Királyok, hódítók, szándékos anakronizmusok

(Julian Rathbone: Az utolsó angol király)

Reklámok

Nekem való történelmi regényt nem könnyű írni, pedig tényleg nagyon szeretem a műfajt. Nincs rosszabb ugyanis annál, amikor egy könyvet olvasva az adott korszak ismerőjeként bosszankodsz, hogy ez nem történhetett így, hogy a szöveg tele van tárgyi tévedésekkel, mérgesítő anakronizmusokkal. Viszont legalább ennyire rossz megélni, amikor egy könyv láthatóan hatalmas tudás- és tényanyagot rejt magában, törekszik is a történelmi hitelességre, csak éppen mint olvasmányélmény vagy mint regény nyújt nagyon keveset, vagy éppen semmi örökérvényű tanulságot nem találok benne. (Például ez a bajom Bán Mór Hunyadi-regényfolyamával is, amelyben kétségkívül óriási kutatómunka van, de azokat a valódi irodalmi értékéket nem látom benne, amelyek miatt évtizedek múlva is olvashatnák majd.)

bayeux1

(A képen a regényben feldolgozott eseményeket ábrázoló ezeréves bayeux-i faliszőnyeg egy részlete látható)

A brit Julian Rathbone (1935–2008) könyvének előszavában egyebek mellett az alábbiakat olvashatjuk: „Az anakronizmusok két típusa az írói szándék megnyilvánulásának tekinthető. Az utolsó angol király […] a mai nyelv terméke. […] Ennek egyik jól érzékelhető megnyilvánulása a királyokhoz és főurakhoz nem illő […], időnként durva beszédmodor. Biztos vagyok benne, hogy az angolszász nemesek ugyanolyan könnyedséggel használták az ún. töltelékszavakat, mint késői utódaik, sőt mint tudjuk […], elég durvák, mi több közönségesek voltak. […] Mindennek tükrében abszurditás lenne megtagadni jó öreg uralkodóinktól és udvaroncaiktól az egyébként valóban durvának számító baszni és szar szavakat, illetve a belőlük alkotott, valószínűleg évszázadok óta használt szókapcsolatokat. […]

A szereplők, sőt még a narrátor is, időnként olyan idézeteket vagy idézetszerű megjegyzéseket engednek meg maguknak, amelyek saját koruknál jóval később élő személyeknek tulajdoníthatók. […] Biztosan lesznek, akik irritálónak találják majd ezt a jelenséget, engem azonban […] szórakoztat, és remélem, így lesznek ezzel mások is.”

Én biztosan e „mások” közé tartozom, mert amikor például Hódító Vilmos Napóleon – az itáliai hadjárat előtt elmondott – szavait szabadon idézve buzdítja harcosait a csatára, akkor abban az is megmutatkozik, mennyire hasonló helyzeteket produkálhat a történelem, és különböző korokban élő szereplők között mennyi hasonló személyiségjegy figyelhető meg. Ugyanígy nem zavaró az olykor valóban közönséges beszédmód sem, amelybe a szerző a mai britek beszédmódjának finom kritikáját is beleszőtte.

Az utolsó angol király (1997) az igen termékeny regényíró viszonylag késői munkái közé tartozik. Sajnálatos, hogy életművének csak aránylag kis része olvasható magyarul is, pedig a mély történelmi ismeretek és a sajátos humor ötvözete más művekben is megjelenik. A könyv az angol történelem egyik meghatározó eseménye, az 1066-os hastingsi csata idejébe repíti vissza az olvasót. Ez volt az az ütközet, amely lehetővé tette a normann hódítást, amely Anglia történelmét teljesen új pályára tette. Ebben a csatában esett el II. Harold, az „utolsó angol király” (az utána jövő uralkodók mind normann, francia vagy német eredetűek voltak), ami megnyitotta az utat a „normann fattyú”, Hódító Vilmos királysága előtt.

