Kari aji 1: Jane Austennek egy kis 21. századi Mr. Darcyt

Elkerekedhetnek szemei a csodálkozástól Jane Austennek, aztán főzetne magának sok-sok teát, begyújtatna a kandallóba, és a hosszú angol téli hónapokra bekuckózhatna megvizsgálni, miféle sorsot is fontak a Bennet-lányoknak és a szívdöglesztő Mr. Darcynak a 21. században…

kindle+ludtoll

fokopf jpg

Bár nem olvastam az összes könyvét, Jane Austen mindig is a kedvenceim közé tartozott. Az angol papkisasszony fanyar humora, éles esze (és szeme), valamint élénk fantáziája révén a kritikai realizmus egyik úttörőjévé vált hazája irodalmában, és valószínűleg további remekművek sokaságát alkotta volna meg, ha nem hal meg viszonylag fiatalon, súlyos betegségben. A legtöbb filmfeldolgozást két regénye érte meg: az Értelem és érzelem, valamint a Büszkeség és balítélet. Előbbi eredetiben nekem valamiért kimaradt (csak a későbbi, Joanna Trollope-féle újraírtat olvastam), a Büszkeség és balítélet azonban ott van nálam a legkedvesebb olvasmányok között. És hogy másokat is legalább ennyire megérintett, annak ékes bizonyítéka, hogy ez a könyv szó szerint rengeteg folytatást eredményezett. Valaki írt belőle egy zombi-regényt (az nem érdekelt), más egy krimit (felejthető), született egy klasszikus folytatás is (Julia Barrett: Önteltség és önámítás (közepes), végül pedig jött az a regényfolyam, amely – úgy gondolom – már arra is méltó lenne, hogy még maga Miss Austen is elégedetten olvassa.

jane austen
Jane Austen (1775-1817) Vasárnap lesz születésének 243. évfordulója

Nyilván mások is vannak vele úgy, hogy ha befejeznek egy könyvet, utána még gondolkodnak azon, vajon mi lehetett a hősök sorsa a továbbiakban. Jane Austent olyannak képzelem el, mint akit íróként is foglalkoztat szereplőinek további élete, de annyi új mondanivalója is van, hogy egyszerűen nincs ideje folytatásokat írni. Tehát: Miss Austen, szívből ajánlom Önnek (mint ahogy könyvesblogunk olvasóinak is) Rebecca Ann Collins Pemberley krónikák című sorozatát!

Már az író neve sem véletlen. Természetesen nem így hívják a hölgyet, aki angol könyvtáros és irodalomtanár, és kora gyermekkora óta nagy rajongója Austen munkásságának. Foglalkozásából adódóan is rengeteget tudott kutatni a témában, amikor pedig elkezdett dolgozni a Büszkeség és balítélet folytatásain, olyan írói nevet választott magának, amely akár Austen egyik hősnőjére is utalhat (Collins tiszteletes és Charlotte Lucas egyik lánya Rebecca). Arról nincs információm, hogy eleve ennyi folytatást tervezett-e, vagy egyszerűen csak elkezdte, aztán hagyta, hogy az újabb és újabb szereplők sorsa tovább sodorja a történetet, de jelenleg épp a hetedik részt hagyta maga mögött, és nem vagyok benne biztos, hogy nem lesznek további folytatások.

Az első rész (amely a későbbi sorozatcím Pemberley krónikák név alatt jelent meg) ott folytatja a történetet, ahol Austen befejezte: Jane és Elizabeth esküvője után a két lány (immár Mrs. Bingley és Mrs. Darcy) útnak indul új életük felé. Sejthetjük, hogy a nagy család, a szerteágazó rokoni és baráti kapcsolatok számtalan lehetőséget rejtenek magukban, amelyeket Rebecca Ann Collins teljes mértékben ki is használ. Egy idő után már – természetes módon – sokkal több benne az új szereplő, mint a régi, hiszen mindenhol megszületnek a gyerekek, majd unokák is, akik értelemszerűen további tényezőket vonzanak be, és tovább bonyolítják a történetet. Hét könyvön keresztül jön itt minden: házasságok, válások, hűtlenkedés, árulás, ármánykodás, veszteség és gyász, elhivatott vagy útjukat kereső asszonyok és politikai szerepet vállaló férfiak. Magam részéről egyetlen negatívumként azt tudom felhozni, hogy túl sok a közeli rokonok vagy családi barátok közötti házasság (pl. a Darcy házaspár lánya Gardinerék legidősebb fiának lesz a felesége, Gardinerék lánya Fitwilliam ezredeshez megy hozzá, Darcyék kisebbik fia Collinsék egyik unokáját veszi el és még vagy ezer ilyen összefonódás alakul ki), ami egy idő után már szinte követhetetlenné teszi a történetet. Az író azért igyekszik megkönnyíteni olvasói dolgát, mindent kötet végén található egy kis eligazítás arról, kik a régi (még az austeni időkből származó) és kik az új szereplők, és milyen viszonyban vannak egymással. A hét kötetet – Pemberley krónikák, Pemberley asszonyai, Visszatérés Netherfield Parkba, A longbourni hölgyek, Mr. Darcy lánya, Caroline kuzin, Utóirat Pemberley-ből – épp ezért nem is feltétlenül muszáj sorrendben olvasni (főként ha könyvtárból vesszük ki, és épp nincs bent az összes).

