Szép szerelmek szemléje: randizz egy könyvvel!

Tudtad? A mai nap természetesen arról híres, hogy a könyvajándékozás világnapja. A szerelmet márpedig az év bármely napján örömmel ünnepeljük. Olvasmányainkban gyakran van lehetőségünk hőseinkkel örülni, szenvedni, kiteljesedni a születő, kivirágzó, majd örök boldogságokba vagy keserű tragédiákba torkolló szép szerelmekben. Gyűlöljük vagy imádjuk, a Bálint nap Valentinostól itt a nyakunkon. Nem fodrocskás-bodrocskás-csöpögős kedvenceinktől kapj kedvet, és randizz egy könyvvel (is)!

randi
Fotó: SZÜZSÉ/Facebook

Nem rózsaszín felhős történet

margaritaNekem, mint a romantika legtöbb megnyilvánulási formájától idegenkedő olvasónak nem volt könnyű kedvenc irodalmi szerelmespárt választani, de úgy háromnegyed óra múlva megvilágosodtam: a Mesterre és Margaritára esett a választásom Bulgakov mesterművéből. Kapcsolatuk elég furán indul, hiszen a Mester stalker módjára a nyomába szegődik a fiatal lánynak, majd amikor az kacéran megkérdezi, tetszik-e neki a virágja, még cáfolja is a feltételezést. A szerelemnek sem ez a modortalanság, sem a Mestert félreállítani igyekvő sztálini diktatúra nem állja útját: a modern Faust és boszorkány-Margitja egymáséi lesznek, egészen az őket méltán megillető örök – ha nem is boldogságig, de – nyugalomig.
(Mayer István)

Levélszerelem

hajnali lazKedvenc szerelmi történetem az, amelyet a férjemmel közösen „írunk”, ám erről nem született könyv (egyelőre legalábbis… – szerk. megj.). Egy másik, megtörtént szerelemről azonban szerencsére igen, így örömmel ajánlhatom Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét. A szerzőnek, apja halála után édesanyja két levélköteget nyújtott át, melyből a szülők szerelmének története bontakozik ki. 1945 Svédországában, túl a koncentrációs táborok borzalmán ismerkedik meg Miklós és Lili, akiknek szerelme egyaránt szól az életigenlésről, a felfoghatatlanon való túllépésről és a jövőbe vetett hitről. „Gátlásosságában gyönyörű (…), ügyetlenségeiben felmagasztosuló szerelem” – írja a szerző, s valóban, az igaz történet még a romantikus regényeket gyakran olvasók szívét is megdobogtatja, mást, mélyet és igazit mutat be. Az élet szerelmeseinek szól a regény, az élet szerelmeseiről. (Szász Zsófia)

Finnországban a társadalom peremén

peltonenSalomo és Ursula a Juhani Peltonen azonos című regényének hősei. Finnországot ma a jóléti állam mintapéldájaként említik, de egyrészt amikor a könyv játszódik (az 1960-as években), ebből még kevés látszott, másrészt hősei a társadalom peremén élő emberek, akiktől a jólét kb. olyan távol áll, mint tőlem a techno- vagy rapzene. A többnyire hajléktalan szerelmespár a létminimum határán sodródva talál egymásra egy olyan világban, ahol vagyonuk néhány kődarab, amely épp arra elég, hogy felmelegítsék rajta a vizet. Rövid közös életük igazi pokoljárás, mindketten igazi antihősök, akiket a többségi társadalom lenéz, elutasít és kiutasít magából, mégis van bennük valami olyan emberi vonás, amely nemcsak egymás számára teszi szerethetővé őket. (Mayer János)

Első szerelem a napsütötte délen

szolits a nevedenAmikor néhány éve először jártam Olaszországban, azonnal beleszerettem, és elhatároztam, hogy amint csak tehetem, visszatérek. Bár ez a lehetőség sokáig váratott magára, időközben találtam egy olyan könyvet, amely már az első oldalaktól visszarepített a kabócáktól zengő fülledt olasz nyárba. Ez pedig nem más, mint André Aciman Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című modern klasszikusa, amely szinte azonnal kedvencemmé vált. A mű főszereplője Elio, a koraérett csodagyerek, aki szabadidejét zongoradarabok szerzésével és filozófiatanulmányok böngészésével tölti, egészen addig, míg meg nem érkezik apja legújabb nyári vendége, Oliver, a fiatal amerikai kutató. A kezdeti kölcsönös csodálaton és kíváncsiságon kívül lassan mélyebb érzelmek is előtörnek belőlük, és annak tudatában, hogy együtt töltött idejük véges, szélviharként söpör végig mindkettőjükön egy olyan szerelem, amilyen az embernek talán csak egyszer jut az életben. Elio és Oliver története valójában nem különleges, nincsenek idegtépő drámai pillanatok, szívfacsaró monológok, amiket a legtöbb hasonló témájú regénytől megszokhattunk. Csak csendes beszélgetések, őszinte pillantások és lopott érintések. Ám éppen ezért találom sokadik olvasás után is olyan elemi erővel megragadónak. Ez a regény nem kérdez, nem ámít, nem szépít, csak beleránt a két fiatal első szerelmének örvényébe, és közben úgy merít el minket a lusta, forró dél-olasz nyári délutánokba, hogy akaratlanul is keserédes nosztalgiával vágyódunk első szerelmünk rózsaszín felhőivel borított napjai után, amikor még azt hittük, mienk az egész világ.
(Sugár Tímea)

Plátói medveszerelem hokivárosban

mi vagyunk a medvekA Mi vagyunk a medvék (szerző: Fredrik Backman) csak pont annyira szól a hokiról, mint a Pál utcai fiúk a grundról. Vagyis teljes egészében arról szól és mégis sokkal inkább minden másról. A svéd kisváros élete az ifi hokicsapaton múlik (ők a medvék Medvevárosból), sikerüktől függ, hogy lesz-e hokisuli, lesz-e fellendülő helyi gazdaság, virágzó gyár, lesznek-e munkahelyek. Világos, hogy minden és mindenki az elsőtől az utolsó vérig a hoki körül mozog, még ha akadnak, akik nem is értik a játékszabályokat. Ebben a könyvben bukkantam rá egy igazi szerelemre, amit Amat, a szerény sorsú, félárva, igen tehetséges játékos táplál titokban Maya iránt. Gyerekszerelem, mégis vagy talán pont ezért annyival tisztább, valóságosabb. Amat egy hősszerelmes. Nemcsak távolról szemléli szíve hölgyét, félszegen próbálja a kiteljesedés felé görgetni a történetet, de egy másik srác gyorsabb nála. Amat nem forral bosszút, szerelme nem vált megvetésbe, ahogyan tizenévesen ez gyakori, marad a titokkal. Amikor Mayát rövidesen szörnyű tragédia éri, amely keserves hadjáratba kényszeríti egész családját, őt magát pedig a kisváros pellengérre állítja, és természetesen a hokitól a gyárig minden veszélybe kerül, éppen amikor pedig már-már kézzelfogható közelségben volt a dicsőség, akkor Amat mindent kockára tesz: a betegsége miatt munkájára csak nehezen képes anyjának ígért könnyebb állást, a kezébe csúsztatott sok pénzt, amiből micsoda hokis felszerelése lehetne végre, a csapathoz tartozás semmihez sem hasonlítható katarzisát, saját hokis karrierjét, ezzel együtt egy jobb élet lehetőségét. Amatnál nincs tájbasimulás, nincs megalkuvás. Akkor sem, ha tudja (és vállalja), hogy „jutalma” egy kiadós ripityára veretés, a hokiscsapat – és ezzel együtt talán egyetlen esélyének – elvesztése, és még azt sem remélheti, hogy közelebb kerülhet szerelme beteljesüléséhez. Ma már ritka az ilyen áldozatkész érzelem, tizenévesen pláné – örülnék, ha megcáfolnátok! A 21. század embere ugyan imád szeretni, de mintha inkább csak a saját kényelme határáig, ha pedig párban nem jó, túl gyorsan továbbáll, a következő szerelemhez. Szerencsére hellyel-közzel akadnak kivételek, Amat története nekem erről szól. (Akik nem szeretik a spoilert, azoknak üzenem: a fenti sorokban megosztott részletekkel tulajdonképpen közel semmit sem árultam el a cselekményről.) (Kerekes Edit)

