már korábban is többeknek meg kellett halnia, ráadásul egyáltalán nem garantálja az örökös boldogságát. Igazi görbe tükör ez a könyv a mohó kapitalista pénzvilágról, amelynek csak egyvalami nem számít a nyereség érdekében: az ember. Másrészt bármennyire is próbálkozik valaki az egész emberiség javára cselekedni, ha olyan cselszövés hálójába kerül, amely a világ leggazdagabb emberét is képes elemészteni.

Az Ein König für Deutschland (Királyt Németországnak, 2009) igazából nem tartalmaz fantasztikus elemeket, még ha alapötlete kicsit abszurdnak tűnik is. Nagy kérdése, hogy vajon azon országokban, ahol a választások számítógépen (is) megtarthatók, biztos lehet-e a választó abban, hogy az eredményeket nem lehet befolyásolni. A könyv hősei épp azt igyekeznek bizonyítani, hogy a manipuláció lehetséges, és hogy ez mindenki számára világossá váljék, mindenféle számítógépes gurukkal együttműködve létrehoznak egy fantompártot, amely a királyság helyreállítását tűzi ki célul Németországban. (Jelöltjük pedig nem is valami csúcspolitikus, hanem egy átlagos középiskolai tanár.) Bár a csoportnak eredetileg csak a rendszer gyengeségének bizonyítása lenne a célja, a körülmények aztán úgy alakulnak, hogy csakugyan részt vesznek a 2009-es Bundestag-választáson, és meg is szerzik a szavazatok 2/3-át. (És csak azért nem többet, mert nem minden tartományban használtak számítógépeket.) Már-már túl nagy lesz a káosz, hiszen az egykori hackerek a parlamentbe bejutva egyre merészebb programokat hirdetnek (a halálbüntetés visszaállítása, a melltartóviselés tilalma stb.), ráadásul a koronázást az alkotmánybíróság sem képes elvágni, de aztán… Hagyjunk mégis egy kis titkot azok kedvéért, akik német nyelven is szívesen olvasnak.

A Herr aller Dinge (Mindenek ura, 2011) és az Aquamarin (2015) bizonyos szempontból hasonló problémát közelít meg, ha eltérő aspektusból is: bele szabad-e nyúlnia az embernek a természet rendjébe, és ha már megtette, nem követ-e el olyan végzetes hibát, amely a világot még nagyobb romlásba döntheti. Előbbi regény főhőse nanotechnológia segítségével igyekszik olyan tökéletes robotokat létrehozni, amelyek alkalmazása a világ minden emberének alanyi jogon jólétet biztosíthat. Ám ezek az egy idő után már magukat javítani, tökéletesíteni képes nanorobotok inkább veszélyt jelentenek az emberiségre, sőt – mint kiderül – egy korábbi civilizációt már meg is semmisítettek. Alkotójuk ugyan képes agyával irányítani őket, de be kell látnia, hogy az emberiség problémáit aligha lesz képes megoldani, és ebben a saját élete is tönkremegy, és menekülnie kell a tudását és találmányait alantas célokra használni akarók elől. Az Aquamarin című ifjúsági regény hősnője egy véletlen folytán tudja meg magáról, hogy nemcsak tüdeje, hanem kopoltyúja is van, amelynek segítségével a víz alatt is képes lélegezni. A családi múltban és korán elhunyt anyja hagyatékában való kutakodás során kiderül, hogy ez az adottsága nem valami különös mutáció, hanem annak következménye, hogy egy földi nő és egy ún. szubmarin kapcsolatából született. Utóbb vízi embereket génmanipuláció révén hozták létre, csak éppen – miután az eredetileg kiszemelt célra kevésbé alkalmasnak bizonyultak – a kiirtásukra törekednek. A távolabbi jövőben játszódó történet is komolyan gondolkodásra késztet az emberi gonoszság és kapzsiság természetével kapcsolatban.

andreas eschbach polc

Az itt tárgyalt műveken kívül nekem letehetetlen olvasmány volt a középkori alkimisták titkait ma kutató Teufelsgold (Az ördög aranya, 2016), a fiatalkori erőszak és az önbíráskodás témáját a középpontba állító Todesengel (Halálangyal, 2013) is. A Der Nobelpreis (A Nobel-díj, 2005) viszont arra jó példa, hogyan lehet az olvasót az orránál fogva vezetni; a fél regény arról szól, hogyan lehet egy zsarolásos-emberrablásos sztorival kombinálva a megfelelő irányba befolyásolni az orvosi Nobel-díj odaítélését, ám aztán váratlan csavarral lep meg a szerző a fordulatos történetben. (Ezt a kötetet magyarra ugyan nem, de román nyelvre lefordították.)

Legújabb könyve, az NSA (2018) pedig alternatív történelmi regény, amelynek alapgondolata, hogy mi lett volna, ha a Harmadik Birodalom idején ismerték és használták volna a számítógépeket, a mobiltelefonokat és közösségi médiát. Ezek alapján ugyanis a totális diktatúra még jobban képes lett volna manipulálni és szemmel tartani állampolgárait, és miután a papírpénzt is teljesen eltörlik, minden gyanús pénzmozgást is. Ugyanakkor a könyv a mai világ szempontjából is elrettentő tanulsággal bír: vajon mikor használhatják fel ellenünk valahol valamikor írt facebook-bejegyzéseinket, vajon mennyire őrizhetjük meg legbelső titkainkat a komputerizált világban, és mi történhet, ha bizalmas adataink illetéktelen kezekbe kerülnek? A regény nagy erénye, hogy alapjaiban nem változtatja meg a történelem menetét, de bizonyos pontokon jól indokolhatóan „nyúl bele” az ismert eseményekbe, és a fiktív történetbe valós sztorikat kever, ami a korszak jó ismerői számára igazi csemegévé teszi. Ami viszont elszomorító, hogy a kisördög ott motoszkál az ember fejében, ugyanis a műben részletesen leírt manipulációs technikák jó részét ma is alkalmazzák szerte a (virtuális és valós) világban, és vajon képesek vagyunk-e mindezt a valóságtól megkülönböztetni? Egyébként a könyv alapötlete nem is annyira légből kapott, mint gondolnánk, ugyanis a modern számítógépek megteremtésének elmélete már a 19. században megvolt, csak akkor elvetették, illetve nem tudták megvalósítani. Így ebben a könyvben azt a Charles Babbage-et tekintik a modern számítógépek atyjának, akinek ötlete a valóságban a saját a korában nem valósult meg. (Ám azóta tudósok bebizonyították, hogy „differenciálgépe” a kor technikájával is működőképes lett volna.) Mindebbe a történetbe persze némi szerelmi és kalandos szál is épül, így nemcsak érdekes gondolatkísérletet, hanem izgalmas cselekményt is olvashatunk.

Mások szerint Eschbach legjobb pillanatai közé tartozik a klasszikus sci-fi kategóriába sorolható A hajszőnyegszövők (1995) és az ugyanebben az univerzumban játszódó Quest (2001) is, de én nem ezért szeretem az egyébként számos díjat nyert német író könyveit. Hanem azért, mert ötletei egyrészt – bár komoly fantázia is kell hozzájuk – tudományosan megalapozottak, és a sztorijai esetében majdnem mindig azt érezhetjük, hogy igen, ez a mi világunkban pontosan így történhetne, ha az alapötlet igaz lenne. Ez pedig komoly valóságismeretről és realitásérzékről tanúskodik. Az általam egyébként nagyra becsült Temesi Ferenc írta egyszer, hogy azok dolgoznak a fantasztikummal, akik nem ismerik a valóságot vagy éppen félnek szembenézni vele, ezért ő a sci-fit nem is becsüli sokra. Eschbach könyveire ez az állítás bizonyosan nem igaz; kiderül belőlük, hogy nagyon jól ismeri a világot, az emberi természetet, az ember és az általa alkotott rendszerek működési mechanizmusait és súlyos gyengeségeit, s könyvei mai világunk, társadalmunk kritikáiként is olvashatók – bár nem lehetünk büszkék rájuk. Világmegváltónak készülő hősei többnyire elbuknak vagy megtörnek, általában azok nyerik el a boldogságot, akik nem szakadtak el a józan, „földhözragadt” gondolkodástól. Másrészt azoknak is tanulságos olvasmányok ezek a könyvek, akik a fejlett kapitalista világot afféle földi paradicsomnak vagy ideális demokráciának látják, ahol minden az állampolgár érdekében történik. Sajnos Eschbach könyvei ezen illúzióinkat is gyorsan eloszlatják, és kiderül belőlük, hogy a nagyobb jólét, a tudományos-technikai fejlődés nem vezet szükségszerűen az ember jobbá, (szellemi és erkölcsi értelemben vett) tökéletesebbé válásához. Sem most, sem a jövőben.

osszeomlas borito

 

Olvass bele: Összeomlás

 

 


das jesus borito

 

 

Olvass bele: Das Jesus Video

 


eine billion borito

 