Rebecca Ann Collins méltó utóda Jane Austennek. Pont olyan mesterien szövi a szálakat, mint ő, könyveiben pedig épp úgy jelen van a társadalomkritika is. A szereplők jellemében sem történik változás, aki Austennél nem rokonszenves, azt Collins sem változtatja meg (a nevetséges és undok figura Collins tiszteletest elég korán ki is iktatja a történetből), Darcyék pedig – Elizabeth és Fitzwilliam – végig megmaradnak feddhetetlen jellemű, becsületes és egymáshoz végletekig lojális házaspárnak, úgy tűnik, őket valóban semmi nem tudja megingatni, miközben körülöttük azért meglehetősen eseménydús életek zajlanak – és természetesen ugyanez igaz Jane és Bingley házasságára is. Mintha csak ellenpólusként szerepelnének a későbbi sok-sok bonyodalom mellett, de örök hírnökeiként egy letűnt kornak.

Így karácsony előtt talán nem is kell annál több olvasás terén, mint egy jó kis végeláthatatlan regényfolyam, amelyben – mint a brit házassági szokások is tartják – van valami régi és valami új. Ezt még Jane Austen is szeretné.

bogi pmontazs

 

 

 

Olvass bele: Pemberley-krónikák

 

 


A sorozat kötetei helyben olvashatók vagy kölcsönözhetők többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gheorghe Sincai Könyvtár:

Pemberley-krónikák, 2010

A longbourni hölgyek, 2013

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár, több kötet

 

 

Reklámok

Nemcsak a húszéveseké, hanem a nyolcvanasoké is

(A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója)

Nem emlékszem, olvastam-e mostanáig bármit is holland szerzőtől, és azt se merném állítani, hogy a jövőben rá fogok szokni, de tény, hogy a Hendrik Groen néven ismert szerző eddigi két könyve – Lesz ez még így se, Amíg élünk – meglehetősen szimpatikussá tette Tulipánország irodalmát. A szerzőt pedig azért írtam ennyire körül, mert némi kutakodás után meg kellett állapítanom: egyáltalán nem biztos, hogy létezik ilyen nevű író. Úgy tűnik, a hollandok kicsit úgy vannak ezzel, mint az olaszok Elena Ferrantéval: egyszer csak felbukkant a semmiből, remek könyvekkel, személyazonosságát azonban homály fedi. No, de lássuk, akkor mi a titka.

hgboritok1920

A Lesz ez még így se című első kötetre két dolog miatt mondtam igent a könyvesboltban. Az egyik az a tény, hogy a mostanában hódító, idős emberekről szóló könyvek (főként Jonas Jonassontól) nem okoztak csalódást. A másik az alcíme: A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója. Valószínűsítem: nincs az az olvasni szerető ember, akinek erről ne ugyanaz ugrana be, mint nekem, vagyis fiatalkorom egyik kedvenc olvasmánya, Sue Townsend zseniális klasszikusa, A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója. Mind a könyvet (az összes, később felfedezett folytatásával együtt), mind a belőle készült filmsorozatot nagyon szerettem, nagyon hitelesnek éreztem, ahogy tökéletesen visszaadja egy nem tökéletes kamasz testi és lelki gyötrődéseit, a világra való eszmélés mozzanatait, ugyanakkor hiteles képet rajzol a korabeli angliai viszonyokról is. Arra gondoltam, ha a holland szerző (akárki is legyen ő) ezt a mintát akarja másolni, akkor kis szerencsével jó lehet.