A könyv főszereplője egyrészt Harold Godwinson, akinek végigkísérhetjük családja felemelkedését udvaroncból a fél országot uraló hatalom, majd a tiszavirág-életű királyság megszerzéséig; másrészt hű testőre, Walt, aki urával ellentétben túlélte az ütközetet, s akinek szemével a megelőző évek eseményeit és a következményeket szemlélhetjük. Elbeszéléséből pedig kiderül, hogy semmi sem egészen úgy volt, ahogy azt a történelemkönyvekből ismerjük – hiszen a krónikákat a maguk szája íze szerint mindenkori győztesek ír(at)ják. Walt interpretációjában így nem meglepő, hogy Anglia új ura, Vilmos nem dicsőséges hódító, hanem – törvénytelen származásából adódóan – állandó kisebbségi komplexusait legyőzni kívánó, felfuvalkodott hólyag, aki gátlástalanságban és kegyetlenségben vetekszik a modern kor diktátoraival. Az előző király, Hitvalló Edward visszavonultsága mögött sem a buzgó vallásosság, hanem politikai érdekből elfojtott homoszexuális hajlam húzódik meg, és azt is megtudjuk, hogy a sorsdöntő csata (minden vonatkozó krónika szerinti) első áldozata, a normann bárd Taillefer valójában túlélte a vérontást, miután megrendezte saját halálát. Az események hátterében pedig olyan mérvű intrika, hatalmi harc, képmutatás és főképp hatalomvágy húzódik meg, hogy azt hihetnénk, a saját korunkban járunk. Meglehet, Rathbone megfoszt bennünket néhány illúziótól a középkori erényekkel kapcsolatban, viszont megerősít abban, hogy az emberi természet nem sokat változott az évszázadok alatt. Az ismert történelmi alakok ugyanis érinthetetlen ikonokból reális, hús-vér figurákká változnak az elbeszélésben, akiket éppúgy szenvedélyek, előítéletek, ösztönök, máskor viszont nagyon is rideg számítások hajtanak, mint a modern kor emberét. Harold király ebben az értelmezésben a körülmények áldozata; egy ütközetben dicsőségesen megvédi a trónját az egyik trónkövetelő, a norvég Keménykezű Harald ellen, amikor feltűnik a másik… Hódító Vilmos ugyan hasra esik az angliai partralépés után, utóbb több szerencsés fordulatnak köszönhetően mégis ölébe hullik a hatalom és a dicsőség.

A könyv fő cselekménye alig két-három év történéseit veszi számba, ám a rálátás ennél sokkal nagyobb. Nagy erénye, hogy úgy „nyúl bele” a történelmi tényanyagba, úgy formálja hőseit a saját elképzelése szerint, hogy csak épp annyira rugaszkodik el a történelmi valóságtól, hogy minden változtatás hihető legyen. Elbeszélésmódjának sajátossága még, hogy a regény legelső elbeszélő mozzanata az, ami időben a legkésőbb történt, s így a könyv befejezésének kissé reménykedő hangulatát is értelmetlenné teszi. Mert a „nagyok” története mellett kibontakozik a könyvben a csatát testi-lelki sérülésekkel végül túlélő Walt élettörténete is. „Bűnét”, hogy nem tudta megvédeni ura életét, egy szentföldi zarándoklattal szeretné megváltani (e zarándoklat során meséli el útitársainak Hastings és előzményei történetét), de aztán – már a legelején – kiderül, hogy a tragédiák sora Hastingsnél nem ért véget. A történelmet ismerő olvasó ugyanis nem szurkolhat a valamivel szimpatikusabbnak ábrázolt angolszászok győzelméért (hiszen tudja, hogy Anglia a normannok kezére került), legfeljebb azért, hogy hőse elérje a megnyugvást, de a könyv e téren sem sok jót sejtet.