 

Olvass bele: Eine Billion Dollar

 

 


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Szilágy Megyei Könyvtár, A Jézus-videó

 

Reklámok

Szerepjáték mesterfokon – bedőltem a sztorinak

Olvas ma még egyáltalán valaki verseket és főleg versesköteteket? Verseket talán igen, de komplett köteteket alighanem nemcsak én forgatok ritkán, különösen úgy, hogy az elejétől a végéig elolvasom. Néha azért érdemes kivételt tenni, főleg ha az egész kötet többet nyújt, mint véletlenszerűen egyberostált versek gyűjteménye. Néha a költeményekből többé-kevésbé összefüggő történet állhat össze. Ennek is szép hagyománya van a magyar irodalomban Balassi Júlia-ciklusától Weöres Psychéjéig. S ha mindez különféle stílusirányzatok, alkotói stílusjegyek imitálásával, parodizálásával vagy épp finom ráutalásokkal történik, akkor ez nemcsak a (költői) mesterség elsajátításának magas szintjét jelzi, hanem remek szórakozás is lehet.

zazpi1920

Bevallom, én elsőre beugrottam… Mármint amikor valamelyik hazai vagy határon túli irodalmi folyóirat először közölt részleteket Ferenczes István „átköltéseiből”, én bizony elhittem, hogy valamikor a 18-19. században tényleg élhetett egy Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri nevű spanyol-baszk kalandor költő, akit balszerencsés sorsa, néhány tisztázatlan ügye, szerelmi bánata és állandó nyughatatlansága egészen Dél-Amerikáig sodort. A szegény vagabund volt zsoldoskatona, szerzetes, őrült; hosszabb időt töltött a kecsua indiánok között, a 19. század elején a kontinens szabadságharcainak során is jelen volt, és persze számos szerelmi kalandban is volt (többnyire szenvedő) része. Élettörténete aztán különös módon ér véget: miután utolsó ismert állomáshelyén (egy – naná! – ferences kolostorban) élete némileg blaszfémikusra sikerült utolsó műalkotását megcsonkítják, a különös (egy idő után már csak állatokkal beszélgető) „Stephanus testvér” eltűnik cellájából, ahol csak egy szamárcsődört találnak a helyén. (Üdvözlet Apuleiusnak, Lukiánosznak és Franz Kafkának…)

A Csíkszeredában élő Ferenczes István életművét – bevallom férfiasan – inkább csak töredékesen ismertem eddig, de abban néhány vers olvasása után is egészen biztos voltam, hogy ezt a kötetét be kell szereznem. Némelyik darab (Börtönszerenád, Tíz rubái egy mór leányról) ugyanis annyira illett az akkori hangulatomhoz, hogy már-már sajnáltam, hogy nem én írtam őket. Nevezhetjük ezt komoly megérzésnek, de véletlen szerencsének is, hiszen ez a kötet sokkal többet adott nekem, mint aktuális lelkiállapotom hitelesnek érzett megfestését. (Az akkori hangulat régen elszállt, a verseskötet hatása viszont maradandó.)

A megszállókra*

Darabokra szaggattátok a hazámat,
Csigazabáló, gloire-ba nyekkent
Franczúzok, az égbolt is belesápadt,
Amint átgázoltatok a berkeken…

Rettentő gigászai a gonosznak,
Hitszegőbbek vagytok a cigánynál,
Fiaid nemcsak ölnek, rabolnak, lopnak –
Táncot járnak a siralomháznál.

Szabadság, egyenlőség, testvériség
Nevében ácsol igát a zsarnok,
Dicsőségünket arcátlan tépi szét
A szörnyeteg, átkot átokra mond,

Gaz homlokán glória, babérlevél,
Nemcsak gúzsba köt, meg is szégyenít,
Mint büdös kapcátokat, fújja a szél
Európa letiport népeit…

Szétosztottátok a rokonok között,
Csúffá tettétek hazám, franciák,
Torkunkba fojtottátok a nagy ködöt –
Átkunk rendezzen nektek orgiát.

La Paz, 1808

* Ezt a cantiga de maldiziert (ford.: átok-éneket) Jóseph Bonaparte trónra léptetésének hírére írám. Madrid megérte, hogy újból elfoglalták a franciák, s a diktátor öccsét tette meg spanyol királynak.

Az persze első olvasatra is gyanús volt, hogy egy, az Újvilágba szakadt hispán atyafi József Attilára és más magyar költőkre erősen emlékeztető sorokat ír, egyik verscímében használja az Ady által teremtett „kompország” kifejezést, és olykor egészen modern és véletlennek aligha nevezhető szóalkotásai („héja-gyász”, „Semmi ágon”, „Télikék”) vannak, de hát az átköltés műfajába éppen sok minden belefér. (Faludy is átírta, kiegészítette Villon sorait, sőt a Ballada a senki fiáról-nak nincs is eredetije.)

A kötet előszavát figyelmesen, illetve az egész könyvet végigolvasva természetesen lehull a lepel: valójában egy költői alteregó megteremtéséről van szó: „nem szuverén költészet az övé; inkább valamiféle bűbáj lengi át ezt a versvilágot. Az örökös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságáról. Végül is az elmúlásról – a szerelem sivatagáról, vágyakozásról, honvágyról és hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről-halálról. Úgy, hogy akár a kortársunk is lehetne.” – írja a „fordító”. Zazpi azonban nemcsak kortársunk lehetne, hanem az is: vágyaiban, kétségeiben, bizonytalanságaiban a modern ember gondolatai jelennek meg régi versformák és műfajok köntösébe bújtatva, s mindehhez társul a kisebbségben élő ember sajátos viszonya szülőföldjéhez, hazájához (a kettő nem feltétlenül ugyanaz!). S ha ehhez hozzávesszük, hogy a hátlapon olvasható szerzői közlés szerint „ama keserves december 5-e után” álmodta azt a költő, hogy nem tud magyarul se beszélni, se olvasni, se írni… S ezt követően jelent meg neki a „Zazpi nevű ibér, aki kioldozta rémálmai kalodájából”. Talán az sem véletlen, hogy teremtett főhőse éppen baszk származású; a baszkok nyelvükben, mentalitásukban éppúgy teljesen elütnek Hispánia más népeitől, mint a magyarok a Kárpát-medence többi lakóitól, vagy épp a székelyek a magyarok többségétől, és viszonyuk Spanyolországhoz alighanem éppen annyira ellentmondásos, mint az erdélyi magyaroké Romániához vagy az anyaországhoz. (Rokontalanul élnek, / Csak távoli barát, / Kelta, skót vagy székely / Koccint rájuk pohárt.”) Ha elolvassuk a Búcsú Spanyolországtól vagy Az anyaországról című kétrészes vers sorait, és hozzáképzeljük 2004 decemberét, akkor még úgy is szíven üt a csalódás fájdalma, ha tudjuk: ami akkor történt, nem rajtunk múlott. (Viszont amiről beszél, az a konkrét események ismerete nélkül is átérezhető: a hontalanná válás élménye nem egyetlen helyzethez és néphez kötött.)

Búcsú Spanyolországtól
(Versos de arte maior)

Kilöktél magadból Spanyolország,
mintha leprás vagy orgyilkos lennék,
hátat, ülepet fordítasz felénk,
s azt hiszed, hogy mi vagyunk a csonkák,
hogy teérted héthatáron túlról
csorog majd a nyálunk, könnyet fakaszt
a bánat, kéklő honvágy gyúr sarat
a pusztító, hosszú, hosszú útból…

Ég veled, mostohába hűlt honom,
Toledo, Madrid, Burgos, Cordoba
és Sierráknak hóba őszült orma,
elszivárog időd a négy folyón:

Ebro, Duero, Tajó, Guadalquivir,
mint sóhajok tűntök el, ott látom
az Alcantara hídján halálom,
a falra egy kéz ki tudja, mit ír…
Ég veled narancsliget, cipruság,
Granada s Malaga bársony bora,
tomboló szívem torreádora,
corridavér, eltáncolt ifjúság –
balra el, én most örökre megyek,
de viszem Cidet, Fernán Gonzálest,
Vegát, Calderont s a nagy Cervantest,
Don Juant, Góngorát – a lényeged!

