Medvék, áldozatok, megoldások

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

Reklámok

Ilyesmi soha ne történhessen meg. Se velem. Se a gyerekemmel. Se a szomszéddal. Se a szomszéd gyerekével. Senkivel. Soha. Folyamatosan ilyen gondolatok dübörögtek bennem, amíg olvastam Fredrik Backman könyvét, amelyet egyébként sokáig igyekeztem eltartani magamtól. Végül mégis csak rászántam magam, hogy elolvassam, és nem bántam meg, mert kemény témája ellenére, vagy épp azért, de letehetetlenül izgalmas, felkavaró olvasmány.

mi vagyunk a medvek 1920

Engem, persze, be is csapott. Úgy voltam vele: nem érdekel az a könyv, amit mindenhonnan harsognak, hogy mennyire jó, mennyire el kell olvasni. Ha ránéztem egy könyves oldalra vagy csoportra: ott volt. Bementem egy könyvesboltba: ott volt. Egyébként is: hogy néz ki már a borítója? És mit érdekelnek engem a medvék? Aztán a vége egy könyvtári böngészés lett: amikor a B betűs polchoz tévedve ismét ez a könyv nézett velem farkasszemet, úgy éreztem, ez már egy jel. Hazavittem. Elolvastam, az időm szűkösségéhez mérten nagyon gyorsan, mert nem nagyon lehet letenni, ha az ember egyszer elkezdte, és rájön, hogy szó sincs benne medvékről.

Szó van ellenben egy sivár kisvárosról, Björnstadról (szó szerinti fordításban: Medveváros), ahol nincs semmi. Hosszú telek, semmi idegenforgalom, semmi szórakozás. Csak a jég. Meg a hoki. A hoki az isten, hiszen egyszer rég, vagy két évtizeddel ezelőtt a Björnstad Hockey A csapata a második helyre küzdötte fel magát az első osztályú országos bajnokságban. Az akkor megtapasztalt siker pedig azóta is meghatározó. Minden fiú hokibajnok akar lenni, minden lány a hokis fiúkért rajong, a város pedig tudja: ez az egyetlen kitörési pont. A junior csapat ismét lehetőséget kap arra, hogy a legjobbak közé kerüljön, ez a nagy cél, amelynek szó szerint mindent alárendelnek. Mi mindent? Bármit. Családi, emberi kapcsolatokat. Tisztességet, becsületet. Bűnöket és hibákat. A kérdés csak az, hogy meddig és milyen áron.

Backman könyve nekem ott okozta az első meglepetést, hogy gyakorlatilag már az első mondata megteremtette azt a feszültséget, amelyet aztán végig fenn is tartott, egy pillanatig se lazítva a gyeplőn. Persze, ha már az első mondatok előrevetítenek egy tragédiát, akkor onnantól nehéz is lenne valami virágillatúra számítani – virágot meg amúgy se látni Björnstadban, a csaknem örök hó és jég birodalmában, ahol az emberek annyira szűkszavúak, hogy még a mássalhangzókon is spórolnak. Ezt Mira a saját bőrén tapasztalja, hiszen Kanadából követve férjét szülővárosába, neve Miára rövidül, mintha neki ennyi is elég lenne. Pedig nemcsak ezt kell átélnie, hanem mindazt a borzalmat is, ami egy anyával és feleséggel megtörténhet, annak ellenére, hogy ő a maga módján a helyzet magaslatán áll mindkét szerepében. Erős jellem, erős karakter, ez a túlélése záloga, és ez segít összetartani is a családját a szükségszerűen bekövetkező bajban.

bjornstad film
Már készül a film is

(Spoiler a bekezdés végéig!) A metoo kampány korában különösen fontos az a téma, amelyet a Mi vagyunk a medvék feldolgoz. Gondolom, elég volt leírni ezt a mondatot ahhoz, hogy aki még nem olvasta, annak számára is világosság váljék, mi fog történni benne. Az élsport világáról beszélünk, és fiatalokról. Tizenéves gyerekekről, nagyon különböző hátterekkel, nagyon különböző családokkal. Kevin az abszolút bajnok, mindenki dédelgetett kedvence, a csapat legjobbja, a lányok rajongásának tárgya, a bálvány. Hajlamos elhinni, hogy neki mindent lehet. Megszállott játékos, a legjobb akar lenni, és ehhez látszólag mindent meg is kap. Maximális családi támogatást, egy kis házi jégpályát a kert végébe, a teljes szabadságot, ugyanakkor a nyomasztó elvárásokat: ő legyen a legjobb – de a szülei soha egyetlen meccsét se nézik meg. Némileg skizofrén állapot, amely talán csak magyarázza, de semmiképp sem menti fel Kevint a tette súlya alól. A csapat, a város pedig természetesen mellé áll, hiszen semmi sem számít, csak a hírnév és a győzelem. Az áldozathibáztatás klasszikus esetével állunk itt szemben, de lássuk be: egészen más a helyzet, ha valamely bejegyzés alatti kommentekben olvasunk ilyesmit, vagy ha erről szól egy teljes könyv (nem, alapvetően azért nem más, az áldozathibáztatás minden esetben negatív). De gyönyörűen kirajzolódik még a csoportkohézió, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elve, a minden háttértudás nélkül komikusnak tűnő cím pedig a könyv végére már teljesen koherenssé válik, hiszen tényleg nincs egyébről szó, mint erről a bizonyos érzésről, hogy „mi vagyunk a medvék”. És szól még barátságról, szerelemről, másságról és elfogadásról, bár a történet fényében (vagy fénytörésében) ezek már szinte közhelyes kategóriának tűnnek.

Leginkább azt értékelem ebben a könyvben – túl azon a bizonyos, már említett, a szöveg teljes tartamán átívelő, percig sem lankadó feszültségen –, hogy olyan nagyon mai. Annyira hihető, átélhető. Tele van olyan családmodellekkel, amilyenekkel simán szembesülünk itthon is (éljünk bárhol), olyan problémákkal, amelyekről nap mint nap hallunk, tudunk, esetleg érint minket is vagy a közvetlen környezetünket is.