Akit elvesztettél

hid1Temesi Ferenc saját bevallása szerint „mindig ugyanazt a regényt írja”, ami annyiban igaz, hogy mindegyiknek van egy különböző neveken és alakban visszatérő főhőse, akinek története sok ponton találkozik a szerző élettörténetével. Mindkét életpálya meghatározó élménye egy autóbaleset, amelyben a főhős egyetemista szerelme (Kati, Kata, Katlan stb.) életét veszti, míg ő maga túléli, és íróvá válik. A pályán előre haladó fiatalember életében és ágyában számos nő fordul meg a következő évtizedekben (feleség, tartós és alkalmi kapcsolatok, egyéjszakás kalandok), de a tulajdonképpen csak néhány hónapig tartó kapcsolat emléke nem halványul belőle. Kati pedig a hős „dibukja” (itt afféle kísérő szellem, bolyongó lélek) lesz, aki már-már saját egyéniségének részévé válik, és szinte az egyetlen állandóságot jelenti az önsorsrontásra is hajlamos férfi életében. Alakja említés szintjén szinte minden Temesi-könyvben előkerül, de különösen a regénytrilógiaként is felfogható három művében (Por, Híd, Pest) kap központi szerepet. A szegedi „Tündér utca legjobb írója” csaknem olyan emléket állított neki, mint Dante az ugyancsak korán elvesztett Beatricének. (Mayer János)

Miszter Darcy, igen, ő

buszkeseg es baliteletJane Austen világával nagyjából tizedikes koromban ismerkedtem meg, Elizabeth Bennett és Mr. Darcy szerelmi története annyira elvarázsolt, hogy az írónő összes, az iskolakönyvtárban és az otthoniban is fellelhető kötetét elolvastam. Nagyon, talán túl gyorsan. Annyira beleköltöztem az ármányos, titkolózós, rendkívül leszabályozott, mégis tiszta és naiv történetekbe, hogy egy ideig átvettem az austeni nyakatekert nyelvezetet, minden barátnőm legnagyobb örömére.

A számos kötet után mégiscsak az először elolvasott Büszkeség és balítélet maradt a kedvencem. A könyv kapcsán sokaknak Mr. Darcy és Miss Bennett szerelme ugrik be egyből, viszont a könyv számos más ismert, sokak által irigyelt, vágyott, a szerencsések által pedig átélt szerelmi forgatókönyvet mutat be. Ilyen a tiszta érzelmekből, naiv, azonnali energiákból fogant szerelem Jane és Mr. Bingley között, de jelen van a szükség-„szerelem” is, a vénleány Charlotte és a Mr. Collins között kötetett házasság, amely végül barátsággá, elfogadássá alakul át, s átszövi az a – kellemetlen? – érzés, hogy mindketten beletörődtek helyzetükbe. Ám nem szabad elfeledni Mr. és Mrs. Benett türelmen és szereteten alapuló kapcsolatát, vagy Lydia és Wickham tüzes, meggondolatlan románcát sem…

De még mindig nem ezért a kedvencem a Büszkeség és balítélet, és természetesen Mr. Darcy. Hát milyen nő – kislány, asszony, feleség – ne szeretne ilyen levelet kapni?

„Nem kell aggódnia, Miss Bennet, hogy e levélben újból kifejezem azt az érzelmet, vagy megismétlem az ajánlatot, melyet oly visszatetszőnek talált tegnap este. Nem azért írok, hogy gyötörjem Kegyedet, vagy megalázzam önmagam, s nem szólok azokról a vágyakról, amelyeket (mindkettőnk boldogsága érdekében) nem lehet elég hamar elfeledni. A fáradságot, melybe a levél megfogalmazása és elolvasása kerül, megtakaríthattam volna, ha jellemem nem kívánná, hogy én megírjam és Kegyed elolvassa. Meg kell tehát bocsátania, ha igényt merek tartani a figyelmére. Tudom, nem szívesen teszi, ha az érzelmeire hallgat – de én az igazságérzetéhez fordulok.”
(Sarány Orsolya)

Szerelem a legváratlanabb szívben

varazslo es uvegA Varázsló és üveg (Wizard and Glass) Stephen King nagyívű posztapokaliptikus regényfolyamának, A Setét Toronynak negyedik darabja, de valójában egyfajta kitérő, hiszen az első három kötetben elindított cselekményszál szinte egy centivel sem szövődik tovább. Ebben a könyvben ugyanis a kortalan, mogorva, mély emberi érzelmekre látszólag alig képes Harcos, Roland Deschain távoli múltjába megyünk vissza, amikor még a sokféle koron és világon átívelő keresése egészen az elején járt. Itt találkozik az első igazi szerelemmel a shakespeare-i Júliával csaknem egyidős Susan Delgado személyében, akivel rövid ideig élvezik a testi szerelem tiltott gyümölcsét, amíg a patriarchális társadalom képmutató erkölcse és egy igazi boszorkány ármánykodása tragikus véget nem vet az idillnek, ami Rolandot egy életre megkeseredetté teszi. Engem azonban nem is ez ragadott meg, hanem ahogyan King a vonzalom ébredését, a szerelem kibontakozásának, lángolásának folyamatát, majd húsba vágóan fájó megszakadását ábrázolja. A Setét Torony önállóan is megérne egy Pisztáciát, ám ez a könyv önálló regényként is megállja a helyét, a szerelemnek pedig a gyönyörét és tragikumát is egyforma hitelességgel ábrázolja. (Mayer János)

Reklámok

Találkozásaim a „Bestsellersaurus Rex”-szel: Stephen King horrorkirály és írófejedelem

Stephen King egyszer egy élelmiszerboltban találkozott egy idősebb hölggyel, aki ráismert. „Tudom, ki maga.” – mondta a néni – „Maga az, aki azokat a rémregényeket írja. Na, én olyanokat nem olvasok. Csak mély dolgokat, mint például A remény rabjai.” Mire King: „Azt is én írtam.” Mire a néni így szólt: „Nem igaz”, és sarkon fordult.

kingtenger

Az anekdota hitelességét nem tudom garantálni – bár emlékezetem szerint magának a Mesternek a Facebook-oldalán láttam –, annyi azonban bizonyos, hogy jól jellemzi Stephen King munkásságát és annak megítélését. Aki a magas irodalom felől érkezik, lehet, hogy csak bűnös élvezetként tekint King alkotásaira, pedig a gigászi életmű jóval több, mint borzongató ponyvák sora. Ha Stephen Kinget kiváló horrorszerzőnek nevezzük, már akkor is csak az igazság egy részét fogjuk meg, hiszen mi a helyzet a fent említett A remény rabjaival, a Tortúrával, vagy épp a 11/22/63-mal? De még hosszan lehetne sorolni a kivételeket, ehelyett inkább a King-függőségem kialakulásával folytatom.

Sok mindent a zenei ízlésem határozott meg az életemben – nem titok, mindig is heavy metal-rajongó voltam –, itt is jelentős szerepe volt ennek. Egy Metal Hammer magazinban olvastam a frissen megjelent A sárkány szeme ismertetőjét. A regény egy high fantasy (na lám, ez sem horror!), amelyet King akkor még zsenge korú lányának írt, és Delain mesebeli királyságában játszódik. A gonosz varázsló elteszi láb alól a királyt, megvádolja a bűntettel az ifjú herceget, és így tovább. A végén a jó elnyeri jutalmát, ahogy egy rendes mesében illik. El akartam olvasni. Közeledett a karácsony, no de akkor még nem abban a korban voltam, hogy magamnak vegyem meg az ajándékot, úgyhogy megvettem – bátyámnak. Mire a fa alá került a kötet, már antikvár kiadványnak számított, mert én időközben már végigolvastam, de ez az élvezeti értékén nem változtatott.