A minta pedig valóban ugyanaz, bár a környezet merőben más. Hendrik Groen – ebben az esetben a könyv főhőse – nyugalmazott tanár, aki az amszterdami Alkonypír öregotthon lakója, így a történet helyszíne értelemszerűen az otthon. Nem gondolom, hogy túl sok ilyennel találkozunk az irodalomban, úgyhogy ez már önmagában is érdekes. Természetesen a holland életszínvonalnak megfelelő intézményt képzeljünk el, külön szobákkal vagy szociális lakásokkal, a lakók azonban nem sokban különböznek az átlag nyugdíjasoktól (nemzettől függetlenül), ezért halálra idegesítik a naplóírásba menekülő Hendriket. Ő ugyanis annyiban nem átlagos, hogy hajlott kora, azaz 83 és ¼ éve ellenére sem hajlandó lemondani arról, hogy élvezze az életet, és napjait – amennyire ilyen helyzetben lehetséges – tartalmasan, érdekesen, változatosan töltse. Nem kedveli az örökké panaszkodó, csak betegségekről kommunikáló „nyuggerek” társaságát, lassan azonban felfedezi az otthon lakói között a jó arcokat is, akikkel megalapítja az Öreg, De Még Nem Halott Klubot. A történet innentől kezdve a klub tagságának kalandjait követi, azt példázva, hogyan teheti elviselhetővé az időskor nyűgeivel terhelt életet a barátság, a kalandok és új élmények iránti nem lankadó vágy, a nyitottság és a nehezen, de mégis megőrzött szellemi frissesség. Ugyanakkor a könyv távol áll mindenfajta idealizálástól, nyíltan beszél az öregkori nyavalyákról, betegségekről és tünetekről, pelenkáról, elektromopedről, járókeretről, de az élet méltó befejezéséhez való jogról is. Hendrik életszeretete ellenére is sokat gondol a halálra, foglalkoztatja az eutanázia kérdése, különösen, amikor tanúja lesz egy hozzá közel álló, szeretett személy agóniájának. A sötét gondolatokat azonban mindig legyőzi valami újabb ötlet vagy élmény, hiszen a klub tagjai meghatározott időközönként különleges helyekre kirándulnak, éttermekbe járnak, hogy kipróbálják a különféle nemzetiségek konyháját, és nem hajlandók megadni magukat az öregséggel járó passzivitásnak.

Hendrik Groen egyébként a maga 83 (a következő kötetben pedig már 85) évével fejlődő személyiség, hiszen a kezdetben visszafogott, feszengő úriember a baráti társaság hatására válik határozottabbá, éles szemű megfigyeléseinek kifejezőjévé, sőt aktivistává is. Naplóbejegyzéseiben pedig nemcsak szűkebb környezete, az idősotthon történéseiről számol be, hanem egyfajta tükröt tart a teljes holland közélet elé, követve a napi politikát csak úgy, mint a királyi család sorsának alakulását, a híradók vezető híreit, de akár az Eurovíziós Dalfesztivált is. Sajátos humora és önkritikája ugyancsak rokonítja 13 és ¾ éves angol elődjével, bár ez a fajta derű szinte mindig árnyékos is egyben. Egészében véve a könyv kicsit olyan, mintha biztatásul kívánna szolgálni az idős embereknek arra nézve, hogy akár egy idősotthon lakóiként is legyenek igényesek, gerincesek, szolidaritást vállalva küzdjenek az emberi méltóságért az utolsó pillanatig. És hogy mennyire szükség lehetett már egy ilyen könyvre, arra talán épp a fogadtatása – villámgyorsan élre tört és több nyelvre lefordították – és folytatása, az Amíg élünk a legjobb bizonyíték. A magam részéről remélem, hogy Hendrik Groenben van még elég szufla további folytatásokhoz, vagy esetleg más típusú könyvekhez is, hiszen szórakoztató, könnyed, mégis elgondolkodtató olvasmányélményt kínál.

magyar borito

holland borito

 

 

Olvass bele: Lesz ez még így se

 

 


A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója. Lesz ez még így se, Libri, Budapest, 2018.

