Szerepjáték mesterfokon – bedőltem a sztorinak

Olvas ma még egyáltalán valaki verseket és főleg versesköteteket? Verseket talán igen, de komplett köteteket alighanem nemcsak én forgatok ritkán, különösen úgy, hogy az elejétől a végéig elolvasom. Néha azért érdemes kivételt tenni, főleg ha az egész kötet többet nyújt, mint véletlenszerűen egyberostált versek gyűjteménye. Néha a költeményekből többé-kevésbé összefüggő történet állhat össze. Ennek is szép hagyománya van a magyar irodalomban Balassi Júlia-ciklusától Weöres Psychéjéig. S ha mindez különféle stílusirányzatok, alkotói stílusjegyek imitálásával, parodizálásával vagy épp finom ráutalásokkal történik, akkor ez nemcsak a (költői) mesterség elsajátításának magas szintjét jelzi, hanem remek szórakozás is lehet.

zazpi1920

Bevallom, én elsőre beugrottam… Mármint amikor valamelyik hazai vagy határon túli irodalmi folyóirat először közölt részleteket Ferenczes István „átköltéseiből”, én bizony elhittem, hogy valamikor a 18-19. században tényleg élhetett egy Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri nevű spanyol-baszk kalandor költő, akit balszerencsés sorsa, néhány tisztázatlan ügye, szerelmi bánata és állandó nyughatatlansága egészen Dél-Amerikáig sodort. A szegény vagabund volt zsoldoskatona, szerzetes, őrült; hosszabb időt töltött a kecsua indiánok között, a 19. század elején a kontinens szabadságharcainak során is jelen volt, és persze számos szerelmi kalandban is volt (többnyire szenvedő) része. Élettörténete aztán különös módon ér véget: miután utolsó ismert állomáshelyén (egy – naná! – ferences kolostorban) élete némileg blaszfémikusra sikerült utolsó műalkotását megcsonkítják, a különös (egy idő után már csak állatokkal beszélgető) „Stephanus testvér” eltűnik cellájából, ahol csak egy szamárcsődört találnak a helyén. (Üdvözlet Apuleiusnak, Lukiánosznak és Franz Kafkának…)

A Csíkszeredában élő Ferenczes István életművét – bevallom férfiasan – inkább csak töredékesen ismertem eddig, de abban néhány vers olvasása után is egészen biztos voltam, hogy ezt a kötetét be kell szereznem. Némelyik darab (Börtönszerenád, Tíz rubái egy mór leányról) ugyanis annyira illett az akkori hangulatomhoz, hogy már-már sajnáltam, hogy nem én írtam őket. Nevezhetjük ezt komoly megérzésnek, de véletlen szerencsének is, hiszen ez a kötet sokkal többet adott nekem, mint aktuális lelkiállapotom hitelesnek érzett megfestését. (Az akkori hangulat régen elszállt, a verseskötet hatása viszont maradandó.)

A megszállókra*

Darabokra szaggattátok a hazámat,
Csigazabáló, gloire-ba nyekkent
Franczúzok, az égbolt is belesápadt,
Amint átgázoltatok a berkeken…

Rettentő gigászai a gonosznak,
Hitszegőbbek vagytok a cigánynál,
Fiaid nemcsak ölnek, rabolnak, lopnak –
Táncot járnak a siralomháznál.

Szabadság, egyenlőség, testvériség
Nevében ácsol igát a zsarnok,
Dicsőségünket arcátlan tépi szét
A szörnyeteg, átkot átokra mond,

Gaz homlokán glória, babérlevél,
Nemcsak gúzsba köt, meg is szégyenít,
Mint büdös kapcátokat, fújja a szél
Európa letiport népeit…

Szétosztottátok a rokonok között,
Csúffá tettétek hazám, franciák,
Torkunkba fojtottátok a nagy ködöt –
Átkunk rendezzen nektek orgiát.

La Paz, 1808

* Ezt a cantiga de maldiziert (ford.: átok-éneket) Jóseph Bonaparte trónra léptetésének hírére írám. Madrid megérte, hogy újból elfoglalták a franciák, s a diktátor öccsét tette meg spanyol királynak.

