Medvék, áldozatok, megoldások

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

Reklámok

Ilyesmi soha ne történhessen meg. Se velem. Se a gyerekemmel. Se a szomszéddal. Se a szomszéd gyerekével. Senkivel. Soha. Folyamatosan ilyen gondolatok dübörögtek bennem, amíg olvastam Fredrik Backman könyvét, amelyet egyébként sokáig igyekeztem eltartani magamtól. Végül mégis csak rászántam magam, hogy elolvassam, és nem bántam meg, mert kemény témája ellenére, vagy épp azért, de letehetetlenül izgalmas, felkavaró olvasmány.

mi vagyunk a medvek 1920

Engem, persze, be is csapott. Úgy voltam vele: nem érdekel az a könyv, amit mindenhonnan harsognak, hogy mennyire jó, mennyire el kell olvasni. Ha ránéztem egy könyves oldalra vagy csoportra: ott volt. Bementem egy könyvesboltba: ott volt. Egyébként is: hogy néz ki már a borítója? És mit érdekelnek engem a medvék? Aztán a vége egy könyvtári böngészés lett: amikor a B betűs polchoz tévedve ismét ez a könyv nézett velem farkasszemet, úgy éreztem, ez már egy jel. Hazavittem. Elolvastam, az időm szűkösségéhez mérten nagyon gyorsan, mert nem nagyon lehet letenni, ha az ember egyszer elkezdte, és rájön, hogy szó sincs benne medvékről.

Szó van ellenben egy sivár kisvárosról, Björnstadról (szó szerinti fordításban: Medveváros), ahol nincs semmi. Hosszú telek, semmi idegenforgalom, semmi szórakozás. Csak a jég. Meg a hoki. A hoki az isten, hiszen egyszer rég, vagy két évtizeddel ezelőtt a Björnstad Hockey A csapata a második helyre küzdötte fel magát az első osztályú országos bajnokságban. Az akkor megtapasztalt siker pedig azóta is meghatározó. Minden fiú hokibajnok akar lenni, minden lány a hokis fiúkért rajong, a város pedig tudja: ez az egyetlen kitörési pont. A junior csapat ismét lehetőséget kap arra, hogy a legjobbak közé kerüljön, ez a nagy cél, amelynek szó szerint mindent alárendelnek. Mi mindent? Bármit. Családi, emberi kapcsolatokat. Tisztességet, becsületet. Bűnöket és hibákat. A kérdés csak az, hogy meddig és milyen áron.

Backman könyve nekem ott okozta az első meglepetést, hogy gyakorlatilag már az első mondata megteremtette azt a feszültséget, amelyet aztán végig fenn is tartott, egy pillanatig se lazítva a gyeplőn. Persze, ha már az első mondatok előrevetítenek egy tragédiát, akkor onnantól nehéz is lenne valami virágillatúra számítani – virágot meg amúgy se látni Björnstadban, a csaknem örök hó és jég birodalmában, ahol az emberek annyira szűkszavúak, hogy még a mássalhangzókon is spórolnak. Ezt Mira a saját bőrén tapasztalja, hiszen Kanadából követve férjét szülővárosába, neve Miára rövidül, mintha neki ennyi is elég lenne. Pedig nemcsak ezt kell átélnie, hanem mindazt a borzalmat is, ami egy anyával és feleséggel megtörténhet, annak ellenére, hogy ő a maga módján a helyzet magaslatán áll mindkét szerepében. Erős jellem, erős karakter, ez a túlélése záloga, és ez segít összetartani is a családját a szükségszerűen bekövetkező bajban.

bjornstad film
Már készül a film is

(Spoiler a bekezdés végéig!) A metoo kampány korában különösen fontos az a téma, amelyet a Mi vagyunk a medvék feldolgoz. Gondolom, elég volt leírni ezt a mondatot ahhoz, hogy aki még nem olvasta, annak számára is világosság váljék, mi fog történni benne. Az élsport világáról beszélünk, és fiatalokról. Tizenéves gyerekekről, nagyon különböző hátterekkel, nagyon különböző családokkal. Kevin az abszolút bajnok, mindenki dédelgetett kedvence, a csapat legjobbja, a lányok rajongásának tárgya, a bálvány. Hajlamos elhinni, hogy neki mindent lehet. Megszállott játékos, a legjobb akar lenni, és ehhez látszólag mindent meg is kap. Maximális családi támogatást, egy kis házi jégpályát a kert végébe, a teljes szabadságot, ugyanakkor a nyomasztó elvárásokat: ő legyen a legjobb – de a szülei soha egyetlen meccsét se nézik meg. Némileg skizofrén állapot, amely talán csak magyarázza, de semmiképp sem menti fel Kevint a tette súlya alól. A csapat, a város pedig természetesen mellé áll, hiszen semmi sem számít, csak a hírnév és a győzelem. Az áldozathibáztatás klasszikus esetével állunk itt szemben, de lássuk be: egészen más a helyzet, ha valamely bejegyzés alatti kommentekben olvasunk ilyesmit, vagy ha erről szól egy teljes könyv (nem, alapvetően azért nem más, az áldozathibáztatás minden esetben negatív). De gyönyörűen kirajzolódik még a csoportkohézió, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elve, a minden háttértudás nélkül komikusnak tűnő cím pedig a könyv végére már teljesen koherenssé válik, hiszen tényleg nincs egyébről szó, mint erről a bizonyos érzésről, hogy „mi vagyunk a medvék”. És szól még barátságról, szerelemről, másságról és elfogadásról, bár a történet fényében (vagy fénytörésében) ezek már szinte közhelyes kategóriának tűnnek.

Leginkább azt értékelem ebben a könyvben – túl azon a bizonyos, már említett, a szöveg teljes tartamán átívelő, percig sem lankadó feszültségen –, hogy olyan nagyon mai. Annyira hihető, átélhető. Tele van olyan családmodellekkel, amilyenekkel simán szembesülünk itthon is (éljünk bárhol), olyan problémákkal, amelyekről nap mint nap hallunk, tudunk, esetleg érint minket is vagy a közvetlen környezetünket is.

Bár semmit sem olvastam még Backmantól (Az ember, akit Ovénak hívtak című könyvét is nagyon dicsérik), első pillanatban megfogott az a fajta érzékenység, ahogyan a nyelvvel és a karakterekkel bánik. Nagyon jól megrajzolt figurákkal szembesülünk, legyen szó a gyermekét nélkülözések közepette egyedül nevelő takarítónő, a mindenki bizalmasa idős kocsmáros asszony, a gyenge jellemű, de elszánt apa alakjáról, sőt többeknek neve is alig van, vagy leginkább csak keresztneve, a karakterük azonban emlékezetes marad. Bár kemény, férfias világban járunk, a megoldások valahogy mindig átcsúsznak a nők kezébe és hatáskörébe. És ott marad a figyelmeztetés is: figyelni kell. A gyerekeinkre, nagyon.

Engem a könyv vége is meg tudott lepni (pláne az első mondat fényében), de nemcsak azért nem spoilerezem, mert bízom benne, hogy sokan kedvet kapnak elolvasni, hanem azért is, mert teljesen egyértelmű, hogy nincs vége. Született ugyan egyfajta megoldás, a történet nyitottsága azonban bőven előrevetíti, hogy nem lesz itt még rend. Az eset megrázta Björnstadot, a város kettészakadt (vagy épp ki tudja, hány táborra), a konfliktusok, ha máshol is, más szinteken, esetleg más szereplőkkel is, de folytatódnak. Épp ezért igyekszem a könyvtárba, kivenni a folytatást (Egymás ellen a címe).

medvekFB

 

 

 

Olvass bele: Mi vagyunk a medvék

 

 


Fredrik Backman 1981-ben született, családjával (két gyermeke van) Stockholm egyik külvárosában él. 2012-ben debütált első regényével (Az ember, akit Ovénak hívtak), amely könyvként és filmként is siker lett. A Björnstad városáról készült első kötetéből, a Mi vagyunk a medvékből sorozatot forgat a Filmlance International AB, amely többek közt A híd című népszerű sorozatot is készítette. A dolog szépséghibája, hogy a svéd minisorozatot (legalábbis eleinte) a HBO Nordicon lehet majd megnézni, amely csak az északi országokban előfizethető. A bemutató időpontja egyelőre ismeretlen, Backman a közösségi oldalán 2020-at említ. A Backman-rajongókkal együtt mi is nagyon reménykedünk, hogy előbb-utóbb megnézhetjük a sorozatot. Addig legalább jut időtök nektek is elolvasni a Medveváros-regényeket!