A holland nyelvű kötet (Pogingen iets van het leven te maken: Het geheime dagboek van Hendrik Groen, 83¼ jaar) 2014-es megjelenése óta homály fedte az író kilétét. Az olvasók azon dilemmázhattak, hogy a könyv szerzője valóban Hendrik Groen, így az inkább önéletrajz, mintsem regény. 2016 tavaszán az NRC Handelsblad és a De Volkskrant hírlapok szinte egy időben Peter de Smet 61 esztendős könyvtáros személyében leplezték le a szerzőt, akinek ez volt az első könyve. A történetből 12 részes holland sorozatot forgattak 2017-ben.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

 

A nagy zászlórablás története

(Bogáti Péter: Az ágasvári csata)

Szülőként vannak időnként az embernek sikerélményei is, ami – lássuk be – mégiscsak fontos ahhoz, hogy végig tudjuk vinni ezt a projektet. Mivel nekem mindig nagyon sokat jelentettek a könyvek, természetesen igyekeztem a gyerekemet is ebbe az irányba terelni, és mindig sikerélményként raktároztam el, ha egy általam valamikor szeretett olvasnivalóra a fiam is azt mondta: ez tényleg jó könyv! Szerencsére esetünkben is így történt, bár ez most igazán nem is lepett meg: csodálkoznék, ha lenne olyan könyvértő gyermek vagy felnőtt, aki ne szeretné meg Az ágasvári csatát.

agasolvas

 

Tízéves lehettem talán, amikor megkaptuk ezt a könyvet ajándékba, és nagyon hamar kedvencünkké vált a négy évvel idősebb bátyámmal. Az a típusú olvasmány, amelynek a poénjai beépülnek az ember mindennapi kommunikációjába (már abba, amit olyan emberekkel folytat, akik szintén olvasták. Tehát most már nemcsak a bátyám, hanem a fiam is pontosan tudja, milyen fontos, hogy IGGYÁL KECSKETEJJET!). Bogáti Péter neve nekem egyáltalán nem csengett ismerősen, a könyv maga mégis felkeltette a figyelmemet, és hamar be is szippantott. Pedig, ha jól belegondolok, ez teljesen fiús (és ennek ellenére sem csak fiúknak való) történet, még szereplői között is alig találunk nőneműt, leszámítva a tulipiros hajú Kovács Julikát, a két tábori szakácsnőt, valamint az anyaoroszlán-gondnoknőt (AOGN). A történet kulcsa egy számháború, amelyet két gimnáziumi osztály vív egymással, vérre menő küzdelemben. Ami természetesen nem igaz, hiszen a konfliktusos helyzet (egy tábori zászló elrablása) megoldására a felek épp azért választották ezt a módszert, hogy senki meg ne sérüljön, ugyanakkor viszont jó adag leleményességre, kalandvágyra és együttműködésre legyen szükség a végső győzelemhez vagy bukáshoz.

A regény olyan világot idéz fel, amely ma már erősen nosztalgikus lehet, pláne a legfiatalabb olvasók számára, mert a szülők, nagyszülők generációja esetleg még emlékezhet az úttörőmozgalomra, és lehettek hasonló élményeik. A mai kor gyermekének azonban már az „őrs” szakkifejezés is idegenül hangzik, pláne, ha – Vörösmarty Gimnáziumról lévén szó – neve is van: Búvár Kund, Csongor, Tünde, ez utóbbinak pedig köze sincs A gyűrűk urához. Az írónak viszont lehetett köze a gyerekekhez még akkor is, ha életrajzából számomra nem derül ki, hogy középiskolai tanári diplomája ellenére bármikor is tanított volna, az viszont tény, hogy remekül rajzolja meg a különféle karaktereket. Azt is pontosan tudja, mi minden kell egy igazán hatásos, ugyanakkor mégis kifejezetten szórakoztató ifjúsági regényhez: humor, kaland, szerethető szereplők és kellő mértékben adagolt didaktika. Lehet, hogy esetünkben Bogáti kicsit túltolta a geológiát és a fizikát, de igazából nekem a könyv élményén ez sem rontott, sőt felnőtt fejjel újraolvasva is kifejezetten tetszett. A szerethető figurák is adottak, hiszen akár a szószátyár, de aranyszívű Gömböcre, akár a kis Plesszre, akár a megfontolt Filozófusra vagy magára Rezeda Kázmérra gondolunk: mindannyian kedves karakterek, akikkel szívesen elbeszélgetnénk.