Tesóm időben ehhez közel kölcsönözte ki valahonnan a Christine-t – neki alighanem az lehetett a kapudrog, nekem is talán az volt a második –, aztán hamarosan a bajai Skála mellett lecsaptam az Állattemetőre (amit helyesen persze Álatemetőnek kellene írni, de ezt nem merte bevállalni az Európa Kiadó). Innentől közel felváltva szereztük be a Kingeket. Na de vissza az Állattemetőhöz! Ez ugyanis a vegytiszta Stephen King-i horror. Viszonylag sokadik regény – King esetében, hála az álneveknek, a novellás- és elbeszélésköteteknek könnyen el lehet veszni a számozásban –, itt már teljesen érett az író, mind technikailag, mind történetvezetésileg. Sokakban az a tévképzet él – melyet a tucat-rémfilmek sora sajnos csak tovább táplál –, hogy a horror az ijesztgetésből és a fröcsögő vérből él, pedig egy jó horror sokkal inkább a félelemre és a fojtogató atmoszférára épít. Az Állattemetőben a főszereplő családjával a Maine állambeli (King hazája, szinte minden munkája ebben az államban játszódik) Ludlow-ba költözik rajongott macskájukkal, Church-csel egyetemben. A szomszéd bácsi örömmel játssza az idegenvezetőt, megmutatja nekik az állattemetőt is a „Nagy Ingyán Erdő” szélén. Aztán amikor Churchöt kisgazdija távollétében elgázolja egy kamion, megmutatja a családapának a micmac indiánok ősi temetkezési helyét is, ahonnan az ő Pöttyös kutyája is visszatért, ha kicsit másként is… És melyik apa akarná gyászolni látni a kislányát? Ez már elég lenne egy horrortörténethez, de még nagyon-nagyon messze a csúcsponttól. Na happy endet, azt ne várjunk! Még megjegyzendő az Állattemetővel kapcsolatban, hogy Mary Lambert rendezésében remek film is készült belőle, amely számomra mindenképpen horror alapmű. A folytatását viszont kizárólag saját felelősségre szabad megtekinteni, mert gyalázatos! Idén egy remake is készül a történetből, meglátjuk, de szkeptikus vagyok. Viszont a képekről térjünk vissza a szövegekre, hiszen Kinggel közös történetemben még csak 1993 körül járunk.

toplista
Személyes tízes toplistám Stephen King könyveiből

Az Állattemető után többé-kevésbé következetesen dolgoztam fel a Mester munkásságát a kezdetektől, a regényekre koncentrálva. Ugyan King hajlamos méretes köteteket produkálni, annyira olvastatja magát, hogy nagyon könnyen végig lehet rohanni rajtuk, és mégis megragadnak az emberben. Hiába, érti a szakmát, nem is véletlenül, hiszen végzettségét tekintve angol nyelv és irodalom szakos tanár, amit egy ideig gyakorolt is. Tudását pedig igyekszik tovább is adni, Az írásról című kötete hasonló darab az életművében, mint Umberto Ecóéban a Hogyan írjunk szakdolgozatot? Talán kicsit kilóg a sorból, de megkerülhetetlen. Visszaugorva: nagyjából véletlenszerű sorrendben következett a Carrie, A rémkoppantók, A holtsáv, a Ragyogás, a Tortúra… Talán többeknek megint csak filmek jutnak eszébe, és valóban, mindegyikből készült film, háromból egészen kiváló. Stephen Kingtől ugyanis szinte mindent megfilmesítettek, vagy amit nem, idővel meg fognak. Nem biztos, hogy kellene, mert azért – mint látni fogjuk – még az ő esetében sem arany minden, ami fénylik.

Miről is szólnak a fenti könyvek? Egyrészt telekinézisről, földönkívüliekről, jövőbelátásról, kísértetjárta szállodáról és egy pszichopata nőről – másrészt az iskolai zaklatásokról, az alkoholizmusról, az egyén felelősségéről, megint csak az alkoholizmusról, a rajongói fanatizmusról, azaz fontos és izgalmas kérdésekről. Ezeket a könyveket nyugodtan nevezhetjük horrornak (az egyszerűség kedvéért most vonjuk ide a pszichothrillert is), de egyáltalán nem mondhatjuk, hogy öncélú rémisztgetésről lenne szó az esetükben.

Mivel ebben a cikkben tudatosan szubjektíven mutatom be a „Kingverzumot”, kitérek egy picit részletesebben egy ekkortájt megjelent, méltatlanul elfeledett gyöngyszemre is, a Nem jön szememre álomra. (Tényleg, ebből még nem is készítettek filmet!) Ez Ralph Roberts történetét meséli el, aki élné békés nyugdíjas életét, ha nem gyötörné álmatlanság. De nem segít rajta semmi, egy idő után ráadásul furcsa dolgokat kezd látni, például kis kopasz alakokat bemenni egy-egy házba. És ezekben a házakban másnap valakit holtan találnak, erőszakra pedig nem utal nyom. Roberts később színes, auraszerű lufizsinórokat fedez fel az emberek feje felett. Szomszédja, Ed Deepneau elkezd szépen fokozatosan megőrülni, ahogy az egész várost a végletekig felzaklatja az abortuszt támogató feminista Susan Day érkezése. Roberts idővel kapcsolatba lép a „kis kopasz doktorokkal”, és bekerül a felső hatalmak játszmájába. Derry – szintén visszatérő helyszín – a Jó és Gonosz örök harcának egy újabb csatájának helyszíne, és Roberts lesz az, aki megállíthatja a pusztítást. A könyv mellőzöttsége már csak azért is bosszantó, mert kiemelkedő szerepe van benne a Bíbor Királynak, aki A Setét Torony-ciklus főgonosza, az pedig minden Stephen King-mű kvintesszenciája (lásd később).

A Nem jön szememre álom 1994-es könyv. Mindeddig Stephen King megállíthatatlanul ontotta magából a mesterműveket, de valahol ezen a környéken megfáradni látszott. A két Rose gyenge közepes, a Desperation elégséges, a Tóparti kísértetek is feledhető, a Tom Gordon, segíts! pedig gyenge utánzatnak tűnt. (Hozzá kell tennem, hogy köztük még megjelent A halálsoron és a Varázsló és Üveg is, de azokkal csak jóval később kerültem kapcsolatba). King életrajzaiból és saját visszaemlékezésiből azóta többet tudok e kiégés okairól. Az író minderre a hihetetlen alkotói munkabírásra számos ajzószer hatására volt képes, alkoholt és kábítószereket is nagymértékben fogyasztott, amelyek természetesen idővel kikezdték az egészségét is, de amikor leállt velük, egyúttal a produktivitásából és a kreativitásából is vesztett. Szerencsénkre egyrészt legalább nem pusztította el magát teljesen, másrészt később még így is megtalálta az aranytollat. Ehhez aztán egy drámai fordulat is hozzájárult.

king6Az 1990-es évek közepén még volt némi fáziskésés a magyar és a nemzetközi megjelenések között. Nyugat-Európában már jóval korábban hozzá lehetett jutni a friss amerikai anyagokhoz, mint nálunk, és úgy 1996 táján megközelítettem a magyarul megjelent King-életmű határát. Ám ekkortájt „társbeszerzőm” németországi ösztöndíjon volt, és sorra hozta haza az addig ismeretlen remekműveket. Ezek közül kiemelkedett A Setét Torony-ciklus nyitódarabja és annak folytatása (azért vonom őket egybe, mert egy kötetben olvastam őket), béna magyar címén A harcos és A Hármak elhívatása. Hosszú bekezdéseken át tudnám taglalni, miért rossz cím A harcos, mi lenne jobb, de mivel van jobb dolgom is, ráadásul A Setét Toronyról tervben van egy önálló írás is, ettől eltekintek. E bekezdés lényege: elkezdtem magyarként az amerikai szerző műveit német fordításban olvasni, és megismerkedtem A Setét Toronnyal, ami Stephen King világának Szent Grálja, csak éppen kézzel fogható, és hála Istennek King be is fejezte, még mielőtt jobblétre szenderülne.

És az előbbi nem is annyira vicc: 1999-ben Stephen Kinget csaknem halálra gázolta egy kisteherautó a háza előtt. Hónapokat töltött kórházban és rehabilitáción. Nyilván leegyszerűsítése a dolgoknak, és nem csak erről van szó, de ez az eset ráébresztette, hogy ő sem él örökké, és innentől alaposan rákapcsolt A Setét Torony folytatására. Végül 2004-ben jelent meg a heptalógia záró kötete.

