A skandináv krimi csillaga, Kurt Wallander nyomozó

Talán már mondtam ezen az oldalon is: igazából nem szeretem a bűnügyi regényeket, sokáig – néhány „kötelező” klasszikuson kívül – egyáltalán nem is olvastam ilyesmit. Nekem Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot teljesen életidegen, szenvtelen figurák, az általuk megoldott esetek számomra hihetetlenek, a róluk szóló regények pedig inkább (cinkelt lapokkal játszott) logikai játékok, nem pedig olyan olvasmányélmények, amely révén többet tudunk világunkról, magunkról, de legalább arról a társadalomról, amelyben játszódnak. Filmen azért olykor megnézek ilyesmit, és egyik kedvencemmel való első találkozásom is ennek köszönhető.

mankell1920

Lassan tizenöt éve is lesz már, amikor értelmes tévéműsor után kutatva egy vasárnap késő este öcsémmel az egyik német csatornára kapcsoltunk, ahol már ment egy krimi (pontosabban, mint később kiderült, egy sorozat része), amelyet a késői időpont és a meglehetősen súlyos téma (gyermekgyilkosság) ellenére sem tudtunk félbehagyni. A sorozat címét (Mankells Wallander) kinéztük ugyan a műsorújságból, de ez önmagában egyiküknek sem mondott sokat. Kis utánajárással azért megtudtam, hogy a széria egy svéd író, Henning Mankell írásai alapján készült, állandó főhőse Kurt Wallander nyomozó, és a róla szóló regényeket skandináv és német nyelvterületen a Harry Potterhez hasonló példányszámokban jelentetik meg.

Még egy-két évnek el kellett telnie, amíg az első Wallander-regényt elolvashattam. 2005 elején történt, hogy egy betegség és némi testi-lelki kimerültség miatt háziorvosom hosszabb betegszabadságra rendelt, amelynek jelentős részét olvasással töltöttem. Akkor láttam meg a könyvesboltban a (számomra) első, vaskos Wallander-kötetet. (Szent Iván-éji gyilkosság, nincs köze a hasonló című tévésorozathoz), amelyet rögvest megvásároltam, két-három nap alatt elolvastam (nem tudtam letenni), amivel egy hosszú kapcsolat kezdődött, és még a krimi műfajáról kialakított sarkos véleményem is erősen árnyalódott. (A skandináv vonalnak azóta több más alkotójával, pl. Stieg Larssonnal vagy Jo Nesbø-vel is megismerkedtem, és ezek is jelzik, hogy a messzi északon nagyon érzik a műfajt.)

Henning Mankell (1948–2015) összesen 12 Wallander-regényt, illetve -kisregényt írt (nem mindegyik jelent meg magyarul), amelyek mind önállóan is olvasható történetek, de ha sorban olvassuk őket, akkor főhősének élettörténete, jellemfejlődése is kirajzolódik belőle, ami legalább annyira érdekes, mint a felderített bűnesetek. Ezen túl a könyvek képet adnak a ma és a közelmúlt Svédországáról is; a pályakezdő Wallander a svéd jóléti állam legszebb fénykorában, az 1970-es évek elején kezdi rendőri pályáját, ám a történetek jó része a 80-as, 90-es és 2000-es években játszódik. Ekkor – éveken át tartó afrikai tartózkodásából visszatérve – a szerző is úgy érezte, hogy hazája kezdi elveszteni igazi arcát, és egyre jobban megjelent benne a rasszizmus, az erőszak és a migrációs probléma. Wallander esetei sosem szimplán nyereségvágyból vagy épp féltékenységből elkövetett bűnügyek, hanem hátterükben mindig valamilyen aktuális, sokakat foglalkoztató társadalmi probléma áll, amelyek megítélése sohasem fekete-fehér.

DSC_0113
Henning Mankell 12 Wallander-regényt, illetve -kisregényt írt

A főhős, Kurt Wallander épp annyi idős, mint szerzője, és vele együtt öregszik a regények folyamán, de egyébként is több hasonlóságot mutat vele. Amikor először találkozunk vele (Arc nélküli gyilkosok, 1991), Wallander a negyvenes éveinek elején jár, már elvált feleségétől, Monától, akivel egy közös gyermekük (Linda) van. Házasságának kudarca túlzott szakmai elhivatottságára vezethető vissza, ami miatt nem volt képes jó férj és jó apa sem lenni. (Egy időre lánya is elhidegül tőle.) Magánélete ezt követően hosszú ideig a boldogság hasztalan keresésével telik, ez viszi bele olykor nagy érzelmekbe, felelőtlen kalandokba, egy időre a túlzott alkoholizmusba és depresszióba, kiégésbe is. Egy ideig küzdenie kell meg nem értett festőművész apjával – aki kizárólag fajdkakasokat fest –, mert az sosem tudott megbékélni azzal, hogy fia rendőr lett; de az apa halála után az általa jelentett biztos pont hiányával is. Wallander közel sem tökéletes jellem; olykor átlépi a szabályokat, elragadják indulatai és szenvedélyei, küzd az életközépi válság számos tünetével, idősebb korában betegségekkel is. A mindezekkel való szembesülések ugyan csak epizódok az egyes regényekben, de épp ezek különböztetik meg Wallandert Maigret-től vagy Derricktől, akiknek magánélete nincs is, mindig szinte a skatulyából húzták ki őket, és percnyi kétségük sincs afelől, hogy helyesen cselekszenek. A szenvedélyes operarajongó svéd felügyelő hibáival együtt is szerethető jellem: nem vitás, hogy az igazságért küzd, de olykor önmagával is harcol, és olykor nagyokat hibázik is, viszont jól látható erkölcsi elvei vannak.

A regények állandó helyszíne Ystad, egy Svédország déli részén, Skåne tartományban található kisváros, amely közel esik Dániához, de Lengyelországból és Baltikumból is gyorsan elérhető (ennek egyes regényekben lesz jelentősége). Ennek Mariagatan nevű utcájában él Wallander, aki kizárólag francia autókat hajlandó hajtani, és bár nem idevalósi, ragaszkodik a vidékhez és kedvelt helyeihez. (Egyik visszatérő törzshelye a magyar emigráns, Kovács László pizzériája.) Csaknem az összes könyv itt és a környéken játszódik, ám pl. A fehér nőstény oroszlán (1993) legtöbb fejezete Dél-Afrikában zajlik, hogy aztán a szálak ott is Ystadban fussanak össze végleg, míg a Riga kutyái (1992) című könyvben feldolgozott bűntény a szovjet uralom alól frissen szabadult Lettországba viszi főhősét. Nemcsak a helyszín állandó, hanem a szereplők nagy része is visszatér a regények folyamán, így biztosítva a törzsolvasók számára az állandóságot, habár sok kolléga az idők folyamán „kihal” Wallander mellől, vagy egy idő után máshova helyezik át őket. E visszatérő figurák közül különösen fontos segítője Martinsson, aki kezdőként kerül Wallander mellé, de utóbb maga is kiváló nyomozó lesz; Nyberg, a hangulatemberként állandóan nyavalygó, de a szakmáját kegyetlenül értő helyszínelő vagy épp Lisa Holgersson, aki egy ideig az ystadi rendőrség parancsnokaként Wallander szigorú, de igazságos főnöke. A főhős pályája szempontjából mégis a legfontosabb a mindössze két könyvben (Arc nélküli gyilkosok, illetve Wallander első esete, 1999) megjelenő mestere, Rydberg, aki afféle apafigura volt a fiatal nyomozó számára, és az egyes bűnesetek felderítése során is igyekszik a tőle tanult elveknek megfelelően cselekedni. De nemcsak a kollégák, hanem a civil szereplők közül is sokan vissza-visszatérnek az egyes történetekben, sokaknak így egyfajta saját története, fejlődése is megfigyelhető a főhősé mellett.

henningmankell
A főhős épp annyi idős, mint szerzője, Henning Mankell (a képen), és vele együtt öregszik a regények folyamán

Ezekben a könyvekben sokszor egészen kegyetlen gyilkosságok történnek, amelyek magát a nyomozót is megviselik; többször is fontolgatja a visszavonulás gondolatát. A leírt brutalitások éles ellentétben állnak azzal a Svédországról kialakított képpel, amelynek alapján a jóléti állam mintapéldájaként tekintenek rá, pedig Mankell szerint a felszíni nyugalom alatt rengeteg feszültség lappang, és úgy látja, hogy sok csukott ajtó mögött élhet egy-egy olyan megalázott, megkínzott, frusztrált személy, akiben – a normális élet látszata ellenére – bosszúvágy él. A tettesek sokszor áldozatok is egyben, vagy egy-egy társadalmi probléma, politikai hiba sodorja őket a rossz oldalra. Az eseteket többnyire a nyomozó szempontjából látjuk, bár időnként vannak benne perspektíva- és elbeszélőváltások is. Sem az elbeszélő, sem a főhős nem fogalmaz barokk körmondatokban, Wallander szájából olykor mégis már-már szállóigeként felfogható megállapítások, bölcsességek hangzanak el, amelyeket ugyan nem sok választ el a közhelyektől, ám a főszereplő jellemétől egyáltalán nem idegenek. És mindezek mellett a regények hihetetlenül izgalmasak is, időnként tényleg nem lehet letenni őket. Nyilván nem azon izgulunk, hogy a főhős túléli-e, de egy-egy regény sztorija annyi kérdést vet fel, hogy szeretnénk minél többre választ kapni. (A nem a középpontba állított bűnesettel közvetlenül összefüggő ügyek megoldása gyakran „átcsúszik” egy következő regénybe, időnként egy-egy, már megoldott bűntény újabb vonatkozásai is előkerülnek.)

A hozzám hasonló nem-krimirajongónak az is fontos lehet, hogy nagyon sok információt kapunk a svéd társadalomról, életformáról, szokásokról, és arról is, hogy az ott igen korán megindult bevándorlási hullám (jó és rossz irányban is) mennyire átformálta a tradicionális svéd értékrendet és gondolkodást. A hosszú éveken át külföldön (ráadásul Afrikában) élő Mankell így egyszerre tudja bennfentesként és külső szemlélőként láttatni szülőhazáját, és az is jól látszik, hogy regényeinek története mögött nagyon sok kutatómunka van. Mérsékelten baloldalinak mondható véleményét olykor nem rejti véka alá, ám ezek csak annyiban jelentősek, amennyire az alapvetően apolitikus, a közösséget szolgáló emberek (mint Wallander) találkozása is elkerülhetetlen a politikával. Ám az is látható, hogy kritikus hozzáállása ellenére a szerző szereti hazáját, és a rossz irányba fejlődés ellenére megtalálja benne azokat a szépségeket (pl. a tengerparti szél zúgása), amelyek miatt érdemes lehet ott élni.

Mankell a Wallander-szériát valószínűleg a 2000-es évek elején abba akarta hagyni; a magyarul ki nem adott Innan frosten (kb. A fagy előtt, 2002) főszereplőjévé ugyanis az író a nyomozó lányát, Lindát teszi meg. (Az volt a terve, hogy egy újabb regényfolyam hősnője Linda lesz, de abból a szériából végül nem készült több darab.) Ennek sikere ellenére még született két Wallander-regény, a Den orolige Mannen (kb. Árnyékba bújó ellenség, 2009) és a Het gral (kb. Őszi eset 2004), amelyekben a nyomozó már erősen a visszavonulásra készül, ám egy-egy rejtélyes, politikailag is motivált eset megoldásához rá van szükség. (Ezeket magyarul még nem adták ki, de a legtöbb nagy világnyelven olvashatók, én németül fértem hozzájuk.) Érdekesség még, hogy az egyik könyvben mellékszereplőként megjelenő fiatal nyomozó, Stefan Lindman „előéletéről” is írt egy krimit (Danslärarens återkomst/ A tánctanár visszatér, 2000), amelyben egy gyilkosság felderítéséhez a svéd történelem elhallgatott, sötét időszakába kell visszatekinteni. (Ebben a könyvben Wallander nem szerepel.)