A könyv nyelvezete valóban nagyon modern, a mai élőbeszédet szemlélteti, és ezen a téren nem is törekszik a korhűségre. Hogy hősei helyenként Shakespeare-t, máskor klasszikus filozófusokat idéznek, azt igazából csak a vájtfülűek veszik észre, ugyanis a szerző olyan jól elrejtette ezeket, hogy sokszor csak második-harmadik olvasásra tűnik fel, hogy mintha ezeket a mondatokat már olvastuk volna valahol… Nem zavaró az sem, hogy a szereplők vagy épp a narrátor olyan tudományok (pl. pszichológia) szakkifejezéseit használják, amelyek a cselekmény idejében még nem is léteztek; mégpedig azért, mert mindvégig érezhető a szándékosság. Rathbone ugyanis játszik az olvasójával: vajon észreveszed-e, hogy az orrodnál fogva vezetlek, hogy finoman (vagy nem is olyan finoman) utalgatok valamire, hogy rájössz-e, hogy középkori keretek között modern gondolatokat akarok közvetíteni? Amitől ez már-már zseniálissá válik, az, hogy a könyv éppúgy olvasható és izgalmas lehet a történelmi eseményeket egyáltalán nem ismerő olvasó, ahogy a korszak történeti szakirodalmát kívülről fújó szakember számára is – az egyik rengeteg ismerettel gazdagodik egy különös korszakról, a másik sokadszor szembesül azzal, hogy a történetírás gyakran interpretációk harca, nem pedig a „valóság” megragadása.

Julian Rathbone minden általam ismert könyve melegen ajánlott a történelmi regények és a sajátos brit humor rajongóinak, a szerző más korok eseményeit is hasonló módon „értelmezte át” saját ízlése szerint, és miközben megemlékezik a nemzet nagy eseményeiről, maró kritikát is mond róluk. Fogalmam sincs, hogy maguk az angolok hogyan fogadták műveit, én abban biztos vagyok, hogy azokat is el szeretném olvasni, amelyeket eddig nem fordítottak le.

rathboneborito

 

 

 

Olvass bele: Az utolsó angol király

 


Julian Rathbone: Az utolsó angol király, Alexandra Kiadó, Pécs, 2005 (ford.: H. Prikler Renáta). Az eredeti mű The Last English King címen, 1997-ben jelent meg.

Egyetemi tanulmányai után Julian Rathbone három évig angolt tanított Törökországban. Ezek az évek inspirálták első regényeit, amelyeket a hatvanas években írt, amikor már Angliában, szintén tanárként dolgozott. 1973-ban hagyott fel a tanítással, hogy írással foglalkozzon. Eredetileg színész vagy képzőművész szeretett volna lenni.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

Történelmi krimi a Bácskából*

Be kell vallanom, hogy elég sokáig nem tudtam mit kezdeni a krimi műfajával, Agatha Christie-t vagy épp Conan-Doyle-t igencsak sematikusnak láttam (és látom ma is), főszereplő figuráikból és elbeszélt történeteikből hiányzott az életszerűség, a szórakozáson és a logikai játékon túl pedig sose éreztem azt, hogy kaptam is valamit a könyvektől.

konyvek.JPG

Mindez a „középkori Sherlock Holmes-történettel”, A rózsa nevével kezdett megváltozni. (Bár Umberto Eco könyve sokkal több mint bűnügyi történet, ha annak konvencióit be is tartja.) Aztán nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt találkoztam a skandináv krimik néhány képviselőjével, és főképp a svéd Henning Mankellt olvasva jöttem rá, hogy ezt a műfajt is lehet (közel) szépirodalmi szinten művelni. Az ő visszatérő főhőse, Kurt Wallander felügyelő ugyanis közel sem hibátlan jellem, akinek magánélete nincs is, hanem olyan szereplő, aki maga is reagál kora kihívásaira, küzd saját démonaival, és ha mindegyik hozzá kapcsolódó regényt elolvassuk (összesen 12 ilyen van), akkor az ő lelki fejlődésének, majd leépülésének is szemtanúi lehetünk. (Magyar nyelvterületen inkább a Kenneth Branagh-féle megfilmesítések révén ismert az alak.) Annak pedig most külön lehet örülni, hogy ennek a vonalnak magyar követője is akadt, bár ami Mankell számára fő csapásirány volt, az – valószínűleg – az itt tárgyalandó író számára csak kirándulás egy új területre.