Mindenen túl: ők lesznek a hazám!
Passzusod éget, akár az orbánc,
mert te nem voltál haza, csak ország,
ki elbuktál az utolsó csatán…

Sevilla, 1779. december

A költő egyrészt megteremt egy – kicsit töredékes, kicsit misztikus, de nagyjából áttekinthető – élettörténetet hősének, majd egy – ha nem is teljességet, de lezártságot sugárzó – életművet is hozzá, melyek darabjai „kronologikus” sorrendben követik egymást a kötetben. A versekhez az anyag gondozója lábjegyzeteket, megjegyzéseket fűz, s ezek csaknem ugyanolyan fontos részei a kötetnek, mint maguk a versek. Ebben a (fiktív) költői életműben szerves egységben jelenik meg a magyar népköltészet tisztasága, a magyar költészet évezredes hagyománya, a spanyol és latin-amerikai történelem, a világirodalom számtalan műfaja és versformája, és még az a sajátos íz is, amely a dél-amerikai irodalmat (Vargas Llosa, García Márquez, Amado vagy épp Borges munkáit) annyira minden mástól megkülönböztetővé teszi. Zazpi verseiben éppúgy találunk Bornemisza Péterre utaló sorokat és versformákat (Siralmas éneke), ahogy máshol Cervantes vagy épp Petőfi, Arany és József Attila köszön vissza, az egész egyben mégis hitelesnek tűnik. Épp ezért a kötet versei műfajok egész kavalkádját nyújtják: olvasunk benne madrigált, quinitilát, rubáit, eposztöredéket, gallego népköltéseket és románcokat, danse macabre-t, siralmas éneket, fájdalmas elégiát, gázelt (a mór-arab költészet jellegzetes versformája), költői leveleket, félszonetteket („Petrarcának a fele is elég!”), dzsungel-áriákat, négyfelvonásos opera librettóját (!), inka románcokat. A költő e műfajokat igazi magabiztossággal használja, de parodizálja is őket, hiszen időnként olyan szabadszájú, hogy az érzékeny lelkűek elpirulnak tőle. Máskor viszont a vallásos áhítat olyan mélységébe ereszkedik, mintha szerzője fájdalmai elől valóban az (egyébként elérhetetlen és ismeretlen) Istenhez fordult volna vigasztalásért.

A kötet darabjainak jó része a szerelmi költészet valamely műfajába sorolható. E versek visszatérő múzsája a Fekete Liliom, egy córdobai illetőségű hölgy, akit „Don Esteban” időnként istenít, máskor átkoz, akinek évek múltán és egy óceán távolából is szenved emlékétől és hiányától, pedig a sikamlós életű szenyóra legfeljebb időlegesen részesítette szerelmi gyönyörökben. A hozzá/ róla írt versek közt akad trubadúrok hízelgését idéző ének, anakreóni dal (Egy virágszálról), de olykor még a francia sanzonok finomsága is megjelenik bennük. Máskor viszont olyan közönséges módon átkozza szerelmét, hogy abból is csak az örök szenvedély indulatát érezzük. (Éppúgy „kegyetlenül szép” versek ezek, mint az Elbocsátó, szép üzenet.)

Siralmas éneke

Esteban Zazpi volt egykoron a nevem,
Nem retteg senki sem a sötét tengeren,
Engem a szerelem
Ölt meg törvényesen,
Ezért nincsen nevem a sötét tengeren…

Hontalanná lettem fekete tengeren,
Száműzött vagyok a háborgó vizeken,
Bánat a kenyerem,
Italom a könnyem,
Félholtan sinylődöm egy hajófeneken…

Kéket-zöldet látok viharos tengeren,
Napestig rókázom, döglődöm betegen,
Lázasan hidegen,
Már minden idegen,
Ott voltam boldog az ibér földeken

Toledóban szolgált, ott volt az ezredem,
Büszke egy népség volt a huszárezredem
Mikor kivonultunk
Napfénytől ragyogtunk,
Lábaink elébe omlott a szerelem.

Hozzám is vihar jött, eljött a szerelem,
Talán szédület volt, talán csak kegyelem
Hittem a csodában,
Hires Córdobában
A szőlőhegyekről tört rám a szerelem.

De egy hónap múltán továbbállt ezredem,
Az volt csak a pokol, a boldog gyötrelem,
Mi lehettem volna?
Rút szökött katona,
Hírhedtté így lettem, hogyha ez győzelem…

Árkon-bokron által loholtam utána,
Rohantam Santiago de Compostelába…
Kiderült: hiába
Bolyongtam utána
A haramiák kálváriás útjára…

Kerestem őt kolostorban, bordélyházban,
Itt is, ott is látták, meg mégsem találtam
Égi szenyórámat,
Bűnöm lett ő, bánat,
Bőrig rongyos lettem a hiába vágyban…

Utakat álltam és neveket cseréltem,
Álruhákban jártam, cigányul beszéltem,
Nyomomban kopókkal,
Kancsi poroszlókkal,
Brága erdeiben szép lassan kiégtem.

Elfogtak és vittek az ibéri lankán,
Mutogattak a várak szégyenpiacán,
Így jár, aki lányhoz
Hű, nem a királyhoz,
Láncok közt ismeri meg szép Kasztiliát!

Hiába szerettem, ezalatt a leányt
Elvitte egy grand, egy „roppant elefánt”,
Mert szűzben a céda
Él, mint tavi béka,
Nem árt, ha tudjátok ezt, cimborák, nem árt.

Akasztófára! – kiáltott rám az űgyész,
A szemeiben gyűlölet lángolt, tűzvész,
A bíró sem henyélt,
Örök száműzetést
Koppantott felém ó, felségárulásért!?

Utolsó szó jogán nem mondtam én sokat,
Talán csak a lelkemből fakadt egy sóhaj,
Szerettem, szerettem,
Csak ennyit rebegtem,
Érette loptam el a kincstári lovat.

Így lettem egy sorszám, ezért nincs már nevem,
Pusztulok, meghalok végtelen tengeren,
Segíts meg, Mária,
A kontinens fia
Vagyok, ott halnék én, nem itt a vizeken…

Hánytatnak a habok, ennél is jobban fáj:
Te leszel sohamár hazám, ibéri táj,
Az elevenbe vágsz
Rideg anyaország,
Te szerelemmel együtt pusztító hiány.

Hiába vár a megfoghatatlan új világ,
Belőlem immár csak az elmúlás kiált,
Mint őrült sirály,
Szít szívem rút viszályt,
Én csak a sakktáblán gyilkoltam a királyt…

Hol végzem sorsomat én édes Istenem,
Erdőn-e, mezőn-e, vagy kihalt reményben,
Talán a pokolban,
Talán fönt a Holdban,
Vagy lent a mély sárban, vagy a fellegekben…

Atlanti-óceán, 1780

A kötet lezárása a Gozorú című „fél-mesterszonett-koszorú”, amely nemcsak igazi formai bravúr, hanem mintegy összegzése Zazpi életművének, aki sorsában megnyugodva várja a halált. („Fölösleges minden ami történt. / Éltemhez méltón rendezd elestem. / Mint porszemen tedd rajtam a törvényt.”)

Lehetne arról is értekezni, miként játszik a szerző rímképletekkel, versformákkal, ritmusokkal, de ezt inkább meghagyom azoknak, akik valóban értenek hozzá. Egy valami biztos: ez a kis kötet egyetlen percig sem unalmas; darabjai pedig önálló költeményekként éppúgy megállják a helyüket, mint a nagy egész koncepció alkotórészeként. Furcsa lesz a hasonlat, de annak idején a Queensrÿche zenekar Operation: Mindcrime című konceptlemezénél (szerintem minden idők egyik legnagyobb rockzenei albuma) éreztem valami hasonlót: az anyag dalai önállóan is ütnek, de az összefüggő történet részeként jelentésük tágul, és újrahallgatásra ingerelnek. És valahogy ilyen ez a kötet is: most, hogy az ismertető okán újra elővettem, olyan utalásait, finomságait is észrevettem, amelyek fölött a korábbi olvasások során átsiklott a figyelmem. A kötet érzelmi skálája is roppant széles; szinte mindazt tartalmazza, amit az élet gyönyöreit és poklát megjárt, tapasztalt ember átélhetett. Egymás mellett jelentkezik a szent és a profán, a csúfoló és a magasztaló, a cinikus és az elmélkedő, az áhítatos és a vulgáris – mindaz, ami emberi lényünkben egyaránt jelen van.

Nagy játék (szerepjáték) tehát ez a kötet, de a játék akkor az igazi, ha komolyan vesszük. Mert az nem kérdéses, hogy Ferenczes játszik a formákkal, a műfajokkal, a történelemmel, és nem utolsósorban igazi intellektuális játékot játszik olvasóival. De ehhez a játékhoz olyan fokra kellett fejlesztenie költői mesterségét, amelyre sokan soha nem fognak eljutni. A játék mögött ugyanis ott van egy nagyon sokrétegű, mély mondanivaló, amely nemcsak (valós és fiktív) szerzőjéről árul el sokat, de a költészet lényegéről, sőt saját magunkról is. Egy adott kor összefüggéseibe ágyazva is fontos dolgokat mond el, de abból kiragadva is élvezetes. Mestermunka, amelyet csak a legnagyobbakhoz tudok mérni.