Hogy melyik a kedvenc Wallander-regényem? Hát, elég nehéz a választás, mert a maga módján mindegyik jó, és az összeset elolvasva sokkal komplexebb élményt nyújtanak. Társadalomkép szempontjából talán Az ember, aki mosolygott (2001), amelyből kiderül, hogy vannak ügyek, amelyekben a legjobb nyomozó is tehetetlenné válik. A legizgalmasabb talán a Tűzfal (1998), a legtöbbet viszont A fehér nőstény oroszlánból tanultam. Hát, tessék választani…

3wallanderH
A filmvászon  három Wallander felügyelője: a svéd játékfilmekben (1995–1997) Rolf Lassgård (balra fent), a svéd–német sorozatban (2005–2013) Krister Henriksson, a brit tévéfilmekben (2009–2016) Kenneth Branagh bújt a felügyelő bőrébe (jobbra)

A Wallender-sagából több megfilmesítés is készült. 1994–1997 között összesen 9 játékfilm készült Svédországban Rolf Lassgård főszereplésével, többnyire híven követve a regények cselekményét. A brit színészóriás Kenneth Branagh főszereplésével a BBC 12 tévéfilmet forgatott Wallander-regényekből, amelyek kicsit modernizálták és napjainkba helyezték át a cselekményt. Ennél is érdekesebb az általam először látott Mankells Wallander című svéd-német tévésorozat, amelyből 2005 és 2013 között 3 évadban összesen 32 rész készült. Ezek közül csak néhány dolgoz fel regényt, a többség csak Mankell regényalakjait és helyszíneit használja fel, a történeteket kifejezetten a sorozat kedvéért írták (kezdetben részben maga Mankell), de nagyon jól igazodnak a könyvek szellemiségéhez és hangulatához. Számomra ezek főszereplője, Krister Henriksson volt a legmeggyőzőbb Wallander. A maga nemében ez is klasszikus, de sajnos a magyar tévékben még csak a Branagh-féle filmek voltak láthatók (azok sem rosszak).

Órákat mesélhetnék még az egyes könyvekről és a hozzájuk fűződő élményekről, de ez spoilerezés nélkül elég nehéz lenne, márpedig ha valahol, akkor egy-egy krimiben ez aztán semmiképp sem szerencsés. Egy bizonyos, Mankell megmutatta számomra, hogy egy sokszor lesajnált, a lektűr kategóriájába sorolt műfajnak is lehetnek klasszikusai és értékei. Jó, persze, ez nem a Háború és béke, de van olyan, amikor nem a leginkább laktató kosztra vágyunk, hanem valami könnyebb, de igényes, szívvel-lélekkel elkészített fogásra. A Wallander-könyvek pontosan ilyenek.

wallander1

 

 

 

 

Olvass bele: Henning Mankell Piramis

 

 

 


A Wallander-regények a megjelenés időrendjében: Arc nélküli gyilkosok (1991, megjelent Arctalan gyilkosok c. fordításban is), Riga kutyái (1992), A fehér nőstény oroszlán (1993), A férfi, aki mosolygott (1994), Hamis nyomon (1995), Az ötödik asszony (1996), Szent Iván-éji gyilkosság (1997), A tűzfal (1998), A piramisWallander első esetei (1999), Innan Frosten (A fagy előtt, 2002), Het gral (Őszi eset, 2004), Den oroligen Mannen (Az árnyékba bújt ellenség, 2009). Utóbbi három magyarul még nem jelent meg.


A Wallander sorozat könyveiből helyben olvashatunk vagy kölcsönözhetünk többek közt itt:

Maros Megyei Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

 

Reklámok

Szeged egy könyvnyire tőled: posztmodern „szegedológia” szótárregényben

Temesi Ferenc: Por

Szegedi egyetemista koromban Temesi Ferencnek még csak a nevét ismertem, de egyetlen művét sem olvastam. Pedig gyanús, hogy kollégiumom egyik-másik irodalmi estjén is ott kellett lennie, de én akkor ezt nem tartottam annyira fontosnak, hogy elmenjek rá. (Utólag belátom, komoly hiba volt.) Ráadásul egyes szegedi kötődésű ismerőseim haragudtak is rá egy kicsit, mivel valamelyik regényében „kiírta” őket, s (szerintük) a műben ábrázolt események a valóságban nem is épp úgy történtek, ahogy a szerző beállította őket.

aradas1920

Egy biztos – bár én ezt csak jóval később tudtam meg –, az író első nagyregénye hatalmas vihart, sokféle indulatot váltott ki, és sokan „megtalálva” érezték magukat. Talán ezért is alakult úgy, hogy az akkor már évtizedek óta Pesten élő Temesi szülővárosától csak aránylag későn kapott komoly elismerést, pedig olyan szolgálatot tett neki, mint az irodalomban Tömörkény István óta talán senki sem. Én az egykori Magyar Nemzet hétvégi mellékletében olvasható egyéni hangú publicisztikái miatt kedveltem meg a szerzőt, aki azon kevesek közé tartozik, akinek minden művét el akartam olvasni. Ezt azért is érdemes lehet megtenni, mert Temesi minden műve (még a Bartókról írt „életrajzi” regénye is!) lazán összefonódik az összes többivel, így nem véletlenül állítja, hogy „egyfolytában ugyanazt a regényt írja”. A Por azonban ennek a mára terebélyessé nőtt regénykomplexumnak is olyan talapzata, amelyre az összes többi épül.

A „posztmodern” fogalmától sokan jogosan idegenkednek, hiszen a számos rejtett és kevésbé rejtett utalással, az intertextualitás mindenféle elemével operáló „szövegművek” ugyan egy szűk körnek igazi szellemi kielégülést okozhatnak – ám a magunkfajta hétköznapi olvasó számára gyakran olvashatatlanok. A nyelvi és formai bravúrok erdejében ugyanis sokszor elveszik a történet, nem is beszélve a szórakoztatás funkciójáról, így bár meggyőződhetünk a szerzők hatalmas műveltségéről, szakmai képzettségéről, csak éppen olyan ez, mint a fine dining konyha néhány remeke: csodáljuk, elismerjük, de jóllakni nem lehet velük. Ezt csak azért mondom el itt, mert a Por tudatosan posztmodern regény, sőt első, eredetileg két kötetben történt megjelenése (1986, 1987) idején úgy hirdették, mint az első magyar posztmodern regényt. Ez bizonyos szempontból persze igaz is rá, de egyvalami biztosan nem: ez a mű szokatlan formája ellenére ugyanis szinte olvastatja magát, és azon könyvek közé tartozik, amelyek évtizedek múltán semmit sem vesztettek erejükből, sőt időről időre érdemes leporolni és – legalábbis részeiben – újraolvasni is. Temesi ugyanis ezt mondja: „Az emberek mesét akarnak látni, hallani, olvasni. […] Ez a Szótár egyenrangú társként tételezi Szótárforgatót, ezért bizonyos szellemi erőfeszítést igenis megkíván. De csupa MESE!” Vagyis egyfajta hídverést kísérel meg az „elit” kultúra és a szórakoztatás között; úgy valósít meg modern irodalmi törekvéseket, hogy nem feledkezik meg arról sem, hogy az irodalom – mindenféle önmegvalósítási szándék mellett is – elsősorban mégiscsak az olvasóért van.

temesiferenc
Temesi Ferenc a Porban egyfajta hídverést kísérel meg az „elit” kultúra és a szórakoztatás között; úgy valósít meg modern irodalmi törekvéseket, hogy nem feledkezik meg arról sem, hogy az irodalom elsősorban mégiscsak az olvasóért van

Pedig vállalkozása nem éppen hétköznapi; Temesi a regényét ugyanis szótár (lexikon) formájában írta meg, vagyis a regényben nem fejezetek és hagyományos szerkezeti egységek, hanem szócikkek vannak (összesen 666 darab), és így a könyv az ´abajgat´-tól a ´zsoltár´-ig tart. Ebből az első néhány oldal olvastán csak a káosz látszik (hiszen látszólag egymással össze nem függő tartalmak követik egymást), ám a regény végére a töredékes mozaikdarabkákból összeáll a monumentális tablókép, és ha néhány képelem hiányzik is, az olvasó előtt komplett cselekmény(ek) van(nak). És ami az igazi tudatosságot mutatja a szerkesztésben, az, hogy ez mind lineáris (azaz a regény első oldalától az utolsóig tartó), mind a szótárak használatát követő (azaz véletlenszerű sorrendű, az egymásra utaló szócikkeket egymás után szemlélve történő) olvasás esetén működik! Nem véletlen, hogy a szerző közel egy évtizeden át dolgozott a könyvén, amely – megint csak hasonlóan az „igazi” szótárakhoz – az újabb kiadásokban néhol pontosult és bővült is, de anélkül, hogy ez a kompozíció egységét és a történeti szálakat megbontotta volna.

A cím Kosztolányi Alföldi por című írására utal, amely mottóként szerepel is a kötet elején: „Ez a por nem hasonlítható semmihez sem. Ennek a pornak külön konstrukciója, külön kémiája, sőt külön lélektana van. Ez a por él.” Ez a nagyszerűen megválasztott felvezetés éppúgy vonatkozhat a regényben feldolgozott és mélységeiben bemutatott világra, ahogy magára a regényre is.

A regény a szótár lapjain keresztül valójában nem is egy, hanem legalább három, egymással lazán összefüggő történetet mesél el, amelyek külön-külön is izgalmasak. Az első történetszál a Szeles (Stolz) család több generációjának története, amelyet 1833-tól (a szépapa Porlódra költözésétől) követhetünk nyomon. (Történetük számos azonosságot mutat az író családja apai ágának, azaz a regényhősökhöz hasonlóan a színmagyar környezetben svábból magyarrá lett őseinek történetével.) Az egyes ősök alakja, küzdelmeik, csalódásaik története számos kisebb, önmagában álló elbeszélés útján jut el a közelmúltig.

A második szál egy útját kereső fiatalember (Szeles András) ifjúkorának, iskolás és egyetemista éveinek 1973-ig záruló története, amelyben – sokféle próbálkozásán keresztül – nagyszerű korrajzot kapunk a korai Kádár-korszak ifjúságának érzésvilágáról, világlátásáról, a beatről, a sportról, a felnőtté válásról alkotott elképzeléseiről. Az ifjú Szeles felfogható az író alteregójaként, legalábbis számos helyszín és személy jól azonosítható a szerző múltjából; próbálkozásai, önsorsrontása, kétségei, emberi kapcsolatainak jó része ismert Temesi életrajzából is. (Igaz, a szövegben időről időre megjelenik a Szótáríró is, aki hol azonosul hősével, hol pedig tudatosan távolságot tart tőle. Ez utóbbi azzal is magyarázható, hogy a könyv másfél évtizeddel a legkésőbbi megörökített események után született, így az időközben sokat megélt, érettebb személyiség bizonyos tekintetben joggal határolódhat el ifjúkori önmagától.) A névválasztás sem véletlen: Temesi történetesen András-napon született, ifjú éveiben pedig egyik életrajzírója, Vasy Géza (és a regény) szerint meglehetősen szélvész módra élt.

A harmadik cselekményszál pedig nem más, mint Porlód városának története (amely mindenki számára könnyen felismerhetően Szegeddel azonos). Ám ez a Temesi-féle várostörténet nem csak a krónikákból is jól ismert eseményekre koncentrál (bár például a város nagy részét elpusztító, 1879-es nagy szegedi árvízről elképesztően plasztikus leírást ad), hanem a „szögediség” lényegét próbálja megragadni. Olykor közszájon forgó történeteket, anekdotákat közöl, máskor a múlt jellegzetes figuráit teremti újjá (mondjuk pl. Rózsa Sándort, Tisza Lajost, Juhász Gyulát, de névtelen kocsmárosokat, kereskedőket és bűnözőket is), de beépülnek a szövegbe néprajzi gyűjtések eredményei, amelyek többségében a nagy szegedi kutató, Bálint Sándor munkáira vezethetők vissza. Bevezeti a kívülállókat a jellegzetes nyelvjárás fortélyaiba (egyes szócikkek szövege is „szögediül” van), bemutatja a város csak „bennszülöttek” számára ismert helyeit, különös tekintettel a különféle kocsmákra és szórakozóhelyekre, máskor viszont a dokumentarista pontosságával (néha csakugyan jegyzőkönyv-részletek segítségével) idéz fel valós történelmi eseményeket. A leírtak egy része valóban jól ismert és visszakereshető a várostörténet tudományos igényű feldolgozásaiban is, más részük viszont teljesen fiktív; Csukonyi Fausztin személyében például a szerző teremt egy afféle helyi idolt, akinek alakját Temesi vélhetően több valós figura alakjából ragasztotta össze, ám a regény folyamán az ő „életéből és munkásságából” is egyre többet megismerhetünk. Aki pedig élt valamennyit Szegeden, annak egyes helyek, helyzetek és figurák igazi ismerősként köszönnek vissza, pedig ez a város is sokat változott a leírt időszakok óta. A várost ugyancsak jól ismerő irodalomtörténész, Alexa Károly szerint „a Por alighanem a legnagyobb összefoglalása mindannak, ami Szeged. Azaz: Porlód. Volt?

szeged2

A regény viszont abban a tekintetben csakugyan posztmodern alkotás, hogy a hagyományos (narratív) elbeszélői módot számos alternatív forma váltja: beépül a szövegbe újságcikk-kivonat, levél, jegyzőkönyv, fénykép, rádiójáték szövegkönyve, filmnovella, étlap, napló, rejtvény, hivatalos irat, dalszöveg és ki tudja, még hányféle műfaj – ezek azonban nem gyengítik, megszakítják a cselekményt, hanem sokkal inkább annak hitelét erősítik. Valóság és fikció persze olyan szinten egybefonódnak egymással (mind az egyéni, mind a család-, de még a várostörténet szintjén is), hogy önálló kutatásokat kellene végezni ahhoz, hogy kiderüljön, hol rögzített valós eseményeket a „Szótáríró”, és hol pattant ki az egész a gazdag fantáziával megáldott író fejéből. Egyes szereplők persze könnyen azonosíthatók: néhányan közülük (pl. Boncz Géza vagy épp Szepesi Attila) Temesi barátai, úti-, pályatársai voltak egy ideig, mások a mesterei/ tanárai vagy épp szerelmei. (Ha a leírt kalandoknak és fellángolásoknak csak a fele igaz, akkor is mozgalmas ifjúkora volt.) Ez ad alkalmat néhány kivételes tiszteletadásnak is, hiszen például Tápai Mihály alakjában nem nehéz felismerni a szegedi egyetemi irodalomoktatás egyik kulcsfiguráját, Ilia Mihályt, akinek a szerző láthatóan komoly hálával tartozik.