Elnézést, de a következőkben némileg kaotikusan fogom használni a különböző nyelvű címeket, mert van, amit az egyik, van amit a másik, esetleg pont a harmadik nyelven ismertem meg. Szóval a novellákkal és a kisregényekkel a Night Shift és a Skeleton Crew német nyelvű kötetei kapcsán kezdtem el megismerkedni. Hopp, már rajta is kaptam magam egy tévedésen, hiszen a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent Rémálmok és lidércek alighanem már előbb volt! Már írtam Stephen King regényeinek olykor egyenetlen minőségéről, talán a novellái között még nagyobb kilengések vannak. Ebben biztosan benne van az is, hogy 30 000 karakteren bátrabban kísérletezik az ember, mint félmillión, mégis nehéz megbocsátani az amúgy zseniális írónak egy megvadult kamionokról szóló novellát, pláne hogy még filmre is viszi saját rendezésében (Kamionok című novella, Maximum Overdrive című film).

Jobban kedvelem Kinget, a regényírót, mint Kinget, a novellistát, de ha emlékeim nem csalnak, valahol mintha ő is inkább a hosszabb műfajokat érezné közelebb magához. Még leginkább azok a novellái állnak hozzám közel, amelyek más szerzők iránti hommage-ok, például a Conan Doyle-t idéző A Doktor esete, vagy a lovecrafti Crouch End. De például megrázó az A jaunt is, amelynek legalábbis a címe tiszteletadás, mert azt, ami a teleportálás terminus technicusára utal, Alfred Bester science fiction klasszikusából, a Tigris, tigris!-ből kölcsönözte. Hogy ki mindenki ihlette meg Kinget, külön tanulmány témája lehetne, illetve számos külön tanulmány témája is, de talán legcélszerűbb elolvasni a Danse Macabre című King-kötetet, ahol a horror történetének alapos kivesézése mellett erre is kapunk választ.

Emlékszünk még a bevezető anekdotára? A remény rabjai megvan? Ha nincs, akkor előbb a filmművészet felől közelítem a dolgot, főleg, hogy – könyves oldal ide vagy oda – legalább említés szintjén kell szót ejteni a King-mozibirodalomról is. Az Internet Movie Database a filmes világ legnagyobb és legtekintélyesebb adatbázisa. Az IMDb listát vezet minden idők legjobbnak ítélt filmjeiről (ezekről a közönség szavazott és szavaz folyamatosan). A listát hosszú idők óta A remény rabjai vezeti (a második Stephen King, A halálsoron a 31. helyezett). A King-elbeszélésből született film egy igazságtalanul börtönbe vetett bankár történetét meséli el. A filmet Frank Darabont rendezte. Remek munkát végzett, akárcsak A halálsoron esetében, de Tim Robbins és Morgan Freeman színészi játéka is lenyűgöző. Az elbeszélés is szép és megható, de ez esetben azt mondom, a mozgókép még jobb.


halalsoron borito

 

 

 

Olvass bele: A halálsoron

 

 

 


A másik Darabont-film esetében nem merek igazságot tenni, mert ez az egyik kedvenc filmem, amit úgy kell érteni, hogy ha meg kéne neveznem a három kedvenc filmem, ez biztos benne lenne. De ha egyet kellene, talán épp ez lenne. A halálsoron könyvváltozata kísérleti projekt volt (King több rendhagyó publikálási móddal próbát tett, ez lett a legsikeresebb), mert folytatásos, füzetes regényként jelent meg. Én már egybegyűjtve olvastam, de talán jobb is, mert megőrültem volna, ha hónapokat kellett volna várnom a folytatásra. A történet hőse az ártatlanul halálra ítélt afroamerikai John Coffey, aki rendkívüli képességekkel rendelkezik. Együgyű, de végtelenül jóságos. A történet a siralomházban játszódik, ahol az őrök és az elítéltek között is szélsőséges alakok jelennek meg. A filmet az őrök parancsnoka visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, őt a filmben Tom Hanks alakítja. Nem megyek bele itt a sztori részleteibe, de annyit hozzátennék, hogy amikor a film utolsó képkockái lefutottak a moziban, megkönnyeztem.

Eljutottunk a gyerekmese-fantasytól a vérbő horroron keresztül a felnőtt férfit megkönnyeztető drámáig. Igen, ez mind Stephen King, akit horrorkirály helyett talán inkább valódi írófejedelemként kellene tisztelnünk, ha nem lenne a közvélemény olyan sokszor előítéletes. De hát ez már legyen a közvélemény baja!

Pár adalék még személyes King-történetemhez. A 2000-es évek közepén indokolatlanul sok időt töltöttem a KvízPart nevű, ma is működő kvízoldalon, amelyhez egyetlen nagykvízzel járultam hozzá, ez ma is játszható, csak persze frissíteni kellene. A másik. Szeretek toplistákat írni könyvekből, zenékből, filmekből. Sajnos vagy szerencsére elég szerteágazó az ízlésem, így egyik listaíró kedvemben kénytelen voltam három könyves toplistára bontani a kínálatot: klasszikusok, science fiction és Stephen King.

Volt egy – elég hosszú – idő, amikor minden megjelent King-kiadványt elolvastam. Ez már elmúlt, például a Mr. Mercedes folytatásait nem hiszem, hogy elolvasom, mert lehet, hogy kiváló krimik (igen, Stephen King krimiíró is), de én nem vagyok akkora nagy rajongója a bűnügyi történeteknek. 70 felé közelítve (idén már 72 lesz) maga King is kicsit visszavett a tempóból. Az újabb könyvek közül az Álomdoktor (a Ragyogás folytatása) kicsit izzadságszagú lett, de például az Újjászületés megint csak a rémtörténetek klasszikusait idéző remek regény.

A „Mit adott nekünk Stephen King?” kérdésre, azt hiszem, sikerült némi választ adnom. Hozzávehetjük még a „kit adott”-at is. És ezt most szó szerint gondolom, mert King családjában adott a folytatás, Joe Hill (eredetileg Joseph Hillstrom King) és Owen Hill egyaránt a szülők (Tabitha King is író) mesterségét vitte tovább, a – ha nem tévedek – legfrissebb magyar nyelvű King-megjelenés (2018) éppen apa és fia, Stephen és Owen együttműködése, a Csipkerózsikák című disztópikus regény.

Száz szónak is egy a vége – ez pedig már kétezernél is több – Stephen King óriási hatással volt és van rám. Egy ilyesféle cikket talán úgy illene befejezni, hogy melyik művét ajánlanám ismerkedésnek, de annyira sokrétű a (nevezzük nevén!) művészete, hogy erre nem lehet általános, jó választ adni. Egyéni, személyre szabott válaszokra ez a platform pedig nem alkalmas.

Anekdotával kezdtem, egy a Ragyogásból származó idézettel fejezem be, amely kicsit a horror ars poeticájának is tekinthető. „A szörnyek igaziak, és a szellemek is léteznek. Bennünk élnek, és néha ők győznek.”


csipkerozsikak borito

 

 

 

Olvass bele: Csipkerózsikák

 

 


Stephen Edwin King amerikai író 1947-ben született. Korunk egyik legolvasottabb szerzője. Művei negyven nyelven jelentek meg.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár könyvek (angol nyelven is), filmek és magyar hangoskönyvek.

Maros Megyei Könyvtár német nyelven is.

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár – itt a legújabb könyv, a Csipkerózsikák is megvan

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

25 gondolat 25 könyvről

Ha minden elolvasott könyv egy újabb megélt élet, akkor én 2018-ban elég sok életet éltem meg. Ezalatt utaztam, tanultam, tapasztaltam és olyan különleges élethelyzetekbe keveredtem, amelyek a való életemhez mind-mind hozzáadtak valamit. Bár nehéz könyvekről egy mondatban írni, ebben a pisztáciában mégis arra vállalkozom, hogy minden könyv által megélt életről csupán egy gondolatban számoljak be, amolyan kedvcsinálóként. Álljon itt most kéttucatnyi a tavalyi termésből.

dav
Fotó: Szász István Szilárd

„Ha valakit így hívnak, annak a könyvét el kell olvasni” – mondta az akkor még csak vőlegényem, így mielőtt megismerkedhettem volna Anna életének kalandos és izgalmas háromszázhatvanöt napjával, ő már kiolvasta a kötetet (Szász Hargita: Háromszázhatvanöt). Mintha egy esküvőszervezővel kávézgattam volna rendszeresen, úgy éreztem magam a következő olvasmányom során, amelynek segítségével sikerült olyan esküvőt megtervezni, ahol még a könyveknek is komoly szerep jutott (Mikos Ákos: Esküvőtour).

mindenmindenInterjút készítettem a szerzővel, ám előtte a könyve által ő is folyamatosan kérdéseket tett fel nekem (Jakupcsek Gabriella: És te hogy vagy? Bővebben…). Lehet a rosszról szépen beszélni, derült ki számomra a következő, témájában fájdalmas, de stílusában nagyszerű kötetből (Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló). Újabb betegség következett, de Madeline életén keresztül nem a nehézséget, hanem az élet mindenek feletti győzelmét ismerhettem meg (Nicola Yoon: Minden minden).