A vajdasági Doroszlóról származó Hász Róbert ugyan nem tartozik a legismertebb magyar írók közé, mégis nemzedéke egyik legjobb tollú elbeszélője. Az 1991 óta Szegeden élő és ott a Tiszatáj folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó szerző neve persze nem ismeretlen az irodalomban jártasabbak számára, az igazi hírnév mégsem kapta szárnyra, pedig igazán méltó volna erre. Jómagam A künde című történelmi regénye (2006) révén ismertem meg a nevét, és azóta talán valamennyi megjelent munkáját elolvastam. Ami azért is érdekes, mert szinte ahány mű, annyiféle műfajt próbált ki, és mindegyiket élvezetesen tette. Írt a mágikus realizmussal kacérkodó kisregényt (Végvár), utaztató filozofikus-művelődéstörténeti regényt (A Vénusz vonulása), ironikus-keserű antiutópiát (Ígéretföld), sajátos családregényt (Júliával az út) és több novelláskötetet is. Számomra mindegyik a letehetetlen olvasmány kategóriába tartozott, ám legújabb műve elsősorban azért is érdekes lehet, mert ennek középpontjában a szerző által is jól ismert szülőföld (a bácskai régió) környezete áll, a regény fő cselekménye Zomborban játszódik.

A Bácska (az egykori Bács-Bodrog vármegye) a történelmi Magyarország egy igencsak sajátos régiója volt, amely a 18. század, a török hódoltságot követő újratelepítés után multietnikus jelleget mutatott. A területen őshonos és újratelepített magyarok mellett éltek szerbek (rácok), horvátok (sokácok), bunyevácok (vitatott hovatartozású, részben elmagyarosodott katolikus délszláv népcsoport), majd németek (svábok), sőt kisebb számban ruszinok és szlovákok is. E népcsoportok együttélése és egymásra hatása sajátos kultúrát hozott létre annak ellenére is, hogy köztük aránylag ritka volt a keveredés. Az arany vagy kincses Bácska a 19. századra az ország egyik legfontosabb gabonatermelő vidékének számított, de az agrárium más területein (szőlőművelés), továbbá a dunai kereskedelemben is kiemelkedő jelentőségűnek. 1920 után a terület legnagyobb része a délszláv államhoz került; ma északi sávja Magyarország, legnagyobb része Szerbia, egy egészen kis része pedig Horvátország része. Bár még ma is több nemzetiség lakja, régi sokszínűsége megkopott: a németeket 1944 után elüldözték (illetve kiirtották), a magyarok száma elvándorlás és asszimiláció révén is folyamatosan csökken, és minthogy a délszláv háborúk csaknem teljesen kimerítették az ország gazdaságát, sokat vesztett egykori szépségéből.

A ma nagyjából 50 ezer, többségében szerb lakosú Zombor (Újvidék és Szabadka után) a szerbiai Bácska harmadik legnagyobb települése, a Monarchiában 1918-ig itt volt a vármegye székhelye is. A középkorban még Coborszentmihálynak nevezett városban az előző századfordulón nagyjából fele-fele arányban éltek magyarok és szerbek, de kisebb számban a régió más etnikumait és vallási közösségeit is meg lehetett találni. Így a székhely magában hordozta a régió sokszínűségét, míg a környék települései között voltak homogén és több nemzetiség által lakott falvak is. Zombor vagy Szabadka piacán így aztán igazi nyelvi kavalkád uralkodott, bár abban az időben az árusok öltözék alapján pontosan tudták, kit milyen nyelven lehet megszólítani. Az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka (1867–1918) és általában a 19. század a régió virágkora volt, hiszen ekkor vált veszélyeztetett peremvidékből a kialakuló kapitalista gazdaság egyik fontos központjává, amelynek következtében a Bácskában gazdag polgári réteg alakult ki, de még a helyi parasztok életszínvonala is jelentősen emelkedett az agrárkonjunktúra idején.

Az ebben a környezetben játszódó mű a manapság egyfajta divattá fejlődött történelmi krimi műfajába sorolható, amelynek legismertebb magyarországi képviselői pl. Fábián Janka vagy éppen Kondor Vilmos. A kötet cselekményszövése, jellemábrázolásai azonban nemcsak ezekkel a hazai pályatársakkal, hanem a skandináv irányzat legnagyobbjaival (Henning Mankell, Stieg Larsson) is rokonítják, miközben azt is mindvégig érezzük, hogy egy jól képzett szépíró munkájával van dolgunk, aki a végére – anélkül, hogy a poént lelőnénk – még egyfajta oidipuszi fordulatot is belecsempészett munkájába.