Az persze első olvasatra is gyanús volt, hogy egy, az Újvilágba szakadt hispán atyafi József Attilára és más magyar költőkre erősen emlékeztető sorokat ír, egyik verscímében használja az Ady által teremtett „kompország” kifejezést, és olykor egészen modern és véletlennek aligha nevezhető szóalkotásai („héja-gyász”, „Semmi ágon”, „Télikék”) vannak, de hát az átköltés műfajába éppen sok minden belefér. (Faludy is átírta, kiegészítette Villon sorait, sőt a Ballada a senki fiáról-nak nincs is eredetije.)

A kötet előszavát figyelmesen, illetve az egész könyvet végigolvasva természetesen lehull a lepel: valójában egy költői alteregó megteremtéséről van szó: „nem szuverén költészet az övé; inkább valamiféle bűbáj lengi át ezt a versvilágot. Az örökös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságáról. Végül is az elmúlásról – a szerelem sivatagáról, vágyakozásról, honvágyról és hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről-halálról. Úgy, hogy akár a kortársunk is lehetne.” – írja a „fordító”. Zazpi azonban nemcsak kortársunk lehetne, hanem az is: vágyaiban, kétségeiben, bizonytalanságaiban a modern ember gondolatai jelennek meg régi versformák és műfajok köntösébe bújtatva, s mindehhez társul a kisebbségben élő ember sajátos viszonya szülőföldjéhez, hazájához (a kettő nem feltétlenül ugyanaz!). S ha ehhez hozzávesszük, hogy a hátlapon olvasható szerzői közlés szerint „ama keserves december 5-e után” álmodta azt a költő, hogy nem tud magyarul se beszélni, se olvasni, se írni… S ezt követően jelent meg neki a „Zazpi nevű ibér, aki kioldozta rémálmai kalodájából”. Talán az sem véletlen, hogy teremtett főhőse éppen baszk származású; a baszkok nyelvükben, mentalitásukban éppúgy teljesen elütnek Hispánia más népeitől, mint a magyarok a Kárpát-medence többi lakóitól, vagy épp a székelyek a magyarok többségétől, és viszonyuk Spanyolországhoz alighanem éppen annyira ellentmondásos, mint az erdélyi magyaroké Romániához vagy az anyaországhoz. (Rokontalanul élnek, / Csak távoli barát, / Kelta, skót vagy székely / Koccint rájuk pohárt.”) Ha elolvassuk a Búcsú Spanyolországtól vagy Az anyaországról című kétrészes vers sorait, és hozzáképzeljük 2004 decemberét, akkor még úgy is szíven üt a csalódás fájdalma, ha tudjuk: ami akkor történt, nem rajtunk múlott. (Viszont amiről beszél, az a konkrét események ismerete nélkül is átérezhető: a hontalanná válás élménye nem egyetlen helyzethez és néphez kötött.)

Búcsú Spanyolországtól
(Versos de arte maior)

Kilöktél magadból Spanyolország,
mintha leprás vagy orgyilkos lennék,
hátat, ülepet fordítasz felénk,
s azt hiszed, hogy mi vagyunk a csonkák,
hogy teérted héthatáron túlról
csorog majd a nyálunk, könnyet fakaszt
a bánat, kéklő honvágy gyúr sarat
a pusztító, hosszú, hosszú útból…

Ég veled, mostohába hűlt honom,
Toledo, Madrid, Burgos, Cordoba
és Sierráknak hóba őszült orma,
elszivárog időd a négy folyón:

Ebro, Duero, Tajó, Guadalquivir,
mint sóhajok tűntök el, ott látom
az Alcantara hídján halálom,
a falra egy kéz ki tudja, mit ír…
Ég veled narancsliget, cipruság,
Granada s Malaga bársony bora,
tomboló szívem torreádora,
corridavér, eltáncolt ifjúság –
balra el, én most örökre megyek,
de viszem Cidet, Fernán Gonzálest,
Vegát, Calderont s a nagy Cervantest,
Don Juant, Góngorát – a lényeged!

