„Hogy a dolgok ugyanúgy megismétlődhetnek”

Gustave Flaubert: Bovaryné

Reklámok

Vajon mit mondhatnak a mai nőknek a világirodalom klasszikus nőalakjai, Anna Karenina és Emma Bovary? Hiszen a mai nőknek már nem kell mindenáron férjhez menniük, szabadon megválaszthatják, mit szeretnének az élettől. De legalábbis nagyobb a szabadságuk, mint a 19. században…

bovary1920

Az irodalom „csele” jelen esetben az, hogy Bovaryné tragikus sorsa és a regényben végigvitt személyes sztorija nem teljesen fedi egymást. Emma férjhez megy egy középszerű orvoshoz, majd hamarosan rádöbben, hogy unja a férjét, boldogtalan, valami mást várt a házasságtól, az élettől. Aztán csakhamar megjelennek a szeretők is, mint pótkielégülések. De a regényt olvasva folytonosan érezzük, tudjuk, nem ennyi az egész. Van itt még valami más is… Mintha ez előtt a „más” előtt egy függöny lengene, és ez a függöny a regény maga. Folyamatosan bújócskát játszik velünk, már-már azt hisszük, megpillantjuk a lényeget, de az mindig elodázódik.

A regényt olvasva mintha megbűvöltek lennénk, mintha egy külső hatalom tartana fogva. És ez a hatalom nem más, mint a regény mesélőjének hangja, aki Emma történetét, minden lelki rezdülését közvetíti. Nem vicc, könyveket írtak már a Bovaryné narrátorának iróniájáról. Hajszálpontosan adagol, Charles Bovary minden megnyilvánulása se több se kevesebb, mint amiből egy középszerű ember rajzolódik ki. És ezzel értékeléseket közvetít, arra hajlítja az olvasót, amerre ő akarja. Az olvasó elhiszi: Charles középszerűsége halálos bűn. (Ami még csak nem is erkölcsi középszerűséget jelent, hanem tehetségtelenséget.) Mert Charles-nak kiváló embernek kellene lennie ahhoz, hogy Emma szeretni tudja.

DSCN6145
Most csak a fotók kedvéért tértem be egyébként kedvenc olvasókuckónkba, a Kofferbe

Na de milyen karakter ez az Emma, a hősnő, aki ezt a kiválóság képet dédelgeti magában? A megismerésünk pillanatában egy jelentéktelen falusi lány, akire ügyet sem vet senki, aki csendesen várja, hogy valami majd csak történik vele… Aztán árnyalódik ez a kép, később, zárdai növendékkorából már ilyen leírásokat találunk róla:

„Mikor gyónni ment, apró bűnöket eszelt ki, hogy minél tovább ott térdepelhessen összetett kézzel a sötétben, arcát a rácsnak döntve, s hallgathassa a pap suttogását. A szentbeszédekben előforduló hasonlatok az égi vőlegényről, az égi hitvesről, az égi szeretőről, az örök frigyről szokatlan édes érzéseket kavartak fel a lelke mélyén. (…)

Ha gyermekkora egy kereskedőnegyed boltjának hátsó helyiségében zajlik, talán a természet lírai hódítására lett volna ilyen fogékony, amely általában csak az írók tolmácsolásában jut el hozzánk. De hát ő az unalomig ismerte a vidéket, a nyájak bégetését, a tejtermékeket, az ekét. Nyugodt látványokhoz szokott, ezért most a mozgalmas képek felé fordult. A tengert csak a tengeri viharokért szerette, a füvet csak akkor, ha romok közt sarjadt. Mindenből valamilyen személyes hasznot kívánt magának, s mint értéktelent, elvetette, ami nem a szíve közvetlen fogyasztására való volt – mert inkább érzelmes természet volt, semmint művészlélek, inkább a lelki izgalmat kereste, mint a képet.”

Emma nem vallásos, de ha az felkavarja a lelkét, kis időre akár még vallásos is lehetne. Viszont a vidéki környezet az egyhangúan pergő napokkal semmiféle élményre nem ad lehetőséget. Képzeletét se tudja formába önteni, amiből valamilyen önálló alkotás is születhetne. Néha ugyan egy-egy szigetként kiemelkedik valamilyen esemény: bál, operaelőadás, szerelem, amikor külvilág és lélek teljesen egymásra talál, de a függöny mindig lehull…

Emma a képzeletének foglya, őt a képzelete viszi szakadékba, nem úgy, mint Anna Kareninát, akit a társadalmi norma ellenére vállalt szerelem és a lázadás. Ez viszont már nem (csak) 19. századi vonás. Bovaryné mi vagyunk. Vagy legalábbis lehetünk. Akár a 21. században is.

bovaryborito

 

Olvass bele: Bovaryné

 

 