Amikor azt hittem, tündérmesébe csöppentem Lily Bloom életét megismerve, kiderült, hogy sokkal szívszorongatóbb, merészebb, ugyanakkor mélyen inspiráló történetet kaptam (Colleen Hoover: Velünk véget ér). A rémület, a hátamon futkosó hidegrázás és a kommunizmus valósága iránti „érdeklődés”, tudásszomj érzése kötődik George Orwell: 1984 című kötetéhez. Milyen lehet minden nap más bőrébe bújni? David Levithan: Nap nap után könyve kapcsán kipróbálhattam, és őszintén szólva boldogan tértem vissza saját, valóságos életemhez.

itendswithusKamaszkorom egyik kedvenc olvasmányának és Victoria felnőtté válásának újrakövetésével megdöbbentem, mennyi mindent adott hozzá a kötet a személyiségemhez (Betty Cavanna: Mintha nővérek lennénk). Megnevettet, gondolkodtat és stílusában lenyűgöz Mark Twain: Ádám és Éva naplója, amellyel a Paradicsomban érezhettem magam. Egy buszmegállóban álltam éppen, amikor beszippantott a varázsvilág furcsa, mégis sokatmondó meséivel (J. K. Rowling: Bogár bárd meséi).

Nem kerülhetett volna jobbkor a kezembe Botházi Mária: Boldogság juszt is a tiéd kötete, mint az esküvőnk után, hogy írásai elgondolkodtassanak, megnevettessenek vagy görbe tükröt állítsanak elém.

Zsófi kézen fogta Zsófikát, hogy kiderítsék a kislány édesapjának utolsó szavait, azt azonban nem gondoltam volna, hogy eközben életigazságokra is bukkanunk (Szabó Magda: Mondjátok meg Zsófikának).

egyasszonySzeretnék egy olyan világban élni, ahol Péterfy-Novák Éva: Egyasszony című kötete nem igaz történeten alapul, hanem a nagyerejű könyv fájdalmai az író képzeletének szüleményei. Gyakran ódzkodom a bestsellerektől, a mindenki által olvasott és rajongott könyvektől, ilyenkor azonban valójában a könyvek „tartogatják” magukat addig, amíg megérek rájuk, ahogyan Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek című kötetével is történt.

Egy egész pisztácia kevés lenne, hogy összefoglaljam azt a sok mindent (világháborúkat, forradalmat, emigrációt), amibe Fábián Janka Emma-trilógiája által bepillantást nyerhettem, ugyanis a családregény Vallay (később Kóthay) Emma és szerettei életén keresztül bemutatja a 20. század történelmi eseményeit, megrázó történeteit is (Fábián Janka: Emma szerelme, Emma fiai, Emma lánya).

Kedvenc íróm íróvá válásának, születésénék alapjait (és még mennyi mindent) ismerhettem meg egy különleges és nagyszerű stílusban megírt könyvből (Szabó Magda: Für Elise). Soha nem fájt még a szívem egy meg nem írt könyv miatt, az 1940-es évek Bécsében sétálgatva, Szabó Magdát kutatva mégis ezt éreztem (Szabó Magda: Magdaléna).

viskoNéha lesifotósnak, máskor legjobb barátnőnek éreztem magam, amikor Meghan Markle, Sussex hercegnéjének nyomába eredtem kideríteni, mi rejtőzik a bulvárcikkek mögött (Andrew Morton: Meghan). Bevallom, anélkül féltem sokáig ettől a könyvtől, hogy bármit is tudtam volna róla azonkívül, hogy megosztó, mégis társául szegődtem Mackenzienek, aki életének meghatározó és fájdalmas élményéről olvasva folytonos párbeszédbe keveredtem magammal és Istennel is (William Paul Young: A viskó).

Nem tudom eldönteni, hogy a Csatorna-szigeteki Guernsey városkájába, a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságba, a szereplők karakterébe, a levélregény műfajába vagy éppen az olvasásba szerettem bele még inkább Mary Ann Shaffer–Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című kötete által.

Állatorvosi rendelőkben állatorvosokat faggattam – és közben jókat derültem – a legviccesebb, vagy éppen legfurcsább történetekről, amelyek hivatásuk során megestek (Králik Helga – Temesváry Kriszta: Állati egypercesek).

piteAzt hittem, kedves, romantikus karácsonyi történetet kapok, amikor Fábián Janka: Karácsony a Ligetben című novelláját olvasom, ám a századvégi idillt tragikus szerelmi történet borítja föl, így nem éppen könnyed karácsonyi olvasmány.

Egy egyetemi tanárom korábban azt mondta, hogyha az olvasás során megtapasztalhatom, milyen érzés úszni – miközben valójában nem tudok úszni –, akkor az olvasás a legnagyszerűbb dolog a világon. Nos, én tavaly nemcsak a tengeren, hanem évszázadokon és életeken keresztül is úsztam. Az idén pedig folytatom.

Shakespeare foghatja fejét a leleplezett Hamlettől

Szóval azért ajánlom Neked ezt a regényt (manapság ez sokkal divatosabb műfaj, mint a Te idődben volt), mert kíváncsi volnék rá, mit szólsz ahhoz, mit művelt legklasszikusabb ősvilági tragédiáddal ez a John Updike; azt mondod-e, hogy meggyalázta a művedet, vagy éppen sajátos előtörténet megírásával újraértelmezte azt.

5 hamlet 1920

From: maniac13@freemail.hu

To: willthebard@avonmail.uk

Kedves Bill!

Már elnézést, hogy ilyen bizalmaskodva szólítalak meg, de annyi művedet olvastam, és annyi darabodat láttam már mindenféle színházban, hogy úgyszólván bizalmas viszony alakult ki köztünk. Ezért is küldök egy kis ajándékot, hiszen Te is annyi szép pillanatot szereztél már nekem. Ugyanakkor lehet, hogy nem veszed jónéven, hogy a szerző, akit ajánlok, az Újvilágból származik. janos Distance.Over_.Time_.COVER_.3000x3000Ti még a 16-17. században aligha gondoltátok, hogy darabjaidat nemcsak a Globe deszkáin, hanem a glóbusz másik részének színpadain is játszani fogják, és az Újvilágban – főleg angliai kivándorlók atyáskodása mellett – egy hatalmas ország is létrejön, ahol egy idő után a kalandorok, szerencselovagok és vallási menekültek utódai között kiváló írók és költők is teremnek. Igaz, ők már nem csak az általatok ismert úri közönséget célozzák meg ott Amerikában – ahogy mi hívjuk a területet –, meg aztán ma már az irodalom is sokkal többet elbír, így aztán lehet, hogy Te az ő nyelvezetét kissé közönségesnek, angolságát kicsit igénytelennek fogod tartani. Én viszont művedet legelőször Arany János fordításában olvastam, s az ő nyelve is elég távol esik attól, amit mi beszélünk, így ennek a hírhedt amerikainak a modern beszéde egy cseppet sem zavart. Szóval azért ajánlom Neked ezt a regényt (manapság ez sokkal divatosabb műfaj, mint a Te idődben volt), mert kíváncsi volnék rá, mit szólsz ahhoz, mit művelt legklasszikusabb ősvilági tragédiáddal ez a John Updike; azt mondod-e, hogy meggyalázta a művedet, vagy éppen sajátos előtörténet megírásával újraértelmezte azt. Mondjuk azt tudnod kell, hogy a Hamletedet már nem egészen úgy játsszák, ahogy annakidején; és a színpadi adaptációk mellett számos mozgóképes változat (film, ezt most meg sem próbálom elmagyarázni), és egy ilyen, bizonyos Kenneth Branagh (na, ő viszont igazi angol!) rendezése inspirálta a szerzőt műve megírására.

shakespeare
William Shakespeare (1564–1616)

Szóval ez az Updike – aki amúgy inkább a mai világban játszódó, erősen szabadszájú, de nagyszerű regényeket szokott írni – arra vállalkozott, hogy megírja a Hamlet előtörténetét. De nem ám csak úgy hasraütésszerűen, hanem úgy, hogy ő is elolvasta azokat a forrásokat (Saxo Grammaticus Dán krónikáját és Belleforest Történelmi tragédiáit), amelyeket minden bizonnyal Te is forgattál, mielőtt nekiálltál volna művednek. (Az „ős-Hamletet” azonban nem tudta használni, mert ez mára sajnos elveszett.) Viszont – hogy egy kicsit kritizáljalak is – Updike sokkal figyelmesebben olvasta ezeket a műveket, és jobban ragaszkodott a szereplők eredeti nevéhez, amelyeket Te önkényes módon modernizáltál vagy klasszicizáltál. (Így nála Claudius Feng, Gertrud Gerutha, az öreg Hamlet Horwendil, az ifjabbik meg Amneth néven szerepel. És amikor ő maga is vált a felhasznált források anyagai között, a névhasználat is változik.)