Ez a regény azonban azoknak is kellemes perceket szerezhet, akik a krimi műfaját nem becsülik igazán sokra. A könyv ugyanis egészen izgalmas képet fest az előző századelő Zomborjáról és Bácskájáról, és e tekintetben is hitelesnek látszik. (A cselekmény 1902-ben játszódik.) Bár a mű középpontjába kerülő rejtélyes sorozatgyilkosság és a címszereplő Fábián Marcell rendőrnyomozó teljes egészében az alkotói fantázia szüleménye, az a miliő, amelyben mindez lejátszódik, akár ilyen is lehetett. Azt nyilván nem állíthatjuk, hogy bizton ilyen is volt, de az látszik, hogy a környezetrajz megteremtése érdekében az író komoly kutatómunkát végzett a helyi sajtóban és a várostörténetben, így ábrázolását még ott sem érezzük anakronisztikusnak, ahol egyébként az. (A regényben már fontos szerepet kapó katolikus templom például valójában később épült meg.) De azok a helyszínek, ahol a szereplők hétköznapjai zajlanak, a Megyeháza, a Polgári Kaszinó, a szerb olvasókör (Csitaonica), a Fehér Hajó vendéglő, a park stb. egytől egyik fontos részei voltak a századfordulón a településnek. Egyes szereplők, vagy legalábbis családjaik (Falcione, Bitterman, Baloghy) ugyancsak létező személyiségei voltak a „boldog békeidők” Zomborjának, és a szerző még a ma már inkább írói munkássága révén ismert Gozsdu Eleket is belecsempészte a regénybe. (Gozsdu megyei főügyészként ebben az időben csakugyan a városban dolgozott. Hogy feleségének volt-e afférja a regényben ábrázolt módon egy helyi hírességgel, azt nem tudni.) Egy – látszólag – jelentéktelen mellékszál erejéig megjelenik a szerző akkor még többségében svábok lakta szülőfaluja, Doroszló is, így a Bácska egy másik arcára is vetül némi fény. Utal a szerző a régió multietnikus vonásaira is; a szereplők között a magyarok mellett megjelennek szerbek és németek is, akiknek eltérő mentalitását, külső megjelenését is jól jellemzi. Elhangzik a könyvben néhány szerb és német mondat is, de a megértéshez nincs szükség e nyelvek magas szintű ismeretére. (Abban az időben valamilyen szinten csaknem mindenki értette a másik nyelvét.) Bár akadnak köztük nemzetiségi ellentétek, a másik iránti előítéletek, ezek itt nem tűnnek áthidalhatatlannak, a különféle nációk együttélése a regényben természetesnek tűnik. A Monarchiába éppen 1867-ben beleszülető főszereplő, de még szerb felettese számára is ekkor még teljességgel elképzelhetetlennek tűnik, hogy a soknemzetiségű államalakulat valaha is felbomolhat, annyira a 19. századi keretek között gondolkodnak. Pedig bő évtized múlva ez a kincses Bácska a Monarchiával együtt szétszakad, és maga Zombor is megyeszékhelyből harmadrangú várossá válik a tízszeresére nőtt nagyszerb „nemzetállamban”.

Ám épp az a regény nagy erénye, hogy nem kell sem zomborinak, sem bácskainak lenni ahhoz, hogy az egyébként a krimik legszebb hagyományai szerint vezetett cselekményt élvezhessük; a környezetrajz nem célja, hanem csak háttere az elbeszélésnek. De nemcsak maguk a helyszínek, hanem a jellemző cselekvés- és viselkedésformák is megidézik a századelő hangulatát, ám anélkül, hogy mindez idejétmúltnak hatna. (A „megidézés” szónak itt azonban a szó szoros értemében is lesz jelentősége, hiszen a kordivathoz hozzátartoztak a spiritiszta szeánszok is, amellyel a könyvben is találkozunk, de az író olyan okosan építette be a leírást, hogy az olvasó a regényt végigolvasva sem tudja eldönteni, hogy az ott elhangzottak adtak-e kulcsot a bűntények felgöngyölítéséhez vagy csak afféle babonás humbug szemtanúi voltunk.) Persze a regény egyes motívumait – pl. a csendőrparancsnok homoszexuális vonzalmait – aligha lehetett volna ilyen nyíltsággal megírni a cselekmény idejében, így aztán nagyon is 21. századi prózával van dolgunk. Fábián Marcell sem Poirot vagy épp a színtelen, szagtalan (és érzelem nélküli cinikus) Sherlock Holmes rokona, hanem inkább a skandináv krimik esendő, a saját származásukat, életük értelmét is kutató hőseié, Lisbeth Salanderé vagy Kurt Wallanderé, akik az esetek felgöngyölítése mellett saját hétköznapi problémáikkal is küzdenek, és semmiféle erkölcsi felsőbbrendűséget nem sugallnak.