Ferenczes István: Zazpi, Kortárs Kiadó, Budapest, 2010


Ferenczes István 1945. január 1-én született Csíkpálfalván. Biológiát végzett Kolozsváron. Tanított, majd újságíróként dolgozott a Hargita című lapnál, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították. 1979-től a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója. 1997-ben megalapítja a Székelyföld kulturális folyóiratot. 2001-ben József Attila-díjat, 2005-ben Balassi Bálint-emlékkardot, 2012-ben Arany János-díjat kapott, a Látó irodalmi lap nívódíját már 1993-ban megkapta, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2004-ben Spectator-díjjal jutalmazta.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

Shakespeare foghatja fejét a leleplezett Hamlettől

Szóval azért ajánlom Neked ezt a regényt (manapság ez sokkal divatosabb műfaj, mint a Te idődben volt), mert kíváncsi volnék rá, mit szólsz ahhoz, mit művelt legklasszikusabb ősvilági tragédiáddal ez a John Updike; azt mondod-e, hogy meggyalázta a művedet, vagy éppen sajátos előtörténet megírásával újraértelmezte azt.

5 hamlet 1920

From: maniac13@freemail.hu

To: willthebard@avonmail.uk

Kedves Bill!

Már elnézést, hogy ilyen bizalmaskodva szólítalak meg, de annyi művedet olvastam, és annyi darabodat láttam már mindenféle színházban, hogy úgyszólván bizalmas viszony alakult ki köztünk. Ezért is küldök egy kis ajándékot, hiszen Te is annyi szép pillanatot szereztél már nekem. Ugyanakkor lehet, hogy nem veszed jónéven, hogy a szerző, akit ajánlok, az Újvilágból származik. janos Distance.Over_.Time_.COVER_.3000x3000Ti még a 16-17. században aligha gondoltátok, hogy darabjaidat nemcsak a Globe deszkáin, hanem a glóbusz másik részének színpadain is játszani fogják, és az Újvilágban – főleg angliai kivándorlók atyáskodása mellett – egy hatalmas ország is létrejön, ahol egy idő után a kalandorok, szerencselovagok és vallási menekültek utódai között kiváló írók és költők is teremnek. Igaz, ők már nem csak az általatok ismert úri közönséget célozzák meg ott Amerikában – ahogy mi hívjuk a területet –, meg aztán ma már az irodalom is sokkal többet elbír, így aztán lehet, hogy Te az ő nyelvezetét kissé közönségesnek, angolságát kicsit igénytelennek fogod tartani. Én viszont művedet legelőször Arany János fordításában olvastam, s az ő nyelve is elég távol esik attól, amit mi beszélünk, így ennek a hírhedt amerikainak a modern beszéde egy cseppet sem zavart. Szóval azért ajánlom Neked ezt a regényt (manapság ez sokkal divatosabb műfaj, mint a Te idődben volt), mert kíváncsi volnék rá, mit szólsz ahhoz, mit művelt legklasszikusabb ősvilági tragédiáddal ez a John Updike; azt mondod-e, hogy meggyalázta a művedet, vagy éppen sajátos előtörténet megírásával újraértelmezte azt. Mondjuk azt tudnod kell, hogy a Hamletedet már nem egészen úgy játsszák, ahogy annakidején; és a színpadi adaptációk mellett számos mozgóképes változat (film, ezt most meg sem próbálom elmagyarázni), és egy ilyen, bizonyos Kenneth Branagh (na, ő viszont igazi angol!) rendezése inspirálta a szerzőt műve megírására.

shakespeare
William Shakespeare (1564–1616)

Szóval ez az Updike – aki amúgy inkább a mai világban játszódó, erősen szabadszájú, de nagyszerű regényeket szokott írni – arra vállalkozott, hogy megírja a Hamlet előtörténetét. De nem ám csak úgy hasraütésszerűen, hanem úgy, hogy ő is elolvasta azokat a forrásokat (Saxo Grammaticus Dán krónikáját és Belleforest Történelmi tragédiáit), amelyeket minden bizonnyal Te is forgattál, mielőtt nekiálltál volna művednek. (Az „ős-Hamletet” azonban nem tudta használni, mert ez mára sajnos elveszett.) Viszont – hogy egy kicsit kritizáljalak is – Updike sokkal figyelmesebben olvasta ezeket a műveket, és jobban ragaszkodott a szereplők eredeti nevéhez, amelyeket Te önkényes módon modernizáltál vagy klasszicizáltál. (Így nála Claudius Feng, Gertrud Gerutha, az öreg Hamlet Horwendil, az ifjabbik meg Amneth néven szerepel. És amikor ő maga is vált a felhasznált források anyagai között, a névhasználat is változik.)

Az ő története épp ott ér véget, ahol a Te darabod kezdődik, így aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy egyáltalán nem nyúlt hozzá a szövegedhez, ám ha valaki e könyv után olvassa el a Hamletet, egész másképp néz a szereplőkre. Nála ugyanis azok az igazán szerethető szereplők, akik darabod legtöbb interpretációjában igencsak rossz színben tűnnek fel.

(SPOILER) Rorik dán király lánya, Gerutha csodálatos szépségű hercegnő, akit 16 évesen politikai érdekből feleségül kényszerítenek Jütland önelégült, durva társkormányzójához, Horwendilhez. (Ennek öccse, Feng éppen a fejlettebb világban pallérozza az elméjét.) Bár a lány semmi vonzalmat nem érez a kiszemelt férj iránt, aláveti magát az atyai akaratnak, holott a házasság eleve rossz előjelekkel indul. A különféle szerelmi kalandokban eddig is jártas Horwendil a nászéjszakán egyszerűen elalszik ahelyett, hogy boldoggá tenné hitvesét, akivel később épp olyan durva, mint alattvalóival. A házasságból hamarosan fiú születik, ám a kis Amneth kezdettől fogva problémás gyerek: az anyatej savanyú neki, állandóan beteg és ideges, mindenkivel vitát provokál, mindenből viccet csinál, egyedül az udvar züllött bolondja, Yorik társaságában érzi jól magát. Egyébként pedig mindenben tapintatlan, erőszakos jütt apjára emlékeztet, aki időközben Dánia trónját is örökölte elhunyt apósától. Anyjától hamar elhidegül, mert Gerutha próbálná szeretni fiát, de semmi viszonzást nem kap érte. Az asszony további gyermekeket is szeretne, de férje szinte figyelemre sem méltatja, fia pedig mindenben bálványozott apjára kíván hasonlítani. Horwendil betegesen hatalomvágyó, kegyetlen önkényuralkodó, aki kizárólag az erőszak nyelvén ért, akár politikáról, akár családról van szó; azt hiszi, neki minden jár, felelőtlen politizálásával országának is ellenségeket szerez.

(SPOILER) A történetnek Feng hazatérése ad új fordulatot. A Német-Római Birodalomban modern kultúrát magába szívó herceg szöges ellentéte bátyjának: jóképű, ápolt férfi, kifinomult beszédstílussal. Újonnan megismert sógornője benne látja azt a férfit, akire mindig is vágyott; a 35 éves férfi remek történetmesélő, és Geruthát végig is hallgatja, amire férje soha nem volt képes. Kettejük között valódi szerelem szövődik, amely elől a bátyjához mindvégig lojális Feng igyekszik elmenekülni, és egy időre újra elhagyja Dániát. Közben a nyughatatlan Amnethet is Wittenbergbe küldik, hátha ott ragad rá valami tudás és megkomolyodik.

(SPOILER) Amikor azonban Feng újból visszatér, a végzet elől nincs menekvés. A mindvégig kétkulacsos főkamarás Corambis (akit Te Poloniusnak neveztél át) közreműködésével titkos találka szerveződik Gerutha és Feng között, és az addig plátói szerelem beteljesedik. Horwendil azonban hamar értesül a viszonyról, és kíméletlenül kész volna leszámolni öccsével is, aki mintegy életét mentve összeesküvést tervez Corambisszal a király meggyilkolására. A merényletet sikerül természetes halálnak beállítani, s a koronát közkívánatra öröklő Feng-Claudiusnak az özvegy királyné – aki mit sem tud a gyilkosságról – örömmel nyújtja a kezét. Az új király bízik abban, hogy helyreállítja a rendet Dániában; békét kötne az ellenségekkel, jóvátenné zsarnok elődje túlkapásait, és felesége kedvéért Amnethet is hazahívja Elsinore-ba (Helsingörbe), remélve, hogy a családi béke is helyreáll. Gerutha ugyan rosszat sejt, de Claudius meggyőzi, hogy a sok nehéz év után minden jóra fordul, és helyreáll a családi béke… (SPOILER VÉGE)

updike
John Updike (1932–2009)

Bevallom, amióta ezt a regényt elolvastam, tragédiádat nem tudom ugyanazzal a szemmel nézni. Lehet, hogy Hamlet nem is a világ rendjét helyreállítani akaró, filozofikus alkatú hős, hanem eleve egy zavart lelkű, apjához hasonlóan senkire tekintettel nem lévő, hatalomvágyó ficsúr? (Ha végiggondoljuk, ki mindenkit taszított ártatlanul a halálba drámádban, talán nem is annyira ördögtől való a feltételezés.) Lehet, hogy Claudius nem is az a „vérnősző barom”, akinek Hamlet látni véli, hanem az a személy, aki az idoneitás elve alapján sokkal inkább méltó lenne Dánia europizálására, mint barbár lelkületű bátyja? (Elvégre idősb Hamlet uralmát leginkább csak fia látta aranykornak.) Lehet, hogy Gertrúd nem is gyenge akaratú, anyai érzelmeit háttérbe szorító, gyilkosságban bűnrészes nő, hanem egy boldogtalan, érzelmek nélküli házasságba taszított, jobb sorsra érdemes, romantikus asszony, akinek nemcsak férje, de – pszichésen mindenképp terhelt – fia elviselése is komoly tehertételt jelent? (Sok szeretetet és együttérzést éppen Nálad sem kap tőle, tiszteletről nem is beszélve, asszonyi gyarlóságát Hamlet meg sem próbálja megérteni.) Lehet, hogy az itt csak rövid időre feltűnő Ophelia sem több egy csinos, de együgyű lánykánál? (Mitől is lenne nagy jellem, amikor apja is kisszerű, pénzéhes konspirátor?) És sorolhatnám a kérdéseimet, de sajnos nem fogsz rá válaszolni.