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt itt:

Maros Megyei Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

Mint víz a csokoládéhoz

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!

Van ez a könyv, az egyik kedvencem, de ha nem úgy akadtam volna rá, ahogyan, valószínűleg sosem veszem kézbe. Merthogy van neki egy idétlen, semmitmondó címe, meg egy rosszul megkomponált borítója, tehát valamilyen szintű előtanulmány nélkül aligha csap le rá bárki is. Kivéve, ha kimondottan ilyen jellegű, minden sorában olcsó kis történetet keres, mint amit az igénytelen borító sugall, de akkor meg csalódni fog, mert ez nem az. Ha úgy lenne, nem lenne az egyik kedvencem.

comoaqua1920

Valamikor régen, kamaszkorom tájékán még meglehetősen kedveltem a Nők lapját (később ez változott), heti rendszerességgel olvastam. Akkoriban közölt folytatásos regényeket, többek között ezt is. Kíváncsiságból elolvastam az első részletet, és onnantól kezdve mindig nagyon vártam a folytatásokat, pedig tudtam, hogy ezek már eleve szerkesztett részletek, és csak töredékét nyújtják az eredetinek. Ráadásul teljesen ismeretlen volt az író(nő) neve, Laura Esquivel, és akkoriban még nem is forgott a könyvpiacon túl sok olyan regény, amelynek az alapját receptek adják (vagy ha mégis, akkor azok nem nagyon jutottak el hozzám, a 90-es évek derekán). Talán ez fogott meg első körben a történetben: hogy minden fejezete egy-egy recepttel kezdődik, de nyilván nem a „csülök pékné módra” szerű étkeket hozza, hanem olyanokat, mint pl: karácsonyi kenyértorták, fürjek rózsaszirom ágyon, csokoládéital és háromkirályok napi koronakalács, vagy nagy szemű bab chilivel tezcucai módra. Persze, főzni azért nem innen fogunk megtanulni, mivel a recept esetünkben nem több puszta illusztrációnál, egyfajta szálnál, amin egy-egy fejezet elindul, az elkészítés leírása pedig igen gyorsan átcsap történetmesélésbe, az étek pedig közben észrevétlenül készül el valamikor, de arról már aligha szerzünk tudomást.

Ilyen előzmények után pedig kitalálható, hogy a központi szereplőnek elég sok köze lehet a konyhához: konkrétan ott is született, a konyhaasztalon, és az ételek gőze közepette töltötte gyerekkora nagy részét. Történetünk a mexikói forradalom idején játszódik, egy kis falu gazdag parasztcsaládjában. A zsarnoki természetű, keménykezű Elena mama egyedül neveli három lánygyerekét. A legkisebb, Tita születésekor ugyanis apjuk meghal – mint később kiderült, véletlenül a fülébe jutott egy szaftos pletyka legidősebb lánya származásáról –, a mama teje pedig elapad a megrázkódtatástól, így Titát az öreg, írástudatlan, de konyhai dolgokban már-már akadémiai tudással bíró szakácsnő táplálja és neveli a konyhában. A főzés, az ételek és az evés így élete, érzelmei és önkifejezése meghatározó részévé válnak, bár eleinte úgy tűnik, túl sok hasznát ennek aligha fogja majd látni családanyaként. Családjukban ugyanis az a barbár hagyomány él, hogy a legkisebb lánygyerek nem mehet férjhez, mert az a feladata, hogy idős szüleit (jelen esetben az anyját) gondozza haláláig. Tita ebbe nyilván nem nyugszik bele, már csak azért sem, mert elég korán rátalál a szerelem, jó ideig azonban fölösleges minden lázadási kísérlet (azért meg kell hagyni: ilyenek bőven akadnak nála), nem tud tenni semmit a hagyomány és anyja akarata ellen.

tita
A könyvből 1992-ben többszörösen díjazott film készült

Ez a történet állt lassan össze a Nők Lapjában közölt mozaikokból, én pedig, ha jól emlékszem, meglehetősen visszafojtott lélegzettel vártam, mi lesz a vége. Néhány évvel később felfedeztem, hogy ezt a könyvet meg is filmesítették, és azt kell mondjam, igen jól eltalálták az adaptációt (mint kiderült: a rendező elég közel lehetett a történethez, Esquivel férjeként). A könyvhöz azonban sokáig nem tudtam hozzájutni, és amikor már sokkal később mégis sikerült megrendelni egy internetes antikváriumból, kézbe véve majdnem sikítva dobtam el. Azt hiszem, az lehetett a pillanat, amikor megállapítottam, hogy a magyar könyvkiadás igencsak kiszúrt ezzel a jobb sorsra érdemes könyvvel, mert nem elég, hogy az eredeti, sokkal kifejezőbb címet (Como agua para chocolate – Mint víz a csokoládéhoz) lecserélték egy ilyen érdektelen vacakra, de még a borító is olyan semmilyen (közben rákerestem: több kiadást is megélt, de valahogy egyetlen borítóval sem járt igazán jól). Kicsit olyan ez, mintha maguk a kiadók se tudták volna eldönteni, hová sorolják a könyvet. Lehetne talán sima kis románc, és akkor egye fene, elmegy a vacak borító is, de hát nem az. Annál sokkal több. Követi némileg a mágikus realizmus hagyományait, és annak ellenére teremt nagyívű, széles érzelmi skálán mozgó történetet, hogy különösebben egetrengető dolgok nem történnek benne. Egyszerű családtörténetnek is nevezhetnénk, sőt ha arra gondolok, hogy amikor rövid ideig családterápiát tanultam, az egyik képzésen megnéztük és feldolgoztuk a regényből készült filmet, akkor már szinte szakirodalom.

Próbálom fejtegetni a titkát, de nem tudom, rám miért hatott ennyire. Lehet, hogy a receptek miatt (a „kenyértorta szívfájdalomra” sokáig volt az egyik kedvenc szókapcsolatom, bár ez már inkább a filmből ered, és az is itt derült ki, hogy az igazi mexikói csokoládéital, a champurrado vízzel készül, erre utal az eredeti cím), vagy a szokatlan megközelítési mód, ahogyan elmesél egy szerelmi történetet egy olyan világban, ahol a valóság és a képzelet annyira egymásba fonódik, hogy alig lehet vagy kell megkülönböztetni egyiket a másiktól, de legalábbis Tita olyan magabiztosan mozog a határok mezsgyéjén, mint aki nagy titkok tudója. Egy biztos: bármennyire annak tűnjék is, nem színtiszta és könnyed szórakozás. Ami pedig a végét illeti: természetesen nem lövöm le a poént, csak annyit fűznék hozzá, ez az egyik olyan könyv, aminek az utolsó mondataitól leginkább elsírnám magam (a másik ilyen a Micimackó).

Olvass bele: Szeress Mexikóban

csokiboritok
Végignézve a borítókon: a hármas számú különösen silány, meg kell állapítani azonban, hogy az angol nyelvű kiadás valamit már igyekezett köszörülni a csorbán.

Laura Esquivel mexikói író eredetileg tanárnő volt, de rádiózott, tévézett is, és színháziskolát alapított. Már első regénye híressé tette, a Szeress Mexikóban (Como agua para chocolate, 1989) című könyvét 33 nyelvre lefordították, az első magyar változat 1993-ban jelent meg (ford. Dobos Éva; Pesti Szalon, Budapest).


Az általunk szemlézett erdélyi könyvtárak adósok maradtak ennek a könyvnek a beszerzésével.

 

„Hogy a dolgok ugyanúgy megismétlődhetnek”

Gustave Flaubert: Bovaryné

Vajon mit mondhatnak a mai nőknek a világirodalom klasszikus nőalakjai, Anna Karenina és Emma Bovary? Hiszen a mai nőknek már nem kell mindenáron férjhez menniük, szabadon megválaszthatják, mit szeretnének az élettől. De legalábbis nagyobb a szabadságuk, mint a 19. században…

bovary1920

Az irodalom „csele” jelen esetben az, hogy Bovaryné tragikus sorsa és a regényben végigvitt személyes sztorija nem teljesen fedi egymást. Emma férjhez megy egy középszerű orvoshoz, majd hamarosan rádöbben, hogy unja a férjét, boldogtalan, valami mást várt a házasságtól, az élettől. Aztán csakhamar megjelennek a szeretők is, mint pótkielégülések. De a regényt olvasva folytonosan érezzük, tudjuk, nem ennyi az egész. Van itt még valami más is… Mintha ez előtt a „más” előtt egy függöny lengene, és ez a függöny a regény maga. Folyamatosan bújócskát játszik velünk, már-már azt hisszük, megpillantjuk a lényeget, de az mindig elodázódik.