Mégis minden megvan ebben a könyvben, ami krimirajongók számára vonzó lehet: váratlan fordulatok, az olvasó orránál fogva vezetése, egyre szaporodó információk. Ráadásul a főhős a cselekmény tizenhárom napja során nemcsak a város elitjét megtizedelő, kezdetben öngyilkosságnak látszó bűnténysorozat tettesét, hanem saját rejtélyes származásának megfejtését is kutatja. A későbbi nyomozó ugyanis talált gyerekként az apácáknál nőtt fel, és tőlük, valamint egy már rég elhunyt paptól kapta legfőbb indíttatásait, ám hiába a tehetség, mégsem lelkész, hanem az újonnan létrehozott rendőrség nyomozója lesz belőle, aki az akkor még kétkedéssel kezelt új módszerek (pl. ujjlenyomat-vizsgálat) révén igyekszik felderíteni a bűntényeket. S ahogy az már a jobb krimikben lenni szokott, amikor azt hisszük, sikerült megtalálni a megoldást, kiderül: semmi sem úgy van, ahogy addig sejtettük, és olyan szálak is összekapcsolódnak egymással, amelyekről aligha gondoltuk volna. A legvégén sok fordulat után mindkét rejtély megoldása a nyomozó ölébe hullik, bár kis híján az életével fizet érte.

Egy szó mint száz: Hász Róbert egy olyan műfajban sem vallott szégyent, amely sokak szerint inkább specialisták terepe. Korábbi könyveihez képest talán ezért is kevesebb a filozofikus eszmefuttatás, így a munkásságával még csak most ismerkedők számára kiváló beavatás lehet. Aki a mai Zombort jól ismerni véli, ebben a könyvben olyan arcáról is megismerheti, amelyet ma már az ott élők sem ismerhetnek. Igazából egyet lehet csak sajnálni, hogy Fábián Marcell vélhetően egyszeri szereplője lesz csak Hász életművének, pedig igazán kíváncsiak lennénk arra is, hogyan találja meg a helyét az újabb körülmények között, és hogyan boldogulna más, bonyolult bűnesetekkel, amint a klasszikus krimik nyomozói szoktak.

borito 

Olvass bele: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja

 

 


 

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, Kortárs Kiadó, Budapest, 2017

Hász Róbert 1964-ben született a vajdasági Doroszlón. Később Újvidéken tanult magyar irodalmat. 1991-ben kitört a jugoszláviai háború, Hász Róbert családostul Magyarországra menekült, azóta Szegeden él. 2011 óta a Tiszatáj főszerkesztője. Könyvei német, francia, olasz, angol nyelven is olvashatóak.

* Az ismertető egy rövidebb változata megjelenik a Bajai Honpolgár folyóirat 2018. szeptemberi számában.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

A szerző más kötetei a megtalálhatók Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtárban (A künde, Végvár) és a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban (Diogenész kertje, Végvár, Júliával az út, A Vénusz vonulása, Ígéretföld).

 

Valami Amerika és valami óhaza (Oravecz Imre regénytrilógiája)

 

Oravecz Imre évtizedek óta a magyar prózairodalom élvonalába tartozik, de számomra élete utolsónak tervezett nagyobb prózai vállalkozásával emelkedett a legnagyobbak közé. A rög gyermekei című háromrészes regényciklus egyszerre családtörténet, korrajz mintegy másfél évszázadról, de lélektani dráma is, amely az irodalom számára alig ismert társadalmi réteg (az északkelet-magyarországi középparasztság) életébe mutat betekintést. De minthogy ez a réteg volt az is, amely erősen érintett a kivándorlásban, így megismerhetjük az amerikás magyarok életét is, hogy aztán a gazdasági válság idején a történet visszahozzon a Horthy-, majd a Rákosi-korszak Magyarországára. A saga 1956-ban zárul, amikor a saját erejéből felemelkedő főhős újabb sorsfordító döntésre kényszerül.