Mindenen túl: ők lesznek a hazám!
Passzusod éget, akár az orbánc,
mert te nem voltál haza, csak ország,
ki elbuktál az utolsó csatán…

Sevilla, 1779. december

A költő egyrészt megteremt egy – kicsit töredékes, kicsit misztikus, de nagyjából áttekinthető – élettörténetet hősének, majd egy – ha nem is teljességet, de lezártságot sugárzó – életművet is hozzá, melyek darabjai „kronologikus” sorrendben követik egymást a kötetben. A versekhez az anyag gondozója lábjegyzeteket, megjegyzéseket fűz, s ezek csaknem ugyanolyan fontos részei a kötetnek, mint maguk a versek. Ebben a (fiktív) költői életműben szerves egységben jelenik meg a magyar népköltészet tisztasága, a magyar költészet évezredes hagyománya, a spanyol és latin-amerikai történelem, a világirodalom számtalan műfaja és versformája, és még az a sajátos íz is, amely a dél-amerikai irodalmat (Vargas Llosa, García Márquez, Amado vagy épp Borges munkáit) annyira minden mástól megkülönböztetővé teszi. Zazpi verseiben éppúgy találunk Bornemisza Péterre utaló sorokat és versformákat (Siralmas éneke), ahogy máshol Cervantes vagy épp Petőfi, Arany és József Attila köszön vissza, az egész egyben mégis hitelesnek tűnik. Épp ezért a kötet versei műfajok egész kavalkádját nyújtják: olvasunk benne madrigált, quinitilát, rubáit, eposztöredéket, gallego népköltéseket és románcokat, danse macabre-t, siralmas éneket, fájdalmas elégiát, gázelt (a mór-arab költészet jellegzetes versformája), költői leveleket, félszonetteket („Petrarcának a fele is elég!”), dzsungel-áriákat, négyfelvonásos opera librettóját (!), inka románcokat. A költő e műfajokat igazi magabiztossággal használja, de parodizálja is őket, hiszen időnként olyan szabadszájú, hogy az érzékeny lelkűek elpirulnak tőle. Máskor viszont a vallásos áhítat olyan mélységébe ereszkedik, mintha szerzője fájdalmai elől valóban az (egyébként elérhetetlen és ismeretlen) Istenhez fordult volna vigasztalásért.

A kötet darabjainak jó része a szerelmi költészet valamely műfajába sorolható. E versek visszatérő múzsája a Fekete Liliom, egy córdobai illetőségű hölgy, akit „Don Esteban” időnként istenít, máskor átkoz, akinek évek múltán és egy óceán távolából is szenved emlékétől és hiányától, pedig a sikamlós életű szenyóra legfeljebb időlegesen részesítette szerelmi gyönyörökben. A hozzá/ róla írt versek közt akad trubadúrok hízelgését idéző ének, anakreóni dal (Egy virágszálról), de olykor még a francia sanzonok finomsága is megjelenik bennük. Máskor viszont olyan közönséges módon átkozza szerelmét, hogy abból is csak az örök szenvedély indulatát érezzük. (Éppúgy „kegyetlenül szép” versek ezek, mint az Elbocsátó, szép üzenet.)

Siralmas éneke

Esteban Zazpi volt egykoron a nevem,
Nem retteg senki sem a sötét tengeren,
Engem a szerelem
Ölt meg törvényesen,
Ezért nincsen nevem a sötét tengeren…

Hontalanná lettem fekete tengeren,
Száműzött vagyok a háborgó vizeken,
Bánat a kenyerem,
Italom a könnyem,
Félholtan sinylődöm egy hajófeneken…

Kéket-zöldet látok viharos tengeren,
Napestig rókázom, döglődöm betegen,
Lázasan hidegen,
Már minden idegen,
Ott voltam boldog az ibér földeken

Toledóban szolgált, ott volt az ezredem,
Büszke egy népség volt a huszárezredem
Mikor kivonultunk
Napfénytől ragyogtunk,
Lábaink elébe omlott a szerelem.