Nem lehet véletlen az sem, hogy a könyv bekerült azon klasszikusok közé, amelyeket most új köntösben ad ki ismét a Móra Kiadó. Ez az én nagy szerencsém is egyébként, ugyanis egykori példányunk már rég elkallódott, és amikor eszembe jutott, hogy ideje lenne a fiamat is megismertetni a nagy zászlórablás történetével, se valós, se virtuális könyvtárakban nem találtam meg. Így talán érthető, mennyire örültem, amikor idén júniusban, életemben először eljutva a Budapesti Ünnepi Könyvhétre, a Móra Kiadó standján felfedeztem. Gyorsan meg is vettem, a fiam pedig a nyaralásunk ideje alatt el is olvasta, summázva az ilyenkor szokásosat: ez tényleg jó könyv! Ezzel pedig újabb bizonyosságot nyert az a tétel, hogy igenis vannak olyan olvasmányok, amelyek még a változó korok ellenére vagy azok közepette is megállják, illetve újra és újra megtalálják a helyüket.

agasborito

 

 

 

Olvass bele: Az ágasvári csata

 

 


Bogáti Péter Az ágasvári csata, első kiadás: Móra, 1961. Legfrissebb kiadás: Manó Könyvek, 2018, Budapest

Bogáti Péter 1924. december 15-én született Budapesten, és itt hunyt el 2012. október 17-én. Bölcsészeti tanulmányokkal dramaturgként, újságíróként dolgozott. A sci-fi irodalom jelentős figurája, humoristaként és történészként is figyelemreméltót alkotott.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

S ha állatoknak vagy embereknek nyelvén szólok is…

A Fogadó a Négy Macskához olyan típusú, jellegű és műfajú könyv, amilyet szívem szerint én is írnék, mondjuk, akkor, ha lenne időm úgy istenigazából nekiülni egyszer az írásnak…

cicalapos

 

Szeretek könyvtárba járni. Nem mintha otthon nem lenne épp elég olvasnivaló, de azért néha olyan jól esik a hatalmas, plafonig érő polcok és könyvek ezrei között bóklászni és kutakodni! Ráadásul egy vidéki könyvtárnak még az az előnye is megvan, hogy igen hamar meg lehet ismerni egymást (olvasók és könyvtárosok), így gyakran már előre félretesznek bizonyos könyveket, amelyekről feltételezik, hogy érdekelhetnek, vagy megszerzik, amit szeretnék elolvasni. De az is gyakori eset, hogy csak úgy, bogarászás közben akadok rá valamilyen kincsre, mint ahogyan a most ajánlott könyv esetében is történt. Az Új könyveink polcon fedeztem fel, és bevallom, első körben valóban csak a borítója fogott meg: színes, vidám összevisszaság, és persze macskák. Belelapoztam, majd döntöttem: viszem is! Aztán néhány hétig még ücsörgött a polcon, a sorára várva, majd egy kárpátaljai hivatalos utazásra készülődve bedobtam a bőröndbe, este pedig, már a szállodai szoba magányában elővettem, és néhány oldal után tudtam, hogy innentől kezdve ez a könyv bekerül a kedvencek közé.

Pedig azt nem merném állítani, hogy Mirtse Zsuzsa munkája a legjobb macskás könyv, amit eddig olvastam (ha valakit esetleg érdekelne, szerintem eddig Urbán Szabó Krisztina kétkötetes Macskanaplója viszi a prímet ebben a műfajban), de az kétségtelen, hogy ott van az élvonalban. Számomra az lehet a titka, hogy a Fogadó a Négy Macskához olyan típusú, jellegű és műfajú könyv, amilyet szívem szerint én is írnék, mondjuk, akkor, ha lenne időm úgy istenigazából nekiülni egyszer az írásnak (és ezt az időt esetleg nem macskák mentésére fordítanám inkább). Addig viszont öröm, ha ilyen könyvre bukkanok, amely távol áll a cukiskodástól, nem hajlandó semmilyen rózsaszín ködöt eregetni az állattartás fölé, és nem hallgatja el a buktatókat sem. Épp emiatt a könyv olvasása belőlem érzelmek sokaságát váltotta ki: olvasás közben voltam vidám, együttérző, megértő, de szorongó és időnként kifejezetten dühös is.

mirtse Zsu cicaval
Mirtse Zsuzsa (forrás: a szerző honlapja)