Bár semmit sem olvastam még Backmantól (Az ember, akit Ovénak hívtak című könyvét is nagyon dicsérik), első pillanatban megfogott az a fajta érzékenység, ahogyan a nyelvvel és a karakterekkel bánik. Nagyon jól megrajzolt figurákkal szembesülünk, legyen szó a gyermekét nélkülözések közepette egyedül nevelő takarítónő, a mindenki bizalmasa idős kocsmáros asszony, a gyenge jellemű, de elszánt apa alakjáról, sőt többeknek neve is alig van, vagy leginkább csak keresztneve, a karakterük azonban emlékezetes marad. Bár kemény, férfias világban járunk, a megoldások valahogy mindig átcsúsznak a nők kezébe és hatáskörébe. És ott marad a figyelmeztetés is: figyelni kell. A gyerekeinkre, nagyon.

Engem a könyv vége is meg tudott lepni (pláne az első mondat fényében), de nemcsak azért nem spoilerezem, mert bízom benne, hogy sokan kedvet kapnak elolvasni, hanem azért is, mert teljesen egyértelmű, hogy nincs vége. Született ugyan egyfajta megoldás, a történet nyitottsága azonban bőven előrevetíti, hogy nem lesz itt még rend. Az eset megrázta Björnstadot, a város kettészakadt (vagy épp ki tudja, hány táborra), a konfliktusok, ha máshol is, más szinteken, esetleg más szereplőkkel is, de folytatódnak. Épp ezért igyekszem a könyvtárba, kivenni a folytatást (Egymás ellen a címe).

medvekFB

 

 

 

Olvass bele: Mi vagyunk a medvék

 

 


Fredrik Backman 1981-ben született, családjával (két gyermeke van) Stockholm egyik külvárosában él. 2012-ben debütált első regényével (Az ember, akit Ovénak hívtak), amely könyvként és filmként is siker lett. A Björnstad városáról készült első kötetéből, a Mi vagyunk a medvékből sorozatot forgat a Filmlance International AB, amely többek közt A híd című népszerű sorozatot is készítette. A dolog szépséghibája, hogy a svéd minisorozatot (legalábbis eleinte) a HBO Nordicon lehet majd megnézni, amely csak az északi országokban előfizethető. A bemutató időpontja egyelőre ismeretlen, Backman a közösségi oldalán 2020-at említ. A Backman-rajongókkal együtt mi is nagyon reménykedünk, hogy előbb-utóbb megnézhetjük a sorozatot. Addig legalább jut időtök nektek is elolvasni a Medveváros-regényeket!


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt itt:

Maros Megyei Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

Mint víz a csokoládéhoz

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!

Van ez a könyv, az egyik kedvencem, de ha nem úgy akadtam volna rá, ahogyan, valószínűleg sosem veszem kézbe. Merthogy van neki egy idétlen, semmitmondó címe, meg egy rosszul megkomponált borítója, tehát valamilyen szintű előtanulmány nélkül aligha csap le rá bárki is. Kivéve, ha kimondottan ilyen jellegű, minden sorában olcsó kis történetet keres, mint amit az igénytelen borító sugall, de akkor meg csalódni fog, mert ez nem az. Ha úgy lenne, nem lenne az egyik kedvencem.

comoaqua1920

Valamikor régen, kamaszkorom tájékán még meglehetősen kedveltem a Nők lapját (később ez változott), heti rendszerességgel olvastam. Akkoriban közölt folytatásos regényeket, többek között ezt is. Kíváncsiságból elolvastam az első részletet, és onnantól kezdve mindig nagyon vártam a folytatásokat, pedig tudtam, hogy ezek már eleve szerkesztett részletek, és csak töredékét nyújtják az eredetinek. Ráadásul teljesen ismeretlen volt az író(nő) neve, Laura Esquivel, és akkoriban még nem is forgott a könyvpiacon túl sok olyan regény, amelynek az alapját receptek adják (vagy ha mégis, akkor azok nem nagyon jutottak el hozzám, a 90-es évek derekán). Talán ez fogott meg első körben a történetben: hogy minden fejezete egy-egy recepttel kezdődik, de nyilván nem a „csülök pékné módra” szerű étkeket hozza, hanem olyanokat, mint pl: karácsonyi kenyértorták, fürjek rózsaszirom ágyon, csokoládéital és háromkirályok napi koronakalács, vagy nagy szemű bab chilivel tezcucai módra. Persze, főzni azért nem innen fogunk megtanulni, mivel a recept esetünkben nem több puszta illusztrációnál, egyfajta szálnál, amin egy-egy fejezet elindul, az elkészítés leírása pedig igen gyorsan átcsap történetmesélésbe, az étek pedig közben észrevétlenül készül el valamikor, de arról már aligha szerzünk tudomást.

Ilyen előzmények után pedig kitalálható, hogy a központi szereplőnek elég sok köze lehet a konyhához: konkrétan ott is született, a konyhaasztalon, és az ételek gőze közepette töltötte gyerekkora nagy részét. Történetünk a mexikói forradalom idején játszódik, egy kis falu gazdag parasztcsaládjában. A zsarnoki természetű, keménykezű Elena mama egyedül neveli három lánygyerekét. A legkisebb, Tita születésekor ugyanis apjuk meghal – mint később kiderült, véletlenül a fülébe jutott egy szaftos pletyka legidősebb lánya származásáról –, a mama teje pedig elapad a megrázkódtatástól, így Titát az öreg, írástudatlan, de konyhai dolgokban már-már akadémiai tudással bíró szakácsnő táplálja és neveli a konyhában. A főzés, az ételek és az evés így élete, érzelmei és önkifejezése meghatározó részévé válnak, bár eleinte úgy tűnik, túl sok hasznát ennek aligha fogja majd látni családanyaként. Családjukban ugyanis az a barbár hagyomány él, hogy a legkisebb lánygyerek nem mehet férjhez, mert az a feladata, hogy idős szüleit (jelen esetben az anyját) gondozza haláláig. Tita ebbe nyilván nem nyugszik bele, már csak azért sem, mert elég korán rátalál a szerelem, jó ideig azonban fölösleges minden lázadási kísérlet (azért meg kell hagyni: ilyenek bőven akadnak nála), nem tud tenni semmit a hagyomány és anyja akarata ellen.