Hozzám is vihar jött, eljött a szerelem,
Talán szédület volt, talán csak kegyelem
Hittem a csodában,
Hires Córdobában
A szőlőhegyekről tört rám a szerelem.

De egy hónap múltán továbbállt ezredem,
Az volt csak a pokol, a boldog gyötrelem,
Mi lehettem volna?
Rút szökött katona,
Hírhedtté így lettem, hogyha ez győzelem…

Árkon-bokron által loholtam utána,
Rohantam Santiago de Compostelába…
Kiderült: hiába
Bolyongtam utána
A haramiák kálváriás útjára…

Kerestem őt kolostorban, bordélyházban,
Itt is, ott is látták, meg mégsem találtam
Égi szenyórámat,
Bűnöm lett ő, bánat,
Bőrig rongyos lettem a hiába vágyban…

Utakat álltam és neveket cseréltem,
Álruhákban jártam, cigányul beszéltem,
Nyomomban kopókkal,
Kancsi poroszlókkal,
Brága erdeiben szép lassan kiégtem.

Elfogtak és vittek az ibéri lankán,
Mutogattak a várak szégyenpiacán,
Így jár, aki lányhoz
Hű, nem a királyhoz,
Láncok közt ismeri meg szép Kasztiliát!

Hiába szerettem, ezalatt a leányt
Elvitte egy grand, egy „roppant elefánt”,
Mert szűzben a céda
Él, mint tavi béka,
Nem árt, ha tudjátok ezt, cimborák, nem árt.

Akasztófára! – kiáltott rám az űgyész,
A szemeiben gyűlölet lángolt, tűzvész,
A bíró sem henyélt,
Örök száműzetést
Koppantott felém ó, felségárulásért!?

Utolsó szó jogán nem mondtam én sokat,
Talán csak a lelkemből fakadt egy sóhaj,
Szerettem, szerettem,
Csak ennyit rebegtem,
Érette loptam el a kincstári lovat.

Így lettem egy sorszám, ezért nincs már nevem,
Pusztulok, meghalok végtelen tengeren,
Segíts meg, Mária,
A kontinens fia
Vagyok, ott halnék én, nem itt a vizeken…

Hánytatnak a habok, ennél is jobban fáj:
Te leszel sohamár hazám, ibéri táj,
Az elevenbe vágsz
Rideg anyaország,
Te szerelemmel együtt pusztító hiány.

Hiába vár a megfoghatatlan új világ,
Belőlem immár csak az elmúlás kiált,
Mint őrült sirály,
Szít szívem rút viszályt,
Én csak a sakktáblán gyilkoltam a királyt…

Hol végzem sorsomat én édes Istenem,
Erdőn-e, mezőn-e, vagy kihalt reményben,
Talán a pokolban,
Talán fönt a Holdban,
Vagy lent a mély sárban, vagy a fellegekben…

Atlanti-óceán, 1780

A kötet lezárása a Gozorú című „fél-mesterszonett-koszorú”, amely nemcsak igazi formai bravúr, hanem mintegy összegzése Zazpi életművének, aki sorsában megnyugodva várja a halált. („Fölösleges minden ami történt. / Éltemhez méltón rendezd elestem. / Mint porszemen tedd rajtam a törvényt.”)

