A nagy zászlórablás története

(Bogáti Péter: Az ágasvári csata)

Reklámok

Szülőként vannak időnként az embernek sikerélményei is, ami – lássuk be – mégiscsak fontos ahhoz, hogy végig tudjuk vinni ezt a projektet. Mivel nekem mindig nagyon sokat jelentettek a könyvek, természetesen igyekeztem a gyerekemet is ebbe az irányba terelni, és mindig sikerélményként raktároztam el, ha egy általam valamikor szeretett olvasnivalóra a fiam is azt mondta: ez tényleg jó könyv! Szerencsére esetünkben is így történt, bár ez most igazán nem is lepett meg: csodálkoznék, ha lenne olyan könyvértő gyermek vagy felnőtt, aki ne szeretné meg Az ágasvári csatát.

agasolvas

 

Tízéves lehettem talán, amikor megkaptuk ezt a könyvet ajándékba, és nagyon hamar kedvencünkké vált a négy évvel idősebb bátyámmal. Az a típusú olvasmány, amelynek a poénjai beépülnek az ember mindennapi kommunikációjába (már abba, amit olyan emberekkel folytat, akik szintén olvasták. Tehát most már nemcsak a bátyám, hanem a fiam is pontosan tudja, milyen fontos, hogy IGGYÁL KECSKETEJJET!). Bogáti Péter neve nekem egyáltalán nem csengett ismerősen, a könyv maga mégis felkeltette a figyelmemet, és hamar be is szippantott. Pedig, ha jól belegondolok, ez teljesen fiús (és ennek ellenére sem csak fiúknak való) történet, még szereplői között is alig találunk nőneműt, leszámítva a tulipiros hajú Kovács Julikát, a két tábori szakácsnőt, valamint az anyaoroszlán-gondnoknőt (AOGN). A történet kulcsa egy számháború, amelyet két gimnáziumi osztály vív egymással, vérre menő küzdelemben. Ami természetesen nem igaz, hiszen a konfliktusos helyzet (egy tábori zászló elrablása) megoldására a felek épp azért választották ezt a módszert, hogy senki meg ne sérüljön, ugyanakkor viszont jó adag leleményességre, kalandvágyra és együttműködésre legyen szükség a végső győzelemhez vagy bukáshoz.

A regény olyan világot idéz fel, amely ma már erősen nosztalgikus lehet, pláne a legfiatalabb olvasók számára, mert a szülők, nagyszülők generációja esetleg még emlékezhet az úttörőmozgalomra, és lehettek hasonló élményeik. A mai kor gyermekének azonban már az „őrs” szakkifejezés is idegenül hangzik, pláne, ha – Vörösmarty Gimnáziumról lévén szó – neve is van: Búvár Kund, Csongor, Tünde, ez utóbbinak pedig köze sincs A gyűrűk urához. Az írónak viszont lehetett köze a gyerekekhez még akkor is, ha életrajzából számomra nem derül ki, hogy középiskolai tanári diplomája ellenére bármikor is tanított volna, az viszont tény, hogy remekül rajzolja meg a különféle karaktereket. Azt is pontosan tudja, mi minden kell egy igazán hatásos, ugyanakkor mégis kifejezetten szórakoztató ifjúsági regényhez: humor, kaland, szerethető szereplők és kellő mértékben adagolt didaktika. Lehet, hogy esetünkben Bogáti kicsit túltolta a geológiát és a fizikát, de igazából nekem a könyv élményén ez sem rontott, sőt felnőtt fejjel újraolvasva is kifejezetten tetszett. A szerethető figurák is adottak, hiszen akár a szószátyár, de aranyszívű Gömböcre, akár a kis Plesszre, akár a megfontolt Filozófusra vagy magára Rezeda Kázmérra gondolunk: mindannyian kedves karakterek, akikkel szívesen elbeszélgetnénk.