tita
A könyvből 1992-ben többszörösen díjazott film készült

Ez a történet állt lassan össze a Nők Lapjában közölt mozaikokból, én pedig, ha jól emlékszem, meglehetősen visszafojtott lélegzettel vártam, mi lesz a vége. Néhány évvel később felfedeztem, hogy ezt a könyvet meg is filmesítették, és azt kell mondjam, igen jól eltalálták az adaptációt (mint kiderült: a rendező elég közel lehetett a történethez, Esquivel férjeként). A könyvhöz azonban sokáig nem tudtam hozzájutni, és amikor már sokkal később mégis sikerült megrendelni egy internetes antikváriumból, kézbe véve majdnem sikítva dobtam el. Azt hiszem, az lehetett a pillanat, amikor megállapítottam, hogy a magyar könyvkiadás igencsak kiszúrt ezzel a jobb sorsra érdemes könyvvel, mert nem elég, hogy az eredeti, sokkal kifejezőbb címet (Como agua para chocolate – Mint víz a csokoládéhoz) lecserélték egy ilyen érdektelen vacakra, de még a borító is olyan semmilyen (közben rákerestem: több kiadást is megélt, de valahogy egyetlen borítóval sem járt igazán jól). Kicsit olyan ez, mintha maguk a kiadók se tudták volna eldönteni, hová sorolják a könyvet. Lehetne talán sima kis románc, és akkor egye fene, elmegy a vacak borító is, de hát nem az. Annál sokkal több. Követi némileg a mágikus realizmus hagyományait, és annak ellenére teremt nagyívű, széles érzelmi skálán mozgó történetet, hogy különösebben egetrengető dolgok nem történnek benne. Egyszerű családtörténetnek is nevezhetnénk, sőt ha arra gondolok, hogy amikor rövid ideig családterápiát tanultam, az egyik képzésen megnéztük és feldolgoztuk a regényből készült filmet, akkor már szinte szakirodalom.

Próbálom fejtegetni a titkát, de nem tudom, rám miért hatott ennyire. Lehet, hogy a receptek miatt (a „kenyértorta szívfájdalomra” sokáig volt az egyik kedvenc szókapcsolatom, bár ez már inkább a filmből ered, és az is itt derült ki, hogy az igazi mexikói csokoládéital, a champurrado vízzel készül, erre utal az eredeti cím), vagy a szokatlan megközelítési mód, ahogyan elmesél egy szerelmi történetet egy olyan világban, ahol a valóság és a képzelet annyira egymásba fonódik, hogy alig lehet vagy kell megkülönböztetni egyiket a másiktól, de legalábbis Tita olyan magabiztosan mozog a határok mezsgyéjén, mint aki nagy titkok tudója. Egy biztos: bármennyire annak tűnjék is, nem színtiszta és könnyed szórakozás. Ami pedig a végét illeti: természetesen nem lövöm le a poént, csak annyit fűznék hozzá, ez az egyik olyan könyv, aminek az utolsó mondataitól leginkább elsírnám magam (a másik ilyen a Micimackó).

Olvass bele: Szeress Mexikóban

csokiboritok
Végignézve a borítókon: a hármas számú különösen silány, meg kell állapítani azonban, hogy az angol nyelvű kiadás valamit már igyekezett köszörülni a csorbán.

Laura Esquivel mexikói író eredetileg tanárnő volt, de rádiózott, tévézett is, és színháziskolát alapított. Már első regénye híressé tette, a Szeress Mexikóban (Como agua para chocolate, 1989) című könyvét 33 nyelvre lefordították, az első magyar változat 1993-ban jelent meg (ford. Dobos Éva; Pesti Szalon, Budapest).


Az általunk szemlézett erdélyi könyvtárak adósok maradtak ennek a könyvnek a beszerzésével.

 

Az állatorvos, aki tudott írni

James Herriot: Állatorvosi pályám kezdetén

Ha azt mondom: állatokról szóló könyvek, szinte biztos, hogy a legtöbben azonnal rávágják Gerald Durrell nevét, és itt körülbelül meg is állnak. Sokáig én is így voltam vele, aztán, ahogyan az már lenni szokott, egy könyves csoportban szembejött velem James Herriot könyve, azzal a sokat ígérő címmel: Állatorvosi pályám kezdetén. Azonnal tudtam, hogy nem hagyhatom ki, mert ez biztos, hogy valami nagyon nekem szóló dolog lehet. Így történt, hogy a szóban forgó könyvet, valamint az állatorvos-író további munkáját (Minden élő az ég alatt) tavaly decemberben ott találhattam a karácsonyfa alatt, mára pedig már fel is kerültek az elolvasott könyvek polcára.

herriot1920

Amíg be nem költöztek az életünkbe a cicáink, és nem kezdtem el ezzel csaknem párhuzamosan macskamentéssel foglalkozni, bevallom, nem volt túl sok közöm az állatorvosokhoz. Azóta viszont már egyre több van. Nagyon tisztelem őket, mert tudnak valamit, amit én nem: meggyógyítani az állatokat (mi, állatmentők legfeljebb kezelni és ápolni tudjuk őket, az orvos diagnózisa alapján és utasításai szerint). Sok állatorvossal vagyunk kapcsolatban, és ha épp nem úgy tartózkodunk a rendelőjükben, hogy halálra aggódjuk magunkat valamelyik védencünk állapota miatt, akkor szívesen figyeljük, hogyan dolgoznak: a magabiztos mozdulatokat, ahogyan kinyitják az állat száját, hogy belenézzenek a torkába, ahogyan elsőre megtalálják a vénát a vékony lábacskán, ahogy pontosan tudják, hová kell szúrni az injekciós tűt, vagy ahogy pillanatokon belül megnyugtatnak egy remegő állatot. És ez még csak a munkájuk rendelőben látható része, hiszen ami terepen történik, az a kisállatpáciens gazdája számára leginkább láthatatlan.

James Herriot könyvei azonban főként épp ebbe a részbe engednek bepillantást, és nem is akárhogyan. Ráadásul mekkora érték, ha egy állatorvos még arra is szakít időt, hogy íróvá váljon (Herriot ugyanis nem csak egyszerű állatorvos, aki időnként írogatott, hanem íróvá is lett)! Érdemes picit áttekinteni az élettörténetét is, pláne, hogy néhány részlet könyveiben is felbukkan. Tehát: 1916-ban született az angliai Sunderlandban, de Glasgow-ban nőtt fel (erre később is igen büszke volt), és ott is végezte el az egyetemet. Rövid gyakorlat után Yorkshire-be költözött, egy Thrisk nevű kisvárosban (a könyveiben Darrowby) lett segédorvos, és ezzel nagyjából megalapozta egész további életét és pályafutását. Néhány év múlva már családot alapított, és főnöke társává is előlépett, majd – főként felesége biztatására – elkezdett írni a munkája során szerzett tapasztalatairól. Könyvei pedig – akárcsak személyisége a yorkshire-i gazdák körében – hamar meglehetős népszerűségre tettek szert.