Egyébként ez tipikusan az a könyv, aminek nem nagyon lehet elmesélni a történetét (emiatt most nincs különösebb spoiler-veszély), merthogy aligha van kerek története, leginkább apró, de összefüggő mozaikokból áll össze, amelyek létrehoznak egy kitalált családot (visszaemlékezve iskoláskori verselemzéseinkre, kicsit olyan ez, mint az egyes szám, első személyben írott versek esetében a „lírai én”, tehát itt van egy lírai családunk). Anya-apa-gyerekek, egy öreg kandúr és egy kutya. A gyerekek egy séta alkalmával összeszednek két kismacskát, akiket végül hosszas latolgatás után megtartanak, majd valahogy odakeveredik még egy, akit szintén. Így lesz tele a ház állatokkal. És innentől válik viszonylag követhetetlenné (bár egy macskás számára természetesen követhetővé), hogy mi miért és hogyan is történik ebben a (lírai) családban. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni (és miért is ne akarnánk?), akkor ez a könyv arról szól, milyen vicces, szomorú, elkeserítő vagy épp szívderítő történetek esnek meg egy olyan családban, ahol a kétlábúak önmagukban is épp eléggé őrültek (a szó jó értelmében), a négylábúak pedig alaposan felborzolják a kedélyeket. Az állattartás buktatóiról manapság igen sokat beszélnek (szerintem még mindig messze nem eleget), és ez a könyvnek talán a legnagyobb erőssége: bár néhány érvelésétől kinyílott a képzeletbeli bicskám, azt mindenképp elismerem, hogy legalább beszél dolgokról. A történetbeli anya – könnyen kitalálható, hogy ő a történet kulcsfigurája – nem mindig hoz egyértelműen jó döntéseket az állataival kapcsolatban (esetemben ez az állatmentő véleménye és szempontja!), de felelősséget vállal értük és a következményekért. Ebben a folyamatban pedig sok minden éri, ami egy állatos családban megtörténhet. Ezért is merem ajánlani a könyvet annak ellenére, hogy bizonyos részeivel nem tudok egyetérteni, azt azonban elismerem, hogy lehet egyfajta mérce és iránytű, az állatos-családos lét egyik szakmunkája. Akiknek pedig épp nincs otthon állatuk, azok számára kifejezetten szórakoztató lehet, úgy olvashatják, mint Durrell egyik kései utódát, aki szívesen mesél a (lírai) családjáról és egyéb állatfajtákról.

mirtse

 

 

Olvass bele: Fogadó a Négy Macskához

 

 

 


Mirtse Zsuzsa Fogadó a Négy Macskához, Ciceró Kiadó, Budapest, 2010

Mirtse Zsuzsa író, költő, szerkesztő 1967-ben született. Hat önálló kötete jelent meg: mesekönyv, novelláskötet, regény, valamint három verseskötet. Így határozza meg önmagát: „Kislány koromban aranyásó akartam lenni, kincskereső. Szerettem volna egy üvegcipellőt. Nő. Előfordulási helye: Budapest, kis tó partja, csigaház, hetedik szoba.”


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

Egy családi ékszer igaz története

Kétségtelenül a 2015-ös év könyvtermésének egyik legizgalmasabb darabja volt Silingi Terézia* terjedelmes családregénye. Az Ómama nyaklánca már a címében is valami ódon bájt hordoz, ámbár maga a történet aligha nevezhető bájosnak. Sok minden másnak igen. Lebilincselőnek, felkavarónak, álmélkodásra késztetőnek, szórakoztatónak, de leginkább a már említett „izgalmas” jelzőt tudnám újra és újra kiemelni vele kapcsolatban.