A regényt olvasva mintha megbűvöltek lennénk, mintha egy külső hatalom tartana fogva. És ez a hatalom nem más, mint a regény mesélőjének hangja, aki Emma történetét, minden lelki rezdülését közvetíti. Nem vicc, könyveket írtak már a Bovaryné narrátorának iróniájáról. Hajszálpontosan adagol, Charles Bovary minden megnyilvánulása se több se kevesebb, mint amiből egy középszerű ember rajzolódik ki. És ezzel értékeléseket közvetít, arra hajlítja az olvasót, amerre ő akarja. Az olvasó elhiszi: Charles középszerűsége halálos bűn. (Ami még csak nem is erkölcsi középszerűséget jelent, hanem tehetségtelenséget.) Mert Charles-nak kiváló embernek kellene lennie ahhoz, hogy Emma szeretni tudja.

DSCN6145
Most csak a fotók kedvéért tértem be egyébként kedvenc olvasókuckónkba, a Kofferbe

Na de milyen karakter ez az Emma, a hősnő, aki ezt a kiválóság képet dédelgeti magában? A megismerésünk pillanatában egy jelentéktelen falusi lány, akire ügyet sem vet senki, aki csendesen várja, hogy valami majd csak történik vele… Aztán árnyalódik ez a kép, később, zárdai növendékkorából már ilyen leírásokat találunk róla:

„Mikor gyónni ment, apró bűnöket eszelt ki, hogy minél tovább ott térdepelhessen összetett kézzel a sötétben, arcát a rácsnak döntve, s hallgathassa a pap suttogását. A szentbeszédekben előforduló hasonlatok az égi vőlegényről, az égi hitvesről, az égi szeretőről, az örök frigyről szokatlan édes érzéseket kavartak fel a lelke mélyén. (…)

Ha gyermekkora egy kereskedőnegyed boltjának hátsó helyiségében zajlik, talán a természet lírai hódítására lett volna ilyen fogékony, amely általában csak az írók tolmácsolásában jut el hozzánk. De hát ő az unalomig ismerte a vidéket, a nyájak bégetését, a tejtermékeket, az ekét. Nyugodt látványokhoz szokott, ezért most a mozgalmas képek felé fordult. A tengert csak a tengeri viharokért szerette, a füvet csak akkor, ha romok közt sarjadt. Mindenből valamilyen személyes hasznot kívánt magának, s mint értéktelent, elvetette, ami nem a szíve közvetlen fogyasztására való volt – mert inkább érzelmes természet volt, semmint művészlélek, inkább a lelki izgalmat kereste, mint a képet.”

Emma nem vallásos, de ha az felkavarja a lelkét, kis időre akár még vallásos is lehetne. Viszont a vidéki környezet az egyhangúan pergő napokkal semmiféle élményre nem ad lehetőséget. Képzeletét se tudja formába önteni, amiből valamilyen önálló alkotás is születhetne. Néha ugyan egy-egy szigetként kiemelkedik valamilyen esemény: bál, operaelőadás, szerelem, amikor külvilág és lélek teljesen egymásra talál, de a függöny mindig lehull…

Emma a képzeletének foglya, őt a képzelete viszi szakadékba, nem úgy, mint Anna Kareninát, akit a társadalmi norma ellenére vállalt szerelem és a lázadás. Ez viszont már nem (csak) 19. századi vonás. Bovaryné mi vagyunk. Vagy legalábbis lehetünk. Akár a 21. században is.

bovaryborito

 

Olvass bele: Bovaryné

 

 


A Bovaryné először 1856-ban jelent meg, folytatásokban, egy évvel később adták ki a teljes regényt egy kötetben. Flaubert-et a mű tartalmáért perbe fogták vallás- és erkölcsgyalázás vádjával. Magyarul 1904-ben jelent meg először, Ambrus Zoltán fordításában, ez a (ma már különlegesnek számító írásmódú) változat olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ide kattintva pedig többféle olvasható formátumban letölthető, valamint megtalálható hangoskönyvben is. Azóta számtalan kiadást megért, a 20. század végén Pór Judit ültette át a mai beszélt nyelvhez közelálló formába. A történetből tucatnyinál több filmadaptáció készült, sorozatok és nagyjátékfilmek egyaránt, legutóbb 2014-ben vitte filmvászonra Sophie Barthes.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Az általunk végigkeresett könyvtárak szinte kivétel nélkül többszörös, nem ritkán akár tucatnyi példánnyal rendelkeznek a kötetből, többféle kiadás közül lehet válogatni. Ugyanakkor sok példányhoz csak előjegyzéssel lehet hozzájutni, éppen kikölcsönözték. Egyes könyvtárak keresőmotorjai csak egyetlen találat linkelését teszik lehetővé (ezeket megtaláljátok alább).

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Maros Megyei Könyvtár

Szilágy Megyei I. S. Badescu Könyvtár

Szatmár Megyei Könyvtár

Bihar Megyei Gh. Sincai Könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

Hallgatások könyve

Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve

Hosszú téli estéken sokszor meséltek nekem a szüleim. Egy ideig mesekönyvből, majd egyre gyakrabban kerültek elő személyes történeteik, emlékeik. Bár éreztem, hogy saját élményeikről mesélnek, sokáig nem tudtam elkülöníteni ezeket a történeteket a mesék világától. Miért lett volna bármikor olyan a világ, hogy sorba kellett állni kenyérért?

boritokep

Hogy titokban kellett szervezett körülmények között filmeket nézni? Hogy ismeretség kellett ahhoz, hogy hús legyen az asztalon? Az én szabad világomban ezek a történetek sokáig csak meséknek tűntek. Beleolvadtak a tündérmesék világába. Ahol én éltem, ott nem kellett megküzdeni a finom falatokért, nem kellett titokban tartani semmit, és mindez annyira természetesnek hatott, hogy csak későre tudatosult bennem ezeknek a kissé zord meséknek a valósága. Felnőttként igyekszem újabb és újabb „meséket” gyűjteni arról a világról, melyek már nem csak a szüleim történetei, hanem könyvek által találnak meg.

A 20. század közepén a határok megváltozása után nem sokkal futballmeccs van Kolozsváron. Vajon kinek drukkol egy kolozsvári kispolgár, amikor a román és a magyar csapat egymás ellen játszik? Romániai magyarként kit érez közelebb magához? Azt, akitől néhány éve elszakították, vagy azt, akivel kénytelen volt megtanulni együtt élni? Egy kicsit ide is tartozik, egy kicsit oda is, de hogyan határozza meg identitását mint erdélyi magyar? „Vesztettünk mi magyarok, és nyertünk mi, a Román Népköztársaság állampolgárai. Ilyen ez a futball.” És nem csak a futball, hanem az életük. Ilyenképp vívódnak magukban Tompa Andrea regényhősei, akik próbálják megtalálni helyüket az újonnan létrejött országukban, ahol az ország újjáépítése mellett identitásuk újradefiniálása a cél.

Az Omerta 2017-es kolozsvári bemutatója alkalmával a szerző és a szerkesztő a könyv kuliszatitkairól is mesélt, erről itt olvashattok beszámolót.

A regény négy egymástól elkülönülő fejezetből áll össze, melyek más-más személy bizonyos életszakaszait mesélik el. Mindenik élet különböző, mégis van bennük valami közös. Ugyanabban az időben, ugyanabban a városban próbál négy ember boldog lenni. Mindenki másként keresi a maga boldogságát. Van, akinek a növények, a föld, a természet közelsége a fontos, más az isteni jelenlétre vágyik, egy dolog mégis közös mindnyájuk sorsában: a boldogság meg nem találásának fő oka a politika.