Lehetne arról is értekezni, miként játszik a szerző rímképletekkel, versformákkal, ritmusokkal, de ezt inkább meghagyom azoknak, akik valóban értenek hozzá. Egy valami biztos: ez a kis kötet egyetlen percig sem unalmas; darabjai pedig önálló költeményekként éppúgy megállják a helyüket, mint a nagy egész koncepció alkotórészeként. Furcsa lesz a hasonlat, de annak idején a Queensrÿche zenekar Operation: Mindcrime című konceptlemezénél (szerintem minden idők egyik legnagyobb rockzenei albuma) éreztem valami hasonlót: az anyag dalai önállóan is ütnek, de az összefüggő történet részeként jelentésük tágul, és újrahallgatásra ingerelnek. És valahogy ilyen ez a kötet is: most, hogy az ismertető okán újra elővettem, olyan utalásait, finomságait is észrevettem, amelyek fölött a korábbi olvasások során átsiklott a figyelmem. A kötet érzelmi skálája is roppant széles; szinte mindazt tartalmazza, amit az élet gyönyöreit és poklát megjárt, tapasztalt ember átélhetett. Egymás mellett jelentkezik a szent és a profán, a csúfoló és a magasztaló, a cinikus és az elmélkedő, az áhítatos és a vulgáris – mindaz, ami emberi lényünkben egyaránt jelen van.

Nagy játék (szerepjáték) tehát ez a kötet, de a játék akkor az igazi, ha komolyan vesszük. Mert az nem kérdéses, hogy Ferenczes játszik a formákkal, a műfajokkal, a történelemmel, és nem utolsósorban igazi intellektuális játékot játszik olvasóival. De ehhez a játékhoz olyan fokra kellett fejlesztenie költői mesterségét, amelyre sokan soha nem fognak eljutni. A játék mögött ugyanis ott van egy nagyon sokrétegű, mély mondanivaló, amely nemcsak (valós és fiktív) szerzőjéről árul el sokat, de a költészet lényegéről, sőt saját magunkról is. Egy adott kor összefüggéseibe ágyazva is fontos dolgokat mond el, de abból kiragadva is élvezetes. Mestermunka, amelyet csak a legnagyobbakhoz tudok mérni.


Ferenczes István: Zazpi, Kortárs Kiadó, Budapest, 2010


Ferenczes István 1945. január 1-én született Csíkpálfalván. Biológiát végzett Kolozsváron. Tanított, majd újságíróként dolgozott a Hargita című lapnál, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították. 1979-től a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója. 1997-ben megalapítja a Székelyföld kulturális folyóiratot. 2001-ben József Attila-díjat, 2005-ben Balassi Bálint-emlékkardot, 2012-ben Arany János-díjat kapott, a Látó irodalmi lap nívódíját már 1993-ban megkapta, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2004-ben Spectator-díjjal jutalmazta.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

Reklámok

Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta – Lackfi Jánost Karinthynak!

Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta, emotikonokkal azt is telesírta. Fiának megy a mail London városába, ahol az mosogat egy setét kocsmába’. Látod, Fricike, efféléket ír ez a Lackfi János csepp híján egy évszázaddal utolsó éved után. Drága Karinthy, ez aztán bizony cseppet sem halandzsa*, feltétlenül látnod kell!

hatos hatter

Ha nem olvastam volna korábban, már csak ezzel a telitalálat paródiájával bevonulna kedvenceim táborába: Lackfi Jánosnak A fekete router című verse úgy rímel Arany János Mátyás anyja költeményére, hogy egyszerre hangosan kacagtató és ettől még húsbavágóbban társadalomkritika, vagy csak mondhatnám – hogy a kaptafámnál maradjak –, akárcsak egy tudósítás: a gyermek külföldön mosogat, öreg-beteg szülék büszkesége és öröme, akik aztán küldik… de hadd ne lőjek le minden poént, úgyhogy drága Karinthy Fricikém, kapcsold be a gépet, ha nem menne, hívd a Márkot (a Fennvalót mégsem zavarhatod holmi üzemzavarral…!), keresd meg azt az isteni routert, húzd ki, dugd be, s ha felvillan a fény, olvasd el a verset Lackfi János facebook oldalán, itt ni. Egy kis ízelítőül addig is, amíg ajándékod, a Lackfi János és Vörös István könyve odaér. Olyan színes egyébként, hogy már nézegetni is tiszta élvezet lesz, borítótól tetőtől talpig és fülétől a farkáig (Molnár Jacqueline illusztrálta briliánsan).

karinthy
Karinthy Frigyes (1887–1938)