Lehet, hogy Te úgy érzed, ez a csibész amerikai meggyalázta vagy jobb esetben teljesen félreértette művedet, én viszont azt hiszem, hogy új értelmet adott neki. Ha így nézzük, ez valahol a Te műved dicsérete is, hiszen több száz év után is izgatta az írót, mi is állt az elbeszélt események hátterében, és igyekezett a kulturális-történeti háttérnek is alaposan utánajárni. És mindezen kívül olyan izgalmas módon ötvözte a régi és a modern nyelvet, a hagyományos és a 20. századi gondolkodásmódot, ahogy Te tehetted a magad idejében. Ahogy talán Te is úgy érezted, hogy nem ismer el eléggé a világ, úgy ez az Updike se lett soha Nobel-díjas (manapság ez az írók legnagyobb elismerése a világon), szókimondó, nem éppen polkorrekt stílusa egyeseket éppúgy taszított, mint a Te némely darabod mondanivalója, így azt hiszem, megérted, miért szeretném, ha megismernéd a művét. Ha végigolvastad, egy sör (ale) mellett a vitás részeket beszéljétek meg egymással az égi irodalmi kávéházban, ahol immár – legalábbis szerintem – mindketten méltó helyen vagytok.

janos updike

 

John Updike: Gertrud és Claudius. New York, 2000. Magyarul: Európa Kiadó, 2000. Fordította: Molnár Katalin.

 


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

 

Királyok, hódítók, szándékos anakronizmusok

(Julian Rathbone: Az utolsó angol király)

Nekem való történelmi regényt nem könnyű írni, pedig tényleg nagyon szeretem a műfajt. Nincs rosszabb ugyanis annál, amikor egy könyvet olvasva az adott korszak ismerőjeként bosszankodsz, hogy ez nem történhetett így, hogy a szöveg tele van tárgyi tévedésekkel, mérgesítő anakronizmusokkal. Viszont legalább ennyire rossz megélni, amikor egy könyv láthatóan hatalmas tudás- és tényanyagot rejt magában, törekszik is a történelmi hitelességre, csak éppen mint olvasmányélmény vagy mint regény nyújt nagyon keveset, vagy éppen semmi örökérvényű tanulságot nem találok benne. (Például ez a bajom Bán Mór Hunyadi-regényfolyamával is, amelyben kétségkívül óriási kutatómunka van, de azokat a valódi irodalmi értékéket nem látom benne, amelyek miatt évtizedek múlva is olvashatnák majd.)

bayeux1

(A képen a regényben feldolgozott eseményeket ábrázoló ezeréves bayeux-i faliszőnyeg egy részlete látható)

A brit Julian Rathbone (1935–2008) könyvének előszavában egyebek mellett az alábbiakat olvashatjuk: „Az anakronizmusok két típusa az írói szándék megnyilvánulásának tekinthető. Az utolsó angol király […] a mai nyelv terméke. […] Ennek egyik jól érzékelhető megnyilvánulása a királyokhoz és főurakhoz nem illő […], időnként durva beszédmodor. Biztos vagyok benne, hogy az angolszász nemesek ugyanolyan könnyedséggel használták az ún. töltelékszavakat, mint késői utódaik, sőt mint tudjuk […], elég durvák, mi több közönségesek voltak. […] Mindennek tükrében abszurditás lenne megtagadni jó öreg uralkodóinktól és udvaroncaiktól az egyébként valóban durvának számító baszni és szar szavakat, illetve a belőlük alkotott, valószínűleg évszázadok óta használt szókapcsolatokat. […]

A szereplők, sőt még a narrátor is, időnként olyan idézeteket vagy idézetszerű megjegyzéseket engednek meg maguknak, amelyek saját koruknál jóval később élő személyeknek tulajdoníthatók. […] Biztosan lesznek, akik irritálónak találják majd ezt a jelenséget, engem azonban […] szórakoztat, és remélem, így lesznek ezzel mások is.”

Én biztosan e „mások” közé tartozom, mert amikor például Hódító Vilmos Napóleon – az itáliai hadjárat előtt elmondott – szavait szabadon idézve buzdítja harcosait a csatára, akkor abban az is megmutatkozik, mennyire hasonló helyzeteket produkálhat a történelem, és különböző korokban élő szereplők között mennyi hasonló személyiségjegy figyelhető meg. Ugyanígy nem zavaró az olykor valóban közönséges beszédmód sem, amelybe a szerző a mai britek beszédmódjának finom kritikáját is beleszőtte.

Az utolsó angol király (1997) az igen termékeny regényíró viszonylag késői munkái közé tartozik. Sajnálatos, hogy életművének csak aránylag kis része olvasható magyarul is, pedig a mély történelmi ismeretek és a sajátos humor ötvözete más művekben is megjelenik. A könyv az angol történelem egyik meghatározó eseménye, az 1066-os hastingsi csata idejébe repíti vissza az olvasót. Ez volt az az ütközet, amely lehetővé tette a normann hódítást, amely Anglia történelmét teljesen új pályára tette. Ebben a csatában esett el II. Harold, az „utolsó angol király” (az utána jövő uralkodók mind normann, francia vagy német eredetűek voltak), ami megnyitotta az utat a „normann fattyú”, Hódító Vilmos királysága előtt.

A könyv főszereplője egyrészt Harold Godwinson, akinek végigkísérhetjük családja felemelkedését udvaroncból a fél országot uraló hatalom, majd a tiszavirág-életű királyság megszerzéséig; másrészt hű testőre, Walt, aki urával ellentétben túlélte az ütközetet, s akinek szemével a megelőző évek eseményeit és a következményeket szemlélhetjük. Elbeszéléséből pedig kiderül, hogy semmi sem egészen úgy volt, ahogy azt a történelemkönyvekből ismerjük – hiszen a krónikákat a maguk szája íze szerint mindenkori győztesek ír(at)ják. Walt interpretációjában így nem meglepő, hogy Anglia új ura, Vilmos nem dicsőséges hódító, hanem – törvénytelen származásából adódóan – állandó kisebbségi komplexusait legyőzni kívánó, felfuvalkodott hólyag, aki gátlástalanságban és kegyetlenségben vetekszik a modern kor diktátoraival. Az előző király, Hitvalló Edward visszavonultsága mögött sem a buzgó vallásosság, hanem politikai érdekből elfojtott homoszexuális hajlam húzódik meg, és azt is megtudjuk, hogy a sorsdöntő csata (minden vonatkozó krónika szerinti) első áldozata, a normann bárd Taillefer valójában túlélte a vérontást, miután megrendezte saját halálát. Az események hátterében pedig olyan mérvű intrika, hatalmi harc, képmutatás és főképp hatalomvágy húzódik meg, hogy azt hihetnénk, a saját korunkban járunk. Meglehet, Rathbone megfoszt bennünket néhány illúziótól a középkori erényekkel kapcsolatban, viszont megerősít abban, hogy az emberi természet nem sokat változott az évszázadok alatt. Az ismert történelmi alakok ugyanis érinthetetlen ikonokból reális, hús-vér figurákká változnak az elbeszélésben, akiket éppúgy szenvedélyek, előítéletek, ösztönök, máskor viszont nagyon is rideg számítások hajtanak, mint a modern kor emberét. Harold király ebben az értelmezésben a körülmények áldozata; egy ütközetben dicsőségesen megvédi a trónját az egyik trónkövetelő, a norvég Keménykezű Harald ellen, amikor feltűnik a másik… Hódító Vilmos ugyan hasra esik az angliai partralépés után, utóbb több szerencsés fordulatnak köszönhetően mégis ölébe hullik a hatalom és a dicsőség.