okontri

A nagyívű történetfolyam hőse az Árvai család három generációja, amely számos hasonlóságot mutat a szerzőével. (Az Árvai név is erre utal, hiszen Árva szlovák neve Orava, de a szerző rokonságának is voltak az ígéret földjét megjárt tagjai.) Ezzel együtt a történet egészében véve fiktív, mégis teljesen hiteles. És ez nemcsak a családtagok személyes történetére igaz, hanem az őket körülvevő világ leírására is.

A kiindulópont, az eredetileg megművelt földdarab, a trilógia első részének nevet adó Ondrok gödre valóban létezik, és az is kiderül, hogy szerzője nemcsak ennek természeti környezetét, hanem földművelési, mezőgazdasági technikáit is ismeri. Az Árvai család férfitagjaira általában jellemző a vállalkozó szellem, nem riadnak vissza az újításoktól, de szűkös anyagi és meghatározott társadalmi helyzetük korlátokat szab ennek, és az időleges felemelkedéseket mindig beárnyékolja a bukás lehetősége. Ráadásul az akkori Magyarország egyik legelmaradottabb régiójában (a Heves megyei kisközségben, Szajlán) élnek, amely csak korlátozott számú parasztember számára nyújthatott megélhetést. A történet a dualizmus korában kezdődik, amely elvben kedvez az új vállalkozásoknak, csakhogy falun még patriarchális viszonyok uralkodnak: a felnőtt korú fiúk csak akkor válhatnak önálló parasztgazdává, ha apjuk átadja nekik az őket megillető birtokrészt. Így nem csoda, hogy sokan szűknek érzik a fennálló kereteket, de igazi kiemelkedésre, az évszázados szokásrend megváltoztatására nincs lehetőségük.

ondrok godre jpg

 

Olvass bele:

Ondrok gödre

 

A trilógia második kötete (Kaliforniai fürj) egy lehetséges kiutat kínál az Amerikába történő kivándorlással, egyúttal rámutat a „kitántorgott” tömegek lelki motivációira is: az angolul egy szót sem beszélő, az Újvilágról mit sem tudó paraszti tömegek nagy része egyáltalán nem a végleges távozás, hanem a remélt gyors pénzszerzés szándékával választotta az emigrációt, a vendégmunkás-létet. Többségük azt tervezi, hogy megtakarított keresetéből néhány év múltán hazatérve itthon vásárol majd földbirtokot, de ennek ideje egyre csúszik, majd a többségük számára lehetetlenné is válik. Ez a könyv az Amerikába távozók beilleszkedésének, nehézségeinek története, amelynek útja legalább olyan rögös, mint az otthoni megélhetésé: állandó költözések, munkahelyváltások, nyelvi és kulturális nehézségek, honvágy, gyökértelenné válás teszi próbára az emigránsok életét, az első világháború alatt pedig az addig is felszínessé vált hazai kapcsolatok csaknem megszakadnak. Az Amerikában született gyermekek, elhunyt családtagok pedig egyre erősebb kötődést alakítanak ki az új környezethez, amelyet talán hazának nem tekintenek még. A történetből kiderül, az Árvai család második generációja hogyan szembesül a kihívásokkal, tagjainak sikerül-e vagy sem megtalálniuk a helyüket. Eközben hosszú leírásokat olvashatunk – az író által személyesen is bejárt – amerikai tájakról, a vasöntés rejtelmeiről, testi szerelemről, az identitás elvesztéséről és (a címet adó madár látványa révén) újramegtalálásáról is. Persze a regény Amerika-képe erősen szubjektív és korlátozott, hiszen csak annyit látunk belőle, amennyit Árvaiék Toledóban (Ohio), majd a kaliforniai Santa Paulában látnak, illetve amennyit egy magukfajta munkásember megérthet belőle. Egészen megdöbbentő a nyelvvesztés leírása a gyermekek, de olykor saját maguk kapcsán is.

kaliforniai furj jpg

Olvass bele:

Kaliforniai fürj

 

 