A posztmodern jelleget erősíti az is, hogy a regény igazi nyelvi konstrukció is egyben, amelyben mind a szócikkek száma, mind azok elhelyezése, de még az elbeszélői szerepek váltogatása is tudatos. S bár a szótárforma ezt látszólag nem engedi, a regényben mégiscsak van egyfajta kronológia: minden 6. szócikk várostörténeti jellegű, és ott többé-kevésbé az időrend az irányadó. Az egyes szócikkek sokban hasonlítanak az egyperces novellákra (többségük önálló történetként is megállja a helyét, és még csattanójuk is van), de az igazi művészet az, hogy ezekből egy (azaz három) nagy történet is kibontakozik. Szóhasználatában az egyéni szóteremtéstől sem visszariadó nyelvi modernizmus keveredik az archaizálással és a szegedi dialektus hiteles megidézésével (A Por szövegszerkesztési sajátosságairól Balázs Géza önálló nyelvészeti tanulmányt írt.)

A regény személyes szála egy több szempontból is meghatározó ponton, de korántsem megnyugtató módon ér véget. (A bekezdés végéig tartó spoiler kezdődik!) Az egyetemet már elvégzett, komoly irodalmi ambíciókat dédelgető főhős aktuális és meghatározó szerelmével stopposként beszáll egy Budapestre tartó autóba, amely utóbb frontálisan ütközik egy szembejövő járművel. A baleset végkimenetele ebből a könyvből legfeljebb csak sejthető, de a szerző későbbi könyveiből kiderül: Kati életét veszti, az ütközést szerencsésen túlélő, az emlékek elől menekülő fiú pedig elhagyja szülővárosát, hogy – még évekig tartó küzdelem árán – „Budapesten élő szegedi íróvá” válhasson. (Ennek az egész életét meghatározó eseménynek és az elvesztett kedvesnek az emléke Temesi csaknem minden későbbi könyvében előkerül.) „Szeles András” története később a szerző más regényeiben – különösen a Por egyfajta folytatásának is felfogható Hídban és a Pestben – folytatódik, igaz, ott az alteregó más neveket kap (Zoltán István, Tengődi Zoltán), de a folytonosság így is felismerhető. A Híd – amely szerintem Temesi legtökéletesebben megkomponált regénye – azért is említést érdemel, mert annak egy szálában a családtörténet is folytatódik. Abban a szerző édesanyja őseinek történetét dolgozza fel, de itt már nem Szeged, hanem a közeli Kistelek (a regényben Tengőd) a cselekmény fő helyszíne.

A Por sok szempontból nagyon merész munkának számított; nemcsak formai, de tartalmi elemei miatt is: a kor moráljához képest szokatlan nyíltsággal esik szó például szexualitásról, alkoholizálásról (utóbbi egy nehéz korszak elviselésének szinte egyetlen módja az értelmiségi számára), de az is feltűnhet, hogy a könyv egyfajta szimpátiával figyeli az 1956-os eseményeket, kemény ítéletet mond egyes elvtársakról, de az 1960-as, 70-es évek kétszínű kommunista erkölcséről is. Nem véletlenül vált elképesztően sikeressé a könyv, amelyről sok év múltán, a 2017-es újrakiadás alkalmából joggal nyilatkozhatta szerzője: „Ez volt a Kádár-korszak utolsó bestsellere. Amikor a nyugati barátaim megtudták a példányszámot, azt mondták: akkor te élő klasszikus vagy. Fenét, mondtam. Csak nálunk még olvasnak az emberek. És akkor ez így is volt. Az itthoniak közül meg többen csodálkoztak, hogy szabadlábon vagyok. Mert tabudöntögetés, az rengeteg volt benne. Most, harminc évvel később a dolog politikai pikantériája már nem játszhat szerepet. A szegediek sem keresgélik – mint akkor – a még élő szereplőket. Aki most veszi a kezébe, és fiatal, történelmi regényt olvas.” És bár az ember – érthető módon – nosztalgiával gondol vissza ifjúságára, Temesi mégsem szépíti meg ezt a korszakot (de nem is teszi nevetségessé), inkább átélhetővé, hihetővé teszi, így joggal beszélhetünk nemzedéki regényről, de ha főhősének változására gondolunk, akkor fejlődésregényről is.

szeged1
A városképek forrása: http://www.szegedpanorama.hu

Engem annak idején – évekkel szegedi időszakom és legalább másfél évtizeddel eredeti megjelenése után – nagyon „eltalált” ez a könyv, és egyáltalán nem csak azért, mert a megidézett helyek egy részében magam is megfordultam, néhány megörökített személyt élőben is megismerhettem, hanem azért, mert valamit megvilágított a szegedi szellemiség lényegéből, amellyel egyetemistaként persze csak felszínesen találkozhattunk. Azt persze akkor is éreztem, hogy szűkebb pátriám (a Bácska) kilométerekben mérve ugyan egyáltalán nem esik messze a csongrádi megyeszékhelytől, de nemcsak a nyelvjárás, hanem a gondolkodásmód, szokásrendszer is egészen más, mint a mi etnikailag sokkal kevertebb vidékünkön. Mindezzel együtt Szegedet meg lehetett szeretni, de ha ezt a könyvet elolvassuk, sokkal jobban meg is értjük, mint a legjobb útikönyvből. Másrészt végtelenül őszinte számvetés ez a könyv, mert benne vannak az ifjúkori illúziók, tévedések, ballépések, sőt tragédiák is, amelyeket az érett személyiség is magában hordoz. Porlód azonban jelképes értelmű is, így a könyv azoknak is nagy élmény lehet, akik soha életükben nem jártak az alföldi nagyvárosban; benne van az egész magyar vidék szépsége, de kilátástalansága is. Mert az sem véletlen, hogy – Temesi Ferenchez hasonlóan – sokan vannak olyanok, akik igazi szegediségüket akkor tudták kifejezni, amikor elmenekültek, vagy elüldözték, kiközösítették őket onnan. A Por ugyanis nem idealizál: sem főhősét, sem a családot, sem a szülővárost; őszintesége helyenként húsbavágó, néha talán egyoldalú, politikailag biztosan nem is korrekt, de tévedéseivel együtt is igaz. Talán nem igazságos, hogy az azóta Kossuth-díjas író minden későbbi művét ehhez mérik, pedig sokféle formával és műfajjal próbálkozott, de az bizonyos, hogy a megjelenéskor valamire nagyon ráérzett, és ha sok indulatot váltott is ki annakidején, megkerülhetetlenné vált. Persze sok könyv van, amely a maga idejében nagyot szól, de évek múltán feledésbe merül – a Por nem ilyen. Ha ma kézbe veszem, egyes szócikkeit éppúgy élvezem, mint első olvasatban, egyáltalán nem érzem őket porosnak.

Ma már rég bezárt a „Nejlon”, a Hági, de talán még a Sárkány étterem is (talán csak az alsóvárosi Tóth meg a jelentősen átalakult Béke „tanszék” tartja magát), mi egy átmeneti korszakban még láttuk őket, söröztünk Mari nénivel és a Tengerésszel (hogy az alkoholista, önmagával éles sakkpartikat játszó fogorvost ne is említsem), akik még ennek a Temesi által megénekelt korszaknak utolsó maradványai voltak. Létezik még abból a régi világból valami? Lehet, hogy már csak por és hamu.

Olvass bele: Por

4porborito


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gh. Sincai Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Kalandozásaim az Eschbach-univerzumban

Talán nem a legsportszerűbb dolog ezen az oldalon olyan szerzőről (és a hozzá fűződő viszonyomról) írni, akinek munkássága nagy része magyarul nem olvasható, így neve az olvasók többségének valószínűleg nem sokat mond. Ráadásul magyarul – szerintem legalábbis – az életműnek nem is feltétlenül a legjobb darabjai (A Jézus-videó, Összeomlás, Hajszőnyegszövők) jelentek meg, bár némelyikük talán beavatást jelenthet Andreas Eschbach sajátos írói világába, amely engem bizonyosan rabul ejtett. És abban is biztos vagyok, ha könyveinek legjava a magyar olvasók elé kerülne, komoly rajongótábora alakulhatna ki.

andreas1920b

Aki szereti például Dan Brown összeesküvés-elméleteken alapuló regényeit, azoknak a német író művei is tetszenének – főleg, hogy szerintem Eschbach jobban ír Bronwnnál. És ha már németek, a magyar olvasók körében is nagy sikert arattak Frank Schätzing regényei (Raj, Az ördög temploma, újabban pedig A pillangó zsarnoksága), márpedig ők sem tematikában, sem megközelítésmódjukban nem állnak nagyon távol egymástól, ráadásul azonos korosztályba tartozó szerzőkről is van szó (Schätzing 1957-es, Eschbach 1959-es születésű). Szóval ha van könyvkiadó, aki e sorokat olvassa, az keressen egy jó német fordítót, mert kis reklámmal lehet, hogy az aranytojást tojó tyúkra akadt… Hogy miért nem harapott rá munkásságára egyetlen komolyabb magyar kiadó sem, annak talán az az egy használható magyarázata lehet, hogy – bár több nyelvre is fordították – angol nyelvterületen mindeddig nem sikerült megvetnie a lábát, márpedig a világsikernek ez komoly előfeltétele.

Találkozásom munkásságával lényegében a véletlennek köszönhető. Öcsém egy időben igen aktív volt mindenféle hazai és nemzetközi sci-fista körökben, és egy német fórumon kérdezett rá a 90-es évek legvégén, a 2000-es évek legelején az ottani tagoknál, hogy ki az a német szerző, akinek a műveire érdemes figyelni. Eschbachot javasolták, mondván, hogy az ő új regénye számít az új német sci-fi szenzációnak. Nos, minthogy épp ebben az időben Németországban jártam, be is szereztem az említett könyvet – utána meg szinte mindent, amihez hozzá tudtam férni. (Bár az igaz, hogy a rendkívül termékeny írónak nem minden munkáját olvastam még el.) Ugyanakkor a találkozás igen szerencsés időpontban történt, ugyanis a sokak által emlegetett Das Jesus-Video (A Jézus-videó) volt a szerző igazi áttörése az irodalmi életben, német nyelvterületen pedig valódi bestsellerré vált. Más kérdés, hogy a könyv igazából nem sci-fi, még ha szerepet kap is benne egy fantasztikus elem (egy Krisztus korabeli ásatás leletei között talált, csak néhány év múlva piacra kerülő videokamera és persze a rajta megőrzött felvétel, ami az időutazás közeli lehetőségét sejteti), ám maga a történet sokkal inkább egy politikai pszicho-thriller, amelynek középpontjában inkább a rejtélyes lelet eredete utáni nyomozás, majd annak megszerzésére irányuló hatalompolitikai játszmák állnak. A regényből (sajnos) készült egy filmváltozat is, amely azonban harmadosztályú akciófilmmé silányította a történetet, amin az se segített sokat, hogy Ornella Muti anyjához fogható szépségű lánya, Naike Rivelli volt a női főszereplője.