Kacifántos időutazást teszünk most, öveket bekapcs. Már ez a bravúros vers is tiszta izgalom: több mint ötszáz évvel Mátyás király évszázada után ír neki levelet az anyja, vágod. Aztán innen csak egy lépésre vagy te, Fricike, aki a 19. században alkottad meg az Így írtok ti című egyik legnépszerűbb művedet – na jó, ezt akkor még nem tudhattad, hogy száz évvel később is így lesz, pedig ez a könyved már a maga idejében legalább akkora húzás volt, mint Zuckerberg fészbukja. Nem is tudom, hogyan viselhették el korod nagy öregjei, hiszen alaposan kivesézted kortársaidat is, akikkel együtt koptattátok a kávéházak patináját, na meg olyan ikonikus alakokat sem kíméltél, mint Madách vagy Petőfi. Utóbbinak nem egy bizonyos versét parafrazáltad ugyan, annál még nagyobb merényletet követtél el: megalkottad irodalmunk hősszerelmes szabadságharcosának karikatúraportréját. Nem átallottad benne Talpramagyar Sándornak nevezni Petőfit – jujj, hogy felszisszentek volna annakidején napjaink nemzetféltői! (Természetesen ma már csak nevetnek és csodálják az irodalom ilyetén gyöngyszemeit, ugye.)

Ilyeténképpen rajzoltad meg hát Petőfink portréját: „Született a Nagy Magyar Alföldön, a Kárpátoktól az Adriáig és visszafelé, egy anyától, a Sorsharag nevü unokafivérével. Huszéves korában bejelentette a sóhivatalnál, hogy mindenkinek szabadnak kell lenni, magyar szabad, osztrák szabad, olasz szabad, német birod. szabad. Később a Magyar Lánccsörgető Egyesület Részvénytársaságnál kapott alkalmazást, mint főcsörgető, majd a Külső Tavaszmező-utcában világitási minőségben müködött, a szabadalmazott lángelme-égő társulatnál. Számos óriás jelentőségü felfedezést tett, igy például ő jött rá, hogy a szerelem sötét verem és hogy kint egy mezőn az ember jobban érzi magát, mint egy sötét szobában lecsukva fejjel lefelé, összekötött kézzel. »Csatában esem el, mibe fogadjunk« cimü versében megjósolja, hogy csatában fog elesni, mely igéretét be is váltotta. Másik igéretét »Szeptember végén« cimü versében, melyben azt irja, hogy nem csatában fog elesni, viszont nem váltotta be. Szobra a Dunaparton áll, fölfelé tartott három ujjával jelzi a közvetlen alatta állomásozó propeller-közlekedés másodosztályu menetdiját: – mások szerint viszont arra esküszik, hogy Ábrányi Emilt nem is ismeri, nemhogy ő szólitotta volna fel a róla szóló költemények megirására.”

De ha már Petőfi, versben kell elmondani a lényeget róla:

Barna kis lány szemének a…

Barna kis lány szemének a lángja
Idetüzött szivem pitvarába.
Kis halacska szőke Tisza vizén,
Örömében akrát ugrok biz én.

Olyan az ő lelke, mint a rózsa,
De mint az a fehér, tiszta rózsa,
Fehér rózsa az én babám lelke,
Fehér galamb az ő nagy szerelme.

Barna kis lány, mikor megláttalak
Bennem mindjárt nagy szerelem fakadt,
Megláttalak New-York kávéházban,
Mint harmat kökörcsin-virágban.

Kacsintottam, barna kis lány, neked,
De te ültél zordon férjed mellett.
Barna kis lány, te a fényes hajnal,
Férjed pedig a fekete éjjal.

Szinmüvészet a te hivatásod,
Barna kis lány, magyar vagy te, látom,
Magyar az a fényes lelked neked,
Az Isten is magyarnak teremtett.

Zordon férjed tojást evett, hármat,
És titokban megcsipte a vállad.
Hej, titokba, te is mosolyogtál,
De hej, bizony, énreám gondoltál.