Az ő története épp ott ér véget, ahol a Te darabod kezdődik, így aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy egyáltalán nem nyúlt hozzá a szövegedhez, ám ha valaki e könyv után olvassa el a Hamletet, egész másképp néz a szereplőkre. Nála ugyanis azok az igazán szerethető szereplők, akik darabod legtöbb interpretációjában igencsak rossz színben tűnnek fel.

(SPOILER) Rorik dán király lánya, Gerutha csodálatos szépségű hercegnő, akit 16 évesen politikai érdekből feleségül kényszerítenek Jütland önelégült, durva társkormányzójához, Horwendilhez. (Ennek öccse, Feng éppen a fejlettebb világban pallérozza az elméjét.) Bár a lány semmi vonzalmat nem érez a kiszemelt férj iránt, aláveti magát az atyai akaratnak, holott a házasság eleve rossz előjelekkel indul. A különféle szerelmi kalandokban eddig is jártas Horwendil a nászéjszakán egyszerűen elalszik ahelyett, hogy boldoggá tenné hitvesét, akivel később épp olyan durva, mint alattvalóival. A házasságból hamarosan fiú születik, ám a kis Amneth kezdettől fogva problémás gyerek: az anyatej savanyú neki, állandóan beteg és ideges, mindenkivel vitát provokál, mindenből viccet csinál, egyedül az udvar züllött bolondja, Yorik társaságában érzi jól magát. Egyébként pedig mindenben tapintatlan, erőszakos jütt apjára emlékeztet, aki időközben Dánia trónját is örökölte elhunyt apósától. Anyjától hamar elhidegül, mert Gerutha próbálná szeretni fiát, de semmi viszonzást nem kap érte. Az asszony további gyermekeket is szeretne, de férje szinte figyelemre sem méltatja, fia pedig mindenben bálványozott apjára kíván hasonlítani. Horwendil betegesen hatalomvágyó, kegyetlen önkényuralkodó, aki kizárólag az erőszak nyelvén ért, akár politikáról, akár családról van szó; azt hiszi, neki minden jár, felelőtlen politizálásával országának is ellenségeket szerez.

(SPOILER) A történetnek Feng hazatérése ad új fordulatot. A Német-Római Birodalomban modern kultúrát magába szívó herceg szöges ellentéte bátyjának: jóképű, ápolt férfi, kifinomult beszédstílussal. Újonnan megismert sógornője benne látja azt a férfit, akire mindig is vágyott; a 35 éves férfi remek történetmesélő, és Geruthát végig is hallgatja, amire férje soha nem volt képes. Kettejük között valódi szerelem szövődik, amely elől a bátyjához mindvégig lojális Feng igyekszik elmenekülni, és egy időre újra elhagyja Dániát. Közben a nyughatatlan Amnethet is Wittenbergbe küldik, hátha ott ragad rá valami tudás és megkomolyodik.

(SPOILER) Amikor azonban Feng újból visszatér, a végzet elől nincs menekvés. A mindvégig kétkulacsos főkamarás Corambis (akit Te Poloniusnak neveztél át) közreműködésével titkos találka szerveződik Gerutha és Feng között, és az addig plátói szerelem beteljesedik. Horwendil azonban hamar értesül a viszonyról, és kíméletlenül kész volna leszámolni öccsével is, aki mintegy életét mentve összeesküvést tervez Corambisszal a király meggyilkolására. A merényletet sikerül természetes halálnak beállítani, s a koronát közkívánatra öröklő Feng-Claudiusnak az özvegy királyné – aki mit sem tud a gyilkosságról – örömmel nyújtja a kezét. Az új király bízik abban, hogy helyreállítja a rendet Dániában; békét kötne az ellenségekkel, jóvátenné zsarnok elődje túlkapásait, és felesége kedvéért Amnethet is hazahívja Elsinore-ba (Helsingörbe), remélve, hogy a családi béke is helyreáll. Gerutha ugyan rosszat sejt, de Claudius meggyőzi, hogy a sok nehéz év után minden jóra fordul, és helyreáll a családi béke… (SPOILER VÉGE)

updike
John Updike (1932–2009)

Bevallom, amióta ezt a regényt elolvastam, tragédiádat nem tudom ugyanazzal a szemmel nézni. Lehet, hogy Hamlet nem is a világ rendjét helyreállítani akaró, filozofikus alkatú hős, hanem eleve egy zavart lelkű, apjához hasonlóan senkire tekintettel nem lévő, hatalomvágyó ficsúr? (Ha végiggondoljuk, ki mindenkit taszított ártatlanul a halálba drámádban, talán nem is annyira ördögtől való a feltételezés.) Lehet, hogy Claudius nem is az a „vérnősző barom”, akinek Hamlet látni véli, hanem az a személy, aki az idoneitás elve alapján sokkal inkább méltó lenne Dánia europizálására, mint barbár lelkületű bátyja? (Elvégre idősb Hamlet uralmát leginkább csak fia látta aranykornak.) Lehet, hogy Gertrúd nem is gyenge akaratú, anyai érzelmeit háttérbe szorító, gyilkosságban bűnrészes nő, hanem egy boldogtalan, érzelmek nélküli házasságba taszított, jobb sorsra érdemes, romantikus asszony, akinek nemcsak férje, de – pszichésen mindenképp terhelt – fia elviselése is komoly tehertételt jelent? (Sok szeretetet és együttérzést éppen Nálad sem kap tőle, tiszteletről nem is beszélve, asszonyi gyarlóságát Hamlet meg sem próbálja megérteni.) Lehet, hogy az itt csak rövid időre feltűnő Ophelia sem több egy csinos, de együgyű lánykánál? (Mitől is lenne nagy jellem, amikor apja is kisszerű, pénzéhes konspirátor?) És sorolhatnám a kérdéseimet, de sajnos nem fogsz rá válaszolni.

Lehet, hogy Te úgy érzed, ez a csibész amerikai meggyalázta vagy jobb esetben teljesen félreértette művedet, én viszont azt hiszem, hogy új értelmet adott neki. Ha így nézzük, ez valahol a Te műved dicsérete is, hiszen több száz év után is izgatta az írót, mi is állt az elbeszélt események hátterében, és igyekezett a kulturális-történeti háttérnek is alaposan utánajárni. És mindezen kívül olyan izgalmas módon ötvözte a régi és a modern nyelvet, a hagyományos és a 20. századi gondolkodásmódot, ahogy Te tehetted a magad idejében. Ahogy talán Te is úgy érezted, hogy nem ismer el eléggé a világ, úgy ez az Updike se lett soha Nobel-díjas (manapság ez az írók legnagyobb elismerése a világon), szókimondó, nem éppen polkorrekt stílusa egyeseket éppúgy taszított, mint a Te némely darabod mondanivalója, így azt hiszem, megérted, miért szeretném, ha megismernéd a művét. Ha végigolvastad, egy sör (ale) mellett a vitás részeket beszéljétek meg egymással az égi irodalmi kávéházban, ahol immár – legalábbis szerintem – mindketten méltó helyen vagytok.

janos updike

 

John Updike: Gertrud és Claudius. New York, 2000. Magyarul: Európa Kiadó, 2000. Fordította: Molnár Katalin.

 


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

 

Kari aji 4:  Kölcseynek… Kölcseyt!

Na jó, majdnem. Pontosabban a róla szóló életregényt. Ráadásul egy ízig-vérig erdélyi író-költő tollából.