A történelem szerves részét képezi a regénynek, a korszak jellegzetességei rányomják bélyegüket a regény szereplőinek életére. Az ország határai megváltoztak, az identitásválság erőteljesen megjelenik az erdélyi magyarok életében, a régi élethelyükön egy új országban próbálnak boldogulni, ahol már nem ugyanazok a szabályok, nem lehet olyan életet élni, mint régen. Mindeközben pedig egy jobb élet reményében kénytelenek alávetni magukat a hatalomnak, felépíteni egy olyan országot, amit sajátjuknak kellene vallaniuk. De mégis, hogyan lehetséges magyarként otthon érezni magad egy olyan országban, ahol az egyetemeken lassan eltűnik a magyar nyelvű oktatás, ahol néped történelmét egy tollvonással húzzák át?

libri

Az egyetlen dolog, ami lehetséges, az a hallgatás. Ennek minden formája. Hogyan tudunk a hallgatásról többes számban beszélni? Mitől lesz a csendben maradás, a szavak ki nem mondása: „hallgatások”? Tompa Andrea legutóbbi regénye a hallgatás összes aspektusát képes felfedni úgy, hogy valójában ki sem mondja őket. Főhősei hallgatnak, mert nem mondhatják el véleményüket. A boldogulásuk, a jobb élet reményében kénytelenek magukban tartani mindazt, amit gondolnak, a rendszer elvárásait kénytelenek teljesíteni. Elhallgatnak, mert félnek a következményektől. A csendben maradás, bár nem vezet sehová, legalább megóvja őket a börtöntől, az erőszaktól, az elnyomástól. Lehallgatják őket, mert a rendszer mindenekelőtt. A felsőbb hatalom akkor érzi magát igazán biztonságban, ha mindent tud. Tehát lehallgat és kihallgat. Kihallgatják őket, mert büntetni kell mindenkit, aki bármilyen formában a rendszer ellen cselekszik.

Beszélgetés Tompa Andrea íróval, színikritikussal:
Semmi más nem érdekel ennyire szenvedélyesen

Ebben a zordnak tűnő világban mindenki megpróbál boldogulni, mégis mindnyájuk életét erőteljesen meghatározza a korabeli politikai helyzet. Vilmos, a rózsanemesítő szakmai előmenetele érdekében megpróbál beállni az újonnan kialakult rendszerbe. Számára az egyetlen fontos és értelmes dolog a rózsa. Úgy él, mintha semmi másnak nem lenne értelme a földön. Miután csatlakozik a rendszerhez, hajlandó mindent feláldozni, mely az eddigi élete szöges ellentéte, csupán egyetlen dologért: a rózsái iránti szeretetért. Kali, a széki asszony hiába próbál kívül maradni a politikán, Vilmos által áldozat lesz ő is. Ez az egyszerű asszony Kolozsvárra menekül egy jobb élet reményében. Vilmos által ez az élet meg is adatik egy rövid ideig, majd közvetve óriási hatalmi nyomás telepszik rá, meg kell változtatnia életét Vilmos előmenetele érdekében. Annuska semmi mást nem szeretne, csak a földet, ezt sem hagyják meg neki. Ez az egyszerű lány egyetlen dologban leli életének értelmét, a földművelésben. A föld, az állatok iránti szeretet mindent felülmúl. Ez segíti át a családi gondokon, az emberi kapcsolatai kiüresedésén, ez adja életének az egyetlen értelmet. Amikor a kolozsvári hóstátiak helyzete megváltozik, úgy tűnik, kénytelen mindent feladni azért, hogy szeretett földjét elnyelje a betonrengeteg. Eleonóra csak az Isten dicsőítésében leli örömét, őt ebben korlátozzák. Az egyszerű ember csak abban hihetett, amiben a rendszer. A hit korlátozása egy olyasfajta biztonságot jelentett a vezetés számára, mely által úgy érezhette, kezében tart minden állampolgárt. A könyv utolsó fejezetében a rendszer elnyomásának olyan részletei tárulnak a szemünk elé, melyet a korabeli társadalom viszonylag kis része szenvedett el, mégis súlyos következményeket vont maga után. Bár a vallásgyakorlás bizonyos korlátok között, de megengedett volt, Isten szolgáinak bűnhődniük kellett, ha a rendszer ellen vétettek életükkel. Az egyházi emberek, apácák meghurcolása titokban, kegyetlenül és az állam által teljesen természetesnek tartott körülmények között zajlott.

A hallgatások könyvében megismerjük négy ember teljesen különböző, mégis egybefonódó történetét. A szereplők egyes szám első személyben beszélnek, néhol meglepő részletességgel arról, miként tudták elviselni a körülöttük történő eseményeket, és közben hogyan tudták megtalálni egészen apró dolgokban a boldogságukat. Részesei lehetünk a személyes identitás újraalkotásának. Megismerjük az 1900-as évek közepén élő, fejlődő és változó Kolozsvár arcát, mely változás a ma ismert városunkat is eredményezte.

omerta borito

 

 

 

Olvass bele: Omerta

 

 


Tompa Andrea Kolozsváron született, 1990-ben Budapestre költözött. A Színház folyóirat főszerkesztője. A napokban tartotta székfoglaló beszédét a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Szilágy Megyei I. S. Badescu Könyvtár

Szatmár Megyei Könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

 

Szép szerelmek szemléje: randizz egy könyvvel!

Tudtad? A mai nap természetesen arról híres, hogy a könyvajándékozás világnapja. A szerelmet márpedig az év bármely napján örömmel ünnepeljük. Olvasmányainkban gyakran van lehetőségünk hőseinkkel örülni, szenvedni, kiteljesedni a születő, kivirágzó, majd örök boldogságokba vagy keserű tragédiákba torkolló szép szerelmekben. Gyűlöljük vagy imádjuk, a Bálint nap Valentinostól itt a nyakunkon. Nem fodrocskás-bodrocskás-csöpögős kedvenceinktől kapj kedvet, és randizz egy könyvvel (is)!

randi
Fotó: SZÜZSÉ/Facebook

Nem rózsaszín felhős történet

margaritaNekem, mint a romantika legtöbb megnyilvánulási formájától idegenkedő olvasónak nem volt könnyű kedvenc irodalmi szerelmespárt választani, de úgy háromnegyed óra múlva megvilágosodtam: a Mesterre és Margaritára esett a választásom Bulgakov mesterművéből. Kapcsolatuk elég furán indul, hiszen a Mester stalker módjára a nyomába szegődik a fiatal lánynak, majd amikor az kacéran megkérdezi, tetszik-e neki a virágja, még cáfolja is a feltételezést. A szerelemnek sem ez a modortalanság, sem a Mestert félreállítani igyekvő sztálini diktatúra nem állja útját: a modern Faust és boszorkány-Margitja egymáséi lesznek, egészen az őket méltán megillető örök – ha nem is boldogságig, de – nyugalomig.
(Mayer István)

Levélszerelem

hajnali lazKedvenc szerelmi történetem az, amelyet a férjemmel közösen „írunk”, ám erről nem született könyv (egyelőre legalábbis… – szerk. megj.). Egy másik, megtörtént szerelemről azonban szerencsére igen, így örömmel ajánlhatom Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét. A szerzőnek, apja halála után édesanyja két levélköteget nyújtott át, melyből a szülők szerelmének története bontakozik ki. 1945 Svédországában, túl a koncentrációs táborok borzalmán ismerkedik meg Miklós és Lili, akiknek szerelme egyaránt szól az életigenlésről, a felfoghatatlanon való túllépésről és a jövőbe vetett hitről. „Gátlásosságában gyönyörű (…), ügyetlenségeiben felmagasztosuló szerelem” – írja a szerző, s valóban, az igaz történet még a romantikus regényeket gyakran olvasók szívét is megdobogtatja, mást, mélyet és igazit mutat be. Az élet szerelmeseinek szól a regény, az élet szerelmeseiről. (Szász Zsófia)

Finnországban a társadalom peremén

peltonenSalomo és Ursula a Juhani Peltonen azonos című regényének hősei. Finnországot ma a jóléti állam mintapéldájaként említik, de egyrészt amikor a könyv játszódik (az 1960-as években), ebből még kevés látszott, másrészt hősei a társadalom peremén élő emberek, akiktől a jólét kb. olyan távol áll, mint tőlem a techno- vagy rapzene. A többnyire hajléktalan szerelmespár a létminimum határán sodródva talál egymásra egy olyan világban, ahol vagyonuk néhány kődarab, amely épp arra elég, hogy felmelegítsék rajta a vizet. Rövid közös életük igazi pokoljárás, mindketten igazi antihősök, akiket a többségi társadalom lenéz, elutasít és kiutasít magából, mégis van bennük valami olyan emberi vonás, amely nemcsak egymás számára teszi szerethetővé őket. (Mayer János)