A harmadik kötet főhőse Árvai „Steve”, az előző könyv főhősének fia, aki a gazdasági válság idején tapasztalt recesszió és apja (két kötettel korábban megírt nagyapjáéhoz hasonló) makacssága miatt végül úgy dönt, hazatelepül a csak hallomásból ismert Magyarországra. (Az Ókontri cím az óhaza magyar-angol keveréknyelvű elnevezése.) Itt – bár csak törve beszél magyarul – birtokba veszi nagyapai örökségét. A helyi elit kezdettől fogva gyanakvással tekint a messziről jött, a magyarországi viszonyokat sokszor kritikusan szemlélő „Sztiffre”, aki ráadásul történelmileg szinte a legrosszabb pillanatban (1938-ban) kerül haza. Hiszen a következő években előbb csak tehetetlen szemlélője a kor nagy tragédiáinak (világháború, zsidóüldözés, szovjet katonák rémtettei), majd az új világban maga is az új, kommunista rendszer célpontjává válik: kulák is, „amerikai imperialista” is. Az ő és családja sorsa valahol szimbolikus: a magyar parasztember – rendszerektől szinte függetlenül – ki van szolgáltatva a gazdasági folyamatoknak és a politikai széljárásnak; a maga urává válni csak időlegesen, kegyelmi pillanatokban képes, hogy annál nagyobbat zuhanjon ebből a magasságból. A „kiutat” az 1956-os forradalom kínálja…

Ez e regényciklus számomra azért különleges, mert egy olyan világot ragadott meg, amelyet ilyen mélységben még senki nem volt képes. Hihetetlen empátiával tudja átadni a paraszti gondolkodásmódot, erkölcsiséget, érzelmi világot, világlátást, amelynek bizonyos alapjai a megváltozott körülmények között is tovább öröklődnek. Ennek a rétegnek a tönkretételével azonban a kommunista rendszer erre a józan belátásra is halálos csapást mért, mert ezt az értékrendet valószínűleg a Mátraalján sem hordozza már senki. De legalább ilyen fontos eleme a regényeknek a jellegzetes tájszavakkal, a második és harmadik kötetben „hunglicizmusokkal” fűszerezett nyelvezet, amely ezt a trilógiát még hitelesebbé teszi. Sok kritikusa felrója Oravecznek, hogy a cselekmény olykor lassú, vontatott, ami annyiban feltétlenül igaz, hogy nem „hömpölyögnek” az események, de ennek a világnak az alaposabb megértéséhez épp erre van szükség. A szerző – bár az események kronológiáját is könnyen rekonstruálni lehetne – nem dokumentarista prózát akart írni, hanem egy olyan lelkiséget próbált megfogni, amelynek évszázadokon át nemzetmegtartó ereje volt – és a 20. században is lehetett volna. A 21. század egyik legfontosabb szépirodalmi teljesítménye.


trilogia boritoOravecz Imre Ondrok gödre, Jelenkor, Pécs, 2007, Magvető, Budapest 2013, 2016

Oravecz Imre Kaliforniai fürj, Jelenkor, Pécs, 2012, Magvető, Budapest 2016

Oravecz Imre Ókontri, Magvető, Budapest, 2018

Oravecz Imre költő, író a Heves megyei Szajlán született 1943-ban. 1967-ben magyar–német szakon végez Debrecenben. 1973-ig politikai okokból nincs állása, Budapesten, Londonban, Párizsban él, majd 1986-ig több alkalommal különböző amerikai egyetemeken megfordul ösztöndíjasként, hallgatóként, tanárként. Több magyarországi lap munkatársa (Élet és Irodalom, Új Magyarország, Pesti Hírlap). Tucatnyinál több díj – köztük a Kossuth-díj – birtokosa. 2016-ban tagjai közé választotta a Digitális Irodalmi Akadémia.


Olvasd el a teljes kötetet:

Ondrok gödre (a Petőfi Irodalmi Múzeum és Digitális Irodalmi Akadémia adattárában)

Kaliforniai fürj (a Petőfi Irodalmi Múzeum és Digitális Irodalmi Akadémia adattárában)


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gheorghe Sincai Könyvtár, Ondrok gödre

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár, Ondrok gödre és Kaliforniai fürj

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár, Ondrok gödre, Kaliforniai fürj, Ókontri