Királyok, hódítók, szándékos anakronizmusok

(Julian Rathbone: Az utolsó angol király)

Reklámok

Nekem való történelmi regényt nem könnyű írni, pedig tényleg nagyon szeretem a műfajt. Nincs rosszabb ugyanis annál, amikor egy könyvet olvasva az adott korszak ismerőjeként bosszankodsz, hogy ez nem történhetett így, hogy a szöveg tele van tárgyi tévedésekkel, mérgesítő anakronizmusokkal. Viszont legalább ennyire rossz megélni, amikor egy könyv láthatóan hatalmas tudás- és tényanyagot rejt magában, törekszik is a történelmi hitelességre, csak éppen mint olvasmányélmény vagy mint regény nyújt nagyon keveset, vagy éppen semmi örökérvényű tanulságot nem találok benne. (Például ez a bajom Bán Mór Hunyadi-regényfolyamával is, amelyben kétségkívül óriási kutatómunka van, de azokat a valódi irodalmi értékéket nem látom benne, amelyek miatt évtizedek múlva is olvashatnák majd.)

bayeux1

(A képen a regényben feldolgozott eseményeket ábrázoló ezeréves bayeux-i faliszőnyeg egy részlete látható)

A brit Julian Rathbone (1935–2008) könyvének előszavában egyebek mellett az alábbiakat olvashatjuk: „Az anakronizmusok két típusa az írói szándék megnyilvánulásának tekinthető. Az utolsó angol király […] a mai nyelv terméke. […] Ennek egyik jól érzékelhető megnyilvánulása a királyokhoz és főurakhoz nem illő […], időnként durva beszédmodor. Biztos vagyok benne, hogy az angolszász nemesek ugyanolyan könnyedséggel használták az ún. töltelékszavakat, mint késői utódaik, sőt mint tudjuk […], elég durvák, mi több közönségesek voltak. […] Mindennek tükrében abszurditás lenne megtagadni jó öreg uralkodóinktól és udvaroncaiktól az egyébként valóban durvának számító baszni és szar szavakat, illetve a belőlük alkotott, valószínűleg évszázadok óta használt szókapcsolatokat. […]

A szereplők, sőt még a narrátor is, időnként olyan idézeteket vagy idézetszerű megjegyzéseket engednek meg maguknak, amelyek saját koruknál jóval később élő személyeknek tulajdoníthatók. […] Biztosan lesznek, akik irritálónak találják majd ezt a jelenséget, engem azonban […] szórakoztat, és remélem, így lesznek ezzel mások is.”

Én biztosan e „mások” közé tartozom, mert amikor például Hódító Vilmos Napóleon – az itáliai hadjárat előtt elmondott – szavait szabadon idézve buzdítja harcosait a csatára, akkor abban az is megmutatkozik, mennyire hasonló helyzeteket produkálhat a történelem, és különböző korokban élő szereplők között mennyi hasonló személyiségjegy figyelhető meg. Ugyanígy nem zavaró az olykor valóban közönséges beszédmód sem, amelybe a szerző a mai britek beszédmódjának finom kritikáját is beleszőtte.

Az utolsó angol király (1997) az igen termékeny regényíró viszonylag késői munkái közé tartozik. Sajnálatos, hogy életművének csak aránylag kis része olvasható magyarul is, pedig a mély történelmi ismeretek és a sajátos humor ötvözete más művekben is megjelenik. A könyv az angol történelem egyik meghatározó eseménye, az 1066-os hastingsi csata idejébe repíti vissza az olvasót. Ez volt az az ütközet, amely lehetővé tette a normann hódítást, amely Anglia történelmét teljesen új pályára tette. Ebben a csatában esett el II. Harold, az „utolsó angol király” (az utána jövő uralkodók mind normann, francia vagy német eredetűek voltak), ami megnyitotta az utat a „normann fattyú”, Hódító Vilmos királysága előtt.

A könyv főszereplője egyrészt Harold Godwinson, akinek végigkísérhetjük családja felemelkedését udvaroncból a fél országot uraló hatalom, majd a tiszavirág-életű királyság megszerzéséig; másrészt hű testőre, Walt, aki urával ellentétben túlélte az ütközetet, s akinek szemével a megelőző évek eseményeit és a következményeket szemlélhetjük. Elbeszéléséből pedig kiderül, hogy semmi sem egészen úgy volt, ahogy azt a történelemkönyvekből ismerjük – hiszen a krónikákat a maguk szája íze szerint mindenkori győztesek ír(at)ják. Walt interpretációjában így nem meglepő, hogy Anglia új ura, Vilmos nem dicsőséges hódító, hanem – törvénytelen származásából adódóan – állandó kisebbségi komplexusait legyőzni kívánó, felfuvalkodott hólyag, aki gátlástalanságban és kegyetlenségben vetekszik a modern kor diktátoraival. Az előző király, Hitvalló Edward visszavonultsága mögött sem a buzgó vallásosság, hanem politikai érdekből elfojtott homoszexuális hajlam húzódik meg, és azt is megtudjuk, hogy a sorsdöntő csata (minden vonatkozó krónika szerinti) első áldozata, a normann bárd Taillefer valójában túlélte a vérontást, miután megrendezte saját halálát. Az események hátterében pedig olyan mérvű intrika, hatalmi harc, képmutatás és főképp hatalomvágy húzódik meg, hogy azt hihetnénk, a saját korunkban járunk. Meglehet, Rathbone megfoszt bennünket néhány illúziótól a középkori erényekkel kapcsolatban, viszont megerősít abban, hogy az emberi természet nem sokat változott az évszázadok alatt. Az ismert történelmi alakok ugyanis érinthetetlen ikonokból reális, hús-vér figurákká változnak az elbeszélésben, akiket éppúgy szenvedélyek, előítéletek, ösztönök, máskor viszont nagyon is rideg számítások hajtanak, mint a modern kor emberét. Harold király ebben az értelmezésben a körülmények áldozata; egy ütközetben dicsőségesen megvédi a trónját az egyik trónkövetelő, a norvég Keménykezű Harald ellen, amikor feltűnik a másik… Hódító Vilmos ugyan hasra esik az angliai partralépés után, utóbb több szerencsés fordulatnak köszönhetően mégis ölébe hullik a hatalom és a dicsőség.