Első szerelem a napsütötte délen

szolits a nevedenAmikor néhány éve először jártam Olaszországban, azonnal beleszerettem, és elhatároztam, hogy amint csak tehetem, visszatérek. Bár ez a lehetőség sokáig váratott magára, időközben találtam egy olyan könyvet, amely már az első oldalaktól visszarepített a kabócáktól zengő fülledt olasz nyárba. Ez pedig nem más, mint André Aciman Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című modern klasszikusa, amely szinte azonnal kedvencemmé vált. A mű főszereplője Elio, a koraérett csodagyerek, aki szabadidejét zongoradarabok szerzésével és filozófiatanulmányok böngészésével tölti, egészen addig, míg meg nem érkezik apja legújabb nyári vendége, Oliver, a fiatal amerikai kutató. A kezdeti kölcsönös csodálaton és kíváncsiságon kívül lassan mélyebb érzelmek is előtörnek belőlük, és annak tudatában, hogy együtt töltött idejük véges, szélviharként söpör végig mindkettőjükön egy olyan szerelem, amilyen az embernek talán csak egyszer jut az életben. Elio és Oliver története valójában nem különleges, nincsenek idegtépő drámai pillanatok, szívfacsaró monológok, amiket a legtöbb hasonló témájú regénytől megszokhattunk. Csak csendes beszélgetések, őszinte pillantások és lopott érintések. Ám éppen ezért találom sokadik olvasás után is olyan elemi erővel megragadónak. Ez a regény nem kérdez, nem ámít, nem szépít, csak beleránt a két fiatal első szerelmének örvényébe, és közben úgy merít el minket a lusta, forró dél-olasz nyári délutánokba, hogy akaratlanul is keserédes nosztalgiával vágyódunk első szerelmünk rózsaszín felhőivel borított napjai után, amikor még azt hittük, mienk az egész világ.
(Sugár Tímea)

Plátói medveszerelem hokivárosban

mi vagyunk a medvekA Mi vagyunk a medvék (szerző: Fredrik Backman) csak pont annyira szól a hokiról, mint a Pál utcai fiúk a grundról. Vagyis teljes egészében arról szól és mégis sokkal inkább minden másról. A svéd kisváros élete az ifi hokicsapaton múlik (ők a medvék Medvevárosból), sikerüktől függ, hogy lesz-e hokisuli, lesz-e fellendülő helyi gazdaság, virágzó gyár, lesznek-e munkahelyek. Világos, hogy minden és mindenki az elsőtől az utolsó vérig a hoki körül mozog, még ha akadnak, akik nem is értik a játékszabályokat. Ebben a könyvben bukkantam rá egy igazi szerelemre, amit Amat, a szerény sorsú, félárva, igen tehetséges játékos táplál titokban Maya iránt. Gyerekszerelem, mégis vagy talán pont ezért annyival tisztább, valóságosabb. Amat egy hősszerelmes. Nemcsak távolról szemléli szíve hölgyét, félszegen próbálja a kiteljesedés felé görgetni a történetet, de egy másik srác gyorsabb nála. Amat nem forral bosszút, szerelme nem vált megvetésbe, ahogyan tizenévesen ez gyakori, marad a titokkal. Amikor Mayát rövidesen szörnyű tragédia éri, amely keserves hadjáratba kényszeríti egész családját, őt magát pedig a kisváros pellengérre állítja, és természetesen a hokitól a gyárig minden veszélybe kerül, éppen amikor pedig már-már kézzelfogható közelségben volt a dicsőség, akkor Amat mindent kockára tesz: a betegsége miatt munkájára csak nehezen képes anyjának ígért könnyebb állást, a kezébe csúsztatott sok pénzt, amiből micsoda hokis felszerelése lehetne végre, a csapathoz tartozás semmihez sem hasonlítható katarzisát, saját hokis karrierjét, ezzel együtt egy jobb élet lehetőségét. Amatnál nincs tájbasimulás, nincs megalkuvás. Akkor sem, ha tudja (és vállalja), hogy „jutalma” egy kiadós ripityára veretés, a hokiscsapat – és ezzel együtt talán egyetlen esélyének – elvesztése, és még azt sem remélheti, hogy közelebb kerülhet szerelme beteljesüléséhez. Ma már ritka az ilyen áldozatkész érzelem, tizenévesen pláné – örülnék, ha megcáfolnátok! A 21. század embere ugyan imád szeretni, de mintha inkább csak a saját kényelme határáig, ha pedig párban nem jó, túl gyorsan továbbáll, a következő szerelemhez. Szerencsére hellyel-közzel akadnak kivételek, Amat története nekem erről szól. (Akik nem szeretik a spoilert, azoknak üzenem: a fenti sorokban megosztott részletekkel tulajdonképpen közel semmit sem árultam el a cselekményről.) (Kerekes Edit)

Akit elvesztettél

hid1Temesi Ferenc saját bevallása szerint „mindig ugyanazt a regényt írja”, ami annyiban igaz, hogy mindegyiknek van egy különböző neveken és alakban visszatérő főhőse, akinek története sok ponton találkozik a szerző élettörténetével. Mindkét életpálya meghatározó élménye egy autóbaleset, amelyben a főhős egyetemista szerelme (Kati, Kata, Katlan stb.) életét veszti, míg ő maga túléli, és íróvá válik. A pályán előre haladó fiatalember életében és ágyában számos nő fordul meg a következő évtizedekben (feleség, tartós és alkalmi kapcsolatok, egyéjszakás kalandok), de a tulajdonképpen csak néhány hónapig tartó kapcsolat emléke nem halványul belőle. Kati pedig a hős „dibukja” (itt afféle kísérő szellem, bolyongó lélek) lesz, aki már-már saját egyéniségének részévé válik, és szinte az egyetlen állandóságot jelenti az önsorsrontásra is hajlamos férfi életében. Alakja említés szintjén szinte minden Temesi-könyvben előkerül, de különösen a regénytrilógiaként is felfogható három művében (Por, Híd, Pest) kap központi szerepet. A szegedi „Tündér utca legjobb írója” csaknem olyan emléket állított neki, mint Dante az ugyancsak korán elvesztett Beatricének. (Mayer János)

Miszter Darcy, igen, ő

buszkeseg es baliteletJane Austen világával nagyjából tizedikes koromban ismerkedtem meg, Elizabeth Bennett és Mr. Darcy szerelmi története annyira elvarázsolt, hogy az írónő összes, az iskolakönyvtárban és az otthoniban is fellelhető kötetét elolvastam. Nagyon, talán túl gyorsan. Annyira beleköltöztem az ármányos, titkolózós, rendkívül leszabályozott, mégis tiszta és naiv történetekbe, hogy egy ideig átvettem az austeni nyakatekert nyelvezetet, minden barátnőm legnagyobb örömére.

A számos kötet után mégiscsak az először elolvasott Büszkeség és balítélet maradt a kedvencem. A könyv kapcsán sokaknak Mr. Darcy és Miss Bennett szerelme ugrik be egyből, viszont a könyv számos más ismert, sokak által irigyelt, vágyott, a szerencsések által pedig átélt szerelmi forgatókönyvet mutat be. Ilyen a tiszta érzelmekből, naiv, azonnali energiákból fogant szerelem Jane és Mr. Bingley között, de jelen van a szükség-„szerelem” is, a vénleány Charlotte és a Mr. Collins között kötetett házasság, amely végül barátsággá, elfogadássá alakul át, s átszövi az a – kellemetlen? – érzés, hogy mindketten beletörődtek helyzetükbe. Ám nem szabad elfeledni Mr. és Mrs. Benett türelmen és szereteten alapuló kapcsolatát, vagy Lydia és Wickham tüzes, meggondolatlan románcát sem…

De még mindig nem ezért a kedvencem a Büszkeség és balítélet, és természetesen Mr. Darcy. Hát milyen nő – kislány, asszony, feleség – ne szeretne ilyen levelet kapni?

„Nem kell aggódnia, Miss Bennet, hogy e levélben újból kifejezem azt az érzelmet, vagy megismétlem az ajánlatot, melyet oly visszatetszőnek talált tegnap este. Nem azért írok, hogy gyötörjem Kegyedet, vagy megalázzam önmagam, s nem szólok azokról a vágyakról, amelyeket (mindkettőnk boldogsága érdekében) nem lehet elég hamar elfeledni. A fáradságot, melybe a levél megfogalmazása és elolvasása kerül, megtakaríthattam volna, ha jellemem nem kívánná, hogy én megírjam és Kegyed elolvassa. Meg kell tehát bocsátania, ha igényt merek tartani a figyelmére. Tudom, nem szívesen teszi, ha az érzelmeire hallgat – de én az igazságérzetéhez fordulok.”
(Sarány Orsolya)