És itt most álljunk meg egy gondolatnyit, és vegyük szemügyre a kort, amelyben Herriot doktor (ez egyébként írói álnév) könyvei játszódnak. Herriot 1940-ben költözött Yorkshire-be, akkoriban a világ épp a modern állatorvoslás előtt járt, így olyan újdonságok, mint egy-egy antibiotikum használata már forradalminak számítottak, és jelentősen meg is könnyítettek bizonyos kezelési folyamatokat. A páciensek döntő többsége pedig természetesen a patások, igavonók és egyéb haszonállatok köréből került ki, a kisállatgyógyászat ekkoriban még mellékesnek számított (bár a Minden élő az ég alatt könyvében már egyre nagyobb a jelentősége).

herriot1

Herriot könyveit novellafüzérként szokás emlegetni, de szerintem akár laza szövésű regényként is értelmezhetők, hiszen teljes történet áll össze a több apró mozaikdarabkából, bár persze egy-egy gyógyítás önálló kis írást eredményezett. Ez az olvasást is nagyban megkönnyíti, hiszen annyi ideje csak van az embernek, hogy néhány perc alatt elolvasson egy-egy szívderítő vagy épp -szomorító történetet. Mert persze az állatorvos épp úgy, mint emberek gyógyításával foglalkozó kollégája, időnként veszít is. Elsődleges azonban a gyógyító munka, ami vidéki körülmények között egyáltalán nem könnyű. Leginkább abból áll, hogy az éjszaka közepén megcsörren a telefon, a doktor pedig máris indul. Az ellátás helye a legtöbb esetben huzatos istálló, a doktor elsődleges feladata pedig félmeztelenre vetkőzni, karját lemosni-fertőtleníteni, majd benyúlni az épp vajúdó vagy egyéb ok miatt szenvedő állatba. Ezt pedig bármely időjárási és egyéb körülmények között meg kell tenni, hiszen szülőcsatornában elakadt magzat esetében nincs helye késlekedésnek, az életmentő mozdulatnak minél előbb kell jönnie. Herriot többször is leírja, milyen eufóriát jelent számára, ha világra segítheti az állatokat, milyen jó érzés látni a kimerült, de máris gondoskodó anyaállatot és a kajla, de életképes kicsinyeket, de ugyanilyen öröm megoldani a nehéz, reménytelennek tűnő eseteket, gyulladásokat, daganatokat, sebeket, vagy épp a sok esetben Isten szabad ege alatt végzett műtétek után látni a gyors gyógyulást.

Az állatok mögött pedig természetesen előjönnek az emberek is, akik mind az angol vidékhez illő csodabogarak. Gazdák, akiknek sokszor a megélhetésük függ egy-egy állat életétől, de olyanok is, akik igazi szeretettel viseltetnek az állataik iránt. Legtöbbjük – minden habókosságuk ellenére is – szerethető, és Herriot is mindig az előnyös oldalukat emeli ki mélységes együttérzéssel és rokonszenvvel, mély nyomot hagy benne azonban az egyik gazda, aki önmagát tartja minden állatbetegségek legfőbb tudorának, az állatorvost pedig mihasznának. Ennek az a logikája, hogy ha egy állata megbetegszik, előbb heteken át kísérletezik mindenféle házi praktikával, amelynek következtében a helyzet egyre romlik, és csak ekkor hívja ki az állatorvost, aki már nem tud tenni semmit, tehát: nem is érti a szakmáját. Mulatságosnak tűnik, az állat szempontjából azonban kegyetlen ez a logika…

Szerencsére az ilyenből van kevesebb, és a legtöbb farmer együttműködő, még ha a körülmények időnként szűkösek is. Fontos momentum például a már említett mosakodás-fertőtlenítés, Herriot többször leírja, hogy ehhez a folyamathoz forró vizet, szappant és törölközőt kért, de az esetek nagyobb százalékában a víz hideg, a szappan alig használható darabka, a tiszta törölközőt pedig nem szívesen áldozzák fel egy állatorvos számára, ezért leginkább piszkos zsákdarabot kap törölközni. Nagy szeretettel emlékezik azonban arra az idős hölgyre, aki mindig bontatlan szappannal és puha, tiszta törölközővel várta, halála után pedig unokája vette át a helyét, figyelve arra, hogy az orvos mindig megkapja a munkájához szükséges segítséget.

Természetesen nem Herriot az egyetlen állatorvos, aki feltűnik a könyvekben, hiszen központi figura még főnöke, a lórajongó Siegfried Farnon, öccse, az egyetemen épp csak átbukdácsoló, de vidám fickó Tristan Farnon, majd a két újabb segédorvos, a tehetséges John Crook és a minden állatért bolonduló Calum Buchanan. Általában véve Herriot munkái úgy tudnak megmaradni derűs olvasmánynak, hogy cseppet sem szépítik a vidéki állatorvos életét, a könyvek nagyobbik részét pedig izgalmas esetek teszik ki, és csak visszafogottan adagolt moralizálás arról, kinek is való ez a pálya. Az sem véletlen, hogy Herriot két gyermeke – akik szintén feltűnnek a könyvekben – közül Jim folytatta apja praxisát, míg Rosie nem csekély szülői rábeszélés eredményeképpen inkább az emberek gyógyítása felé fordult, mivel apja nagyon féltette őt az állatgyógyítással járó nehézségektől.

statue-of-james-herriot
James Herriot (1916–1995) szobra egykori háza-rendelője (ma emlékmúzeum) kertjében

Ha valaki egyáltalán nem érdeklődik az állatok iránt, annak is érdemes megismerkedni ezekkel a könyvekkel, ha másért nem, hát a vidámságuk miatt, vagy mert reális képet festenek a 20. század közepének angol vidékéről, az állatbarátok azonban természetesen ennél sokkal többet is kapnak tőle. Bár Herriot alapvetően minden állatot gyógyít, kutyás történeteit külön is összefoglalta, Kutyák a rendelőmben címmel, a macskások azonban csak néhány esetet kapnak tőle – egyebek mellett saját cicáinak történetét is –, hiszen macskák ivartalanításával csak jóval később, egyik segédorvosa hatására és biztatására kezdett foglalkozni. James Herriot’s Cat stories (James Harriot macskasztorijai) címmel 1994-ben megjelent aztán egy cicás kötete is, ám ez magyarul nem, csak angolul olvasható.