A könyv fő cselekménye alig két-három év történéseit veszi számba, ám a rálátás ennél sokkal nagyobb. Nagy erénye, hogy úgy „nyúl bele” a történelmi tényanyagba, úgy formálja hőseit a saját elképzelése szerint, hogy csak épp annyira rugaszkodik el a történelmi valóságtól, hogy minden változtatás hihető legyen. Elbeszélésmódjának sajátossága még, hogy a regény legelső elbeszélő mozzanata az, ami időben a legkésőbb történt, s így a könyv befejezésének kissé reménykedő hangulatát is értelmetlenné teszi. Mert a „nagyok” története mellett kibontakozik a könyvben a csatát testi-lelki sérülésekkel végül túlélő Walt élettörténete is. „Bűnét”, hogy nem tudta megvédeni ura életét, egy szentföldi zarándoklattal szeretné megváltani (e zarándoklat során meséli el útitársainak Hastings és előzményei történetét), de aztán – már a legelején – kiderül, hogy a tragédiák sora Hastingsnél nem ért véget. A történelmet ismerő olvasó ugyanis nem szurkolhat a valamivel szimpatikusabbnak ábrázolt angolszászok győzelméért (hiszen tudja, hogy Anglia a normannok kezére került), legfeljebb azért, hogy hőse elérje a megnyugvást, de a könyv e téren sem sok jót sejtet.

A könyv nyelvezete valóban nagyon modern, a mai élőbeszédet szemlélteti, és ezen a téren nem is törekszik a korhűségre. Hogy hősei helyenként Shakespeare-t, máskor klasszikus filozófusokat idéznek, azt igazából csak a vájtfülűek veszik észre, ugyanis a szerző olyan jól elrejtette ezeket, hogy sokszor csak második-harmadik olvasásra tűnik fel, hogy mintha ezeket a mondatokat már olvastuk volna valahol… Nem zavaró az sem, hogy a szereplők vagy épp a narrátor olyan tudományok (pl. pszichológia) szakkifejezéseit használják, amelyek a cselekmény idejében még nem is léteztek; mégpedig azért, mert mindvégig érezhető a szándékosság. Rathbone ugyanis játszik az olvasójával: vajon észreveszed-e, hogy az orrodnál fogva vezetlek, hogy finoman (vagy nem is olyan finoman) utalgatok valamire, hogy rájössz-e, hogy középkori keretek között modern gondolatokat akarok közvetíteni? Amitől ez már-már zseniálissá válik, az, hogy a könyv éppúgy olvasható és izgalmas lehet a történelmi eseményeket egyáltalán nem ismerő olvasó, ahogy a korszak történeti szakirodalmát kívülről fújó szakember számára is – az egyik rengeteg ismerettel gazdagodik egy különös korszakról, a másik sokadszor szembesül azzal, hogy a történetírás gyakran interpretációk harca, nem pedig a „valóság” megragadása.

Julian Rathbone minden általam ismert könyve melegen ajánlott a történelmi regények és a sajátos brit humor rajongóinak, a szerző más korok eseményeit is hasonló módon „értelmezte át” saját ízlése szerint, és miközben megemlékezik a nemzet nagy eseményeiről, maró kritikát is mond róluk. Fogalmam sincs, hogy maguk az angolok hogyan fogadták műveit, én abban biztos vagyok, hogy azokat is el szeretném olvasni, amelyeket eddig nem fordítottak le.

rathboneborito

 

 

 

Olvass bele: Az utolsó angol király

 


Julian Rathbone: Az utolsó angol király, Alexandra Kiadó, Pécs, 2005 (ford.: H. Prikler Renáta). Az eredeti mű The Last English King címen, 1997-ben jelent meg.

Egyetemi tanulmányai után Julian Rathbone három évig angolt tanított Törökországban. Ezek az évek inspirálták első regényeit, amelyeket a hatvanas években írt, amikor már Angliában, szintén tanárként dolgozott. 1973-ban hagyott fel a tanítással, hogy írással foglalkozzon. Eredetileg színész vagy képzőművész szeretett volna lenni.


A kötet az általunk figyelt erdélyi könyvtárakban nem kölcsönözhető.