Az 1998-ban kiadott regény akkora siker volt, hogy Eschbach ugyanebből az alapötletből közel két évtized múlva újabb regényt írt. A Das Jesus-Deal (kb. A Jézus-ügylet, 2016) azonban igazából nem folytatása a sikersztorinak, hanem egészen más aspektusból közelíti meg ugyanazt az alapötletet: mi lenne, ha az időutazás képessége (az őrültséggel határos) vallási fanatikusok kezébe kerülne, akik a fejükbe veszik, hogy megmentik Krisztust a keresztre feszítéstől, és elhozzák a mába, hogy (újra) megváltsa a bűnös világot? (Csak ehhez előbb még egy pusztító világháborúnak is ki kellene törnie, hogy a Jelenések könyvének próféciái pontosan beteljesedhessenek.) Bár ebben a könyvben talán több a fantasztikum, mint elődjében, valójában egyáltalán nem ettől izgalmas, hanem ahogy a különféle (vallási és világi) szervezetek működési mechanizmusait ábrázolja, és közben az emberi lelkek sötét oldalaival is foglalkozik.

eschbach1Eschbach egyébként semmiképp sem sorolható a hagyományos sci-fi írók közé, ha írt is a világűrben játszódó regényt (Solar Station, Quest) vagy épp olyat, amely egy földönkívüli vicces kalandjait mutatja be a délnémet valóságban (Kellwitts Stern/ Kelwitt csillaga). Nála a fantasztikum inkább eszköz arra, hogy elindítson egy gondolatsort, eljátsszon egy lehetőséggel, közben azonban az általa megírt problémák nagyon is valóságosak, és mai világunk, a modernizáció számos árnyoldalát óriási meggyőző erővel világítják meg. Könyvei játszódnak távoli múltban és a közeli jövőben is, de mindvégig napjaink problémáira reflektálnak és átgondolásra késztetnek. Másik jellemzőjük, hogy a felvetett problémákat tudományos, elméleti alapossággal közelíti meg, ám ez mégsem megy az olvashatóság rovására. (Azt persze nem állítom, hogy minden technikai, közgazdasági vagy épp biológiai fejtegetését értem, de annak azért néhány esetben utánanéztem, hogy egyáltalán nem légből kapott okoskodásokról, hanem létező teóriákról van szó.)

Különösen igaz ez az általam másodiknak olvasott Eine Billion Dollar (Egy billió dollár, 2001) esetében, amelynek alapötlete arról szól, hogy egy jobb sorsra érdemes csóró amerikai pizzafutárnak – a Fugger család egészen távoli, de egyetlen élő férfi örökösének – váratlanul emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű pénzmennyiség hullik az ölébe. Csakhogy az is kiderül, hogy erre a hihetetlen összegre mások is ácsingóznak, és megszerzéséért már korábban is többeknek meg kellett halnia, ráadásul egyáltalán nem garantálja az örökös boldogságát. Igazi görbe tükör ez a könyv a mohó kapitalista pénzvilágról, amelynek csak egyvalami nem számít a nyereség érdekében: az ember. Másrészt bármennyire is próbálkozik valaki az egész emberiség javára cselekedni, ha olyan cselszövés hálójába kerül, amely a világ leggazdagabb emberét is képes elemészteni.

Az Ein König für Deutschland (Királyt Németországnak, 2009) igazából nem tartalmaz fantasztikus elemeket, még ha alapötlete kicsit abszurdnak tűnik is. Nagy kérdése, hogy vajon azon országokban, ahol a választások számítógépen (is) megtarthatók, biztos lehet-e a választó abban, hogy az eredményeket nem lehet befolyásolni. A könyv hősei épp azt igyekeznek bizonyítani, hogy a manipuláció lehetséges, és hogy ez mindenki számára világossá váljék, mindenféle számítógépes gurukkal együttműködve létrehoznak egy fantompártot, amely a királyság helyreállítását tűzi ki célul Németországban. (Jelöltjük pedig nem is valami csúcspolitikus, hanem egy átlagos középiskolai tanár.) Bár a csoportnak eredetileg csak a rendszer gyengeségének bizonyítása lenne a célja, a körülmények aztán úgy alakulnak, hogy csakugyan részt vesznek a 2009-es Bundestag-választáson, és meg is szerzik a szavazatok 2/3-át. (És csak azért nem többet, mert nem minden tartományban használtak számítógépeket.) Már-már túl nagy lesz a káosz, hiszen az egykori hackerek a parlamentbe bejutva egyre merészebb programokat hirdetnek (a halálbüntetés visszaállítása, a melltartóviselés tilalma stb.), ráadásul a koronázást az alkotmánybíróság sem képes elvágni, de aztán… Hagyjunk mégis egy kis titkot azok kedvéért, akik német nyelven is szívesen olvasnak.

A Herr aller Dinge (Mindenek ura, 2011) és az Aquamarin (2015) bizonyos szempontból hasonló problémát közelít meg, ha eltérő aspektusból is: bele szabad-e nyúlnia az embernek a természet rendjébe, és ha már megtette, nem követ-e el olyan végzetes hibát, amely a világot még nagyobb romlásba döntheti. Előbbi regény főhőse nanotechnológia segítségével igyekszik olyan tökéletes robotokat létrehozni, amelyek alkalmazása a világ minden emberének alanyi jogon jólétet biztosíthat. Ám ezek az egy idő után már magukat javítani, tökéletesíteni képes nanorobotok inkább veszélyt jelentenek az emberiségre, sőt – mint kiderül – egy korábbi civilizációt már meg is semmisítettek. Alkotójuk ugyan képes agyával irányítani őket, de be kell látnia, hogy az emberiség problémáit aligha lesz képes megoldani, és ebben a saját élete is tönkremegy, és menekülnie kell a tudását és találmányait alantas célokra használni akarók elől. Az Aquamarin című ifjúsági regény hősnője egy véletlen folytán tudja meg magáról, hogy nemcsak tüdeje, hanem kopoltyúja is van, amelynek segítségével a víz alatt is képes lélegezni. A családi múltban és korán elhunyt anyja hagyatékában való kutakodás során kiderül, hogy ez az adottsága nem valami különös mutáció, hanem annak következménye, hogy egy földi nő és egy ún. szubmarin kapcsolatából született. Utóbb vízi embereket génmanipuláció révén hozták létre, csak éppen – miután az eredetileg kiszemelt célra kevésbé alkalmasnak bizonyultak – a kiirtásukra törekednek. A távolabbi jövőben játszódó történet is komolyan gondolkodásra késztet az emberi gonoszság és kapzsiság természetével kapcsolatban.

andreas eschbach polc

Az itt tárgyalt műveken kívül nekem letehetetlen olvasmány volt a középkori alkimisták titkait ma kutató Teufelsgold (Az ördög aranya, 2016), a fiatalkori erőszak és az önbíráskodás témáját a középpontba állító Todesengel (Halálangyal, 2013) is. A Der Nobelpreis (A Nobel-díj, 2005) viszont arra jó példa, hogyan lehet az olvasót az orránál fogva vezetni; a fél regény arról szól, hogyan lehet egy zsarolásos-emberrablásos sztorival kombinálva a megfelelő irányba befolyásolni az orvosi Nobel-díj odaítélését, ám aztán váratlan csavarral lep meg a szerző a fordulatos történetben. (Ezt a kötetet magyarra ugyan nem, de román nyelvre lefordították.)

Legújabb könyve, az NSA (2018) pedig alternatív történelmi regény, amelynek alapgondolata, hogy mi lett volna, ha a Harmadik Birodalom idején ismerték és használták volna a számítógépeket, a mobiltelefonokat és közösségi médiát. Ezek alapján ugyanis a totális diktatúra még jobban képes lett volna manipulálni és szemmel tartani állampolgárait, és miután a papírpénzt is teljesen eltörlik, minden gyanús pénzmozgást is. Ugyanakkor a könyv a mai világ szempontjából is elrettentő tanulsággal bír: vajon mikor használhatják fel ellenünk valahol valamikor írt facebook-bejegyzéseinket, vajon mennyire őrizhetjük meg legbelső titkainkat a komputerizált világban, és mi történhet, ha bizalmas adataink illetéktelen kezekbe kerülnek? A regény nagy erénye, hogy alapjaiban nem változtatja meg a történelem menetét, de bizonyos pontokon jól indokolhatóan „nyúl bele” az ismert eseményekbe, és a fiktív történetbe valós sztorikat kever, ami a korszak jó ismerői számára igazi csemegévé teszi. Ami viszont elszomorító, hogy a kisördög ott motoszkál az ember fejében, ugyanis a műben részletesen leírt manipulációs technikák jó részét ma is alkalmazzák szerte a (virtuális és valós) világban, és vajon képesek vagyunk-e mindezt a valóságtól megkülönböztetni? Egyébként a könyv alapötlete nem is annyira légből kapott, mint gondolnánk, ugyanis a modern számítógépek megteremtésének elmélete már a 19. században megvolt, csak akkor elvetették, illetve nem tudták megvalósítani. Így ebben a könyvben azt a Charles Babbage-et tekintik a modern számítógépek atyjának, akinek ötlete a valóságban a saját a korában nem valósult meg. (Ám azóta tudósok bebizonyították, hogy „differenciálgépe” a kor technikájával is működőképes lett volna.) Mindebbe a történetbe persze némi szerelmi és kalandos szál is épül, így nemcsak érdekes gondolatkísérletet, hanem izgalmas cselekményt is olvashatunk.

Mások szerint Eschbach legjobb pillanatai közé tartozik a klasszikus sci-fi kategóriába sorolható A hajszőnyegszövők (1995) és az ugyanebben az univerzumban játszódó Quest (2001) is, de én nem ezért szeretem az egyébként számos díjat nyert német író könyveit. Hanem azért, mert ötletei egyrészt – bár komoly fantázia is kell hozzájuk – tudományosan megalapozottak, és a sztorijai esetében majdnem mindig azt érezhetjük, hogy igen, ez a mi világunkban pontosan így történhetne, ha az alapötlet igaz lenne. Ez pedig komoly valóságismeretről és realitásérzékről tanúskodik. Az általam egyébként nagyra becsült Temesi Ferenc írta egyszer, hogy azok dolgoznak a fantasztikummal, akik nem ismerik a valóságot vagy éppen félnek szembenézni vele, ezért ő a sci-fit nem is becsüli sokra. Eschbach könyveire ez az állítás bizonyosan nem igaz; kiderül belőlük, hogy nagyon jól ismeri a világot, az emberi természetet, az ember és az általa alkotott rendszerek működési mechanizmusait és súlyos gyengeségeit, s könyvei mai világunk, társadalmunk kritikáiként is olvashatók – bár nem lehetünk büszkék rájuk. Világmegváltónak készülő hősei többnyire elbuknak vagy megtörnek, általában azok nyerik el a boldogságot, akik nem szakadtak el a józan, „földhözragadt” gondolkodástól. Másrészt azoknak is tanulságos olvasmányok ezek a könyvek, akik a fejlett kapitalista világot afféle földi paradicsomnak vagy ideális demokráciának látják, ahol minden az állampolgár érdekében történik. Sajnos Eschbach könyvei ezen illúzióinkat is gyorsan eloszlatják, és kiderül belőlük, hogy a nagyobb jólét, a tudományos-technikai fejlődés nem vezet szükségszerűen az ember jobbá, (szellemi és erkölcsi értelemben vett) tökéletesebbé válásához. Sem most, sem a jövőben.

osszeomlas borito

 

Olvass bele: Összeomlás

 

 


das jesus borito

 

 

Olvass bele: Das Jesus Video

 


eine billion borito

 

 

Olvass bele: Eine Billion Dollar

 

 


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Szilágy Megyei Könyvtár, A Jézus-videó

 

Szerepjáték mesterfokon – bedőltem a sztorinak

Olvas ma még egyáltalán valaki verseket és főleg versesköteteket? Verseket talán igen, de komplett köteteket alighanem nemcsak én forgatok ritkán, különösen úgy, hogy az elejétől a végéig elolvasom. Néha azért érdemes kivételt tenni, főleg ha az egész kötet többet nyújt, mint véletlenszerűen egyberostált versek gyűjteménye. Néha a költeményekből többé-kevésbé összefüggő történet állhat össze. Ennek is szép hagyománya van a magyar irodalomban Balassi Júlia-ciklusától Weöres Psychéjéig. S ha mindez különféle stílusirányzatok, alkotói stílusjegyek imitálásával, parodizálásával vagy épp finom ráutalásokkal történik, akkor ez nemcsak a (költői) mesterség elsajátításának magas szintjét jelzi, hanem remek szórakozás is lehet.

zazpi1920

Bevallom, én elsőre beugrottam… Mármint amikor valamelyik hazai vagy határon túli irodalmi folyóirat először közölt részleteket Ferenczes István „átköltéseiből”, én bizony elhittem, hogy valamikor a 18-19. században tényleg élhetett egy Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri nevű spanyol-baszk kalandor költő, akit balszerencsés sorsa, néhány tisztázatlan ügye, szerelmi bánata és állandó nyughatatlansága egészen Dél-Amerikáig sodort. A szegény vagabund volt zsoldoskatona, szerzetes, őrült; hosszabb időt töltött a kecsua indiánok között, a 19. század elején a kontinens szabadságharcainak során is jelen volt, és persze számos szerelmi kalandban is volt (többnyire szenvedő) része. Élettörténete aztán különös módon ér véget: miután utolsó ismert állomáshelyén (egy – naná! – ferences kolostorban) élete némileg blaszfémikusra sikerült utolsó műalkotását megcsonkítják, a különös (egy idő után már csak állatokkal beszélgető) „Stephanus testvér” eltűnik cellájából, ahol csak egy szamárcsődört találnak a helyén. (Üdvözlet Apuleiusnak, Lukiánosznak és Franz Kafkának…)

A Csíkszeredában élő Ferenczes István életművét – bevallom férfiasan – inkább csak töredékesen ismertem eddig, de abban néhány vers olvasása után is egészen biztos voltam, hogy ezt a kötetét be kell szereznem. Némelyik darab (Börtönszerenád, Tíz rubái egy mór leányról) ugyanis annyira illett az akkori hangulatomhoz, hogy már-már sajnáltam, hogy nem én írtam őket. Nevezhetjük ezt komoly megérzésnek, de véletlen szerencsének is, hiszen ez a kötet sokkal többet adott nekem, mint aktuális lelkiállapotom hitelesnek érzett megfestését. (Az akkori hangulat régen elszállt, a verseskötet hatása viszont maradandó.)