4 kindle+ludtoll 1920

Kedves Kölcsey Ferenc!

A 21. századból jelentkezem, hogy figyelmébe ajánljak egy 20. században íródott könyvet, mely a 18-19. században élt Ferenc tekintetes úrról szól. Önről, aki Szentimrei Jenő Ferenc tekintetes úr című könyvének köszönhetően immár nemcsak a magyar irodalom klasszikusa, a magyar himnusz szerzője, hanem számomra kamaszkorom egyik meghatározó irodalmi alakja is egyben.

kolcsey
Kölcsey Ferenc (1790–1838)

Engedje meg, hogy egy személyes történettel kezdjem. Hatodik osztályos lehettem, amikor a téli vakációban arról panaszkodtam szüleimnek, hogy nincs mit olvassak. Azt hozzá kell tennem: úgy nőttem fel, hogy apukám kezében gyakran láttam könyvet, a mi családunkban az olvasás az egyik legalapvetőbb elfoglaltságnak számított. Éppen ezért reméltem, valamilyen könyvet a kezembe nyomnak, amivel elfoglalhatom magam. Édesapám kivonult a szobából, majd visszajött kezében egy lila, majd’ négyszáz oldalas könyvvel, kezembe nyomta és azt mondta: „Ezt olvasd”.

Így ismerkedtem meg Önnel, Ferenc tekintetes úrral. Noha Szentimrei Jenő kötetének nem könnyű a nyelvezete, dúskál a latin kifejezésekben, szakszavakban, mégis belátást enged egy nagyszerű író életébe. A szerző a versek mögé történeteket sző, a történéseknek hátteret ad, így az olvasónak Kölcsey Ferenc nevéről nemcsak életrajzi adatok jutnak majd eszébe, hanem a dátumok és verscímek mögött megbújó ember is. Azt persze csak Ön tudhatja, mennyire hiteles a kép, amit Szentimrei Jenő fest.

szentimrei jeno
Szentimrei Jenő (1891–1959)

Most bizonyára azon morfondírozik, miért ajánlom Kölcsey Ferencnek a róla írt könyvet. Az egyszerű válasz, hogy ez egy fricska az időnek. Ezen túl úgy vélem, tisztelt Kölcsey Ferenc, élvezettel fogja olvasni ezt a jól megírt regényt és talán elgondolkodtatja kicsit. Néha nagyon sokat tud segíteni, ha életünk eseményeit egy más szemüvegen keresztül szemléljük.

Nem tudom, hogy a Ferenc tekintetes úr című könyvben mennyi a valóság és mennyi a fikció. Őszintén szólva nem is érdekel. Sokkal fontosabb az élmény, amit a könyv adott. Például a kötet miatt lettem anno a 7. osztály „Kölcsey-szakértője”.

Őszinte tisztelettel: Szász Zsófia

fokopf jpg


Szentimrei Jenő: Ferenc tekintetes úr, első kiadás: Arcanum Könyvkiadó, Budapest, 1939


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Kolozsvári Lucian Blaga Egyetemi Könyvtár

Bihar Megyei Gheorghe Sincai könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

Maros Megyei Könyvtár

Szilágy Megyei I. S. Badescu Könyvtár

Szatmár Megyei Könyvtár

 

Kari aji 1: Jane Austennek egy kis 21. századi Mr. Darcyt

Elkerekedhetnek szemei a csodálkozástól Jane Austennek, aztán főzetne magának sok-sok teát, begyújtatna a kandallóba, és a hosszú angol téli hónapokra bekuckózhatna megvizsgálni, miféle sorsot is fontak a Bennet-lányoknak és a szívdöglesztő Mr. Darcynak a 21. században…

kindle+ludtoll

fokopf jpg

Bár nem olvastam az összes könyvét, Jane Austen mindig is a kedvenceim közé tartozott. Az angol papkisasszony fanyar humora, éles esze (és szeme), valamint élénk fantáziája révén a kritikai realizmus egyik úttörőjévé vált hazája irodalmában, és valószínűleg további remekművek sokaságát alkotta volna meg, ha nem hal meg viszonylag fiatalon, súlyos betegségben. A legtöbb filmfeldolgozást két regénye érte meg: az Értelem és érzelem, valamint a Büszkeség és balítélet. Előbbi eredetiben nekem valamiért kimaradt (csak a későbbi, Joanna Trollope-féle újraírtat olvastam), a Büszkeség és balítélet azonban ott van nálam a legkedvesebb olvasmányok között. És hogy másokat is legalább ennyire megérintett, annak ékes bizonyítéka, hogy ez a könyv szó szerint rengeteg folytatást eredményezett. Valaki írt belőle egy zombi-regényt (az nem érdekelt), más egy krimit (felejthető), született egy klasszikus folytatás is (Julia Barrett: Önteltség és önámítás (közepes), végül pedig jött az a regényfolyam, amely – úgy gondolom – már arra is méltó lenne, hogy még maga Miss Austen is elégedetten olvassa.

jane austen
Jane Austen (1775-1817) Vasárnap lesz születésének 243. évfordulója

Nyilván mások is vannak vele úgy, hogy ha befejeznek egy könyvet, utána még gondolkodnak azon, vajon mi lehetett a hősök sorsa a továbbiakban. Jane Austent olyannak képzelem el, mint akit íróként is foglalkoztat szereplőinek további élete, de annyi új mondanivalója is van, hogy egyszerűen nincs ideje folytatásokat írni. Tehát: Miss Austen, szívből ajánlom Önnek (mint ahogy könyvesblogunk olvasóinak is) Rebecca Ann Collins Pemberley krónikák című sorozatát!

Már az író neve sem véletlen. Természetesen nem így hívják a hölgyet, aki angol könyvtáros és irodalomtanár, és kora gyermekkora óta nagy rajongója Austen munkásságának. Foglalkozásából adódóan is rengeteget tudott kutatni a témában, amikor pedig elkezdett dolgozni a Büszkeség és balítélet folytatásain, olyan írói nevet választott magának, amely akár Austen egyik hősnőjére is utalhat (Collins tiszteletes és Charlotte Lucas egyik lánya Rebecca). Arról nincs információm, hogy eleve ennyi folytatást tervezett-e, vagy egyszerűen csak elkezdte, aztán hagyta, hogy az újabb és újabb szereplők sorsa tovább sodorja a történetet, de jelenleg épp a hetedik részt hagyta maga mögött, és nem vagyok benne biztos, hogy nem lesznek további folytatások.

Az első rész (amely a későbbi sorozatcím Pemberley krónikák név alatt jelent meg) ott folytatja a történetet, ahol Austen befejezte: Jane és Elizabeth esküvője után a két lány (immár Mrs. Bingley és Mrs. Darcy) útnak indul új életük felé. Sejthetjük, hogy a nagy család, a szerteágazó rokoni és baráti kapcsolatok számtalan lehetőséget rejtenek magukban, amelyeket Rebecca Ann Collins teljes mértékben ki is használ. Egy idő után már – természetes módon – sokkal több benne az új szereplő, mint a régi, hiszen mindenhol megszületnek a gyerekek, majd unokák is, akik értelemszerűen további tényezőket vonzanak be, és tovább bonyolítják a történetet. Hét könyvön keresztül jön itt minden: házasságok, válások, hűtlenkedés, árulás, ármánykodás, veszteség és gyász, elhivatott vagy útjukat kereső asszonyok és politikai szerepet vállaló férfiak. Magam részéről egyetlen negatívumként azt tudom felhozni, hogy túl sok a közeli rokonok vagy családi barátok közötti házasság (pl. a Darcy házaspár lánya Gardinerék legidősebb fiának lesz a felesége, Gardinerék lánya Fitwilliam ezredeshez megy hozzá, Darcyék kisebbik fia Collinsék egyik unokáját veszi el és még vagy ezer ilyen összefonódás alakul ki), ami egy idő után már szinte követhetetlenné teszi a történetet. Az író azért igyekszik megkönnyíteni olvasói dolgát, mindent kötet végén található egy kis eligazítás arról, kik a régi (még az austeni időkből származó) és kik az új szereplők, és milyen viszonyban vannak egymással. A hét kötetet – Pemberley krónikák, Pemberley asszonyai, Visszatérés Netherfield Parkba, A longbourni hölgyek, Mr. Darcy lánya, Caroline kuzin, Utóirat Pemberley-ből – épp ezért nem is feltétlenül muszáj sorrendben olvasni (főként ha könyvtárból vesszük ki, és épp nincs bent az összes).