Szerelem a legváratlanabb szívben

varazslo es uvegA Varázsló és üveg (Wizard and Glass) Stephen King nagyívű posztapokaliptikus regényfolyamának, A Setét Toronynak negyedik darabja, de valójában egyfajta kitérő, hiszen az első három kötetben elindított cselekményszál szinte egy centivel sem szövődik tovább. Ebben a könyvben ugyanis a kortalan, mogorva, mély emberi érzelmekre látszólag alig képes Harcos, Roland Deschain távoli múltjába megyünk vissza, amikor még a sokféle koron és világon átívelő keresése egészen az elején járt. Itt találkozik az első igazi szerelemmel a shakespeare-i Júliával csaknem egyidős Susan Delgado személyében, akivel rövid ideig élvezik a testi szerelem tiltott gyümölcsét, amíg a patriarchális társadalom képmutató erkölcse és egy igazi boszorkány ármánykodása tragikus véget nem vet az idillnek, ami Rolandot egy életre megkeseredetté teszi. Engem azonban nem is ez ragadott meg, hanem ahogyan King a vonzalom ébredését, a szerelem kibontakozásának, lángolásának folyamatát, majd húsba vágóan fájó megszakadását ábrázolja. A Setét Torony önállóan is megérne egy Pisztáciát, ám ez a könyv önálló regényként is megállja a helyét, a szerelemnek pedig a gyönyörét és tragikumát is egyforma hitelességgel ábrázolja. (Mayer János)

Találkozásaim a „Bestsellersaurus Rex”-szel: Stephen King horrorkirály és írófejedelem

Stephen King egyszer egy élelmiszerboltban találkozott egy idősebb hölggyel, aki ráismert. „Tudom, ki maga.” – mondta a néni – „Maga az, aki azokat a rémregényeket írja. Na, én olyanokat nem olvasok. Csak mély dolgokat, mint például A remény rabjai.” Mire King: „Azt is én írtam.” Mire a néni így szólt: „Nem igaz”, és sarkon fordult.

kingtenger

Az anekdota hitelességét nem tudom garantálni – bár emlékezetem szerint magának a Mesternek a Facebook-oldalán láttam –, annyi azonban bizonyos, hogy jól jellemzi Stephen King munkásságát és annak megítélését. Aki a magas irodalom felől érkezik, lehet, hogy csak bűnös élvezetként tekint King alkotásaira, pedig a gigászi életmű jóval több, mint borzongató ponyvák sora. Ha Stephen Kinget kiváló horrorszerzőnek nevezzük, már akkor is csak az igazság egy részét fogjuk meg, hiszen mi a helyzet a fent említett A remény rabjaival, a Tortúrával, vagy épp a 11/22/63-mal? De még hosszan lehetne sorolni a kivételeket, ehelyett inkább a King-függőségem kialakulásával folytatom.

Sok mindent a zenei ízlésem határozott meg az életemben – nem titok, mindig is heavy metal-rajongó voltam –, itt is jelentős szerepe volt ennek. Egy Metal Hammer magazinban olvastam a frissen megjelent A sárkány szeme ismertetőjét. A regény egy high fantasy (na lám, ez sem horror!), amelyet King akkor még zsenge korú lányának írt, és Delain mesebeli királyságában játszódik. A gonosz varázsló elteszi láb alól a királyt, megvádolja a bűntettel az ifjú herceget, és így tovább. A végén a jó elnyeri jutalmát, ahogy egy rendes mesében illik. El akartam olvasni. Közeledett a karácsony, no de akkor még nem abban a korban voltam, hogy magamnak vegyem meg az ajándékot, úgyhogy megvettem – bátyámnak. Mire a fa alá került a kötet, már antikvár kiadványnak számított, mert én időközben már végigolvastam, de ez az élvezeti értékén nem változtatott.

Tesóm időben ehhez közel kölcsönözte ki valahonnan a Christine-t – neki alighanem az lehetett a kapudrog, nekem is talán az volt a második –, aztán hamarosan a bajai Skála mellett lecsaptam az Állattemetőre (amit helyesen persze Álatemetőnek kellene írni, de ezt nem merte bevállalni az Európa Kiadó). Innentől közel felváltva szereztük be a Kingeket. Na de vissza az Állattemetőhöz! Ez ugyanis a vegytiszta Stephen King-i horror. Viszonylag sokadik regény – King esetében, hála az álneveknek, a novellás- és elbeszélésköteteknek könnyen el lehet veszni a számozásban –, itt már teljesen érett az író, mind technikailag, mind történetvezetésileg. Sokakban az a tévképzet él – melyet a tucat-rémfilmek sora sajnos csak tovább táplál –, hogy a horror az ijesztgetésből és a fröcsögő vérből él, pedig egy jó horror sokkal inkább a félelemre és a fojtogató atmoszférára épít. Az Állattemetőben a főszereplő családjával a Maine állambeli (King hazája, szinte minden munkája ebben az államban játszódik) Ludlow-ba költözik rajongott macskájukkal, Church-csel egyetemben. A szomszéd bácsi örömmel játssza az idegenvezetőt, megmutatja nekik az állattemetőt is a „Nagy Ingyán Erdő” szélén. Aztán amikor Churchöt kisgazdija távollétében elgázolja egy kamion, megmutatja a családapának a micmac indiánok ősi temetkezési helyét is, ahonnan az ő Pöttyös kutyája is visszatért, ha kicsit másként is… És melyik apa akarná gyászolni látni a kislányát? Ez már elég lenne egy horrortörténethez, de még nagyon-nagyon messze a csúcsponttól. Na happy endet, azt ne várjunk! Még megjegyzendő az Állattemetővel kapcsolatban, hogy Mary Lambert rendezésében remek film is készült belőle, amely számomra mindenképpen horror alapmű. A folytatását viszont kizárólag saját felelősségre szabad megtekinteni, mert gyalázatos! Idén egy remake is készül a történetből, meglátjuk, de szkeptikus vagyok. Viszont a képekről térjünk vissza a szövegekre, hiszen Kinggel közös történetemben még csak 1993 körül járunk.

toplista
Személyes tízes toplistám Stephen King könyveiből

Az Állattemető után többé-kevésbé következetesen dolgoztam fel a Mester munkásságát a kezdetektől, a regényekre koncentrálva. Ugyan King hajlamos méretes köteteket produkálni, annyira olvastatja magát, hogy nagyon könnyen végig lehet rohanni rajtuk, és mégis megragadnak az emberben. Hiába, érti a szakmát, nem is véletlenül, hiszen végzettségét tekintve angol nyelv és irodalom szakos tanár, amit egy ideig gyakorolt is. Tudását pedig igyekszik tovább is adni, Az írásról című kötete hasonló darab az életművében, mint Umberto Ecóéban a Hogyan írjunk szakdolgozatot? Talán kicsit kilóg a sorból, de megkerülhetetlen. Visszaugorva: nagyjából véletlenszerű sorrendben következett a Carrie, A rémkoppantók, A holtsáv, a Ragyogás, a Tortúra… Talán többeknek megint csak filmek jutnak eszébe, és valóban, mindegyikből készült film, háromból egészen kiváló. Stephen Kingtől ugyanis szinte mindent megfilmesítettek, vagy amit nem, idővel meg fognak. Nem biztos, hogy kellene, mert azért – mint látni fogjuk – még az ő esetében sem arany minden, ami fénylik.

Miről is szólnak a fenti könyvek? Egyrészt telekinézisről, földönkívüliekről, jövőbelátásról, kísértetjárta szállodáról és egy pszichopata nőről – másrészt az iskolai zaklatásokról, az alkoholizmusról, az egyén felelősségéről, megint csak az alkoholizmusról, a rajongói fanatizmusról, azaz fontos és izgalmas kérdésekről. Ezeket a könyveket nyugodtan nevezhetjük horrornak (az egyszerűség kedvéért most vonjuk ide a pszichothrillert is), de egyáltalán nem mondhatjuk, hogy öncélú rémisztgetésről lenne szó az esetükben.

Mivel ebben a cikkben tudatosan szubjektíven mutatom be a „Kingverzumot”, kitérek egy picit részletesebben egy ekkortájt megjelent, méltatlanul elfeledett gyöngyszemre is, a Nem jön szememre álomra. (Tényleg, ebből még nem is készítettek filmet!) Ez Ralph Roberts történetét meséli el, aki élné békés nyugdíjas életét, ha nem gyötörné álmatlanság. De nem segít rajta semmi, egy idő után ráadásul furcsa dolgokat kezd látni, például kis kopasz alakokat bemenni egy-egy házba. És ezekben a házakban másnap valakit holtan találnak, erőszakra pedig nem utal nyom. Roberts később színes, auraszerű lufizsinórokat fedez fel az emberek feje felett. Szomszédja, Ed Deepneau elkezd szépen fokozatosan megőrülni, ahogy az egész várost a végletekig felzaklatja az abortuszt támogató feminista Susan Day érkezése. Roberts idővel kapcsolatba lép a „kis kopasz doktorokkal”, és bekerül a felső hatalmak játszmájába. Derry – szintén visszatérő helyszín – a Jó és Gonosz örök harcának egy újabb csatájának helyszíne, és Roberts lesz az, aki megállíthatja a pusztítást. A könyv mellőzöttsége már csak azért is bosszantó, mert kiemelkedő szerepe van benne a Bíbor Királynak, aki A Setét Torony-ciklus főgonosza, az pedig minden Stephen King-mű kvintesszenciája (lásd később).