A könyv fő cselekménye alig két-három év történéseit veszi számba, ám a rálátás ennél sokkal nagyobb. Nagy erénye, hogy úgy „nyúl bele” a történelmi tényanyagba, úgy formálja hőseit a saját elképzelése szerint, hogy csak épp annyira rugaszkodik el a történelmi valóságtól, hogy minden változtatás hihető legyen. Elbeszélésmódjának sajátossága még, hogy a regény legelső elbeszélő mozzanata az, ami időben a legkésőbb történt, s így a könyv befejezésének kissé reménykedő hangulatát is értelmetlenné teszi. Mert a „nagyok” története mellett kibontakozik a könyvben a csatát testi-lelki sérülésekkel végül túlélő Walt élettörténete is. „Bűnét”, hogy nem tudta megvédeni ura életét, egy szentföldi zarándoklattal szeretné megváltani (e zarándoklat során meséli el útitársainak Hastings és előzményei történetét), de aztán – már a legelején – kiderül, hogy a tragédiák sora Hastingsnél nem ért véget. A történelmet ismerő olvasó ugyanis nem szurkolhat a valamivel szimpatikusabbnak ábrázolt angolszászok győzelméért (hiszen tudja, hogy Anglia a normannok kezére került), legfeljebb azért, hogy hőse elérje a megnyugvást, de a könyv e téren sem sok jót sejtet.

A könyv nyelvezete valóban nagyon modern, a mai élőbeszédet szemlélteti, és ezen a téren nem is törekszik a korhűségre. Hogy hősei helyenként Shakespeare-t, máskor klasszikus filozófusokat idéznek, azt igazából csak a vájtfülűek veszik észre, ugyanis a szerző olyan jól elrejtette ezeket, hogy sokszor csak második-harmadik olvasásra tűnik fel, hogy mintha ezeket a mondatokat már olvastuk volna valahol… Nem zavaró az sem, hogy a szereplők vagy épp a narrátor olyan tudományok (pl. pszichológia) szakkifejezéseit használják, amelyek a cselekmény idejében még nem is léteztek; mégpedig azért, mert mindvégig érezhető a szándékosság. Rathbone ugyanis játszik az olvasójával: vajon észreveszed-e, hogy az orrodnál fogva vezetlek, hogy finoman (vagy nem is olyan finoman) utalgatok valamire, hogy rájössz-e, hogy középkori keretek között modern gondolatokat akarok közvetíteni? Amitől ez már-már zseniálissá válik, az, hogy a könyv éppúgy olvasható és izgalmas lehet a történelmi eseményeket egyáltalán nem ismerő olvasó, ahogy a korszak történeti szakirodalmát kívülről fújó szakember számára is – az egyik rengeteg ismerettel gazdagodik egy különös korszakról, a másik sokadszor szembesül azzal, hogy a történetírás gyakran interpretációk harca, nem pedig a „valóság” megragadása.

Julian Rathbone minden általam ismert könyve melegen ajánlott a történelmi regények és a sajátos brit humor rajongóinak, a szerző más korok eseményeit is hasonló módon „értelmezte át” saját ízlése szerint, és miközben megemlékezik a nemzet nagy eseményeiről, maró kritikát is mond róluk. Fogalmam sincs, hogy maguk az angolok hogyan fogadták műveit, én abban biztos vagyok, hogy azokat is el szeretném olvasni, amelyeket eddig nem fordítottak le.

rathboneborito

 

 

 

Olvass bele: Az utolsó angol király

 


Julian Rathbone: Az utolsó angol király, Alexandra Kiadó, Pécs, 2005 (ford.: H. Prikler Renáta). Az eredeti mű The Last English King címen, 1997-ben jelent meg.

Egyetemi tanulmányai után Julian Rathbone három évig angolt tanított Törökországban. Ezek az évek inspirálták első regényeit, amelyeket a hatvanas években írt, amikor már Angliában, szintén tanárként dolgozott. 1973-ban hagyott fel a tanítással, hogy írással foglalkozzon. Eredetileg színész vagy képzőművész szeretett volna lenni.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

Történelmi krimi a Bácskából*

Be kell vallanom, hogy elég sokáig nem tudtam mit kezdeni a krimi műfajával, Agatha Christie-t vagy épp Conan-Doyle-t igencsak sematikusnak láttam (és látom ma is), főszereplő figuráikból és elbeszélt történeteikből hiányzott az életszerűség, a szórakozáson és a logikai játékon túl pedig sose éreztem azt, hogy kaptam is valamit a könyvektől.

konyvek.JPG

Mindez a „középkori Sherlock Holmes-történettel”, A rózsa nevével kezdett megváltozni. (Bár Umberto Eco könyve sokkal több mint bűnügyi történet, ha annak konvencióit be is tartja.) Aztán nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt találkoztam a skandináv krimik néhány képviselőjével, és főképp a svéd Henning Mankellt olvasva jöttem rá, hogy ezt a műfajt is lehet (közel) szépirodalmi szinten művelni. Az ő visszatérő főhőse, Kurt Wallander felügyelő ugyanis közel sem hibátlan jellem, akinek magánélete nincs is, hanem olyan szereplő, aki maga is reagál kora kihívásaira, küzd saját démonaival, és ha mindegyik hozzá kapcsolódó regényt elolvassuk (összesen 12 ilyen van), akkor az ő lelki fejlődésének, majd leépülésének is szemtanúi lehetünk. (Magyar nyelvterületen inkább a Kenneth Branagh-féle megfilmesítések révén ismert az alak.) Annak pedig most külön lehet örülni, hogy ennek a vonalnak magyar követője is akadt, bár ami Mankell számára fő csapásirány volt, az – valószínűleg – az itt tárgyalandó író számára csak kirándulás egy új területre.

A vajdasági Doroszlóról származó Hász Róbert ugyan nem tartozik a legismertebb magyar írók közé, mégis nemzedéke egyik legjobb tollú elbeszélője. Az 1991 óta Szegeden élő és ott a Tiszatáj folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó szerző neve persze nem ismeretlen az irodalomban jártasabbak számára, az igazi hírnév mégsem kapta szárnyra, pedig igazán méltó volna erre. Jómagam A künde című történelmi regénye (2006) révén ismertem meg a nevét, és azóta talán valamennyi megjelent munkáját elolvastam. Ami azért is érdekes, mert szinte ahány mű, annyiféle műfajt próbált ki, és mindegyiket élvezetesen tette. Írt a mágikus realizmussal kacérkodó kisregényt (Végvár), utaztató filozofikus-művelődéstörténeti regényt (A Vénusz vonulása), ironikus-keserű antiutópiát (Ígéretföld), sajátos családregényt (Júliával az út) és több novelláskötetet is. Számomra mindegyik a letehetetlen olvasmány kategóriába tartozott, ám legújabb műve elsősorban azért is érdekes lehet, mert ennek középpontjában a szerző által is jól ismert szülőföld (a bácskai régió) környezete áll, a regény fő cselekménye Zomborban játszódik.

A Bácska (az egykori Bács-Bodrog vármegye) a történelmi Magyarország egy igencsak sajátos régiója volt, amely a 18. század, a török hódoltságot követő újratelepítés után multietnikus jelleget mutatott. A területen őshonos és újratelepített magyarok mellett éltek szerbek (rácok), horvátok (sokácok), bunyevácok (vitatott hovatartozású, részben elmagyarosodott katolikus délszláv népcsoport), majd németek (svábok), sőt kisebb számban ruszinok és szlovákok is. E népcsoportok együttélése és egymásra hatása sajátos kultúrát hozott létre annak ellenére is, hogy köztük aránylag ritka volt a keveredés. Az arany vagy kincses Bácska a 19. századra az ország egyik legfontosabb gabonatermelő vidékének számított, de az agrárium más területein (szőlőművelés), továbbá a dunai kereskedelemben is kiemelkedő jelentőségűnek. 1920 után a terület legnagyobb része a délszláv államhoz került; ma északi sávja Magyarország, legnagyobb része Szerbia, egy egészen kis része pedig Horvátország része. Bár még ma is több nemzetiség lakja, régi sokszínűsége megkopott: a németeket 1944 után elüldözték (illetve kiirtották), a magyarok száma elvándorlás és asszimiláció révén is folyamatosan csökken, és minthogy a délszláv háborúk csaknem teljesen kimerítették az ország gazdaságát, sokat vesztett egykori szépségéből.

A ma nagyjából 50 ezer, többségében szerb lakosú Zombor (Újvidék és Szabadka után) a szerbiai Bácska harmadik legnagyobb települése, a Monarchiában 1918-ig itt volt a vármegye székhelye is. A középkorban még Coborszentmihálynak nevezett városban az előző századfordulón nagyjából fele-fele arányban éltek magyarok és szerbek, de kisebb számban a régió más etnikumait és vallási közösségeit is meg lehetett találni. Így a székhely magában hordozta a régió sokszínűségét, míg a környék települései között voltak homogén és több nemzetiség által lakott falvak is. Zombor vagy Szabadka piacán így aztán igazi nyelvi kavalkád uralkodott, bár abban az időben az árusok öltözék alapján pontosan tudták, kit milyen nyelven lehet megszólítani. Az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka (1867–1918) és általában a 19. század a régió virágkora volt, hiszen ekkor vált veszélyeztetett peremvidékből a kialakuló kapitalista gazdaság egyik fontos központjává, amelynek következtében a Bácskában gazdag polgári réteg alakult ki, de még a helyi parasztok életszínvonala is jelentősen emelkedett az agrárkonjunktúra idején.