A megszállókra*

Darabokra szaggattátok a hazámat,
Csigazabáló, gloire-ba nyekkent
Franczúzok, az égbolt is belesápadt,
Amint átgázoltatok a berkeken…

Rettentő gigászai a gonosznak,
Hitszegőbbek vagytok a cigánynál,
Fiaid nemcsak ölnek, rabolnak, lopnak –
Táncot járnak a siralomháznál.

Szabadság, egyenlőség, testvériség
Nevében ácsol igát a zsarnok,
Dicsőségünket arcátlan tépi szét
A szörnyeteg, átkot átokra mond,

Gaz homlokán glória, babérlevél,
Nemcsak gúzsba köt, meg is szégyenít,
Mint büdös kapcátokat, fújja a szél
Európa letiport népeit…

Szétosztottátok a rokonok között,
Csúffá tettétek hazám, franciák,
Torkunkba fojtottátok a nagy ködöt –
Átkunk rendezzen nektek orgiát.

La Paz, 1808

* Ezt a cantiga de maldiziert (ford.: átok-éneket) Jóseph Bonaparte trónra léptetésének hírére írám. Madrid megérte, hogy újból elfoglalták a franciák, s a diktátor öccsét tette meg spanyol királynak.

Az persze első olvasatra is gyanús volt, hogy egy, az Újvilágba szakadt hispán atyafi József Attilára és más magyar költőkre erősen emlékeztető sorokat ír, egyik verscímében használja az Ady által teremtett „kompország” kifejezést, és olykor egészen modern és véletlennek aligha nevezhető szóalkotásai („héja-gyász”, „Semmi ágon”, „Télikék”) vannak, de hát az átköltés műfajába éppen sok minden belefér. (Faludy is átírta, kiegészítette Villon sorait, sőt a Ballada a senki fiáról-nak nincs is eredetije.)

A kötet előszavát figyelmesen, illetve az egész könyvet végigolvasva természetesen lehull a lepel: valójában egy költői alteregó megteremtéséről van szó: „nem szuverén költészet az övé; inkább valamiféle bűbáj lengi át ezt a versvilágot. Az örökös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságáról. Végül is az elmúlásról – a szerelem sivatagáról, vágyakozásról, honvágyról és hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről-halálról. Úgy, hogy akár a kortársunk is lehetne.” – írja a „fordító”. Zazpi azonban nemcsak kortársunk lehetne, hanem az is: vágyaiban, kétségeiben, bizonytalanságaiban a modern ember gondolatai jelennek meg régi versformák és műfajok köntösébe bújtatva, s mindehhez társul a kisebbségben élő ember sajátos viszonya szülőföldjéhez, hazájához (a kettő nem feltétlenül ugyanaz!). S ha ehhez hozzávesszük, hogy a hátlapon olvasható szerzői közlés szerint „ama keserves december 5-e után” álmodta azt a költő, hogy nem tud magyarul se beszélni, se olvasni, se írni… S ezt követően jelent meg neki a „Zazpi nevű ibér, aki kioldozta rémálmai kalodájából”. Talán az sem véletlen, hogy teremtett főhőse éppen baszk származású; a baszkok nyelvükben, mentalitásukban éppúgy teljesen elütnek Hispánia más népeitől, mint a magyarok a Kárpát-medence többi lakóitól, vagy épp a székelyek a magyarok többségétől, és viszonyuk Spanyolországhoz alighanem éppen annyira ellentmondásos, mint az erdélyi magyaroké Romániához vagy az anyaországhoz. (Rokontalanul élnek, / Csak távoli barát, / Kelta, skót vagy székely / Koccint rájuk pohárt.”) Ha elolvassuk a Búcsú Spanyolországtól vagy Az anyaországról című kétrészes vers sorait, és hozzáképzeljük 2004 decemberét, akkor még úgy is szíven üt a csalódás fájdalma, ha tudjuk: ami akkor történt, nem rajtunk múlott. (Viszont amiről beszél, az a konkrét események ismerete nélkül is átérezhető: a hontalanná válás élménye nem egyetlen helyzethez és néphez kötött.)

Búcsú Spanyolországtól
(Versos de arte maior)

Kilöktél magadból Spanyolország,
mintha leprás vagy orgyilkos lennék,
hátat, ülepet fordítasz felénk,
s azt hiszed, hogy mi vagyunk a csonkák,
hogy teérted héthatáron túlról
csorog majd a nyálunk, könnyet fakaszt
a bánat, kéklő honvágy gyúr sarat
a pusztító, hosszú, hosszú útból…

Ég veled, mostohába hűlt honom,
Toledo, Madrid, Burgos, Cordoba
és Sierráknak hóba őszült orma,
elszivárog időd a négy folyón:

Ebro, Duero, Tajó, Guadalquivir,
mint sóhajok tűntök el, ott látom
az Alcantara hídján halálom,
a falra egy kéz ki tudja, mit ír…
Ég veled narancsliget, cipruság,
Granada s Malaga bársony bora,
tomboló szívem torreádora,
corridavér, eltáncolt ifjúság –
balra el, én most örökre megyek,
de viszem Cidet, Fernán Gonzálest,
Vegát, Calderont s a nagy Cervantest,
Don Juant, Góngorát – a lényeged!

Mindenen túl: ők lesznek a hazám!
Passzusod éget, akár az orbánc,
mert te nem voltál haza, csak ország,
ki elbuktál az utolsó csatán…

Sevilla, 1779. december

A költő egyrészt megteremt egy – kicsit töredékes, kicsit misztikus, de nagyjából áttekinthető – élettörténetet hősének, majd egy – ha nem is teljességet, de lezártságot sugárzó – életművet is hozzá, melyek darabjai „kronologikus” sorrendben követik egymást a kötetben. A versekhez az anyag gondozója lábjegyzeteket, megjegyzéseket fűz, s ezek csaknem ugyanolyan fontos részei a kötetnek, mint maguk a versek. Ebben a (fiktív) költői életműben szerves egységben jelenik meg a magyar népköltészet tisztasága, a magyar költészet évezredes hagyománya, a spanyol és latin-amerikai történelem, a világirodalom számtalan műfaja és versformája, és még az a sajátos íz is, amely a dél-amerikai irodalmat (Vargas Llosa, García Márquez, Amado vagy épp Borges munkáit) annyira minden mástól megkülönböztetővé teszi. Zazpi verseiben éppúgy találunk Bornemisza Péterre utaló sorokat és versformákat (Siralmas éneke), ahogy máshol Cervantes vagy épp Petőfi, Arany és József Attila köszön vissza, az egész egyben mégis hitelesnek tűnik. Épp ezért a kötet versei műfajok egész kavalkádját nyújtják: olvasunk benne madrigált, quinitilát, rubáit, eposztöredéket, gallego népköltéseket és románcokat, danse macabre-t, siralmas éneket, fájdalmas elégiát, gázelt (a mór-arab költészet jellegzetes versformája), költői leveleket, félszonetteket („Petrarcának a fele is elég!”), dzsungel-áriákat, négyfelvonásos opera librettóját (!), inka románcokat. A költő e műfajokat igazi magabiztossággal használja, de parodizálja is őket, hiszen időnként olyan szabadszájú, hogy az érzékeny lelkűek elpirulnak tőle. Máskor viszont a vallásos áhítat olyan mélységébe ereszkedik, mintha szerzője fájdalmai elől valóban az (egyébként elérhetetlen és ismeretlen) Istenhez fordult volna vigasztalásért.

A kötet darabjainak jó része a szerelmi költészet valamely műfajába sorolható. E versek visszatérő múzsája a Fekete Liliom, egy córdobai illetőségű hölgy, akit „Don Esteban” időnként istenít, máskor átkoz, akinek évek múltán és egy óceán távolából is szenved emlékétől és hiányától, pedig a sikamlós életű szenyóra legfeljebb időlegesen részesítette szerelmi gyönyörökben. A hozzá/ róla írt versek közt akad trubadúrok hízelgését idéző ének, anakreóni dal (Egy virágszálról), de olykor még a francia sanzonok finomsága is megjelenik bennük. Máskor viszont olyan közönséges módon átkozza szerelmét, hogy abból is csak az örök szenvedély indulatát érezzük. (Éppúgy „kegyetlenül szép” versek ezek, mint az Elbocsátó, szép üzenet.)

Siralmas éneke

Esteban Zazpi volt egykoron a nevem,
Nem retteg senki sem a sötét tengeren,
Engem a szerelem
Ölt meg törvényesen,
Ezért nincsen nevem a sötét tengeren…

Hontalanná lettem fekete tengeren,
Száműzött vagyok a háborgó vizeken,
Bánat a kenyerem,
Italom a könnyem,
Félholtan sinylődöm egy hajófeneken…

Kéket-zöldet látok viharos tengeren,
Napestig rókázom, döglődöm betegen,
Lázasan hidegen,
Már minden idegen,
Ott voltam boldog az ibér földeken

Toledóban szolgált, ott volt az ezredem,
Büszke egy népség volt a huszárezredem
Mikor kivonultunk
Napfénytől ragyogtunk,
Lábaink elébe omlott a szerelem.

Hozzám is vihar jött, eljött a szerelem,
Talán szédület volt, talán csak kegyelem
Hittem a csodában,
Hires Córdobában
A szőlőhegyekről tört rám a szerelem.

De egy hónap múltán továbbállt ezredem,
Az volt csak a pokol, a boldog gyötrelem,
Mi lehettem volna?
Rút szökött katona,
Hírhedtté így lettem, hogyha ez győzelem…

Árkon-bokron által loholtam utána,
Rohantam Santiago de Compostelába…
Kiderült: hiába
Bolyongtam utána
A haramiák kálváriás útjára…

Kerestem őt kolostorban, bordélyházban,
Itt is, ott is látták, meg mégsem találtam
Égi szenyórámat,
Bűnöm lett ő, bánat,
Bőrig rongyos lettem a hiába vágyban…

Utakat álltam és neveket cseréltem,
Álruhákban jártam, cigányul beszéltem,
Nyomomban kopókkal,
Kancsi poroszlókkal,
Brága erdeiben szép lassan kiégtem.

Elfogtak és vittek az ibéri lankán,
Mutogattak a várak szégyenpiacán,
Így jár, aki lányhoz
Hű, nem a királyhoz,
Láncok közt ismeri meg szép Kasztiliát!

Hiába szerettem, ezalatt a leányt
Elvitte egy grand, egy „roppant elefánt”,
Mert szűzben a céda
Él, mint tavi béka,
Nem árt, ha tudjátok ezt, cimborák, nem árt.

Akasztófára! – kiáltott rám az űgyész,
A szemeiben gyűlölet lángolt, tűzvész,
A bíró sem henyélt,
Örök száműzetést
Koppantott felém ó, felségárulásért!?

Utolsó szó jogán nem mondtam én sokat,
Talán csak a lelkemből fakadt egy sóhaj,
Szerettem, szerettem,
Csak ennyit rebegtem,
Érette loptam el a kincstári lovat.

Így lettem egy sorszám, ezért nincs már nevem,
Pusztulok, meghalok végtelen tengeren,
Segíts meg, Mária,
A kontinens fia
Vagyok, ott halnék én, nem itt a vizeken…

Hánytatnak a habok, ennél is jobban fáj:
Te leszel sohamár hazám, ibéri táj,
Az elevenbe vágsz
Rideg anyaország,
Te szerelemmel együtt pusztító hiány.