 

Szokás még emlegetni könyveivel kapcsolatban, hogy mély humánum, állat- és emberszeretet hatja át őket, és ezt nem is vitatnám. Számomra lényegi elem, hogy azt sugallja: emberként felelősek vagyunk minden teremtményért, és meg kell tennünk értük mindent, ami hatalmunkban áll. Azt hiszem, Herriot orvosként és íróként is mindent megtett, amit tehetett. Valószínűleg nemcsak én gondolom így, hiszen egykori háza-későbbi rendelője ma emlékmúzeum, amelynek kertjében szobra is megcsodálható.


allatorvosi borito

 

 

 

Olvass bele: Állatorvosi pályám kezdetén

 

 


James Herriot könyvéből 1975-ben filmet, majd 1978 és 1990 között nagysikerű sorozatot forgattak, amely 7 évadot ért meg. 2011-ben az ifjú James Herriot életéről háromrészes minisorozat is készült. Szombaton lesz James Herriot halálának 24. évfordulója.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Maros Megyei Könyvtár Állatorvosi pályám kezdetén

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár Apraja-nagyja megbabonázott – állatorvosi pályám kezdetén

 

 

Kari aji 1: Jane Austennek egy kis 21. századi Mr. Darcyt

Elkerekedhetnek szemei a csodálkozástól Jane Austennek, aztán főzetne magának sok-sok teát, begyújtatna a kandallóba, és a hosszú angol téli hónapokra bekuckózhatna megvizsgálni, miféle sorsot is fontak a Bennet-lányoknak és a szívdöglesztő Mr. Darcynak a 21. században…

kindle+ludtoll

fokopf jpg

Bár nem olvastam az összes könyvét, Jane Austen mindig is a kedvenceim közé tartozott. Az angol papkisasszony fanyar humora, éles esze (és szeme), valamint élénk fantáziája révén a kritikai realizmus egyik úttörőjévé vált hazája irodalmában, és valószínűleg további remekművek sokaságát alkotta volna meg, ha nem hal meg viszonylag fiatalon, súlyos betegségben. A legtöbb filmfeldolgozást két regénye érte meg: az Értelem és érzelem, valamint a Büszkeség és balítélet. Előbbi eredetiben nekem valamiért kimaradt (csak a későbbi, Joanna Trollope-féle újraírtat olvastam), a Büszkeség és balítélet azonban ott van nálam a legkedvesebb olvasmányok között. És hogy másokat is legalább ennyire megérintett, annak ékes bizonyítéka, hogy ez a könyv szó szerint rengeteg folytatást eredményezett. Valaki írt belőle egy zombi-regényt (az nem érdekelt), más egy krimit (felejthető), született egy klasszikus folytatás is (Julia Barrett: Önteltség és önámítás (közepes), végül pedig jött az a regényfolyam, amely – úgy gondolom – már arra is méltó lenne, hogy még maga Miss Austen is elégedetten olvassa.

jane austen
Jane Austen (1775-1817) Vasárnap lesz születésének 243. évfordulója

Nyilván mások is vannak vele úgy, hogy ha befejeznek egy könyvet, utána még gondolkodnak azon, vajon mi lehetett a hősök sorsa a továbbiakban. Jane Austent olyannak képzelem el, mint akit íróként is foglalkoztat szereplőinek további élete, de annyi új mondanivalója is van, hogy egyszerűen nincs ideje folytatásokat írni. Tehát: Miss Austen, szívből ajánlom Önnek (mint ahogy könyvesblogunk olvasóinak is) Rebecca Ann Collins Pemberley krónikák című sorozatát!

Már az író neve sem véletlen. Természetesen nem így hívják a hölgyet, aki angol könyvtáros és irodalomtanár, és kora gyermekkora óta nagy rajongója Austen munkásságának. Foglalkozásából adódóan is rengeteget tudott kutatni a témában, amikor pedig elkezdett dolgozni a Büszkeség és balítélet folytatásain, olyan írói nevet választott magának, amely akár Austen egyik hősnőjére is utalhat (Collins tiszteletes és Charlotte Lucas egyik lánya Rebecca). Arról nincs információm, hogy eleve ennyi folytatást tervezett-e, vagy egyszerűen csak elkezdte, aztán hagyta, hogy az újabb és újabb szereplők sorsa tovább sodorja a történetet, de jelenleg épp a hetedik részt hagyta maga mögött, és nem vagyok benne biztos, hogy nem lesznek további folytatások.

Az első rész (amely a későbbi sorozatcím Pemberley krónikák név alatt jelent meg) ott folytatja a történetet, ahol Austen befejezte: Jane és Elizabeth esküvője után a két lány (immár Mrs. Bingley és Mrs. Darcy) útnak indul új életük felé. Sejthetjük, hogy a nagy család, a szerteágazó rokoni és baráti kapcsolatok számtalan lehetőséget rejtenek magukban, amelyeket Rebecca Ann Collins teljes mértékben ki is használ. Egy idő után már – természetes módon – sokkal több benne az új szereplő, mint a régi, hiszen mindenhol megszületnek a gyerekek, majd unokák is, akik értelemszerűen további tényezőket vonzanak be, és tovább bonyolítják a történetet. Hét könyvön keresztül jön itt minden: házasságok, válások, hűtlenkedés, árulás, ármánykodás, veszteség és gyász, elhivatott vagy útjukat kereső asszonyok és politikai szerepet vállaló férfiak. Magam részéről egyetlen negatívumként azt tudom felhozni, hogy túl sok a közeli rokonok vagy családi barátok közötti házasság (pl. a Darcy házaspár lánya Gardinerék legidősebb fiának lesz a felesége, Gardinerék lánya Fitwilliam ezredeshez megy hozzá, Darcyék kisebbik fia Collinsék egyik unokáját veszi el és még vagy ezer ilyen összefonódás alakul ki), ami egy idő után már szinte követhetetlenné teszi a történetet. Az író azért igyekszik megkönnyíteni olvasói dolgát, mindent kötet végén található egy kis eligazítás arról, kik a régi (még az austeni időkből származó) és kik az új szereplők, és milyen viszonyban vannak egymással. A hét kötetet – Pemberley krónikák, Pemberley asszonyai, Visszatérés Netherfield Parkba, A longbourni hölgyek, Mr. Darcy lánya, Caroline kuzin, Utóirat Pemberley-ből – épp ezért nem is feltétlenül muszáj sorrendben olvasni (főként ha könyvtárból vesszük ki, és épp nincs bent az összes).