Nem lehet véletlen az sem, hogy a könyv bekerült azon klasszikusok közé, amelyeket most új köntösben ad ki ismét a Móra Kiadó. Ez az én nagy szerencsém is egyébként, ugyanis egykori példányunk már rég elkallódott, és amikor eszembe jutott, hogy ideje lenne a fiamat is megismertetni a nagy zászlórablás történetével, se valós, se virtuális könyvtárakban nem találtam meg. Így talán érthető, mennyire örültem, amikor idén júniusban, életemben először eljutva a Budapesti Ünnepi Könyvhétre, a Móra Kiadó standján felfedeztem. Gyorsan meg is vettem, a fiam pedig a nyaralásunk ideje alatt el is olvasta, summázva az ilyenkor szokásosat: ez tényleg jó könyv! Ezzel pedig újabb bizonyosságot nyert az a tétel, hogy igenis vannak olyan olvasmányok, amelyek még a változó korok ellenére vagy azok közepette is megállják, illetve újra és újra megtalálják a helyüket.

agasborito

 

 

 

Olvass bele: Az ágasvári csata

 

 


Bogáti Péter Az ágasvári csata, első kiadás: Móra, 1961. Legfrissebb kiadás: Manó Könyvek, 2018, Budapest

Bogáti Péter 1924. december 15-én született Budapesten, és itt hunyt el 2012. október 17-én. Bölcsészeti tanulmányokkal dramaturgként, újságíróként dolgozott. A sci-fi irodalom jelentős figurája, humoristaként és történészként is figyelemreméltót alkotott.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

S ha állatoknak vagy embereknek nyelvén szólok is…

A Fogadó a Négy Macskához olyan típusú, jellegű és műfajú könyv, amilyet szívem szerint én is írnék, mondjuk, akkor, ha lenne időm úgy istenigazából nekiülni egyszer az írásnak…

cicalapos

 

Szeretek könyvtárba járni. Nem mintha otthon nem lenne épp elég olvasnivaló, de azért néha olyan jól esik a hatalmas, plafonig érő polcok és könyvek ezrei között bóklászni és kutakodni! Ráadásul egy vidéki könyvtárnak még az az előnye is megvan, hogy igen hamar meg lehet ismerni egymást (olvasók és könyvtárosok), így gyakran már előre félretesznek bizonyos könyveket, amelyekről feltételezik, hogy érdekelhetnek, vagy megszerzik, amit szeretnék elolvasni. De az is gyakori eset, hogy csak úgy, bogarászás közben akadok rá valamilyen kincsre, mint ahogyan a most ajánlott könyv esetében is történt. Az Új könyveink polcon fedeztem fel, és bevallom, első körben valóban csak a borítója fogott meg: színes, vidám összevisszaság, és persze macskák. Belelapoztam, majd döntöttem: viszem is! Aztán néhány hétig még ücsörgött a polcon, a sorára várva, majd egy kárpátaljai hivatalos utazásra készülődve bedobtam a bőröndbe, este pedig, már a szállodai szoba magányában elővettem, és néhány oldal után tudtam, hogy innentől kezdve ez a könyv bekerül a kedvencek közé.

Pedig azt nem merném állítani, hogy Mirtse Zsuzsa munkája a legjobb macskás könyv, amit eddig olvastam (ha valakit esetleg érdekelne, szerintem eddig Urbán Szabó Krisztina kétkötetes Macskanaplója viszi a prímet ebben a műfajban), de az kétségtelen, hogy ott van az élvonalban. Számomra az lehet a titka, hogy a Fogadó a Négy Macskához olyan típusú, jellegű és műfajú könyv, amilyet szívem szerint én is írnék, mondjuk, akkor, ha lenne időm úgy istenigazából nekiülni egyszer az írásnak (és ezt az időt esetleg nem macskák mentésére fordítanám inkább). Addig viszont öröm, ha ilyen könyvre bukkanok, amely távol áll a cukiskodástól, nem hajlandó semmilyen rózsaszín ködöt eregetni az állattartás fölé, és nem hallgatja el a buktatókat sem. Épp emiatt a könyv olvasása belőlem érzelmek sokaságát váltotta ki: olvasás közben voltam vidám, együttérző, megértő, de szorongó és időnként kifejezetten dühös is.

mirtse Zsu cicaval
Mirtse Zsuzsa (forrás: a szerző honlapja)