Beültetek aztán kocsikába,
S elmentetek egy nagy szállodába.
Igaz, magyar szálloda volt az is,
Igaz, magyar a lelked neked is.

Kiskapunál, hej, megálltam ottan,
Reszketett a szivem, rád gondoltam,
Rád gondoltam, remegő szivedre,
Fehér galamb, magyar szép lelkedre.

Rád gondoltam, gondolsz-e most énrám,
Kis kezedet összeteszed mélán.
Megértetted-e az én lelkemet,
Mint a szellő a fényes felleget.

Fehér rózsa az én babám lelke,
Fehér galamb az ő nagy szerelme,
Barna kis lány, ha te szeretsz végre,
Felrepülök a csillagos égbe.

Karinthy-Madach
Karinthy önnönmagának Fricikézése
lackfi szines
Lackfi János (Facebook)

Hát Lackfiék a nyomdokodba léptek rendesen, ezért is küldöm neked a Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta című könyvüket. Tudod, közben te már érettségi tétel lettél, benne vagy az irodalomtankönyvekben, s ez a kötelezőség alaposan megnyirbálta népszerűségedet a szeleburdi ifjúság körében (ne aggódj, a Petőfiét is), pedig ezek a mai „forradalmárok” legalább ugyanolyan kritikusak a slammelésükben, mint Petőfi volt szabadságharcosságában és jómagad gúnyverselésedben. Na, de Lackfi János és Vörös István alighanem javított a helyzeten, az interneten zabálják szórakoztató verseiket, amelyek akkor igazán viccesek, ha ismerjük az eredetit. Könyvükben ott virít hát az eredeti vers, amire aztán mindketten írtak egy-egy (vagy néha több) irodalmi karikatúrát, benne sokszor ólomsúlyos utalásokkal napjaink gyarlóságaira, drámáira. Billentyűzetükre vették többek közt Adyt, Babitsot, Kosztolányit, József Attilát és Szabó Lőrincet, akiken te is köszörülted a tollad. (Azért az sokat elárul világunk érzékeny lelkéről, hogy Lackfi és Vörös kortársait hiába keresnéd a tartalomjegyzékben…) Hasonló gyerekváltozat is készült, Petőfi Anyám tyúkja mentén a kötet címe Apám kakasa lett, szerintem azon is jól szórakoznál, nézz be a megyei mennyei könyvtárba, hátha beszerezték.

Az igazi csemege számodra azonban éppen te magad leszel – bizony, Fricike, ezúttal te is a boncasztalra kerültél (amint abból kóstolót alább láthatsz). Heeeejj, bárcsak visszavághatnál! Az lenne aztán csak az igazi bravúr, kezet rá, hogy Lackfiék rögvest pezsgőt bontanának, s még a végén arra ébrednél, hogy azon perc megtesznek újabb kötetük címadójának.

eloszo1

eloszo2vegleges

new doc 2018-12-17 17.07.32_2
Petőfit Lackfiék is megtisztelték

___________________________________
* A halandzsa szót Karinthynak tulajdonítják, ám többek szerint megalkotója egy Lachs Lajos nevű képkereskedő, pontosabban annak butácska szívszerelme, egy táncosnő, akinek bugyuta kérdéseire udvarlója próbált értelmetlen szavakkal komoly válaszokat adni, erre mondta a táncosnő: „Ugyan Lajos, ne halandzsázzon.” Bizonyos források szerint a később megalakult Halandzsa Szövetségnek viszont már Karinthy is tagja volt. Akárhogyan is, jobbnál jobb írásai születtek halandzsa témában, néhány itt olvasható.


orzsi borito

 

 

Lackfi János – Vörös István Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta, Helikon, Budapest, 2018

 


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gh. Sincai Könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Ha nagy leszek, szoftvertesztelő leszek

Vagy gépitanulás-szakértő. Projektmenedzser. Varró Dani versben mondja el, eszik-e vagy isszák a digitális forradalom teremtette új szakmákat. A könyvecske teljes mértékben ingyenes és szabadon terjeszthető, színes és színezhető változatban egyaránt. Varró Dani ráadásul egy népdalos csavart is beleszőtt az egészbe. Nézzük csak…