Rebecca Ann Collins méltó utóda Jane Austennek. Pont olyan mesterien szövi a szálakat, mint ő, könyveiben pedig épp úgy jelen van a társadalomkritika is. A szereplők jellemében sem történik változás, aki Austennél nem rokonszenves, azt Collins sem változtatja meg (a nevetséges és undok figura Collins tiszteletest elég korán ki is iktatja a történetből), Darcyék pedig – Elizabeth és Fitzwilliam – végig megmaradnak feddhetetlen jellemű, becsületes és egymáshoz végletekig lojális házaspárnak, úgy tűnik, őket valóban semmi nem tudja megingatni, miközben körülöttük azért meglehetősen eseménydús életek zajlanak – és természetesen ugyanez igaz Jane és Bingley házasságára is. Mintha csak ellenpólusként szerepelnének a későbbi sok-sok bonyodalom mellett, de örök hírnökeiként egy letűnt kornak.

Így karácsony előtt talán nem is kell annál több olvasás terén, mint egy jó kis végeláthatatlan regényfolyam, amelyben – mint a brit házassági szokások is tartják – van valami régi és valami új. Ezt még Jane Austen is szeretné.

bogi pmontazs

 

 

 

Olvass bele: Pemberley-krónikák

 

 


A sorozat kötetei helyben olvashatók vagy kölcsönözhetők többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gheorghe Sincai Könyvtár:

Pemberley-krónikák, 2010

A longbourni hölgyek, 2013

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár, több kötet

 

 

Nemcsak a húszéveseké, hanem a nyolcvanasoké is

(A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója)

Nem emlékszem, olvastam-e mostanáig bármit is holland szerzőtől, és azt se merném állítani, hogy a jövőben rá fogok szokni, de tény, hogy a Hendrik Groen néven ismert szerző eddigi két könyve – Lesz ez még így se, Amíg élünk – meglehetősen szimpatikussá tette Tulipánország irodalmát. A szerzőt pedig azért írtam ennyire körül, mert némi kutakodás után meg kellett állapítanom: egyáltalán nem biztos, hogy létezik ilyen nevű író. Úgy tűnik, a hollandok kicsit úgy vannak ezzel, mint az olaszok Elena Ferrantéval: egyszer csak felbukkant a semmiből, remek könyvekkel, személyazonosságát azonban homály fedi. No, de lássuk, akkor mi a titka.

hgboritok1920

A Lesz ez még így se című első kötetre két dolog miatt mondtam igent a könyvesboltban. Az egyik az a tény, hogy a mostanában hódító, idős emberekről szóló könyvek (főként Jonas Jonassontól) nem okoztak csalódást. A másik az alcíme: A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója. Valószínűsítem: nincs az az olvasni szerető ember, akinek erről ne ugyanaz ugrana be, mint nekem, vagyis fiatalkorom egyik kedvenc olvasmánya, Sue Townsend zseniális klasszikusa, A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója. Mind a könyvet (az összes, később felfedezett folytatásával együtt), mind a belőle készült filmsorozatot nagyon szerettem, nagyon hitelesnek éreztem, ahogy tökéletesen visszaadja egy nem tökéletes kamasz testi és lelki gyötrődéseit, a világra való eszmélés mozzanatait, ugyanakkor hiteles képet rajzol a korabeli angliai viszonyokról is. Arra gondoltam, ha a holland szerző (akárki is legyen ő) ezt a mintát akarja másolni, akkor kis szerencsével jó lehet.

A minta pedig valóban ugyanaz, bár a környezet merőben más. Hendrik Groen – ebben az esetben a könyv főhőse – nyugalmazott tanár, aki az amszterdami Alkonypír öregotthon lakója, így a történet helyszíne értelemszerűen az otthon. Nem gondolom, hogy túl sok ilyennel találkozunk az irodalomban, úgyhogy ez már önmagában is érdekes. Természetesen a holland életszínvonalnak megfelelő intézményt képzeljünk el, külön szobákkal vagy szociális lakásokkal, a lakók azonban nem sokban különböznek az átlag nyugdíjasoktól (nemzettől függetlenül), ezért halálra idegesítik a naplóírásba menekülő Hendriket. Ő ugyanis annyiban nem átlagos, hogy hajlott kora, azaz 83 és ¼ éve ellenére sem hajlandó lemondani arról, hogy élvezze az életet, és napjait – amennyire ilyen helyzetben lehetséges – tartalmasan, érdekesen, változatosan töltse. Nem kedveli az örökké panaszkodó, csak betegségekről kommunikáló „nyuggerek” társaságát, lassan azonban felfedezi az otthon lakói között a jó arcokat is, akikkel megalapítja az Öreg, De Még Nem Halott Klubot. A történet innentől kezdve a klub tagságának kalandjait követi, azt példázva, hogyan teheti elviselhetővé az időskor nyűgeivel terhelt életet a barátság, a kalandok és új élmények iránti nem lankadó vágy, a nyitottság és a nehezen, de mégis megőrzött szellemi frissesség. Ugyanakkor a könyv távol áll mindenfajta idealizálástól, nyíltan beszél az öregkori nyavalyákról, betegségekről és tünetekről, pelenkáról, elektromopedről, járókeretről, de az élet méltó befejezéséhez való jogról is. Hendrik életszeretete ellenére is sokat gondol a halálra, foglalkoztatja az eutanázia kérdése, különösen, amikor tanúja lesz egy hozzá közel álló, szeretett személy agóniájának. A sötét gondolatokat azonban mindig legyőzi valami újabb ötlet vagy élmény, hiszen a klub tagjai meghatározott időközönként különleges helyekre kirándulnak, éttermekbe járnak, hogy kipróbálják a különféle nemzetiségek konyháját, és nem hajlandók megadni magukat az öregséggel járó passzivitásnak.