Hiába vár a megfoghatatlan új világ,
Belőlem immár csak az elmúlás kiált,
Mint őrült sirály,
Szít szívem rút viszályt,
Én csak a sakktáblán gyilkoltam a királyt…

Hol végzem sorsomat én édes Istenem,
Erdőn-e, mezőn-e, vagy kihalt reményben,
Talán a pokolban,
Talán fönt a Holdban,
Vagy lent a mély sárban, vagy a fellegekben…

Atlanti-óceán, 1780

A kötet lezárása a Gozorú című „fél-mesterszonett-koszorú”, amely nemcsak igazi formai bravúr, hanem mintegy összegzése Zazpi életművének, aki sorsában megnyugodva várja a halált. („Fölösleges minden ami történt. / Éltemhez méltón rendezd elestem. / Mint porszemen tedd rajtam a törvényt.”)

Lehetne arról is értekezni, miként játszik a szerző rímképletekkel, versformákkal, ritmusokkal, de ezt inkább meghagyom azoknak, akik valóban értenek hozzá. Egy valami biztos: ez a kis kötet egyetlen percig sem unalmas; darabjai pedig önálló költeményekként éppúgy megállják a helyüket, mint a nagy egész koncepció alkotórészeként. Furcsa lesz a hasonlat, de annak idején a Queensrÿche zenekar Operation: Mindcrime című konceptlemezénél (szerintem minden idők egyik legnagyobb rockzenei albuma) éreztem valami hasonlót: az anyag dalai önállóan is ütnek, de az összefüggő történet részeként jelentésük tágul, és újrahallgatásra ingerelnek. És valahogy ilyen ez a kötet is: most, hogy az ismertető okán újra elővettem, olyan utalásait, finomságait is észrevettem, amelyek fölött a korábbi olvasások során átsiklott a figyelmem. A kötet érzelmi skálája is roppant széles; szinte mindazt tartalmazza, amit az élet gyönyöreit és poklát megjárt, tapasztalt ember átélhetett. Egymás mellett jelentkezik a szent és a profán, a csúfoló és a magasztaló, a cinikus és az elmélkedő, az áhítatos és a vulgáris – mindaz, ami emberi lényünkben egyaránt jelen van.

Nagy játék (szerepjáték) tehát ez a kötet, de a játék akkor az igazi, ha komolyan vesszük. Mert az nem kérdéses, hogy Ferenczes játszik a formákkal, a műfajokkal, a történelemmel, és nem utolsósorban igazi intellektuális játékot játszik olvasóival. De ehhez a játékhoz olyan fokra kellett fejlesztenie költői mesterségét, amelyre sokan soha nem fognak eljutni. A játék mögött ugyanis ott van egy nagyon sokrétegű, mély mondanivaló, amely nemcsak (valós és fiktív) szerzőjéről árul el sokat, de a költészet lényegéről, sőt saját magunkról is. Egy adott kor összefüggéseibe ágyazva is fontos dolgokat mond el, de abból kiragadva is élvezetes. Mestermunka, amelyet csak a legnagyobbakhoz tudok mérni.


Ferenczes István: Zazpi, Kortárs Kiadó, Budapest, 2010


Ferenczes István 1945. január 1-én született Csíkpálfalván. Biológiát végzett Kolozsváron. Tanított, majd újságíróként dolgozott a Hargita című lapnál, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították. 1979-től a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója. 1997-ben megalapítja a Székelyföld kulturális folyóiratot. 2001-ben József Attila-díjat, 2005-ben Balassi Bálint-emlékkardot, 2012-ben Arany János-díjat kapott, a Látó irodalmi lap nívódíját már 1993-ban megkapta, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2004-ben Spectator-díjjal jutalmazta.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

Shakespeare foghatja fejét a leleplezett Hamlettől

Szóval azért ajánlom Neked ezt a regényt (manapság ez sokkal divatosabb műfaj, mint a Te idődben volt), mert kíváncsi volnék rá, mit szólsz ahhoz, mit művelt legklasszikusabb ősvilági tragédiáddal ez a John Updike; azt mondod-e, hogy meggyalázta a művedet, vagy éppen sajátos előtörténet megírásával újraértelmezte azt.

5 hamlet 1920

From: maniac13@freemail.hu

To: willthebard@avonmail.uk

Kedves Bill!

Már elnézést, hogy ilyen bizalmaskodva szólítalak meg, de annyi művedet olvastam, és annyi darabodat láttam már mindenféle színházban, hogy úgyszólván bizalmas viszony alakult ki köztünk. Ezért is küldök egy kis ajándékot, hiszen Te is annyi szép pillanatot szereztél már nekem. Ugyanakkor lehet, hogy nem veszed jónéven, hogy a szerző, akit ajánlok, az Újvilágból származik. janos Distance.Over_.Time_.COVER_.3000x3000Ti még a 16-17. században aligha gondoltátok, hogy darabjaidat nemcsak a Globe deszkáin, hanem a glóbusz másik részének színpadain is játszani fogják, és az Újvilágban – főleg angliai kivándorlók atyáskodása mellett – egy hatalmas ország is létrejön, ahol egy idő után a kalandorok, szerencselovagok és vallási menekültek utódai között kiváló írók és költők is teremnek. Igaz, ők már nem csak az általatok ismert úri közönséget célozzák meg ott Amerikában – ahogy mi hívjuk a területet –, meg aztán ma már az irodalom is sokkal többet elbír, így aztán lehet, hogy Te az ő nyelvezetét kissé közönségesnek, angolságát kicsit igénytelennek fogod tartani. Én viszont művedet legelőször Arany János fordításában olvastam, s az ő nyelve is elég távol esik attól, amit mi beszélünk, így ennek a hírhedt amerikainak a modern beszéde egy cseppet sem zavart. Szóval azért ajánlom Neked ezt a regényt (manapság ez sokkal divatosabb műfaj, mint a Te idődben volt), mert kíváncsi volnék rá, mit szólsz ahhoz, mit művelt legklasszikusabb ősvilági tragédiáddal ez a John Updike; azt mondod-e, hogy meggyalázta a művedet, vagy éppen sajátos előtörténet megírásával újraértelmezte azt. Mondjuk azt tudnod kell, hogy a Hamletedet már nem egészen úgy játsszák, ahogy annakidején; és a színpadi adaptációk mellett számos mozgóképes változat (film, ezt most meg sem próbálom elmagyarázni), és egy ilyen, bizonyos Kenneth Branagh (na, ő viszont igazi angol!) rendezése inspirálta a szerzőt műve megírására.

shakespeare
William Shakespeare (1564–1616)

Szóval ez az Updike – aki amúgy inkább a mai világban játszódó, erősen szabadszájú, de nagyszerű regényeket szokott írni – arra vállalkozott, hogy megírja a Hamlet előtörténetét. De nem ám csak úgy hasraütésszerűen, hanem úgy, hogy ő is elolvasta azokat a forrásokat (Saxo Grammaticus Dán krónikáját és Belleforest Történelmi tragédiáit), amelyeket minden bizonnyal Te is forgattál, mielőtt nekiálltál volna művednek. (Az „ős-Hamletet” azonban nem tudta használni, mert ez mára sajnos elveszett.) Viszont – hogy egy kicsit kritizáljalak is – Updike sokkal figyelmesebben olvasta ezeket a műveket, és jobban ragaszkodott a szereplők eredeti nevéhez, amelyeket Te önkényes módon modernizáltál vagy klasszicizáltál. (Így nála Claudius Feng, Gertrud Gerutha, az öreg Hamlet Horwendil, az ifjabbik meg Amneth néven szerepel. És amikor ő maga is vált a felhasznált források anyagai között, a névhasználat is változik.)

Az ő története épp ott ér véget, ahol a Te darabod kezdődik, így aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy egyáltalán nem nyúlt hozzá a szövegedhez, ám ha valaki e könyv után olvassa el a Hamletet, egész másképp néz a szereplőkre. Nála ugyanis azok az igazán szerethető szereplők, akik darabod legtöbb interpretációjában igencsak rossz színben tűnnek fel.

(SPOILER) Rorik dán király lánya, Gerutha csodálatos szépségű hercegnő, akit 16 évesen politikai érdekből feleségül kényszerítenek Jütland önelégült, durva társkormányzójához, Horwendilhez. (Ennek öccse, Feng éppen a fejlettebb világban pallérozza az elméjét.) Bár a lány semmi vonzalmat nem érez a kiszemelt férj iránt, aláveti magát az atyai akaratnak, holott a házasság eleve rossz előjelekkel indul. A különféle szerelmi kalandokban eddig is jártas Horwendil a nászéjszakán egyszerűen elalszik ahelyett, hogy boldoggá tenné hitvesét, akivel később épp olyan durva, mint alattvalóival. A házasságból hamarosan fiú születik, ám a kis Amneth kezdettől fogva problémás gyerek: az anyatej savanyú neki, állandóan beteg és ideges, mindenkivel vitát provokál, mindenből viccet csinál, egyedül az udvar züllött bolondja, Yorik társaságában érzi jól magát. Egyébként pedig mindenben tapintatlan, erőszakos jütt apjára emlékeztet, aki időközben Dánia trónját is örökölte elhunyt apósától. Anyjától hamar elhidegül, mert Gerutha próbálná szeretni fiát, de semmi viszonzást nem kap érte. Az asszony további gyermekeket is szeretne, de férje szinte figyelemre sem méltatja, fia pedig mindenben bálványozott apjára kíván hasonlítani. Horwendil betegesen hatalomvágyó, kegyetlen önkényuralkodó, aki kizárólag az erőszak nyelvén ért, akár politikáról, akár családról van szó; azt hiszi, neki minden jár, felelőtlen politizálásával országának is ellenségeket szerez.

(SPOILER) A történetnek Feng hazatérése ad új fordulatot. A Német-Római Birodalomban modern kultúrát magába szívó herceg szöges ellentéte bátyjának: jóképű, ápolt férfi, kifinomult beszédstílussal. Újonnan megismert sógornője benne látja azt a férfit, akire mindig is vágyott; a 35 éves férfi remek történetmesélő, és Geruthát végig is hallgatja, amire férje soha nem volt képes. Kettejük között valódi szerelem szövődik, amely elől a bátyjához mindvégig lojális Feng igyekszik elmenekülni, és egy időre újra elhagyja Dániát. Közben a nyughatatlan Amnethet is Wittenbergbe küldik, hátha ott ragad rá valami tudás és megkomolyodik.

(SPOILER) Amikor azonban Feng újból visszatér, a végzet elől nincs menekvés. A mindvégig kétkulacsos főkamarás Corambis (akit Te Poloniusnak neveztél át) közreműködésével titkos találka szerveződik Gerutha és Feng között, és az addig plátói szerelem beteljesedik. Horwendil azonban hamar értesül a viszonyról, és kíméletlenül kész volna leszámolni öccsével is, aki mintegy életét mentve összeesküvést tervez Corambisszal a király meggyilkolására. A merényletet sikerül természetes halálnak beállítani, s a koronát közkívánatra öröklő Feng-Claudiusnak az özvegy királyné – aki mit sem tud a gyilkosságról – örömmel nyújtja a kezét. Az új király bízik abban, hogy helyreállítja a rendet Dániában; békét kötne az ellenségekkel, jóvátenné zsarnok elődje túlkapásait, és felesége kedvéért Amnethet is hazahívja Elsinore-ba (Helsingörbe), remélve, hogy a családi béke is helyreáll. Gerutha ugyan rosszat sejt, de Claudius meggyőzi, hogy a sok nehéz év után minden jóra fordul, és helyreáll a családi béke… (SPOILER VÉGE)

updike
John Updike (1932–2009)

Bevallom, amióta ezt a regényt elolvastam, tragédiádat nem tudom ugyanazzal a szemmel nézni. Lehet, hogy Hamlet nem is a világ rendjét helyreállítani akaró, filozofikus alkatú hős, hanem eleve egy zavart lelkű, apjához hasonlóan senkire tekintettel nem lévő, hatalomvágyó ficsúr? (Ha végiggondoljuk, ki mindenkit taszított ártatlanul a halálba drámádban, talán nem is annyira ördögtől való a feltételezés.) Lehet, hogy Claudius nem is az a „vérnősző barom”, akinek Hamlet látni véli, hanem az a személy, aki az idoneitás elve alapján sokkal inkább méltó lenne Dánia europizálására, mint barbár lelkületű bátyja? (Elvégre idősb Hamlet uralmát leginkább csak fia látta aranykornak.) Lehet, hogy Gertrúd nem is gyenge akaratú, anyai érzelmeit háttérbe szorító, gyilkosságban bűnrészes nő, hanem egy boldogtalan, érzelmek nélküli házasságba taszított, jobb sorsra érdemes, romantikus asszony, akinek nemcsak férje, de – pszichésen mindenképp terhelt – fia elviselése is komoly tehertételt jelent? (Sok szeretetet és együttérzést éppen Nálad sem kap tőle, tiszteletről nem is beszélve, asszonyi gyarlóságát Hamlet meg sem próbálja megérteni.) Lehet, hogy az itt csak rövid időre feltűnő Ophelia sem több egy csinos, de együgyű lánykánál? (Mitől is lenne nagy jellem, amikor apja is kisszerű, pénzéhes konspirátor?) És sorolhatnám a kérdéseimet, de sajnos nem fogsz rá válaszolni.