A Nem jön szememre álom 1994-es könyv. Mindeddig Stephen King megállíthatatlanul ontotta magából a mesterműveket, de valahol ezen a környéken megfáradni látszott. A két Rose gyenge közepes, a Desperation elégséges, a Tóparti kísértetek is feledhető, a Tom Gordon, segíts! pedig gyenge utánzatnak tűnt. (Hozzá kell tennem, hogy köztük még megjelent A halálsoron és a Varázsló és Üveg is, de azokkal csak jóval később kerültem kapcsolatba). King életrajzaiból és saját visszaemlékezésiből azóta többet tudok e kiégés okairól. Az író minderre a hihetetlen alkotói munkabírásra számos ajzószer hatására volt képes, alkoholt és kábítószereket is nagymértékben fogyasztott, amelyek természetesen idővel kikezdték az egészségét is, de amikor leállt velük, egyúttal a produktivitásából és a kreativitásából is vesztett. Szerencsénkre egyrészt legalább nem pusztította el magát teljesen, másrészt később még így is megtalálta az aranytollat. Ehhez aztán egy drámai fordulat is hozzájárult.

king6Az 1990-es évek közepén még volt némi fáziskésés a magyar és a nemzetközi megjelenések között. Nyugat-Európában már jóval korábban hozzá lehetett jutni a friss amerikai anyagokhoz, mint nálunk, és úgy 1996 táján megközelítettem a magyarul megjelent King-életmű határát. Ám ekkortájt „társbeszerzőm” németországi ösztöndíjon volt, és sorra hozta haza az addig ismeretlen remekműveket. Ezek közül kiemelkedett A Setét Torony-ciklus nyitódarabja és annak folytatása (azért vonom őket egybe, mert egy kötetben olvastam őket), béna magyar címén A harcos és A Hármak elhívatása. Hosszú bekezdéseken át tudnám taglalni, miért rossz cím A harcos, mi lenne jobb, de mivel van jobb dolgom is, ráadásul A Setét Toronyról tervben van egy önálló írás is, ettől eltekintek. E bekezdés lényege: elkezdtem magyarként az amerikai szerző műveit német fordításban olvasni, és megismerkedtem A Setét Toronnyal, ami Stephen King világának Szent Grálja, csak éppen kézzel fogható, és hála Istennek King be is fejezte, még mielőtt jobblétre szenderülne.

És az előbbi nem is annyira vicc: 1999-ben Stephen Kinget csaknem halálra gázolta egy kisteherautó a háza előtt. Hónapokat töltött kórházban és rehabilitáción. Nyilván leegyszerűsítése a dolgoknak, és nem csak erről van szó, de ez az eset ráébresztette, hogy ő sem él örökké, és innentől alaposan rákapcsolt A Setét Torony folytatására. Végül 2004-ben jelent meg a heptalógia záró kötete.

Elnézést, de a következőkben némileg kaotikusan fogom használni a különböző nyelvű címeket, mert van, amit az egyik, van amit a másik, esetleg pont a harmadik nyelven ismertem meg. Szóval a novellákkal és a kisregényekkel a Night Shift és a Skeleton Crew német nyelvű kötetei kapcsán kezdtem el megismerkedni. Hopp, már rajta is kaptam magam egy tévedésen, hiszen a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent Rémálmok és lidércek alighanem már előbb volt! Már írtam Stephen King regényeinek olykor egyenetlen minőségéről, talán a novellái között még nagyobb kilengések vannak. Ebben biztosan benne van az is, hogy 30 000 karakteren bátrabban kísérletezik az ember, mint félmillión, mégis nehéz megbocsátani az amúgy zseniális írónak egy megvadult kamionokról szóló novellát, pláne hogy még filmre is viszi saját rendezésében (Kamionok című novella, Maximum Overdrive című film).

Jobban kedvelem Kinget, a regényírót, mint Kinget, a novellistát, de ha emlékeim nem csalnak, valahol mintha ő is inkább a hosszabb műfajokat érezné közelebb magához. Még leginkább azok a novellái állnak hozzám közel, amelyek más szerzők iránti hommage-ok, például a Conan Doyle-t idéző A Doktor esete, vagy a lovecrafti Crouch End. De például megrázó az A jaunt is, amelynek legalábbis a címe tiszteletadás, mert azt, ami a teleportálás terminus technicusára utal, Alfred Bester science fiction klasszikusából, a Tigris, tigris!-ből kölcsönözte. Hogy ki mindenki ihlette meg Kinget, külön tanulmány témája lehetne, illetve számos külön tanulmány témája is, de talán legcélszerűbb elolvasni a Danse Macabre című King-kötetet, ahol a horror történetének alapos kivesézése mellett erre is kapunk választ.

Emlékszünk még a bevezető anekdotára? A remény rabjai megvan? Ha nincs, akkor előbb a filmművészet felől közelítem a dolgot, főleg, hogy – könyves oldal ide vagy oda – legalább említés szintjén kell szót ejteni a King-mozibirodalomról is. Az Internet Movie Database a filmes világ legnagyobb és legtekintélyesebb adatbázisa. Az IMDb listát vezet minden idők legjobbnak ítélt filmjeiről (ezekről a közönség szavazott és szavaz folyamatosan). A listát hosszú idők óta A remény rabjai vezeti (a második Stephen King, A halálsoron a 31. helyezett). A King-elbeszélésből született film egy igazságtalanul börtönbe vetett bankár történetét meséli el. A filmet Frank Darabont rendezte. Remek munkát végzett, akárcsak A halálsoron esetében, de Tim Robbins és Morgan Freeman színészi játéka is lenyűgöző. Az elbeszélés is szép és megható, de ez esetben azt mondom, a mozgókép még jobb.


halalsoron borito

 

 

 

Olvass bele: A halálsoron

 

 

 


A másik Darabont-film esetében nem merek igazságot tenni, mert ez az egyik kedvenc filmem, amit úgy kell érteni, hogy ha meg kéne neveznem a három kedvenc filmem, ez biztos benne lenne. De ha egyet kellene, talán épp ez lenne. A halálsoron könyvváltozata kísérleti projekt volt (King több rendhagyó publikálási móddal próbát tett, ez lett a legsikeresebb), mert folytatásos, füzetes regényként jelent meg. Én már egybegyűjtve olvastam, de talán jobb is, mert megőrültem volna, ha hónapokat kellett volna várnom a folytatásra. A történet hőse az ártatlanul halálra ítélt afroamerikai John Coffey, aki rendkívüli képességekkel rendelkezik. Együgyű, de végtelenül jóságos. A történet a siralomházban játszódik, ahol az őrök és az elítéltek között is szélsőséges alakok jelennek meg. A filmet az őrök parancsnoka visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, őt a filmben Tom Hanks alakítja. Nem megyek bele itt a sztori részleteibe, de annyit hozzátennék, hogy amikor a film utolsó képkockái lefutottak a moziban, megkönnyeztem.

Eljutottunk a gyerekmese-fantasytól a vérbő horroron keresztül a felnőtt férfit megkönnyeztető drámáig. Igen, ez mind Stephen King, akit horrorkirály helyett talán inkább valódi írófejedelemként kellene tisztelnünk, ha nem lenne a közvélemény olyan sokszor előítéletes. De hát ez már legyen a közvélemény baja!

Pár adalék még személyes King-történetemhez. A 2000-es évek közepén indokolatlanul sok időt töltöttem a KvízPart nevű, ma is működő kvízoldalon, amelyhez egyetlen nagykvízzel járultam hozzá, ez ma is játszható, csak persze frissíteni kellene. A másik. Szeretek toplistákat írni könyvekből, zenékből, filmekből. Sajnos vagy szerencsére elég szerteágazó az ízlésem, így egyik listaíró kedvemben kénytelen voltam három könyves toplistára bontani a kínálatot: klasszikusok, science fiction és Stephen King.

Volt egy – elég hosszú – idő, amikor minden megjelent King-kiadványt elolvastam. Ez már elmúlt, például a Mr. Mercedes folytatásait nem hiszem, hogy elolvasom, mert lehet, hogy kiváló krimik (igen, Stephen King krimiíró is), de én nem vagyok akkora nagy rajongója a bűnügyi történeteknek. 70 felé közelítve (idén már 72 lesz) maga King is kicsit visszavett a tempóból. Az újabb könyvek közül az Álomdoktor (a Ragyogás folytatása) kicsit izzadságszagú lett, de például az Újjászületés megint csak a rémtörténetek klasszikusait idéző remek regény.