Egyébként ez tipikusan az a könyv, aminek nem nagyon lehet elmesélni a történetét (emiatt most nincs különösebb spoiler-veszély), merthogy aligha van kerek története, leginkább apró, de összefüggő mozaikokból áll össze, amelyek létrehoznak egy kitalált családot (visszaemlékezve iskoláskori verselemzéseinkre, kicsit olyan ez, mint az egyes szám, első személyben írott versek esetében a „lírai én”, tehát itt van egy lírai családunk). Anya-apa-gyerekek, egy öreg kandúr és egy kutya. A gyerekek egy séta alkalmával összeszednek két kismacskát, akiket végül hosszas latolgatás után megtartanak, majd valahogy odakeveredik még egy, akit szintén. Így lesz tele a ház állatokkal. És innentől válik viszonylag követhetetlenné (bár egy macskás számára természetesen követhetővé), hogy mi miért és hogyan is történik ebben a (lírai) családban. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni (és miért is ne akarnánk?), akkor ez a könyv arról szól, milyen vicces, szomorú, elkeserítő vagy épp szívderítő történetek esnek meg egy olyan családban, ahol a kétlábúak önmagukban is épp eléggé őrültek (a szó jó értelmében), a négylábúak pedig alaposan felborzolják a kedélyeket. Az állattartás buktatóiról manapság igen sokat beszélnek (szerintem még mindig messze nem eleget), és ez a könyvnek talán a legnagyobb erőssége: bár néhány érvelésétől kinyílott a képzeletbeli bicskám, azt mindenképp elismerem, hogy legalább beszél dolgokról. A történetbeli anya – könnyen kitalálható, hogy ő a történet kulcsfigurája – nem mindig hoz egyértelműen jó döntéseket az állataival kapcsolatban (esetemben ez az állatmentő véleménye és szempontja!), de felelősséget vállal értük és a következményekért. Ebben a folyamatban pedig sok minden éri, ami egy állatos családban megtörténhet. Ezért is merem ajánlani a könyvet annak ellenére, hogy bizonyos részeivel nem tudok egyetérteni, azt azonban elismerem, hogy lehet egyfajta mérce és iránytű, az állatos-családos lét egyik szakmunkája. Akiknek pedig épp nincs otthon állatuk, azok számára kifejezetten szórakoztató lehet, úgy olvashatják, mint Durrell egyik kései utódát, aki szívesen mesél a (lírai) családjáról és egyéb állatfajtákról.

mirtse

 

 

Olvass bele: Fogadó a Négy Macskához

 

 

 


Mirtse Zsuzsa Fogadó a Négy Macskához, Ciceró Kiadó, Budapest, 2010

Mirtse Zsuzsa író, költő, szerkesztő 1967-ben született. Hat önálló kötete jelent meg: mesekönyv, novelláskötet, regény, valamint három verseskötet. Így határozza meg önmagát: „Kislány koromban aranyásó akartam lenni, kincskereső. Szerettem volna egy üvegcipellőt. Nő. Előfordulási helye: Budapest, kis tó partja, csigaház, hetedik szoba.”


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.

Egy családi ékszer igaz története

Kétségtelenül a 2015-ös év könyvtermésének egyik legizgalmasabb darabja volt Silingi Terézia* terjedelmes családregénye. Az Ómama nyaklánca már a címében is valami ódon bájt hordoz, ámbár maga a történet aligha nevezhető bájosnak. Sok minden másnak igen. Lebilincselőnek, felkavarónak, álmélkodásra késztetőnek, szórakoztatónak, de leginkább a már említett „izgalmas” jelzőt tudnám újra és újra kiemelni vele kapcsolatban.