Lehet, hogy Te úgy érzed, ez a csibész amerikai meggyalázta vagy jobb esetben teljesen félreértette művedet, én viszont azt hiszem, hogy új értelmet adott neki. Ha így nézzük, ez valahol a Te műved dicsérete is, hiszen több száz év után is izgatta az írót, mi is állt az elbeszélt események hátterében, és igyekezett a kulturális-történeti háttérnek is alaposan utánajárni. És mindezen kívül olyan izgalmas módon ötvözte a régi és a modern nyelvet, a hagyományos és a 20. századi gondolkodásmódot, ahogy Te tehetted a magad idejében. Ahogy talán Te is úgy érezted, hogy nem ismer el eléggé a világ, úgy ez az Updike se lett soha Nobel-díjas (manapság ez az írók legnagyobb elismerése a világon), szókimondó, nem éppen polkorrekt stílusa egyeseket éppúgy taszított, mint a Te némely darabod mondanivalója, így azt hiszem, megérted, miért szeretném, ha megismernéd a művét. Ha végigolvastad, egy sör (ale) mellett a vitás részeket beszéljétek meg egymással az égi irodalmi kávéházban, ahol immár – legalábbis szerintem – mindketten méltó helyen vagytok.

janos updike

 

John Updike: Gertrud és Claudius. New York, 2000. Magyarul: Európa Kiadó, 2000. Fordította: Molnár Katalin.

 


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

 

Királyok, hódítók, szándékos anakronizmusok

(Julian Rathbone: Az utolsó angol király)

Nekem való történelmi regényt nem könnyű írni, pedig tényleg nagyon szeretem a műfajt. Nincs rosszabb ugyanis annál, amikor egy könyvet olvasva az adott korszak ismerőjeként bosszankodsz, hogy ez nem történhetett így, hogy a szöveg tele van tárgyi tévedésekkel, mérgesítő anakronizmusokkal. Viszont legalább ennyire rossz megélni, amikor egy könyv láthatóan hatalmas tudás- és tényanyagot rejt magában, törekszik is a történelmi hitelességre, csak éppen mint olvasmányélmény vagy mint regény nyújt nagyon keveset, vagy éppen semmi örökérvényű tanulságot nem találok benne. (Például ez a bajom Bán Mór Hunyadi-regényfolyamával is, amelyben kétségkívül óriási kutatómunka van, de azokat a valódi irodalmi értékéket nem látom benne, amelyek miatt évtizedek múlva is olvashatnák majd.)

bayeux1

(A képen a regényben feldolgozott eseményeket ábrázoló ezeréves bayeux-i faliszőnyeg egy részlete látható)

A brit Julian Rathbone (1935–2008) könyvének előszavában egyebek mellett az alábbiakat olvashatjuk: „Az anakronizmusok két típusa az írói szándék megnyilvánulásának tekinthető. Az utolsó angol király […] a mai nyelv terméke. […] Ennek egyik jól érzékelhető megnyilvánulása a királyokhoz és főurakhoz nem illő […], időnként durva beszédmodor. Biztos vagyok benne, hogy az angolszász nemesek ugyanolyan könnyedséggel használták az ún. töltelékszavakat, mint késői utódaik, sőt mint tudjuk […], elég durvák, mi több közönségesek voltak. […] Mindennek tükrében abszurditás lenne megtagadni jó öreg uralkodóinktól és udvaroncaiktól az egyébként valóban durvának számító baszni és szar szavakat, illetve a belőlük alkotott, valószínűleg évszázadok óta használt szókapcsolatokat. […]

A szereplők, sőt még a narrátor is, időnként olyan idézeteket vagy idézetszerű megjegyzéseket engednek meg maguknak, amelyek saját koruknál jóval később élő személyeknek tulajdoníthatók. […] Biztosan lesznek, akik irritálónak találják majd ezt a jelenséget, engem azonban […] szórakoztat, és remélem, így lesznek ezzel mások is.”

Én biztosan e „mások” közé tartozom, mert amikor például Hódító Vilmos Napóleon – az itáliai hadjárat előtt elmondott – szavait szabadon idézve buzdítja harcosait a csatára, akkor abban az is megmutatkozik, mennyire hasonló helyzeteket produkálhat a történelem, és különböző korokban élő szereplők között mennyi hasonló személyiségjegy figyelhető meg. Ugyanígy nem zavaró az olykor valóban közönséges beszédmód sem, amelybe a szerző a mai britek beszédmódjának finom kritikáját is beleszőtte.

Az utolsó angol király (1997) az igen termékeny regényíró viszonylag késői munkái közé tartozik. Sajnálatos, hogy életművének csak aránylag kis része olvasható magyarul is, pedig a mély történelmi ismeretek és a sajátos humor ötvözete más művekben is megjelenik. A könyv az angol történelem egyik meghatározó eseménye, az 1066-os hastingsi csata idejébe repíti vissza az olvasót. Ez volt az az ütközet, amely lehetővé tette a normann hódítást, amely Anglia történelmét teljesen új pályára tette. Ebben a csatában esett el II. Harold, az „utolsó angol király” (az utána jövő uralkodók mind normann, francia vagy német eredetűek voltak), ami megnyitotta az utat a „normann fattyú”, Hódító Vilmos királysága előtt.

A könyv főszereplője egyrészt Harold Godwinson, akinek végigkísérhetjük családja felemelkedését udvaroncból a fél országot uraló hatalom, majd a tiszavirág-életű királyság megszerzéséig; másrészt hű testőre, Walt, aki urával ellentétben túlélte az ütközetet, s akinek szemével a megelőző évek eseményeit és a következményeket szemlélhetjük. Elbeszéléséből pedig kiderül, hogy semmi sem egészen úgy volt, ahogy azt a történelemkönyvekből ismerjük – hiszen a krónikákat a maguk szája íze szerint mindenkori győztesek ír(at)ják. Walt interpretációjában így nem meglepő, hogy Anglia új ura, Vilmos nem dicsőséges hódító, hanem – törvénytelen származásából adódóan – állandó kisebbségi komplexusait legyőzni kívánó, felfuvalkodott hólyag, aki gátlástalanságban és kegyetlenségben vetekszik a modern kor diktátoraival. Az előző király, Hitvalló Edward visszavonultsága mögött sem a buzgó vallásosság, hanem politikai érdekből elfojtott homoszexuális hajlam húzódik meg, és azt is megtudjuk, hogy a sorsdöntő csata (minden vonatkozó krónika szerinti) első áldozata, a normann bárd Taillefer valójában túlélte a vérontást, miután megrendezte saját halálát. Az események hátterében pedig olyan mérvű intrika, hatalmi harc, képmutatás és főképp hatalomvágy húzódik meg, hogy azt hihetnénk, a saját korunkban járunk. Meglehet, Rathbone megfoszt bennünket néhány illúziótól a középkori erényekkel kapcsolatban, viszont megerősít abban, hogy az emberi természet nem sokat változott az évszázadok alatt. Az ismert történelmi alakok ugyanis érinthetetlen ikonokból reális, hús-vér figurákká változnak az elbeszélésben, akiket éppúgy szenvedélyek, előítéletek, ösztönök, máskor viszont nagyon is rideg számítások hajtanak, mint a modern kor emberét. Harold király ebben az értelmezésben a körülmények áldozata; egy ütközetben dicsőségesen megvédi a trónját az egyik trónkövetelő, a norvég Keménykezű Harald ellen, amikor feltűnik a másik… Hódító Vilmos ugyan hasra esik az angliai partralépés után, utóbb több szerencsés fordulatnak köszönhetően mégis ölébe hullik a hatalom és a dicsőség.

A könyv fő cselekménye alig két-három év történéseit veszi számba, ám a rálátás ennél sokkal nagyobb. Nagy erénye, hogy úgy „nyúl bele” a történelmi tényanyagba, úgy formálja hőseit a saját elképzelése szerint, hogy csak épp annyira rugaszkodik el a történelmi valóságtól, hogy minden változtatás hihető legyen. Elbeszélésmódjának sajátossága még, hogy a regény legelső elbeszélő mozzanata az, ami időben a legkésőbb történt, s így a könyv befejezésének kissé reménykedő hangulatát is értelmetlenné teszi. Mert a „nagyok” története mellett kibontakozik a könyvben a csatát testi-lelki sérülésekkel végül túlélő Walt élettörténete is. „Bűnét”, hogy nem tudta megvédeni ura életét, egy szentföldi zarándoklattal szeretné megváltani (e zarándoklat során meséli el útitársainak Hastings és előzményei történetét), de aztán – már a legelején – kiderül, hogy a tragédiák sora Hastingsnél nem ért véget. A történelmet ismerő olvasó ugyanis nem szurkolhat a valamivel szimpatikusabbnak ábrázolt angolszászok győzelméért (hiszen tudja, hogy Anglia a normannok kezére került), legfeljebb azért, hogy hőse elérje a megnyugvást, de a könyv e téren sem sok jót sejtet.

A könyv nyelvezete valóban nagyon modern, a mai élőbeszédet szemlélteti, és ezen a téren nem is törekszik a korhűségre. Hogy hősei helyenként Shakespeare-t, máskor klasszikus filozófusokat idéznek, azt igazából csak a vájtfülűek veszik észre, ugyanis a szerző olyan jól elrejtette ezeket, hogy sokszor csak második-harmadik olvasásra tűnik fel, hogy mintha ezeket a mondatokat már olvastuk volna valahol… Nem zavaró az sem, hogy a szereplők vagy épp a narrátor olyan tudományok (pl. pszichológia) szakkifejezéseit használják, amelyek a cselekmény idejében még nem is léteztek; mégpedig azért, mert mindvégig érezhető a szándékosság. Rathbone ugyanis játszik az olvasójával: vajon észreveszed-e, hogy az orrodnál fogva vezetlek, hogy finoman (vagy nem is olyan finoman) utalgatok valamire, hogy rájössz-e, hogy középkori keretek között modern gondolatokat akarok közvetíteni? Amitől ez már-már zseniálissá válik, az, hogy a könyv éppúgy olvasható és izgalmas lehet a történelmi eseményeket egyáltalán nem ismerő olvasó, ahogy a korszak történeti szakirodalmát kívülről fújó szakember számára is – az egyik rengeteg ismerettel gazdagodik egy különös korszakról, a másik sokadszor szembesül azzal, hogy a történetírás gyakran interpretációk harca, nem pedig a „valóság” megragadása.

Julian Rathbone minden általam ismert könyve melegen ajánlott a történelmi regények és a sajátos brit humor rajongóinak, a szerző más korok eseményeit is hasonló módon „értelmezte át” saját ízlése szerint, és miközben megemlékezik a nemzet nagy eseményeiről, maró kritikát is mond róluk. Fogalmam sincs, hogy maguk az angolok hogyan fogadták műveit, én abban biztos vagyok, hogy azokat is el szeretném olvasni, amelyeket eddig nem fordítottak le.

rathboneborito

 

 

 

Olvass bele: Az utolsó angol király

 


Julian Rathbone: Az utolsó angol király, Alexandra Kiadó, Pécs, 2005 (ford.: H. Prikler Renáta). Az eredeti mű The Last English King címen, 1997-ben jelent meg.

Egyetemi tanulmányai után Julian Rathbone három évig angolt tanított Törökországban. Ezek az évek inspirálták első regényeit, amelyeket a hatvanas években írt, amikor már Angliában, szintén tanárként dolgozott. 1973-ban hagyott fel a tanítással, hogy írással foglalkozzon. Eredetileg színész vagy képzőművész szeretett volna lenni.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

Történelmi krimi a Bácskából*

Be kell vallanom, hogy elég sokáig nem tudtam mit kezdeni a krimi műfajával, Agatha Christie-t vagy épp Conan-Doyle-t igencsak sematikusnak láttam (és látom ma is), főszereplő figuráikból és elbeszélt történeteikből hiányzott az életszerűség, a szórakozáson és a logikai játékon túl pedig sose éreztem azt, hogy kaptam is valamit a könyvektől.

konyvek.JPG

Mindez a „középkori Sherlock Holmes-történettel”, A rózsa nevével kezdett megváltozni. (Bár Umberto Eco könyve sokkal több mint bűnügyi történet, ha annak konvencióit be is tartja.) Aztán nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt találkoztam a skandináv krimik néhány képviselőjével, és főképp a svéd Henning Mankellt olvasva jöttem rá, hogy ezt a műfajt is lehet (közel) szépirodalmi szinten művelni. Az ő visszatérő főhőse, Kurt Wallander felügyelő ugyanis közel sem hibátlan jellem, akinek magánélete nincs is, hanem olyan szereplő, aki maga is reagál kora kihívásaira, küzd saját démonaival, és ha mindegyik hozzá kapcsolódó regényt elolvassuk (összesen 12 ilyen van), akkor az ő lelki fejlődésének, majd leépülésének is szemtanúi lehetünk. (Magyar nyelvterületen inkább a Kenneth Branagh-féle megfilmesítések révén ismert az alak.) Annak pedig most külön lehet örülni, hogy ennek a vonalnak magyar követője is akadt, bár ami Mankell számára fő csapásirány volt, az – valószínűleg – az itt tárgyalandó író számára csak kirándulás egy új területre.