Lassan húsz éve vagyok újságíró, ebből 15-öt IT vagyis információ-technológiai újságíróként töltöttem. Nagyon sok hasznos és haszontalan dolgot láttam és tapasztaltam pályafutásom alatt, de a Ha nagy leszek, szoftvertesztelő leszek című verseskönyvnél hasznosabbat bizony nem. És hogy miért? Mert azok, akik közelről ismerik az IT szakmát, tudják, hogy informatikusnak lenni rég nem azt jelenti, hogy egy kövér, szemüveges, szakállas pasas ül egy sarokban, számítógépekkel körbevéve és kódol. Csendben és egyedül. Senkihez sem szól, csak ha valaki negyedszerre panaszkodik, hogy nem indul a számítógépe.

autos field teszter

Nos, ez már rég nem igaz. Mert ott van például a UX designer vagyis felhasználói élmény fejlesztő, akinek az a feladata, hogy a felhasználó fejével gondolkodva tervezze meg a weboldalt, hogy az ember szívesen elidőzzön az oldalon, kényelmesen megtaláljon mindent. Vagy ott van az adattudós – data scientist – aki meg a különböző érzékelők által összegyűjtött adathalmazból próbál értelmezhetőt kitalálni, az összefüggéseket keresi közöttük, és igyekszik úgy megjeleníteni az adatokat, hogy azokat könnyedén meg lehessen érteni. És – ígérem, ez lesz az utolsó – ott van a szoftvertesztelő, akinek az a feladata, hogy a szoftverfejlesztő, programozó által megírt kódot tesztelgesse, keresse a hibákat, megmondja, hol mit kell javítani. Olyan mint az újságíró és a szerkesztő viszonya: egyikük alkot, a másik kommentál, hogy miért nem jó, amit amaz megírt.

És mindezt mi, akik az informatikát már ismerjük valamennyire, tudjuk. De a szülők többsége, akik terelgethetik egyik vagy másik szakma felé gyermeküket, nem. A valóság az, hogy a jövőben mindenkinek értenie kell valamilyen szinten az informatikához. Az orvosoknak is IT rendszerekben kell betegadatot rögzíteni, az ács drónokkal vizsgálja meg a háztetőt, a festő is számítógépen keveri ki a színeket. Minden szakmához szükség lesz valamilyen szintű, alapvető IT tudásra. Mint ahogy szükség van arra, hogy tudjunk olvasni, számolni, írni.

Az autós navigációs szoftvereket fejlesztő NNG gondolt egyet és Varró Dánielnek feladatául tűzte ki, hogy ezeket a különböző informatikusi szakmákat megzenésítse. Illetve versbe foglalja, amit Dani azzal egészített ki, hogy ez a 12 vers ismert népdalok mintájára, zenéjére íródott. Hogy mely népdalokéra? Nos, azt mi sem áruljuk el, de ha valaki felismerne egy-egy népi rigmust a versekben, az ossza meg kommentben velünk is. Egy puszit küldünk neki ajándékba.

Az illusztrátor Baranyai (b) András sem bízta a véletlenre a dolgokat, a rajzokon egyformán képviselt mindkét nem (a valóságban még nem tartunk itt, férfias szakma az IT).

Szóval megszületett ez a kis kötet, amihez színező is jár, és amelyet bárki letölthet ingyen és bérmentve az NNG weboldaláról. És mivel A4-es formátumban készítették el, már csak egy nyomtató kell és a fizikai valóságában is fogható a könyv. A versek zseniálisak, így nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, az NNG PR költségvetésének egy része jó helyre ment, köszönjük! Többet nem is kell írnom róla, mindenki töltse le és saját gyermekének elolvasva – vagy a nagyobb gyerkőcnek odaadva – döntse el, megérte a papírt és a nyomtató festéket erre használni? Szerintem igen.

A könyv és színező innen tölthető le: https://www.nng.com/hanagyleszek

machine learning szakerto