k1

Induljunk ki rögtön abból, hogy adott egy hölgy, aki betöltötte már 70. életévét, tehát jócskán nagymamakorú, amikor – leginkább saját maga és közvetlen családtagjai szórakoztatására és okulására – elkezdi megírni férje családjának történetét. Tegyük hamar hozzá: nem csak neki magának nem volt eddig semmi köze az írásban történő önkifejezéshez, de családjában sem akadt még soha példa ilyesmire. Ő maga évtizedekig dolgozott a Budapesti Harisnyagyárban, közben családanyaként is helytállt, és évekig ápolta férje idős nagymamáját, majd édesanyját, akik sokat meséltek neki a család történetéről. Ezek a régi történetek egy idő után már szinte önálló életre keltek, de legalábbis felvetették az igényt, hogy rendszerezve őket, kikeredjen belőlük valami. De mi is? Nem történelmi igénnyel megírt regényt, mert – valljuk be – a történészek olvasás közben időnként a szívükhöz kapnak. Nem is dokumentum, mert ahhoz túlzottan személyes. De nem is regény, mert ahhoz meg túlzottan dokumentum-jellegű. Bajban lennénk tehát, ha megpróbálnánk műfaji keretek közé szorítani, ezért maradjunk inkább a szerző által megjelölésként használt „igaz családregény” meghatározásnál. Fogadjuk el, hogy lehet ilyen, hiszen a Zimber család valóban egyike a budafoki (azelőtt Promontor) német ajkú családoknak – ezt a szerző régi családi fotók, dokumentumok közreadásával hitelesíti –, történetük pedig leginkább filmre kívánkozna. Talán emiatt is tűnik maga a könyv is némileg filmszerűnek, Silingi Terézia ugyanis rövid snitteket felvillantva ragadja ki a família 1847 és 1990 közötti nem rövid időszakának legfontosabb eseményeit, történéseit, mozzanatait. Kicsit olyanszerű, mint amikor egy háziasszony a konyhaasztal mellett mesél hallgatóságának, ízesen, ugyanakkor pontosan, bár a természetszerűleg hiányzó részeket némi fantáziával kipótolva. És ezzel meg is fejtettük a titkot: olvasás közben ugyanis azt érezhetjük, hogy pereg a szemünk előtt az elmesélt történet, szinte látjuk, halljuk a szereplők szívdobbanásait, érzéseit.

omama borito(Spoiler következik.) Együtt sírunk a gyermekeit szörnyű járványban elveszítő édesanyával, együtt örülhetünk a szülői ellenkezést végre legyőző fiatalemberrel, aki számos nehézséget legyűrve feleségül veheti két gyermeke édesanyját, de együtt aggódhatunk a bátyja kocsmájának vezetésében kitűnően helytálló lánnyal, aki végül is kivívja magának az önálló döntés és a saját család jogát. A Zimber család ágai-bogai sokfelé nyúlnak, egy idő után már alig is követhető, ki kinek a fia-lánya. Mindannyian becsületes, dolgos emberek, keményen küzdenek a megélhetésért, családjuk boldogulásáért, igyekeznek túlélni a háborús borzalmakat, mígnem eljön a vészkorszak, amikor minden mérlegre kerül. A németként biztonságban élő család úgy dönt, kiveszi részét az ártatlanok védelméből, legalább tucatnyian köszönhetik nekik az életüket. Később a megtorlás őket is eléri, és hiába a sok mentő tanú, súlyos büntetéseket, megaláztatásokat kellett elviselniük az immár idős Zimberéknek. A kezdeti időkben kétkezi munkából élő család végül hosszas küszködés és a svábokra jellemző szívós, kitartó, minden akadályt leküzdő előre haladás során éri el a polgári jólétet, majd gazdagságot, és onnan zuhan végül vissza a nélkülözésbe, miközben végigéli a magyarországi németség 20. századi történetének legfontosabb fordulópontjait (kitelepítés, kényszermunka stb.) A család végül szétszóródik a nagyvilágban, ám az a bizonyos nyaklánc generációról generációra vándorol, és megmarad a család tulajdonában a legnagyobb ínség közepette is, mintegy az összetartás és összetartozás jelképeként. (Spoiler vége.)

Silingi Terézia könyve olyan világba kalauzol vissza, amely ma már alig hihető. Itt ugyanis az erősen férfiközpontú társadalom diktálja a játékszabályokat, az asszony és a gyermekek feltétlen engedelmességgel tartoznak, a lázadást nem nézik jó szemmel. Ugyanakkor azonban erős nőalakok sejlenek fel (Baba, Rézi, Klára, Teri), akik adott esetben képesek helytállni, sőt a nehézségek hatására komoly jellembeli fejlődéseken is átmennek. Amatőr írótól szokatlan az a fajta jellemábrázoló készség, amely Silingi Teréziát jellemzi, ezért arra kell gondolnunk, hogy mindig is ott szunnyadt benne a nagy mesélő. S úgy tűnik, a könyv sikere meghozta a további alkotói kedvet, hiszen a szerző egy interjúban azt nyilatkozta: a jövőben saját családja ugyancsak izgalmakban bővelkedő történetének összefoglalását tervezi. Olvasóként ennek csak szurkolhatunk.


*Silingi Terézia: Ómama nyaklánca, 2015, Szilvia és Társa Kiadó