Hendrik Groen egyébként a maga 83 (a következő kötetben pedig már 85) évével fejlődő személyiség, hiszen a kezdetben visszafogott, feszengő úriember a baráti társaság hatására válik határozottabbá, éles szemű megfigyeléseinek kifejezőjévé, sőt aktivistává is. Naplóbejegyzéseiben pedig nemcsak szűkebb környezete, az idősotthon történéseiről számol be, hanem egyfajta tükröt tart a teljes holland közélet elé, követve a napi politikát csak úgy, mint a királyi család sorsának alakulását, a híradók vezető híreit, de akár az Eurovíziós Dalfesztivált is. Sajátos humora és önkritikája ugyancsak rokonítja 13 és ¾ éves angol elődjével, bár ez a fajta derű szinte mindig árnyékos is egyben. Egészében véve a könyv kicsit olyan, mintha biztatásul kívánna szolgálni az idős embereknek arra nézve, hogy akár egy idősotthon lakóiként is legyenek igényesek, gerincesek, szolidaritást vállalva küzdjenek az emberi méltóságért az utolsó pillanatig. És hogy mennyire szükség lehetett már egy ilyen könyvre, arra talán épp a fogadtatása – villámgyorsan élre tört és több nyelvre lefordították – és folytatása, az Amíg élünk a legjobb bizonyíték. A magam részéről remélem, hogy Hendrik Groenben van még elég szufla további folytatásokhoz, vagy esetleg más típusú könyvekhez is, hiszen szórakoztató, könnyed, mégis elgondolkodtató olvasmányélményt kínál.

magyar borito

holland borito

 

 

Olvass bele: Lesz ez még így se

 

 


A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója. Lesz ez még így se, Libri, Budapest, 2018.

A holland nyelvű kötet (Pogingen iets van het leven te maken: Het geheime dagboek van Hendrik Groen, 83¼ jaar) 2014-es megjelenése óta homály fedte az író kilétét. Az olvasók azon dilemmázhattak, hogy a könyv szerzője valóban Hendrik Groen, így az inkább önéletrajz, mintsem regény. 2016 tavaszán az NRC Handelsblad és a De Volkskrant hírlapok szinte egy időben Peter de Smet 61 esztendős könyvtáros személyében leplezték le a szerzőt, akinek ez volt az első könyve. A történetből 12 részes holland sorozatot forgattak 2017-ben.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

 

A nagy zászlórablás története

(Bogáti Péter: Az ágasvári csata)

Szülőként vannak időnként az embernek sikerélményei is, ami – lássuk be – mégiscsak fontos ahhoz, hogy végig tudjuk vinni ezt a projektet. Mivel nekem mindig nagyon sokat jelentettek a könyvek, természetesen igyekeztem a gyerekemet is ebbe az irányba terelni, és mindig sikerélményként raktároztam el, ha egy általam valamikor szeretett olvasnivalóra a fiam is azt mondta: ez tényleg jó könyv! Szerencsére esetünkben is így történt, bár ez most igazán nem is lepett meg: csodálkoznék, ha lenne olyan könyvértő gyermek vagy felnőtt, aki ne szeretné meg Az ágasvári csatát.

agasolvas

 

Tízéves lehettem talán, amikor megkaptuk ezt a könyvet ajándékba, és nagyon hamar kedvencünkké vált a négy évvel idősebb bátyámmal. Az a típusú olvasmány, amelynek a poénjai beépülnek az ember mindennapi kommunikációjába (már abba, amit olyan emberekkel folytat, akik szintén olvasták. Tehát most már nemcsak a bátyám, hanem a fiam is pontosan tudja, milyen fontos, hogy IGGYÁL KECSKETEJJET!). Bogáti Péter neve nekem egyáltalán nem csengett ismerősen, a könyv maga mégis felkeltette a figyelmemet, és hamar be is szippantott. Pedig, ha jól belegondolok, ez teljesen fiús (és ennek ellenére sem csak fiúknak való) történet, még szereplői között is alig találunk nőneműt, leszámítva a tulipiros hajú Kovács Julikát, a két tábori szakácsnőt, valamint az anyaoroszlán-gondnoknőt (AOGN). A történet kulcsa egy számháború, amelyet két gimnáziumi osztály vív egymással, vérre menő küzdelemben. Ami természetesen nem igaz, hiszen a konfliktusos helyzet (egy tábori zászló elrablása) megoldására a felek épp azért választották ezt a módszert, hogy senki meg ne sérüljön, ugyanakkor viszont jó adag leleményességre, kalandvágyra és együttműködésre legyen szükség a végső győzelemhez vagy bukáshoz.

A regény olyan világot idéz fel, amely ma már erősen nosztalgikus lehet, pláne a legfiatalabb olvasók számára, mert a szülők, nagyszülők generációja esetleg még emlékezhet az úttörőmozgalomra, és lehettek hasonló élményeik. A mai kor gyermekének azonban már az „őrs” szakkifejezés is idegenül hangzik, pláne, ha – Vörösmarty Gimnáziumról lévén szó – neve is van: Búvár Kund, Csongor, Tünde, ez utóbbinak pedig köze sincs A gyűrűk urához. Az írónak viszont lehetett köze a gyerekekhez még akkor is, ha életrajzából számomra nem derül ki, hogy középiskolai tanári diplomája ellenére bármikor is tanított volna, az viszont tény, hogy remekül rajzolja meg a különféle karaktereket. Azt is pontosan tudja, mi minden kell egy igazán hatásos, ugyanakkor mégis kifejezetten szórakoztató ifjúsági regényhez: humor, kaland, szerethető szereplők és kellő mértékben adagolt didaktika. Lehet, hogy esetünkben Bogáti kicsit túltolta a geológiát és a fizikát, de igazából nekem a könyv élményén ez sem rontott, sőt felnőtt fejjel újraolvasva is kifejezetten tetszett. A szerethető figurák is adottak, hiszen akár a szószátyár, de aranyszívű Gömböcre, akár a kis Plesszre, akár a megfontolt Filozófusra vagy magára Rezeda Kázmérra gondolunk: mindannyian kedves karakterek, akikkel szívesen elbeszélgetnénk.