A Bovaryné először 1856-ban jelent meg, folytatásokban, egy évvel később adták ki a teljes regényt egy kötetben. Flaubert-et a mű tartalmáért perbe fogták vallás- és erkölcsgyalázás vádjával. Magyarul 1904-ben jelent meg először, Ambrus Zoltán fordításában, ez a (ma már különlegesnek számító írásmódú) változat olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ide kattintva pedig többféle olvasható formátumban letölthető, valamint megtalálható hangoskönyvben is. Azóta számtalan kiadást megért, a 20. század végén Pór Judit ültette át a mai beszélt nyelvhez közelálló formába. A történetből tucatnyinál több filmadaptáció készült, sorozatok és nagyjátékfilmek egyaránt, legutóbb 2014-ben vitte filmvászonra Sophie Barthes.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Az általunk végigkeresett könyvtárak szinte kivétel nélkül többszörös, nem ritkán akár tucatnyi példánnyal rendelkeznek a kötetből, többféle kiadás közül lehet válogatni. Ugyanakkor sok példányhoz csak előjegyzéssel lehet hozzájutni, éppen kikölcsönözték. Egyes könyvtárak keresőmotorjai csak egyetlen találat linkelését teszik lehetővé (ezeket megtaláljátok alább).

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Maros Megyei Könyvtár

Szilágy Megyei I. S. Badescu Könyvtár

Szatmár Megyei Könyvtár

Bihar Megyei Gh. Sincai Könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

1986. július Ketten álltak a kapuban. A mosolygós arcú nagymama és a szúnyogcsíptelábú unoka. Langyos este volt, beszélgettek, kacarásztak. A nagymama megsimogatta a kislány fejét, mutogatott, nevetgélt. A kapu előtt egy feketébe öltözött, komor arcú öregasszony haladt el.

20180726_083005

– Isten áldjon, lelkem! – szólt oda a nagymama. Hogy vagy lelkem, éldegélünk?!

Az meglepődve mondott valamit és sietett is tovább.

A nagymama hosszan nézett utána.

– Látod kislányom, ez volt nagyapád szeretője!… Hogy ebből milyen csúf vénasszony lett – jegyezte meg halkan, inkább csak magának. – …én még mindig szemrevalóbb vagyok…

***

Én akkor nem értettem, hogy nagymama miről beszélt – abban sem voltam biztos, hogy mit is takar a fogalom –, szavai természetesen hangzottak, ugyanígy mesélte iskolai élményeit. Azt sem vettem észre akkor, hogy az egy olyan ünnepélyes pillanat volt, amikor nagymama kendőzetlenül beavatott a világába. Abba a világba, ami összetettsége és bonyolultsága ellenére is a legélhetőbb volt. Nagymamám nem ismerte a társadalmilag elvárt, kötelező képmutatást, az illendő megdöbbenést, nem ítélkezett, életkedvét és örömét nem vette el semmi. Jobb helyen is előfordult már – mondogatta, ha meg akarták botránkoztatni, így mindennek megvolt a célja és értelme, ok-okozata, ami egy jól felhasználható tanulságban végződött.

Hogy mi köze van nagymama történetének egy XIX. századi regényhez? A hozzá kötődő emlékeim nélkül Celestine csak egy anakronisztikus figura marad volna – de az is lehet, hogy a regény után sikerült igazán megértenem nagymamát… Ő volt a mi XX. századi Celestine-ünk.

Amikor 1900-ben Octave Mirbeau megírta az Egy szobalány naplóját, nem is gondolta, mekkora botrányt kavar regényével. Nemcsak a témaválasztása miatt támadták (szeretők, szexualitás, kitartottak, polgári képmutatás), hanem leplezetlenül nyílt, „illetlen” hangja miatt is, ami igencsak felkavarta a kényelmes közerkölcsöt. Illetlen, hiszen nem tud olyan jólnevelt lenni, mint a regényben szereplő úriasszony, Madame Xaviera, aki minden egyes kijelentéséhez-kérdéséhez hozzáteszi az „illik”szót – „pedig csupa olyan dologról beszél, ami nem illik – állapította meg Celestine”. A kortársak többek közt pornográfiával vádolták, hiszen a főszereplő Celestine természetes és nem szégyellnivaló ösztönnek tekinti a nemi vágyat, vállalhatónak a szerelmet, amit ha elfojtanak, sebezhetővé és nevetségessé teszi az embert (lásd Lemaitre urat vagy az elhanyagolt, szereleméhes szépasszony figurát.) Celestine, aki Párizsban nevelkedett, ismeri a polgári finomkodásokat, azonban ugyanolyan fölösleges dolognak tartja, mint a századelő divatos lelki nyavalyáit.