k1

Induljunk ki rögtön abból, hogy adott egy hölgy, aki betöltötte már 70. életévét, tehát jócskán nagymamakorú, amikor – leginkább saját maga és közvetlen családtagjai szórakoztatására és okulására – elkezdi megírni férje családjának történetét. Tegyük hamar hozzá: nem csak neki magának nem volt eddig semmi köze az írásban történő önkifejezéshez, de családjában sem akadt még soha példa ilyesmire. Ő maga évtizedekig dolgozott a Budapesti Harisnyagyárban, közben családanyaként is helytállt, és évekig ápolta férje idős nagymamáját, majd édesanyját, akik sokat meséltek neki a család történetéről. Ezek a régi történetek egy idő után már szinte önálló életre keltek, de legalábbis felvetették az igényt, hogy rendszerezve őket, kikeredjen belőlük valami. De mi is? Nem történelmi igénnyel megírt regényt, mert – valljuk be – a történészek olvasás közben időnként a szívükhöz kapnak. Nem is dokumentum, mert ahhoz túlzottan személyes. De nem is regény, mert ahhoz meg túlzottan dokumentum-jellegű. Bajban lennénk tehát, ha megpróbálnánk műfaji keretek közé szorítani, ezért maradjunk inkább a szerző által megjelölésként használt „igaz családregény” meghatározásnál. Fogadjuk el, hogy lehet ilyen, hiszen a Zimber család valóban egyike a budafoki (azelőtt Promontor) német ajkú családoknak – ezt a szerző régi családi fotók, dokumentumok közreadásával hitelesíti –, történetük pedig leginkább filmre kívánkozna. Talán emiatt is tűnik maga a könyv is némileg filmszerűnek, Silingi Terézia ugyanis rövid snitteket felvillantva ragadja ki a família 1847 és 1990 közötti nem rövid időszakának legfontosabb eseményeit, történéseit, mozzanatait. Kicsit olyanszerű, mint amikor egy háziasszony a konyhaasztal mellett mesél hallgatóságának, ízesen, ugyanakkor pontosan, bár a természetszerűleg hiányzó részeket némi fantáziával kipótolva. És ezzel meg is fejtettük a titkot: olvasás közben ugyanis azt érezhetjük, hogy pereg a szemünk előtt az elmesélt történet, szinte látjuk, halljuk a szereplők szívdobbanásait, érzéseit.

omama borito(Spoiler következik.) Együtt sírunk a gyermekeit szörnyű járványban elveszítő édesanyával, együtt örülhetünk a szülői ellenkezést végre legyőző fiatalemberrel, aki számos nehézséget legyűrve feleségül veheti két gyermeke édesanyját, de együtt aggódhatunk a bátyja kocsmájának vezetésében kitűnően helytálló lánnyal, aki végül is kivívja magának az önálló döntés és a saját család jogát. A Zimber család ágai-bogai sokfelé nyúlnak, egy idő után már alig is követhető, ki kinek a fia-lánya. Mindannyian becsületes, dolgos emberek, keményen küzdenek a megélhetésért, családjuk boldogulásáért, igyekeznek túlélni a háborús borzalmakat, mígnem eljön a vészkorszak, amikor minden mérlegre kerül. A németként biztonságban élő család úgy dönt, kiveszi részét az ártatlanok védelméből, legalább tucatnyian köszönhetik nekik az életüket. Később a megtorlás őket is eléri, és hiába a sok mentő tanú, súlyos büntetéseket, megaláztatásokat kellett elviselniük az immár idős Zimberéknek. A kezdeti időkben kétkezi munkából élő család végül hosszas küszködés és a svábokra jellemző szívós, kitartó, minden akadályt leküzdő előre haladás során éri el a polgári jólétet, majd gazdagságot, és onnan zuhan végül vissza a nélkülözésbe, miközben végigéli a magyarországi németség 20. századi történetének legfontosabb fordulópontjait (kitelepítés, kényszermunka stb.) A család végül szétszóródik a nagyvilágban, ám az a bizonyos nyaklánc generációról generációra vándorol, és megmarad a család tulajdonában a legnagyobb ínség közepette is, mintegy az összetartás és összetartozás jelképeként. (Spoiler vége.)

Silingi Terézia könyve olyan világba kalauzol vissza, amely ma már alig hihető. Itt ugyanis az erősen férfiközpontú társadalom diktálja a játékszabályokat, az asszony és a gyermekek feltétlen engedelmességgel tartoznak, a lázadást nem nézik jó szemmel. Ugyanakkor azonban erős nőalakok sejlenek fel (Baba, Rézi, Klára, Teri), akik adott esetben képesek helytállni, sőt a nehézségek hatására komoly jellembeli fejlődéseken is átmennek. Amatőr írótól szokatlan az a fajta jellemábrázoló készség, amely Silingi Teréziát jellemzi, ezért arra kell gondolnunk, hogy mindig is ott szunnyadt benne a nagy mesélő. S úgy tűnik, a könyv sikere meghozta a további alkotói kedvet, hiszen a szerző egy interjúban azt nyilatkozta: a jövőben saját családja ugyancsak izgalmakban bővelkedő történetének összefoglalását tervezi. Olvasóként ennek csak szurkolhatunk.


*Silingi Terézia: Ómama nyaklánca, 2015, Szilvia és Társa Kiadó