Nem lehet véletlen az sem, hogy a könyv bekerült azon klasszikusok közé, amelyeket most új köntösben ad ki ismét a Móra Kiadó. Ez az én nagy szerencsém is egyébként, ugyanis egykori példányunk már rég elkallódott, és amikor eszembe jutott, hogy ideje lenne a fiamat is megismertetni a nagy zászlórablás történetével, se valós, se virtuális könyvtárakban nem találtam meg. Így talán érthető, mennyire örültem, amikor idén júniusban, életemben először eljutva a Budapesti Ünnepi Könyvhétre, a Móra Kiadó standján felfedeztem. Gyorsan meg is vettem, a fiam pedig a nyaralásunk ideje alatt el is olvasta, summázva az ilyenkor szokásosat: ez tényleg jó könyv! Ezzel pedig újabb bizonyosságot nyert az a tétel, hogy igenis vannak olyan olvasmányok, amelyek még a változó korok ellenére vagy azok közepette is megállják, illetve újra és újra megtalálják a helyüket.

agasborito

 

 

 

Olvass bele: Az ágasvári csata

 

 


Bogáti Péter Az ágasvári csata, első kiadás: Móra, 1961. Legfrissebb kiadás: Manó Könyvek, 2018, Budapest

Bogáti Péter 1924. december 15-én született Budapesten, és itt hunyt el 2012. október 17-én. Bölcsészeti tanulmányokkal dramaturgként, újságíróként dolgozott. A sci-fi irodalom jelentős figurája, humoristaként és történészként is figyelemreméltót alkotott.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

S ha állatoknak vagy embereknek nyelvén szólok is…

A Fogadó a Négy Macskához olyan típusú, jellegű és műfajú könyv, amilyet szívem szerint én is írnék, mondjuk, akkor, ha lenne időm úgy istenigazából nekiülni egyszer az írásnak…

cicalapos

 

Szeretek könyvtárba járni. Nem mintha otthon nem lenne épp elég olvasnivaló, de azért néha olyan jól esik a hatalmas, plafonig érő polcok és könyvek ezrei között bóklászni és kutakodni! Ráadásul egy vidéki könyvtárnak még az az előnye is megvan, hogy igen hamar meg lehet ismerni egymást (olvasók és könyvtárosok), így gyakran már előre félretesznek bizonyos könyveket, amelyekről feltételezik, hogy érdekelhetnek, vagy megszerzik, amit szeretnék elolvasni. De az is gyakori eset, hogy csak úgy, bogarászás közben akadok rá valamilyen kincsre, mint ahogyan a most ajánlott könyv esetében is történt. Az Új könyveink polcon fedeztem fel, és bevallom, első körben valóban csak a borítója fogott meg: színes, vidám összevisszaság, és persze macskák. Belelapoztam, majd döntöttem: viszem is! Aztán néhány hétig még ücsörgött a polcon, a sorára várva, majd egy kárpátaljai hivatalos utazásra készülődve bedobtam a bőröndbe, este pedig, már a szállodai szoba magányában elővettem, és néhány oldal után tudtam, hogy innentől kezdve ez a könyv bekerül a kedvencek közé.

Pedig azt nem merném állítani, hogy Mirtse Zsuzsa munkája a legjobb macskás könyv, amit eddig olvastam (ha valakit esetleg érdekelne, szerintem eddig Urbán Szabó Krisztina kétkötetes Macskanaplója viszi a prímet ebben a műfajban), de az kétségtelen, hogy ott van az élvonalban. Számomra az lehet a titka, hogy a Fogadó a Négy Macskához olyan típusú, jellegű és műfajú könyv, amilyet szívem szerint én is írnék, mondjuk, akkor, ha lenne időm úgy istenigazából nekiülni egyszer az írásnak (és ezt az időt esetleg nem macskák mentésére fordítanám inkább). Addig viszont öröm, ha ilyen könyvre bukkanok, amely távol áll a cukiskodástól, nem hajlandó semmilyen rózsaszín ködöt eregetni az állattartás fölé, és nem hallgatja el a buktatókat sem. Épp emiatt a könyv olvasása belőlem érzelmek sokaságát váltotta ki: olvasás közben voltam vidám, együttérző, megértő, de szorongó és időnként kifejezetten dühös is.

mirtse Zsu cicaval
Mirtse Zsuzsa (forrás: a szerző honlapja)

Egyébként ez tipikusan az a könyv, aminek nem nagyon lehet elmesélni a történetét (emiatt most nincs különösebb spoiler-veszély), merthogy aligha van kerek története, leginkább apró, de összefüggő mozaikokból áll össze, amelyek létrehoznak egy kitalált családot (visszaemlékezve iskoláskori verselemzéseinkre, kicsit olyan ez, mint az egyes szám, első személyben írott versek esetében a „lírai én”, tehát itt van egy lírai családunk). Anya-apa-gyerekek, egy öreg kandúr és egy kutya. A gyerekek egy séta alkalmával összeszednek két kismacskát, akiket végül hosszas latolgatás után megtartanak, majd valahogy odakeveredik még egy, akit szintén. Így lesz tele a ház állatokkal. És innentől válik viszonylag követhetetlenné (bár egy macskás számára természetesen követhetővé), hogy mi miért és hogyan is történik ebben a (lírai) családban. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni (és miért is ne akarnánk?), akkor ez a könyv arról szól, milyen vicces, szomorú, elkeserítő vagy épp szívderítő történetek esnek meg egy olyan családban, ahol a kétlábúak önmagukban is épp eléggé őrültek (a szó jó értelmében), a négylábúak pedig alaposan felborzolják a kedélyeket. Az állattartás buktatóiról manapság igen sokat beszélnek (szerintem még mindig messze nem eleget), és ez a könyvnek talán a legnagyobb erőssége: bár néhány érvelésétől kinyílott a képzeletbeli bicskám, azt mindenképp elismerem, hogy legalább beszél dolgokról. A történetbeli anya – könnyen kitalálható, hogy ő a történet kulcsfigurája – nem mindig hoz egyértelműen jó döntéseket az állataival kapcsolatban (esetemben ez az állatmentő véleménye és szempontja!), de felelősséget vállal értük és a következményekért. Ebben a folyamatban pedig sok minden éri, ami egy állatos családban megtörténhet. Ezért is merem ajánlani a könyvet annak ellenére, hogy bizonyos részeivel nem tudok egyetérteni, azt azonban elismerem, hogy lehet egyfajta mérce és iránytű, az állatos-családos lét egyik szakmunkája. Akiknek pedig épp nincs otthon állatuk, azok számára kifejezetten szórakoztató lehet, úgy olvashatják, mint Durrell egyik kései utódát, aki szívesen mesél a (lírai) családjáról és egyéb állatfajtákról.

mirtse

 

 

Olvass bele: Fogadó a Négy Macskához

 

 

 


Mirtse Zsuzsa Fogadó a Négy Macskához, Ciceró Kiadó, Budapest, 2010

Mirtse Zsuzsa író, költő, szerkesztő 1967-ben született. Hat önálló kötete jelent meg: mesekönyv, novelláskötet, regény, valamint három verseskötet. Így határozza meg önmagát: „Kislány koromban aranyásó akartam lenni, kincskereső. Szerettem volna egy üvegcipellőt. Nő. Előfordulási helye: Budapest, kis tó partja, csigaház, hetedik szoba.”


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.