Octave Mirbeau regényét lehetetlen pornográfnak tekinteni. Ne feledjük, hogy 1900-ban, egyidőben a regénnyel jelenik meg a francia irodalom egyik legvitatottabb darabja, a Tizenegyezer vesszőcsapás (Mirbeau regénye az Apollinaire mű mellett egy rózsás lányregény), előfutárnak ott vannak De Sade XVIII. századi írásai, de a kortárs képzőművészetben is megjelentek a szexualitás sokkoló ábrázolásmódjai (Egon Shiele!). Ezekkel szemben Mirbeau célja nem a puszta érzéki hatás, hanem szatirikus és groteszk társadalomrajzot készít, ami több Zola komor naturalizmusánál, rakoncátlan, de nem brutális (arra ott az egy évvel korábban megjelent Kínok kertje): íme, ezek vagyunk mi, tessenek megbotránkozni!

A regény főalakja, Celestine ösztönös, de kiegyensúlyozott figura. Tudja, hogy mit akar, melyik az a határ, ameddig el lehet menni, hogy se áldozattá, se puszta haszonélvezővé ne váljon. A hamvas, kék szemű szolgálólány tudatában van szépségének, ismeri a női cselfogásokat, sorsa a révbe érésig egyforma kísérletezés az egyik háztól a másikig, egyik ólból a másikba. Szerelmi kapcsolatainak viszont tudatos resztvevője, ebben a testiségben nincs semmi dráma, sem kiszolgáltatottság. Celestine szereti a szerelmet, olyan, „akinek a nyakát ha megcsiklandozza egy férfiszáj… már kész is van!

A polgári ostobasággal szemben, ahol erősen él a takargatás szokása, Celestine pajkos nyíltsága, szókimondó életszemlélete felülkerekedik ezeken a társadalmi buktatókon, és „romlottsága” ellenére erkölcsi győztessé válik azokkal szemben, akik nem merik felvállalni emberi természetüket.

Celestine szeret és tud élni, olyan bölcsességet birtokol, ami egyensúlyban tartja őt az ösztön és a józanész vezette világban. Bár a regénynek több filmadaptációja is született, egyik sem tudja visszaadni ezt az életörömöt, ami alapjában jellemzi Celestine-t és felvértezi.

A regény formailag napló, Celestine szemén keresztül ismerjük meg a polgári világ visszásságait, a szerelemben elhanyagolt szépasszony prototípusát, a tiszta és szenvedélyes szerelmet, és végül a zolai tisztes úriház(ak) történetét („kívül rózsás, de belül romlott”).

A szolgálók társadalmi kiszolgáltatottságára is rámutat („Celestine… szép név, szavamra! Csak majd a Madame ne kívánja, hogy megváltoztassa… ez neki már szokása”), lakáskörülményeikre (a cselédek számára nincs ebédlő, ott étkeznek a konyhában, az asztalon, ahol a szakácsnő napközben a piszkos munkát végzi, szobájuk fűtetlen, huzatos, a bútorzat rozoga), szokásaikra (fegyverük a gazdákkal szemben, hogy részletesen kitárgyalják az urak és úriasszonyok viseltes dolgait) stb. Celestine valahol a két véglet között áll, a rendszeres pletykálkodásokon nem vesz részt és okosan vonja ki magát a gazdák önkénye alól.

„– Mindjárt megmondom, hogy önnek mit kellene tenni, Celestine kisasszony. Fel kellene jelentenie Lanlaire-t erkölcstelen közeledés és szeméremsértés miatt. Ugye, ez pompás ötlet?

– De kapitány úr, a Monsieur sohasem közeledett erkölcstelen szándékkal, és nem sértette meg szemérmemet…

– És aztán? Hát ez baj?

– De hiszen nem jelenthetem fel…

– Mi az, hogy nem jelentheti fel? Ennél semmi sem egyszerűbb. Tegye meg a feljelentést, és jelentsen be tanúnak Rose-zal együtt. Mi aztán majd bizonyítjuk a tárgyaláson, hogy mi mindent láttunk… mindent!

pdfkep 

 

Olvass bele: Egy szobalány naplója

 


Octave Mirbeau Egy szobalány naplója, Kossuth Kiadó, Budapest, 2016, ford. Pálföldy Margit


Octave Mirbeau (Trévières, 1848. február 16.–Párizs, 1917. február 16.) francia újságíró, műkritikus, pamfletszerző, regény- és drámaíró. Két leghíresebb regénye a hagyományosan gondolkodók által erkölcstelennek ítélt Kínok kertje (Le Jardin des supplices, 1899) és az Egy szobalány naplója (Le Journal d’une femme de chambre, 1900), amelyeket mintegy harminc nyelvre lefordítottak. Az Egy szobalány naplójából eddig négy filmadaptáció készült: 1916-ban Oroszországban egy némafilm, 1946-ban az Egyesült Államokban (rendező: Jean Renoir), 1964-ben francia nyelvű filmadaptációt forgatott Luis Bunuel spanyol rendező, 2015-ben pedig Benoit Jacquot.


A kötet itt kölcsönözhető:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Szabadon letölthető e-könyv, több formátum: Magyar Elektronikus Könyvtár