Az ebben a környezetben játszódó mű a manapság egyfajta divattá fejlődött történelmi krimi műfajába sorolható, amelynek legismertebb magyarországi képviselői pl. Fábián Janka vagy éppen Kondor Vilmos. A kötet cselekményszövése, jellemábrázolásai azonban nemcsak ezekkel a hazai pályatársakkal, hanem a skandináv irányzat legnagyobbjaival (Henning Mankell, Stieg Larsson) is rokonítják, miközben azt is mindvégig érezzük, hogy egy jól képzett szépíró munkájával van dolgunk, aki a végére – anélkül, hogy a poént lelőnénk – még egyfajta oidipuszi fordulatot is belecsempészett munkájába.

Ez a regény azonban azoknak is kellemes perceket szerezhet, akik a krimi műfaját nem becsülik igazán sokra. A könyv ugyanis egészen izgalmas képet fest az előző századelő Zomborjáról és Bácskájáról, és e tekintetben is hitelesnek látszik. (A cselekmény 1902-ben játszódik.) Bár a mű középpontjába kerülő rejtélyes sorozatgyilkosság és a címszereplő Fábián Marcell rendőrnyomozó teljes egészében az alkotói fantázia szüleménye, az a miliő, amelyben mindez lejátszódik, akár ilyen is lehetett. Azt nyilván nem állíthatjuk, hogy bizton ilyen is volt, de az látszik, hogy a környezetrajz megteremtése érdekében az író komoly kutatómunkát végzett a helyi sajtóban és a várostörténetben, így ábrázolását még ott sem érezzük anakronisztikusnak, ahol egyébként az. (A regényben már fontos szerepet kapó katolikus templom például valójában később épült meg.) De azok a helyszínek, ahol a szereplők hétköznapjai zajlanak, a Megyeháza, a Polgári Kaszinó, a szerb olvasókör (Csitaonica), a Fehér Hajó vendéglő, a park stb. egytől egyik fontos részei voltak a századfordulón a településnek. Egyes szereplők, vagy legalábbis családjaik (Falcione, Bitterman, Baloghy) ugyancsak létező személyiségei voltak a „boldog békeidők” Zomborjának, és a szerző még a ma már inkább írói munkássága révén ismert Gozsdu Eleket is belecsempészte a regénybe. (Gozsdu megyei főügyészként ebben az időben csakugyan a városban dolgozott. Hogy feleségének volt-e afférja a regényben ábrázolt módon egy helyi hírességgel, azt nem tudni.) Egy – látszólag – jelentéktelen mellékszál erejéig megjelenik a szerző akkor még többségében svábok lakta szülőfaluja, Doroszló is, így a Bácska egy másik arcára is vetül némi fény. Utal a szerző a régió multietnikus vonásaira is; a szereplők között a magyarok mellett megjelennek szerbek és németek is, akiknek eltérő mentalitását, külső megjelenését is jól jellemzi. Elhangzik a könyvben néhány szerb és német mondat is, de a megértéshez nincs szükség e nyelvek magas szintű ismeretére. (Abban az időben valamilyen szinten csaknem mindenki értette a másik nyelvét.) Bár akadnak köztük nemzetiségi ellentétek, a másik iránti előítéletek, ezek itt nem tűnnek áthidalhatatlannak, a különféle nációk együttélése a regényben természetesnek tűnik. A Monarchiába éppen 1867-ben beleszülető főszereplő, de még szerb felettese számára is ekkor még teljességgel elképzelhetetlennek tűnik, hogy a soknemzetiségű államalakulat valaha is felbomolhat, annyira a 19. századi keretek között gondolkodnak. Pedig bő évtized múlva ez a kincses Bácska a Monarchiával együtt szétszakad, és maga Zombor is megyeszékhelyből harmadrangú várossá válik a tízszeresére nőtt nagyszerb „nemzetállamban”.

Ám épp az a regény nagy erénye, hogy nem kell sem zomborinak, sem bácskainak lenni ahhoz, hogy az egyébként a krimik legszebb hagyományai szerint vezetett cselekményt élvezhessük; a környezetrajz nem célja, hanem csak háttere az elbeszélésnek. De nemcsak maguk a helyszínek, hanem a jellemző cselekvés- és viselkedésformák is megidézik a századelő hangulatát, ám anélkül, hogy mindez idejétmúltnak hatna. (A „megidézés” szónak itt azonban a szó szoros értemében is lesz jelentősége, hiszen a kordivathoz hozzátartoztak a spiritiszta szeánszok is, amellyel a könyvben is találkozunk, de az író olyan okosan építette be a leírást, hogy az olvasó a regényt végigolvasva sem tudja eldönteni, hogy az ott elhangzottak adtak-e kulcsot a bűntények felgöngyölítéséhez vagy csak afféle babonás humbug szemtanúi voltunk.) Persze a regény egyes motívumait – pl. a csendőrparancsnok homoszexuális vonzalmait – aligha lehetett volna ilyen nyíltsággal megírni a cselekmény idejében, így aztán nagyon is 21. századi prózával van dolgunk. Fábián Marcell sem Poirot vagy épp a színtelen, szagtalan (és érzelem nélküli cinikus) Sherlock Holmes rokona, hanem inkább a skandináv krimik esendő, a saját származásukat, életük értelmét is kutató hőseié, Lisbeth Salanderé vagy Kurt Wallanderé, akik az esetek felgöngyölítése mellett saját hétköznapi problémáikkal is küzdenek, és semmiféle erkölcsi felsőbbrendűséget nem sugallnak.

Mégis minden megvan ebben a könyvben, ami krimirajongók számára vonzó lehet: váratlan fordulatok, az olvasó orránál fogva vezetése, egyre szaporodó információk. Ráadásul a főhős a cselekmény tizenhárom napja során nemcsak a város elitjét megtizedelő, kezdetben öngyilkosságnak látszó bűnténysorozat tettesét, hanem saját rejtélyes származásának megfejtését is kutatja. A későbbi nyomozó ugyanis talált gyerekként az apácáknál nőtt fel, és tőlük, valamint egy már rég elhunyt paptól kapta legfőbb indíttatásait, ám hiába a tehetség, mégsem lelkész, hanem az újonnan létrehozott rendőrség nyomozója lesz belőle, aki az akkor még kétkedéssel kezelt új módszerek (pl. ujjlenyomat-vizsgálat) révén igyekszik felderíteni a bűntényeket. S ahogy az már a jobb krimikben lenni szokott, amikor azt hisszük, sikerült megtalálni a megoldást, kiderül: semmi sem úgy van, ahogy addig sejtettük, és olyan szálak is összekapcsolódnak egymással, amelyekről aligha gondoltuk volna. A legvégén sok fordulat után mindkét rejtély megoldása a nyomozó ölébe hullik, bár kis híján az életével fizet érte.

Egy szó mint száz: Hász Róbert egy olyan műfajban sem vallott szégyent, amely sokak szerint inkább specialisták terepe. Korábbi könyveihez képest talán ezért is kevesebb a filozofikus eszmefuttatás, így a munkásságával még csak most ismerkedők számára kiváló beavatás lehet. Aki a mai Zombort jól ismerni véli, ebben a könyvben olyan arcáról is megismerheti, amelyet ma már az ott élők sem ismerhetnek. Igazából egyet lehet csak sajnálni, hogy Fábián Marcell vélhetően egyszeri szereplője lesz csak Hász életművének, pedig igazán kíváncsiak lennénk arra is, hogyan találja meg a helyét az újabb körülmények között, és hogyan boldogulna más, bonyolult bűnesetekkel, amint a klasszikus krimik nyomozói szoktak.

borito 

Olvass bele: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja

 

 


 

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, Kortárs Kiadó, Budapest, 2017

Hász Róbert 1964-ben született a vajdasági Doroszlón. Később Újvidéken tanult magyar irodalmat. 1991-ben kitört a jugoszláviai háború, Hász Róbert családostul Magyarországra menekült, azóta Szegeden él. 2011 óta a Tiszatáj főszerkesztője. Könyvei német, francia, olasz, angol nyelven is olvashatóak.

* Az ismertető egy rövidebb változata megjelenik a Bajai Honpolgár folyóirat 2018. szeptemberi számában.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

A szerző más kötetei a megtalálhatók Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtárban (A künde, Végvár) és a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban (Diogenész kertje, Végvár, Júliával az út, A Vénusz vonulása, Ígéretföld).