Rebecca Ann Collins méltó utóda Jane Austennek. Pont olyan mesterien szövi a szálakat, mint ő, könyveiben pedig épp úgy jelen van a társadalomkritika is. A szereplők jellemében sem történik változás, aki Austennél nem rokonszenves, azt Collins sem változtatja meg (a nevetséges és undok figura Collins tiszteletest elég korán ki is iktatja a történetből), Darcyék pedig – Elizabeth és Fitzwilliam – végig megmaradnak feddhetetlen jellemű, becsületes és egymáshoz végletekig lojális házaspárnak, úgy tűnik, őket valóban semmi nem tudja megingatni, miközben körülöttük azért meglehetősen eseménydús életek zajlanak – és természetesen ugyanez igaz Jane és Bingley házasságára is. Mintha csak ellenpólusként szerepelnének a későbbi sok-sok bonyodalom mellett, de örök hírnökeiként egy letűnt kornak.

Így karácsony előtt talán nem is kell annál több olvasás terén, mint egy jó kis végeláthatatlan regényfolyam, amelyben – mint a brit házassági szokások is tartják – van valami régi és valami új. Ezt még Jane Austen is szeretné.

bogi pmontazs

 

 

 

Olvass bele: Pemberley-krónikák

 

 


A sorozat kötetei helyben olvashatók vagy kölcsönözhetők többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gheorghe Sincai Könyvtár:

Pemberley-krónikák, 2010

A longbourni hölgyek, 2013

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár, több kötet

 

 

Nemcsak a húszéveseké, hanem a nyolcvanasoké is

(A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója)

Nem emlékszem, olvastam-e mostanáig bármit is holland szerzőtől, és azt se merném állítani, hogy a jövőben rá fogok szokni, de tény, hogy a Hendrik Groen néven ismert szerző eddigi két könyve – Lesz ez még így se, Amíg élünk – meglehetősen szimpatikussá tette Tulipánország irodalmát. A szerzőt pedig azért írtam ennyire körül, mert némi kutakodás után meg kellett állapítanom: egyáltalán nem biztos, hogy létezik ilyen nevű író. Úgy tűnik, a hollandok kicsit úgy vannak ezzel, mint az olaszok Elena Ferrantéval: egyszer csak felbukkant a semmiből, remek könyvekkel, személyazonosságát azonban homály fedi. No, de lássuk, akkor mi a titka.

hgboritok1920

A Lesz ez még így se című első kötetre két dolog miatt mondtam igent a könyvesboltban. Az egyik az a tény, hogy a mostanában hódító, idős emberekről szóló könyvek (főként Jonas Jonassontól) nem okoztak csalódást. A másik az alcíme: A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója. Valószínűsítem: nincs az az olvasni szerető ember, akinek erről ne ugyanaz ugrana be, mint nekem, vagyis fiatalkorom egyik kedvenc olvasmánya, Sue Townsend zseniális klasszikusa, A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója. Mind a könyvet (az összes, később felfedezett folytatásával együtt), mind a belőle készült filmsorozatot nagyon szerettem, nagyon hitelesnek éreztem, ahogy tökéletesen visszaadja egy nem tökéletes kamasz testi és lelki gyötrődéseit, a világra való eszmélés mozzanatait, ugyanakkor hiteles képet rajzol a korabeli angliai viszonyokról is. Arra gondoltam, ha a holland szerző (akárki is legyen ő) ezt a mintát akarja másolni, akkor kis szerencsével jó lehet.

A minta pedig valóban ugyanaz, bár a környezet merőben más. Hendrik Groen – ebben az esetben a könyv főhőse – nyugalmazott tanár, aki az amszterdami Alkonypír öregotthon lakója, így a történet helyszíne értelemszerűen az otthon. Nem gondolom, hogy túl sok ilyennel találkozunk az irodalomban, úgyhogy ez már önmagában is érdekes. Természetesen a holland életszínvonalnak megfelelő intézményt képzeljünk el, külön szobákkal vagy szociális lakásokkal, a lakók azonban nem sokban különböznek az átlag nyugdíjasoktól (nemzettől függetlenül), ezért halálra idegesítik a naplóírásba menekülő Hendriket. Ő ugyanis annyiban nem átlagos, hogy hajlott kora, azaz 83 és ¼ éve ellenére sem hajlandó lemondani arról, hogy élvezze az életet, és napjait – amennyire ilyen helyzetben lehetséges – tartalmasan, érdekesen, változatosan töltse. Nem kedveli az örökké panaszkodó, csak betegségekről kommunikáló „nyuggerek” társaságát, lassan azonban felfedezi az otthon lakói között a jó arcokat is, akikkel megalapítja az Öreg, De Még Nem Halott Klubot. A történet innentől kezdve a klub tagságának kalandjait követi, azt példázva, hogyan teheti elviselhetővé az időskor nyűgeivel terhelt életet a barátság, a kalandok és új élmények iránti nem lankadó vágy, a nyitottság és a nehezen, de mégis megőrzött szellemi frissesség. Ugyanakkor a könyv távol áll mindenfajta idealizálástól, nyíltan beszél az öregkori nyavalyákról, betegségekről és tünetekről, pelenkáról, elektromopedről, járókeretről, de az élet méltó befejezéséhez való jogról is. Hendrik életszeretete ellenére is sokat gondol a halálra, foglalkoztatja az eutanázia kérdése, különösen, amikor tanúja lesz egy hozzá közel álló, szeretett személy agóniájának. A sötét gondolatokat azonban mindig legyőzi valami újabb ötlet vagy élmény, hiszen a klub tagjai meghatározott időközönként különleges helyekre kirándulnak, éttermekbe járnak, hogy kipróbálják a különféle nemzetiségek konyháját, és nem hajlandók megadni magukat az öregséggel járó passzivitásnak.

Hendrik Groen egyébként a maga 83 (a következő kötetben pedig már 85) évével fejlődő személyiség, hiszen a kezdetben visszafogott, feszengő úriember a baráti társaság hatására válik határozottabbá, éles szemű megfigyeléseinek kifejezőjévé, sőt aktivistává is. Naplóbejegyzéseiben pedig nemcsak szűkebb környezete, az idősotthon történéseiről számol be, hanem egyfajta tükröt tart a teljes holland közélet elé, követve a napi politikát csak úgy, mint a királyi család sorsának alakulását, a híradók vezető híreit, de akár az Eurovíziós Dalfesztivált is. Sajátos humora és önkritikája ugyancsak rokonítja 13 és ¾ éves angol elődjével, bár ez a fajta derű szinte mindig árnyékos is egyben. Egészében véve a könyv kicsit olyan, mintha biztatásul kívánna szolgálni az idős embereknek arra nézve, hogy akár egy idősotthon lakóiként is legyenek igényesek, gerincesek, szolidaritást vállalva küzdjenek az emberi méltóságért az utolsó pillanatig. És hogy mennyire szükség lehetett már egy ilyen könyvre, arra talán épp a fogadtatása – villámgyorsan élre tört és több nyelvre lefordították – és folytatása, az Amíg élünk a legjobb bizonyíték. A magam részéről remélem, hogy Hendrik Groenben van még elég szufla további folytatásokhoz, vagy esetleg más típusú könyvekhez is, hiszen szórakoztató, könnyed, mégis elgondolkodtató olvasmányélményt kínál.

magyar borito

holland borito

 

 

Olvass bele: Lesz ez még így se

 

 


A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója. Lesz ez még így se, Libri, Budapest, 2018.

A holland nyelvű kötet (Pogingen iets van het leven te maken: Het geheime dagboek van Hendrik Groen, 83¼ jaar) 2014-es megjelenése óta homály fedte az író kilétét. Az olvasók azon dilemmázhattak, hogy a könyv szerzője valóban Hendrik Groen, így az inkább önéletrajz, mintsem regény. 2016 tavaszán az NRC Handelsblad és a De Volkskrant hírlapok szinte egy időben Peter de Smet 61 esztendős könyvtáros személyében leplezték le a szerzőt, akinek ez volt az első könyve. A történetből 12 részes holland sorozatot forgattak 2017-ben.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár