Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

1986. július Ketten álltak a kapuban. A mosolygós arcú nagymama és a szúnyogcsíptelábú unoka. Langyos este volt, beszélgettek, kacarásztak. A nagymama megsimogatta a kislány fejét, mutogatott, nevetgélt. A kapu előtt egy feketébe öltözött, komor arcú öregasszony haladt el.

20180726_083005

– Isten áldjon, lelkem! – szólt oda a nagymama. Hogy vagy lelkem, éldegélünk?!

Az meglepődve mondott valamit és sietett is tovább.

A nagymama hosszan nézett utána.

– Látod kislányom, ez volt nagyapád szeretője!… Hogy ebből milyen csúf vénasszony lett – jegyezte meg halkan, inkább csak magának. – …én még mindig szemrevalóbb vagyok…

***

Én akkor nem értettem, hogy nagymama miről beszélt – abban sem voltam biztos, hogy mit is takar a fogalom –, szavai természetesen hangzottak, ugyanígy mesélte iskolai élményeit. Azt sem vettem észre akkor, hogy az egy olyan ünnepélyes pillanat volt, amikor nagymama kendőzetlenül beavatott a világába. Abba a világba, ami összetettsége és bonyolultsága ellenére is a legélhetőbb volt. Nagymamám nem ismerte a társadalmilag elvárt, kötelező képmutatást, az illendő megdöbbenést, nem ítélkezett, életkedvét és örömét nem vette el semmi. Jobb helyen is előfordult már – mondogatta, ha meg akarták botránkoztatni, így mindennek megvolt a célja és értelme, ok-okozata, ami egy jól felhasználható tanulságban végződött.

Hogy mi köze van nagymama történetének egy XIX. századi regényhez? A hozzá kötődő emlékeim nélkül Celestine csak egy anakronisztikus figura marad volna – de az is lehet, hogy a regény után sikerült igazán megértenem nagymamát… Ő volt a mi XX. századi Celestine-ünk.

Amikor 1900-ben Octave Mirbeau megírta az Egy szobalány naplóját, nem is gondolta, mekkora botrányt kavar regényével. Nemcsak a témaválasztása miatt támadták (szeretők, szexualitás, kitartottak, polgári képmutatás), hanem leplezetlenül nyílt, „illetlen” hangja miatt is, ami igencsak felkavarta a kényelmes közerkölcsöt. Illetlen, hiszen nem tud olyan jólnevelt lenni, mint a regényben szereplő úriasszony, Madame Xaviera, aki minden egyes kijelentéséhez-kérdéséhez hozzáteszi az „illik”szót – „pedig csupa olyan dologról beszél, ami nem illik – állapította meg Celestine”. A kortársak többek közt pornográfiával vádolták, hiszen a főszereplő Celestine természetes és nem szégyellnivaló ösztönnek tekinti a nemi vágyat, vállalhatónak a szerelmet, amit ha elfojtanak, sebezhetővé és nevetségessé teszi az embert (lásd Lemaitre urat vagy az elhanyagolt, szereleméhes szépasszony figurát.) Celestine, aki Párizsban nevelkedett, ismeri a polgári finomkodásokat, azonban ugyanolyan fölösleges dolognak tartja, mint a századelő divatos lelki nyavalyáit.

Octave Mirbeau regényét lehetetlen pornográfnak tekinteni. Ne feledjük, hogy 1900-ban, egyidőben a regénnyel jelenik meg a francia irodalom egyik legvitatottabb darabja, a Tizenegyezer vesszőcsapás (Mirbeau regénye az Apollinaire mű mellett egy rózsás lányregény), előfutárnak ott vannak De Sade XVIII. századi írásai, de a kortárs képzőművészetben is megjelentek a szexualitás sokkoló ábrázolásmódjai (Egon Shiele!). Ezekkel szemben Mirbeau célja nem a puszta érzéki hatás, hanem szatirikus és groteszk társadalomrajzot készít, ami több Zola komor naturalizmusánál, rakoncátlan, de nem brutális (arra ott az egy évvel korábban megjelent Kínok kertje): íme, ezek vagyunk mi, tessenek megbotránkozni!

A regény főalakja, Celestine ösztönös, de kiegyensúlyozott figura. Tudja, hogy mit akar, melyik az a határ, ameddig el lehet menni, hogy se áldozattá, se puszta haszonélvezővé ne váljon. A hamvas, kék szemű szolgálólány tudatában van szépségének, ismeri a női cselfogásokat, sorsa a révbe érésig egyforma kísérletezés az egyik háztól a másikig, egyik ólból a másikba. Szerelmi kapcsolatainak viszont tudatos resztvevője, ebben a testiségben nincs semmi dráma, sem kiszolgáltatottság. Celestine szereti a szerelmet, olyan, „akinek a nyakát ha megcsiklandozza egy férfiszáj… már kész is van!

A polgári ostobasággal szemben, ahol erősen él a takargatás szokása, Celestine pajkos nyíltsága, szókimondó életszemlélete felülkerekedik ezeken a társadalmi buktatókon, és „romlottsága” ellenére erkölcsi győztessé válik azokkal szemben, akik nem merik felvállalni emberi természetüket.

Celestine szeret és tud élni, olyan bölcsességet birtokol, ami egyensúlyban tartja őt az ösztön és a józanész vezette világban. Bár a regénynek több filmadaptációja is született, egyik sem tudja visszaadni ezt az életörömöt, ami alapjában jellemzi Celestine-t és felvértezi.

A regény formailag napló, Celestine szemén keresztül ismerjük meg a polgári világ visszásságait, a szerelemben elhanyagolt szépasszony prototípusát, a tiszta és szenvedélyes szerelmet, és végül a zolai tisztes úriház(ak) történetét („kívül rózsás, de belül romlott”).

A szolgálók társadalmi kiszolgáltatottságára is rámutat („Celestine… szép név, szavamra! Csak majd a Madame ne kívánja, hogy megváltoztassa… ez neki már szokása”), lakáskörülményeikre (a cselédek számára nincs ebédlő, ott étkeznek a konyhában, az asztalon, ahol a szakácsnő napközben a piszkos munkát végzi, szobájuk fűtetlen, huzatos, a bútorzat rozoga), szokásaikra (fegyverük a gazdákkal szemben, hogy részletesen kitárgyalják az urak és úriasszonyok viseltes dolgait) stb. Celestine valahol a két véglet között áll, a rendszeres pletykálkodásokon nem vesz részt és okosan vonja ki magát a gazdák önkénye alól.

„– Mindjárt megmondom, hogy önnek mit kellene tenni, Celestine kisasszony. Fel kellene jelentenie Lanlaire-t erkölcstelen közeledés és szeméremsértés miatt. Ugye, ez pompás ötlet?

– De kapitány úr, a Monsieur sohasem közeledett erkölcstelen szándékkal, és nem sértette meg szemérmemet…

– És aztán? Hát ez baj?

– De hiszen nem jelenthetem fel…

– Mi az, hogy nem jelentheti fel? Ennél semmi sem egyszerűbb. Tegye meg a feljelentést, és jelentsen be tanúnak Rose-zal együtt. Mi aztán majd bizonyítjuk a tárgyaláson, hogy mi mindent láttunk… mindent!

pdfkep 

 

Olvass bele: Egy szobalány naplója

 


Octave Mirbeau Egy szobalány naplója, Kossuth Kiadó, Budapest, 2016, ford. Pálföldy Margit


Octave Mirbeau (Trévières, 1848. február 16.–Párizs, 1917. február 16.) francia újságíró, műkritikus, pamfletszerző, regény- és drámaíró. Két leghíresebb regénye a hagyományosan gondolkodók által erkölcstelennek ítélt Kínok kertje (Le Jardin des supplices, 1899) és az Egy szobalány naplója (Le Journal d’une femme de chambre, 1900), amelyeket mintegy harminc nyelvre lefordítottak. Az Egy szobalány naplójából eddig négy filmadaptáció készült: 1916-ban Oroszországban egy némafilm, 1946-ban az Egyesült Államokban (rendező: Jean Renoir), 1964-ben francia nyelvű filmadaptációt forgatott Luis Bunuel spanyol rendező, 2015-ben pedig Benoit Jacquot.


A kötet itt kölcsönözhető:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Szabadon letölthető e-könyv, több formátum: Magyar Elektronikus Könyvtár

Reklámok

Valami Amerika és valami óhaza (Oravecz Imre regénytrilógiája)

 

Oravecz Imre évtizedek óta a magyar prózairodalom élvonalába tartozik, de számomra élete utolsónak tervezett nagyobb prózai vállalkozásával emelkedett a legnagyobbak közé. A rög gyermekei című háromrészes regényciklus egyszerre családtörténet, korrajz mintegy másfél évszázadról, de lélektani dráma is, amely az irodalom számára alig ismert társadalmi réteg (az északkelet-magyarországi középparasztság) életébe mutat betekintést. De minthogy ez a réteg volt az is, amely erősen érintett a kivándorlásban, így megismerhetjük az amerikás magyarok életét is, hogy aztán a gazdasági válság idején a történet visszahozzon a Horthy-, majd a Rákosi-korszak Magyarországára. A saga 1956-ban zárul, amikor a saját erejéből felemelkedő főhős újabb sorsfordító döntésre kényszerül.

okontri

A nagyívű történetfolyam hőse az Árvai család három generációja, amely számos hasonlóságot mutat a szerzőével. (Az Árvai név is erre utal, hiszen Árva szlovák neve Orava, de a szerző rokonságának is voltak az ígéret földjét megjárt tagjai.) Ezzel együtt a történet egészében véve fiktív, mégis teljesen hiteles. És ez nemcsak a családtagok személyes történetére igaz, hanem az őket körülvevő világ leírására is.

A kiindulópont, az eredetileg megművelt földdarab, a trilógia első részének nevet adó Ondrok gödre valóban létezik, és az is kiderül, hogy szerzője nemcsak ennek természeti környezetét, hanem földművelési, mezőgazdasági technikáit is ismeri. Az Árvai család férfitagjaira általában jellemző a vállalkozó szellem, nem riadnak vissza az újításoktól, de szűkös anyagi és meghatározott társadalmi helyzetük korlátokat szab ennek, és az időleges felemelkedéseket mindig beárnyékolja a bukás lehetősége. Ráadásul az akkori Magyarország egyik legelmaradottabb régiójában (a Heves megyei kisközségben, Szajlán) élnek, amely csak korlátozott számú parasztember számára nyújthatott megélhetést. A történet a dualizmus korában kezdődik, amely elvben kedvez az új vállalkozásoknak, csakhogy falun még patriarchális viszonyok uralkodnak: a felnőtt korú fiúk csak akkor válhatnak önálló parasztgazdává, ha apjuk átadja nekik az őket megillető birtokrészt. Így nem csoda, hogy sokan szűknek érzik a fennálló kereteket, de igazi kiemelkedésre, az évszázados szokásrend megváltoztatására nincs lehetőségük.

ondrok godre jpg

 

Olvass bele:

Ondrok gödre

 

A trilógia második kötete (Kaliforniai fürj) egy lehetséges kiutat kínál az Amerikába történő kivándorlással, egyúttal rámutat a „kitántorgott” tömegek lelki motivációira is: az angolul egy szót sem beszélő, az Újvilágról mit sem tudó paraszti tömegek nagy része egyáltalán nem a végleges távozás, hanem a remélt gyors pénzszerzés szándékával választotta az emigrációt, a vendégmunkás-létet. Többségük azt tervezi, hogy megtakarított keresetéből néhány év múltán hazatérve itthon vásárol majd földbirtokot, de ennek ideje egyre csúszik, majd a többségük számára lehetetlenné is válik. Ez a könyv az Amerikába távozók beilleszkedésének, nehézségeinek története, amelynek útja legalább olyan rögös, mint az otthoni megélhetésé: állandó költözések, munkahelyváltások, nyelvi és kulturális nehézségek, honvágy, gyökértelenné válás teszi próbára az emigránsok életét, az első világháború alatt pedig az addig is felszínessé vált hazai kapcsolatok csaknem megszakadnak. Az Amerikában született gyermekek, elhunyt családtagok pedig egyre erősebb kötődést alakítanak ki az új környezethez, amelyet talán hazának nem tekintenek még. A történetből kiderül, az Árvai család második generációja hogyan szembesül a kihívásokkal, tagjainak sikerül-e vagy sem megtalálniuk a helyüket. Eközben hosszú leírásokat olvashatunk – az író által személyesen is bejárt – amerikai tájakról, a vasöntés rejtelmeiről, testi szerelemről, az identitás elvesztéséről és (a címet adó madár látványa révén) újramegtalálásáról is. Persze a regény Amerika-képe erősen szubjektív és korlátozott, hiszen csak annyit látunk belőle, amennyit Árvaiék Toledóban (Ohio), majd a kaliforniai Santa Paulában látnak, illetve amennyit egy magukfajta munkásember megérthet belőle. Egészen megdöbbentő a nyelvvesztés leírása a gyermekek, de olykor saját maguk kapcsán is.

kaliforniai furj jpg

Olvass bele:

Kaliforniai fürj

 

 

A harmadik kötet főhőse Árvai „Steve”, az előző könyv főhősének fia, aki a gazdasági válság idején tapasztalt recesszió és apja (két kötettel korábban megírt nagyapjáéhoz hasonló) makacssága miatt végül úgy dönt, hazatelepül a csak hallomásból ismert Magyarországra. (Az Ókontri cím az óhaza magyar-angol keveréknyelvű elnevezése.) Itt – bár csak törve beszél magyarul – birtokba veszi nagyapai örökségét. A helyi elit kezdettől fogva gyanakvással tekint a messziről jött, a magyarországi viszonyokat sokszor kritikusan szemlélő „Sztiffre”, aki ráadásul történelmileg szinte a legrosszabb pillanatban (1938-ban) kerül haza. Hiszen a következő években előbb csak tehetetlen szemlélője a kor nagy tragédiáinak (világháború, zsidóüldözés, szovjet katonák rémtettei), majd az új világban maga is az új, kommunista rendszer célpontjává válik: kulák is, „amerikai imperialista” is. Az ő és családja sorsa valahol szimbolikus: a magyar parasztember – rendszerektől szinte függetlenül – ki van szolgáltatva a gazdasági folyamatoknak és a politikai széljárásnak; a maga urává válni csak időlegesen, kegyelmi pillanatokban képes, hogy annál nagyobbat zuhanjon ebből a magasságból. A „kiutat” az 1956-os forradalom kínálja…

Ez e regényciklus számomra azért különleges, mert egy olyan világot ragadott meg, amelyet ilyen mélységben még senki nem volt képes. Hihetetlen empátiával tudja átadni a paraszti gondolkodásmódot, erkölcsiséget, érzelmi világot, világlátást, amelynek bizonyos alapjai a megváltozott körülmények között is tovább öröklődnek. Ennek a rétegnek a tönkretételével azonban a kommunista rendszer erre a józan belátásra is halálos csapást mért, mert ezt az értékrendet valószínűleg a Mátraalján sem hordozza már senki. De legalább ilyen fontos eleme a regényeknek a jellegzetes tájszavakkal, a második és harmadik kötetben „hunglicizmusokkal” fűszerezett nyelvezet, amely ezt a trilógiát még hitelesebbé teszi. Sok kritikusa felrója Oravecznek, hogy a cselekmény olykor lassú, vontatott, ami annyiban feltétlenül igaz, hogy nem „hömpölyögnek” az események, de ennek a világnak az alaposabb megértéséhez épp erre van szükség. A szerző – bár az események kronológiáját is könnyen rekonstruálni lehetne – nem dokumentarista prózát akart írni, hanem egy olyan lelkiséget próbált megfogni, amelynek évszázadokon át nemzetmegtartó ereje volt – és a 20. században is lehetett volna. A 21. század egyik legfontosabb szépirodalmi teljesítménye.


trilogia boritoOravecz Imre Ondrok gödre, Jelenkor, Pécs, 2007, Magvető, Budapest 2013, 2016

Oravecz Imre Kaliforniai fürj, Jelenkor, Pécs, 2012, Magvető, Budapest 2016

Oravecz Imre Ókontri, Magvető, Budapest, 2018

Oravecz Imre költő, író a Heves megyei Szajlán született 1943-ban. 1967-ben magyar–német szakon végez Debrecenben. 1973-ig politikai okokból nincs állása, Budapesten, Londonban, Párizsban él, majd 1986-ig több alkalommal különböző amerikai egyetemeken megfordul ösztöndíjasként, hallgatóként, tanárként. Több magyarországi lap munkatársa (Élet és Irodalom, Új Magyarország, Pesti Hírlap). Tucatnyinál több díj – köztük a Kossuth-díj – birtokosa. 2016-ban tagjai közé választotta a Digitális Irodalmi Akadémia.


Olvasd el a teljes kötetet:

Ondrok gödre (a Petőfi Irodalmi Múzeum és Digitális Irodalmi Akadémia adattárában)

Kaliforniai fürj (a Petőfi Irodalmi Múzeum és Digitális Irodalmi Akadémia adattárában)


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gheorghe Sincai Könyvtár, Ondrok gödre

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár, Ondrok gödre és Kaliforniai fürj

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár, Ondrok gödre, Kaliforniai fürj, Ókontri

 

Egy családi ékszer igaz története

Kétségtelenül a 2015-ös év könyvtermésének egyik legizgalmasabb darabja volt Silingi Terézia* terjedelmes családregénye. Az Ómama nyaklánca már a címében is valami ódon bájt hordoz, ámbár maga a történet aligha nevezhető bájosnak. Sok minden másnak igen. Lebilincselőnek, felkavarónak, álmélkodásra késztetőnek, szórakoztatónak, de leginkább a már említett „izgalmas” jelzőt tudnám újra és újra kiemelni vele kapcsolatban.

k1

Induljunk ki rögtön abból, hogy adott egy hölgy, aki betöltötte már 70. életévét, tehát jócskán nagymamakorú, amikor – leginkább saját maga és közvetlen családtagjai szórakoztatására és okulására – elkezdi megírni férje családjának történetét. Tegyük hamar hozzá: nem csak neki magának nem volt eddig semmi köze az írásban történő önkifejezéshez, de családjában sem akadt még soha példa ilyesmire. Ő maga évtizedekig dolgozott a Budapesti Harisnyagyárban, közben családanyaként is helytállt, és évekig ápolta férje idős nagymamáját, majd édesanyját, akik sokat meséltek neki a család történetéről. Ezek a régi történetek egy idő után már szinte önálló életre keltek, de legalábbis felvetették az igényt, hogy rendszerezve őket, kikeredjen belőlük valami. De mi is? Nem történelmi igénnyel megírt regényt, mert – valljuk be – a történészek olvasás közben időnként a szívükhöz kapnak. Nem is dokumentum, mert ahhoz túlzottan személyes. De nem is regény, mert ahhoz meg túlzottan dokumentum-jellegű. Bajban lennénk tehát, ha megpróbálnánk műfaji keretek közé szorítani, ezért maradjunk inkább a szerző által megjelölésként használt „igaz családregény” meghatározásnál. Fogadjuk el, hogy lehet ilyen, hiszen a Zimber család valóban egyike a budafoki (azelőtt Promontor) német ajkú családoknak – ezt a szerző régi családi fotók, dokumentumok közreadásával hitelesíti –, történetük pedig leginkább filmre kívánkozna. Talán emiatt is tűnik maga a könyv is némileg filmszerűnek, Silingi Terézia ugyanis rövid snitteket felvillantva ragadja ki a família 1847 és 1990 közötti nem rövid időszakának legfontosabb eseményeit, történéseit, mozzanatait. Kicsit olyanszerű, mint amikor egy háziasszony a konyhaasztal mellett mesél hallgatóságának, ízesen, ugyanakkor pontosan, bár a természetszerűleg hiányzó részeket némi fantáziával kipótolva. És ezzel meg is fejtettük a titkot: olvasás közben ugyanis azt érezhetjük, hogy pereg a szemünk előtt az elmesélt történet, szinte látjuk, halljuk a szereplők szívdobbanásait, érzéseit.

omama borito(Spoiler következik.) Együtt sírunk a gyermekeit szörnyű járványban elveszítő édesanyával, együtt örülhetünk a szülői ellenkezést végre legyőző fiatalemberrel, aki számos nehézséget legyűrve feleségül veheti két gyermeke édesanyját, de együtt aggódhatunk a bátyja kocsmájának vezetésében kitűnően helytálló lánnyal, aki végül is kivívja magának az önálló döntés és a saját család jogát. A Zimber család ágai-bogai sokfelé nyúlnak, egy idő után már alig is követhető, ki kinek a fia-lánya. Mindannyian becsületes, dolgos emberek, keményen küzdenek a megélhetésért, családjuk boldogulásáért, igyekeznek túlélni a háborús borzalmakat, mígnem eljön a vészkorszak, amikor minden mérlegre kerül. A németként biztonságban élő család úgy dönt, kiveszi részét az ártatlanok védelméből, legalább tucatnyian köszönhetik nekik az életüket. Később a megtorlás őket is eléri, és hiába a sok mentő tanú, súlyos büntetéseket, megaláztatásokat kellett elviselniük az immár idős Zimberéknek. A kezdeti időkben kétkezi munkából élő család végül hosszas küszködés és a svábokra jellemző szívós, kitartó, minden akadályt leküzdő előre haladás során éri el a polgári jólétet, majd gazdagságot, és onnan zuhan végül vissza a nélkülözésbe, miközben végigéli a magyarországi németség 20. századi történetének legfontosabb fordulópontjait (kitelepítés, kényszermunka stb.) A család végül szétszóródik a nagyvilágban, ám az a bizonyos nyaklánc generációról generációra vándorol, és megmarad a család tulajdonában a legnagyobb ínség közepette is, mintegy az összetartás és összetartozás jelképeként. (Spoiler vége.)

Silingi Terézia könyve olyan világba kalauzol vissza, amely ma már alig hihető. Itt ugyanis az erősen férfiközpontú társadalom diktálja a játékszabályokat, az asszony és a gyermekek feltétlen engedelmességgel tartoznak, a lázadást nem nézik jó szemmel. Ugyanakkor azonban erős nőalakok sejlenek fel (Baba, Rézi, Klára, Teri), akik adott esetben képesek helytállni, sőt a nehézségek hatására komoly jellembeli fejlődéseken is átmennek. Amatőr írótól szokatlan az a fajta jellemábrázoló készség, amely Silingi Teréziát jellemzi, ezért arra kell gondolnunk, hogy mindig is ott szunnyadt benne a nagy mesélő. S úgy tűnik, a könyv sikere meghozta a további alkotói kedvet, hiszen a szerző egy interjúban azt nyilatkozta: a jövőben saját családja ugyancsak izgalmakban bővelkedő történetének összefoglalását tervezi. Olvasóként ennek csak szurkolhatunk.


*Silingi Terézia: Ómama nyaklánca, 2015, Szilvia és Társa Kiadó