 

Valami Amerika és valami óhaza (Oravecz Imre regénytrilógiája)

 

Oravecz Imre évtizedek óta a magyar prózairodalom élvonalába tartozik, de számomra élete utolsónak tervezett nagyobb prózai vállalkozásával emelkedett a legnagyobbak közé. A rög gyermekei című háromrészes regényciklus egyszerre családtörténet, korrajz mintegy másfél évszázadról, de lélektani dráma is, amely az irodalom számára alig ismert társadalmi réteg (az északkelet-magyarországi középparasztság) életébe mutat betekintést. De minthogy ez a réteg volt az is, amely erősen érintett a kivándorlásban, így megismerhetjük az amerikás magyarok életét is, hogy aztán a gazdasági válság idején a történet visszahozzon a Horthy-, majd a Rákosi-korszak Magyarországára. A saga 1956-ban zárul, amikor a saját erejéből felemelkedő főhős újabb sorsfordító döntésre kényszerül.

okontri

A nagyívű történetfolyam hőse az Árvai család három generációja, amely számos hasonlóságot mutat a szerzőével. (Az Árvai név is erre utal, hiszen Árva szlovák neve Orava, de a szerző rokonságának is voltak az ígéret földjét megjárt tagjai.) Ezzel együtt a történet egészében véve fiktív, mégis teljesen hiteles. És ez nemcsak a családtagok személyes történetére igaz, hanem az őket körülvevő világ leírására is.

A kiindulópont, az eredetileg megművelt földdarab, a trilógia első részének nevet adó Ondrok gödre valóban létezik, és az is kiderül, hogy szerzője nemcsak ennek természeti környezetét, hanem földművelési, mezőgazdasági technikáit is ismeri. Az Árvai család férfitagjaira általában jellemző a vállalkozó szellem, nem riadnak vissza az újításoktól, de szűkös anyagi és meghatározott társadalmi helyzetük korlátokat szab ennek, és az időleges felemelkedéseket mindig beárnyékolja a bukás lehetősége. Ráadásul az akkori Magyarország egyik legelmaradottabb régiójában (a Heves megyei kisközségben, Szajlán) élnek, amely csak korlátozott számú parasztember számára nyújthatott megélhetést. A történet a dualizmus korában kezdődik, amely elvben kedvez az új vállalkozásoknak, csakhogy falun még patriarchális viszonyok uralkodnak: a felnőtt korú fiúk csak akkor válhatnak önálló parasztgazdává, ha apjuk átadja nekik az őket megillető birtokrészt. Így nem csoda, hogy sokan szűknek érzik a fennálló kereteket, de igazi kiemelkedésre, az évszázados szokásrend megváltoztatására nincs lehetőségük.

ondrok godre jpg

 

Olvass bele:

Ondrok gödre

 

A trilógia második kötete (Kaliforniai fürj) egy lehetséges kiutat kínál az Amerikába történő kivándorlással, egyúttal rámutat a „kitántorgott” tömegek lelki motivációira is: az angolul egy szót sem beszélő, az Újvilágról mit sem tudó paraszti tömegek nagy része egyáltalán nem a végleges távozás, hanem a remélt gyors pénzszerzés szándékával választotta az emigrációt, a vendégmunkás-létet. Többségük azt tervezi, hogy megtakarított keresetéből néhány év múltán hazatérve itthon vásárol majd földbirtokot, de ennek ideje egyre csúszik, majd a többségük számára lehetetlenné is válik. Ez a könyv az Amerikába távozók beilleszkedésének, nehézségeinek története, amelynek útja legalább olyan rögös, mint az otthoni megélhetésé: állandó költözések, munkahelyváltások, nyelvi és kulturális nehézségek, honvágy, gyökértelenné válás teszi próbára az emigránsok életét, az első világháború alatt pedig az addig is felszínessé vált hazai kapcsolatok csaknem megszakadnak. Az Amerikában született gyermekek, elhunyt családtagok pedig egyre erősebb kötődést alakítanak ki az új környezethez, amelyet talán hazának nem tekintenek még. A történetből kiderül, az Árvai család második generációja hogyan szembesül a kihívásokkal, tagjainak sikerül-e vagy sem megtalálniuk a helyüket. Eközben hosszú leírásokat olvashatunk – az író által személyesen is bejárt – amerikai tájakról, a vasöntés rejtelmeiről, testi szerelemről, az identitás elvesztéséről és (a címet adó madár látványa révén) újramegtalálásáról is. Persze a regény Amerika-képe erősen szubjektív és korlátozott, hiszen csak annyit látunk belőle, amennyit Árvaiék Toledóban (Ohio), majd a kaliforniai Santa Paulában látnak, illetve amennyit egy magukfajta munkásember megérthet belőle. Egészen megdöbbentő a nyelvvesztés leírása a gyermekek, de olykor saját maguk kapcsán is.

kaliforniai furj jpg

Olvass bele:

Kaliforniai fürj

 

 

A harmadik kötet főhőse Árvai „Steve”, az előző könyv főhősének fia, aki a gazdasági válság idején tapasztalt recesszió és apja (két kötettel korábban megírt nagyapjáéhoz hasonló) makacssága miatt végül úgy dönt, hazatelepül a csak hallomásból ismert Magyarországra. (Az Ókontri cím az óhaza magyar-angol keveréknyelvű elnevezése.) Itt – bár csak törve beszél magyarul – birtokba veszi nagyapai örökségét. A helyi elit kezdettől fogva gyanakvással tekint a messziről jött, a magyarországi viszonyokat sokszor kritikusan szemlélő „Sztiffre”, aki ráadásul történelmileg szinte a legrosszabb pillanatban (1938-ban) kerül haza. Hiszen a következő években előbb csak tehetetlen szemlélője a kor nagy tragédiáinak (világháború, zsidóüldözés, szovjet katonák rémtettei), majd az új világban maga is az új, kommunista rendszer célpontjává válik: kulák is, „amerikai imperialista” is. Az ő és családja sorsa valahol szimbolikus: a magyar parasztember – rendszerektől szinte függetlenül – ki van szolgáltatva a gazdasági folyamatoknak és a politikai széljárásnak; a maga urává válni csak időlegesen, kegyelmi pillanatokban képes, hogy annál nagyobbat zuhanjon ebből a magasságból. A „kiutat” az 1956-os forradalom kínálja…

Ez e regényciklus számomra azért különleges, mert egy olyan világot ragadott meg, amelyet ilyen mélységben még senki nem volt képes. Hihetetlen empátiával tudja átadni a paraszti gondolkodásmódot, erkölcsiséget, érzelmi világot, világlátást, amelynek bizonyos alapjai a megváltozott körülmények között is tovább öröklődnek. Ennek a rétegnek a tönkretételével azonban a kommunista rendszer erre a józan belátásra is halálos csapást mért, mert ezt az értékrendet valószínűleg a Mátraalján sem hordozza már senki. De legalább ilyen fontos eleme a regényeknek a jellegzetes tájszavakkal, a második és harmadik kötetben „hunglicizmusokkal” fűszerezett nyelvezet, amely ezt a trilógiát még hitelesebbé teszi. Sok kritikusa felrója Oravecznek, hogy a cselekmény olykor lassú, vontatott, ami annyiban feltétlenül igaz, hogy nem „hömpölyögnek” az események, de ennek a világnak az alaposabb megértéséhez épp erre van szükség. A szerző – bár az események kronológiáját is könnyen rekonstruálni lehetne – nem dokumentarista prózát akart írni, hanem egy olyan lelkiséget próbált megfogni, amelynek évszázadokon át nemzetmegtartó ereje volt – és a 20. században is lehetett volna. A 21. század egyik legfontosabb szépirodalmi teljesítménye.


trilogia boritoOravecz Imre Ondrok gödre, Jelenkor, Pécs, 2007, Magvető, Budapest 2013, 2016

Oravecz Imre Kaliforniai fürj, Jelenkor, Pécs, 2012, Magvető, Budapest 2016

Oravecz Imre Ókontri, Magvető, Budapest, 2018

Oravecz Imre költő, író a Heves megyei Szajlán született 1943-ban. 1967-ben magyar–német szakon végez Debrecenben. 1973-ig politikai okokból nincs állása, Budapesten, Londonban, Párizsban él, majd 1986-ig több alkalommal különböző amerikai egyetemeken megfordul ösztöndíjasként, hallgatóként, tanárként. Több magyarországi lap munkatársa (Élet és Irodalom, Új Magyarország, Pesti Hírlap). Tucatnyinál több díj – köztük a Kossuth-díj – birtokosa. 2016-ban tagjai közé választotta a Digitális Irodalmi Akadémia.


Olvasd el a teljes kötetet:

Ondrok gödre (a Petőfi Irodalmi Múzeum és Digitális Irodalmi Akadémia adattárában)

Kaliforniai fürj (a Petőfi Irodalmi Múzeum és Digitális Irodalmi Akadémia adattárában)


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gheorghe Sincai Könyvtár, Ondrok gödre

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár, Ondrok gödre és Kaliforniai fürj

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár, Ondrok gödre, Kaliforniai fürj, Ókontri