A vajdasági Doroszlóról származó Hász Róbert ugyan nem tartozik a legismertebb magyar írók közé, mégis nemzedéke egyik legjobb tollú elbeszélője. Az 1991 óta Szegeden élő és ott a Tiszatáj folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó szerző neve persze nem ismeretlen az irodalomban jártasabbak számára, az igazi hírnév mégsem kapta szárnyra, pedig igazán méltó volna erre. Jómagam A künde című történelmi regénye (2006) révén ismertem meg a nevét, és azóta talán valamennyi megjelent munkáját elolvastam. Ami azért is érdekes, mert szinte ahány mű, annyiféle műfajt próbált ki, és mindegyiket élvezetesen tette. Írt a mágikus realizmussal kacérkodó kisregényt (Végvár), utaztató filozofikus-művelődéstörténeti regényt (A Vénusz vonulása), ironikus-keserű antiutópiát (Ígéretföld), sajátos családregényt (Júliával az út) és több novelláskötetet is. Számomra mindegyik a letehetetlen olvasmány kategóriába tartozott, ám legújabb műve elsősorban azért is érdekes lehet, mert ennek középpontjában a szerző által is jól ismert szülőföld (a bácskai régió) környezete áll, a regény fő cselekménye Zomborban játszódik.

A Bácska (az egykori Bács-Bodrog vármegye) a történelmi Magyarország egy igencsak sajátos régiója volt, amely a 18. század, a török hódoltságot követő újratelepítés után multietnikus jelleget mutatott. A területen őshonos és újratelepített magyarok mellett éltek szerbek (rácok), horvátok (sokácok), bunyevácok (vitatott hovatartozású, részben elmagyarosodott katolikus délszláv népcsoport), majd németek (svábok), sőt kisebb számban ruszinok és szlovákok is. E népcsoportok együttélése és egymásra hatása sajátos kultúrát hozott létre annak ellenére is, hogy köztük aránylag ritka volt a keveredés. Az arany vagy kincses Bácska a 19. századra az ország egyik legfontosabb gabonatermelő vidékének számított, de az agrárium más területein (szőlőművelés), továbbá a dunai kereskedelemben is kiemelkedő jelentőségűnek. 1920 után a terület legnagyobb része a délszláv államhoz került; ma északi sávja Magyarország, legnagyobb része Szerbia, egy egészen kis része pedig Horvátország része. Bár még ma is több nemzetiség lakja, régi sokszínűsége megkopott: a németeket 1944 után elüldözték (illetve kiirtották), a magyarok száma elvándorlás és asszimiláció révén is folyamatosan csökken, és minthogy a délszláv háborúk csaknem teljesen kimerítették az ország gazdaságát, sokat vesztett egykori szépségéből.

A ma nagyjából 50 ezer, többségében szerb lakosú Zombor (Újvidék és Szabadka után) a szerbiai Bácska harmadik legnagyobb települése, a Monarchiában 1918-ig itt volt a vármegye székhelye is. A középkorban még Coborszentmihálynak nevezett városban az előző századfordulón nagyjából fele-fele arányban éltek magyarok és szerbek, de kisebb számban a régió más etnikumait és vallási közösségeit is meg lehetett találni. Így a székhely magában hordozta a régió sokszínűségét, míg a környék települései között voltak homogén és több nemzetiség által lakott falvak is. Zombor vagy Szabadka piacán így aztán igazi nyelvi kavalkád uralkodott, bár abban az időben az árusok öltözék alapján pontosan tudták, kit milyen nyelven lehet megszólítani. Az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka (1867–1918) és általában a 19. század a régió virágkora volt, hiszen ekkor vált veszélyeztetett peremvidékből a kialakuló kapitalista gazdaság egyik fontos központjává, amelynek következtében a Bácskában gazdag polgári réteg alakult ki, de még a helyi parasztok életszínvonala is jelentősen emelkedett az agrárkonjunktúra idején.

Az ebben a környezetben játszódó mű a manapság egyfajta divattá fejlődött történelmi krimi műfajába sorolható, amelynek legismertebb magyarországi képviselői pl. Fábián Janka vagy éppen Kondor Vilmos. A kötet cselekményszövése, jellemábrázolásai azonban nemcsak ezekkel a hazai pályatársakkal, hanem a skandináv irányzat legnagyobbjaival (Henning Mankell, Stieg Larsson) is rokonítják, miközben azt is mindvégig érezzük, hogy egy jól képzett szépíró munkájával van dolgunk, aki a végére – anélkül, hogy a poént lelőnénk – még egyfajta oidipuszi fordulatot is belecsempészett munkájába.

Ez a regény azonban azoknak is kellemes perceket szerezhet, akik a krimi műfaját nem becsülik igazán sokra. A könyv ugyanis egészen izgalmas képet fest az előző századelő Zomborjáról és Bácskájáról, és e tekintetben is hitelesnek látszik. (A cselekmény 1902-ben játszódik.) Bár a mű középpontjába kerülő rejtélyes sorozatgyilkosság és a címszereplő Fábián Marcell rendőrnyomozó teljes egészében az alkotói fantázia szüleménye, az a miliő, amelyben mindez lejátszódik, akár ilyen is lehetett. Azt nyilván nem állíthatjuk, hogy bizton ilyen is volt, de az látszik, hogy a környezetrajz megteremtése érdekében az író komoly kutatómunkát végzett a helyi sajtóban és a várostörténetben, így ábrázolását még ott sem érezzük anakronisztikusnak, ahol egyébként az. (A regényben már fontos szerepet kapó katolikus templom például valójában később épült meg.) De azok a helyszínek, ahol a szereplők hétköznapjai zajlanak, a Megyeháza, a Polgári Kaszinó, a szerb olvasókör (Csitaonica), a Fehér Hajó vendéglő, a park stb. egytől egyik fontos részei voltak a századfordulón a településnek. Egyes szereplők, vagy legalábbis családjaik (Falcione, Bitterman, Baloghy) ugyancsak létező személyiségei voltak a „boldog békeidők” Zomborjának, és a szerző még a ma már inkább írói munkássága révén ismert Gozsdu Eleket is belecsempészte a regénybe. (Gozsdu megyei főügyészként ebben az időben csakugyan a városban dolgozott. Hogy feleségének volt-e afférja a regényben ábrázolt módon egy helyi hírességgel, azt nem tudni.) Egy – látszólag – jelentéktelen mellékszál erejéig megjelenik a szerző akkor még többségében svábok lakta szülőfaluja, Doroszló is, így a Bácska egy másik arcára is vetül némi fény. Utal a szerző a régió multietnikus vonásaira is; a szereplők között a magyarok mellett megjelennek szerbek és németek is, akiknek eltérő mentalitását, külső megjelenését is jól jellemzi. Elhangzik a könyvben néhány szerb és német mondat is, de a megértéshez nincs szükség e nyelvek magas szintű ismeretére. (Abban az időben valamilyen szinten csaknem mindenki értette a másik nyelvét.) Bár akadnak köztük nemzetiségi ellentétek, a másik iránti előítéletek, ezek itt nem tűnnek áthidalhatatlannak, a különféle nációk együttélése a regényben természetesnek tűnik. A Monarchiába éppen 1867-ben beleszülető főszereplő, de még szerb felettese számára is ekkor még teljességgel elképzelhetetlennek tűnik, hogy a soknemzetiségű államalakulat valaha is felbomolhat, annyira a 19. századi keretek között gondolkodnak. Pedig bő évtized múlva ez a kincses Bácska a Monarchiával együtt szétszakad, és maga Zombor is megyeszékhelyből harmadrangú várossá válik a tízszeresére nőtt nagyszerb „nemzetállamban”.

Ám épp az a regény nagy erénye, hogy nem kell sem zomborinak, sem bácskainak lenni ahhoz, hogy az egyébként a krimik legszebb hagyományai szerint vezetett cselekményt élvezhessük; a környezetrajz nem célja, hanem csak háttere az elbeszélésnek. De nemcsak maguk a helyszínek, hanem a jellemző cselekvés- és viselkedésformák is megidézik a századelő hangulatát, ám anélkül, hogy mindez idejétmúltnak hatna. (A „megidézés” szónak itt azonban a szó szoros értemében is lesz jelentősége, hiszen a kordivathoz hozzátartoztak a spiritiszta szeánszok is, amellyel a könyvben is találkozunk, de az író olyan okosan építette be a leírást, hogy az olvasó a regényt végigolvasva sem tudja eldönteni, hogy az ott elhangzottak adtak-e kulcsot a bűntények felgöngyölítéséhez vagy csak afféle babonás humbug szemtanúi voltunk.) Persze a regény egyes motívumait – pl. a csendőrparancsnok homoszexuális vonzalmait – aligha lehetett volna ilyen nyíltsággal megírni a cselekmény idejében, így aztán nagyon is 21. századi prózával van dolgunk. Fábián Marcell sem Poirot vagy épp a színtelen, szagtalan (és érzelem nélküli cinikus) Sherlock Holmes rokona, hanem inkább a skandináv krimik esendő, a saját származásukat, életük értelmét is kutató hőseié, Lisbeth Salanderé vagy Kurt Wallanderé, akik az esetek felgöngyölítése mellett saját hétköznapi problémáikkal is küzdenek, és semmiféle erkölcsi felsőbbrendűséget nem sugallnak.

Mégis minden megvan ebben a könyvben, ami krimirajongók számára vonzó lehet: váratlan fordulatok, az olvasó orránál fogva vezetése, egyre szaporodó információk. Ráadásul a főhős a cselekmény tizenhárom napja során nemcsak a város elitjét megtizedelő, kezdetben öngyilkosságnak látszó bűnténysorozat tettesét, hanem saját rejtélyes származásának megfejtését is kutatja. A későbbi nyomozó ugyanis talált gyerekként az apácáknál nőtt fel, és tőlük, valamint egy már rég elhunyt paptól kapta legfőbb indíttatásait, ám hiába a tehetség, mégsem lelkész, hanem az újonnan létrehozott rendőrség nyomozója lesz belőle, aki az akkor még kétkedéssel kezelt új módszerek (pl. ujjlenyomat-vizsgálat) révén igyekszik felderíteni a bűntényeket. S ahogy az már a jobb krimikben lenni szokott, amikor azt hisszük, sikerült megtalálni a megoldást, kiderül: semmi sem úgy van, ahogy addig sejtettük, és olyan szálak is összekapcsolódnak egymással, amelyekről aligha gondoltuk volna. A legvégén sok fordulat után mindkét rejtély megoldása a nyomozó ölébe hullik, bár kis híján az életével fizet érte.

Egy szó mint száz: Hász Róbert egy olyan műfajban sem vallott szégyent, amely sokak szerint inkább specialisták terepe. Korábbi könyveihez képest talán ezért is kevesebb a filozofikus eszmefuttatás, így a munkásságával még csak most ismerkedők számára kiváló beavatás lehet. Aki a mai Zombort jól ismerni véli, ebben a könyvben olyan arcáról is megismerheti, amelyet ma már az ott élők sem ismerhetnek. Igazából egyet lehet csak sajnálni, hogy Fábián Marcell vélhetően egyszeri szereplője lesz csak Hász életművének, pedig igazán kíváncsiak lennénk arra is, hogyan találja meg a helyét az újabb körülmények között, és hogyan boldogulna más, bonyolult bűnesetekkel, amint a klasszikus krimik nyomozói szoktak.

borito 

Olvass bele: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja

 

 


 

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, Kortárs Kiadó, Budapest, 2017

Hász Róbert 1964-ben született a vajdasági Doroszlón. Később Újvidéken tanult magyar irodalmat. 1991-ben kitört a jugoszláviai háború, Hász Róbert családostul Magyarországra menekült, azóta Szegeden él. 2011 óta a Tiszatáj főszerkesztője. Könyvei német, francia, olasz, angol nyelven is olvashatóak.

* Az ismertető egy rövidebb változata megjelenik a Bajai Honpolgár folyóirat 2018. szeptemberi számában.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

A szerző más kötetei a megtalálhatók Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtárban (A künde, Végvár) és a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban (Diogenész kertje, Végvár, Júliával az út, A Vénusz vonulása, Ígéretföld).