A „Mit adott nekünk Stephen King?” kérdésre, azt hiszem, sikerült némi választ adnom. Hozzávehetjük még a „kit adott”-at is. És ezt most szó szerint gondolom, mert King családjában adott a folytatás, Joe Hill (eredetileg Joseph Hillstrom King) és Owen Hill egyaránt a szülők (Tabitha King is író) mesterségét vitte tovább, a – ha nem tévedek – legfrissebb magyar nyelvű King-megjelenés (2018) éppen apa és fia, Stephen és Owen együttműködése, a Csipkerózsikák című disztópikus regény.

Száz szónak is egy a vége – ez pedig már kétezernél is több – Stephen King óriási hatással volt és van rám. Egy ilyesféle cikket talán úgy illene befejezni, hogy melyik művét ajánlanám ismerkedésnek, de annyira sokrétű a (nevezzük nevén!) művészete, hogy erre nem lehet általános, jó választ adni. Egyéni, személyre szabott válaszokra ez a platform pedig nem alkalmas.

Anekdotával kezdtem, egy a Ragyogásból származó idézettel fejezem be, amely kicsit a horror ars poeticájának is tekinthető. „A szörnyek igaziak, és a szellemek is léteznek. Bennünk élnek, és néha ők győznek.”


csipkerozsikak borito

 

 

 

Olvass bele: Csipkerózsikák

 

 


Stephen Edwin King amerikai író 1947-ben született. Korunk egyik legolvasottabb szerzője. Művei negyven nyelven jelentek meg.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár könyvek (angol nyelven is), filmek és magyar hangoskönyvek.

Maros Megyei Könyvtár német nyelven is.

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár – itt a legújabb könyv, a Csipkerózsikák is megvan

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

25 gondolat 25 könyvről

Ha minden elolvasott könyv egy újabb megélt élet, akkor én 2018-ban elég sok életet éltem meg. Ezalatt utaztam, tanultam, tapasztaltam és olyan különleges élethelyzetekbe keveredtem, amelyek a való életemhez mind-mind hozzáadtak valamit. Bár nehéz könyvekről egy mondatban írni, ebben a pisztáciában mégis arra vállalkozom, hogy minden könyv által megélt életről csupán egy gondolatban számoljak be, amolyan kedvcsinálóként. Álljon itt most kéttucatnyi a tavalyi termésből.

dav
Fotó: Szász István Szilárd

„Ha valakit így hívnak, annak a könyvét el kell olvasni” – mondta az akkor még csak vőlegényem, így mielőtt megismerkedhettem volna Anna életének kalandos és izgalmas háromszázhatvanöt napjával, ő már kiolvasta a kötetet (Szász Hargita: Háromszázhatvanöt). Mintha egy esküvőszervezővel kávézgattam volna rendszeresen, úgy éreztem magam a következő olvasmányom során, amelynek segítségével sikerült olyan esküvőt megtervezni, ahol még a könyveknek is komoly szerep jutott (Mikos Ákos: Esküvőtour).

mindenmindenInterjút készítettem a szerzővel, ám előtte a könyve által ő is folyamatosan kérdéseket tett fel nekem (Jakupcsek Gabriella: És te hogy vagy? Bővebben…). Lehet a rosszról szépen beszélni, derült ki számomra a következő, témájában fájdalmas, de stílusában nagyszerű kötetből (Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló). Újabb betegség következett, de Madeline életén keresztül nem a nehézséget, hanem az élet mindenek feletti győzelmét ismerhettem meg (Nicola Yoon: Minden minden).

Amikor azt hittem, tündérmesébe csöppentem Lily Bloom életét megismerve, kiderült, hogy sokkal szívszorongatóbb, merészebb, ugyanakkor mélyen inspiráló történetet kaptam (Colleen Hoover: Velünk véget ér). A rémület, a hátamon futkosó hidegrázás és a kommunizmus valósága iránti „érdeklődés”, tudásszomj érzése kötődik George Orwell: 1984 című kötetéhez. Milyen lehet minden nap más bőrébe bújni? David Levithan: Nap nap után könyve kapcsán kipróbálhattam, és őszintén szólva boldogan tértem vissza saját, valóságos életemhez.

itendswithusKamaszkorom egyik kedvenc olvasmányának és Victoria felnőtté válásának újrakövetésével megdöbbentem, mennyi mindent adott hozzá a kötet a személyiségemhez (Betty Cavanna: Mintha nővérek lennénk). Megnevettet, gondolkodtat és stílusában lenyűgöz Mark Twain: Ádám és Éva naplója, amellyel a Paradicsomban érezhettem magam. Egy buszmegállóban álltam éppen, amikor beszippantott a varázsvilág furcsa, mégis sokatmondó meséivel (J. K. Rowling: Bogár bárd meséi).

Nem kerülhetett volna jobbkor a kezembe Botházi Mária: Boldogság juszt is a tiéd kötete, mint az esküvőnk után, hogy írásai elgondolkodtassanak, megnevettessenek vagy görbe tükröt állítsanak elém.

Zsófi kézen fogta Zsófikát, hogy kiderítsék a kislány édesapjának utolsó szavait, azt azonban nem gondoltam volna, hogy eközben életigazságokra is bukkanunk (Szabó Magda: Mondjátok meg Zsófikának).

egyasszonySzeretnék egy olyan világban élni, ahol Péterfy-Novák Éva: Egyasszony című kötete nem igaz történeten alapul, hanem a nagyerejű könyv fájdalmai az író képzeletének szüleményei. Gyakran ódzkodom a bestsellerektől, a mindenki által olvasott és rajongott könyvektől, ilyenkor azonban valójában a könyvek „tartogatják” magukat addig, amíg megérek rájuk, ahogyan Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek című kötetével is történt.

Egy egész pisztácia kevés lenne, hogy összefoglaljam azt a sok mindent (világháborúkat, forradalmat, emigrációt), amibe Fábián Janka Emma-trilógiája által bepillantást nyerhettem, ugyanis a családregény Vallay (később Kóthay) Emma és szerettei életén keresztül bemutatja a 20. század történelmi eseményeit, megrázó történeteit is (Fábián Janka: Emma szerelme, Emma fiai, Emma lánya).

Kedvenc íróm íróvá válásának, születésénék alapjait (és még mennyi mindent) ismerhettem meg egy különleges és nagyszerű stílusban megírt könyvből (Szabó Magda: Für Elise). Soha nem fájt még a szívem egy meg nem írt könyv miatt, az 1940-es évek Bécsében sétálgatva, Szabó Magdát kutatva mégis ezt éreztem (Szabó Magda: Magdaléna).

viskoNéha lesifotósnak, máskor legjobb barátnőnek éreztem magam, amikor Meghan Markle, Sussex hercegnéjének nyomába eredtem kideríteni, mi rejtőzik a bulvárcikkek mögött (Andrew Morton: Meghan). Bevallom, anélkül féltem sokáig ettől a könyvtől, hogy bármit is tudtam volna róla azonkívül, hogy megosztó, mégis társául szegődtem Mackenzienek, aki életének meghatározó és fájdalmas élményéről olvasva folytonos párbeszédbe keveredtem magammal és Istennel is (William Paul Young: A viskó).

Nem tudom eldönteni, hogy a Csatorna-szigeteki Guernsey városkájába, a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságba, a szereplők karakterébe, a levélregény műfajába vagy éppen az olvasásba szerettem bele még inkább Mary Ann Shaffer–Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című kötete által.

Állatorvosi rendelőkben állatorvosokat faggattam – és közben jókat derültem – a legviccesebb, vagy éppen legfurcsább történetekről, amelyek hivatásuk során megestek (Králik Helga – Temesváry Kriszta: Állati egypercesek).

piteAzt hittem, kedves, romantikus karácsonyi történetet kapok, amikor Fábián Janka: Karácsony a Ligetben című novelláját olvasom, ám a századvégi idillt tragikus szerelmi történet borítja föl, így nem éppen könnyed karácsonyi olvasmány.

Egy egyetemi tanárom korábban azt mondta, hogyha az olvasás során megtapasztalhatom, milyen érzés úszni – miközben valójában nem tudok úszni –, akkor az olvasás a legnagyszerűbb dolog a világon. Nos, én tavaly nemcsak a tengeren, hanem évszázadokon és életeken keresztül is úsztam. Az idén pedig folytatom.