Mint víz a csokoládéhoz

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!

Van ez a könyv, az egyik kedvencem, de ha nem úgy akadtam volna rá, ahogyan, valószínűleg sosem veszem kézbe. Merthogy van neki egy idétlen, semmitmondó címe, meg egy rosszul megkomponált borítója, tehát valamilyen szintű előtanulmány nélkül aligha csap le rá bárki is. Kivéve, ha kimondottan ilyen jellegű, minden sorában olcsó kis történetet keres, mint amit az igénytelen borító sugall, de akkor meg csalódni fog, mert ez nem az. Ha úgy lenne, nem lenne az egyik kedvencem.

comoaqua1920

Valamikor régen, kamaszkorom tájékán még meglehetősen kedveltem a Nők lapját (később ez változott), heti rendszerességgel olvastam. Akkoriban közölt folytatásos regényeket, többek között ezt is. Kíváncsiságból elolvastam az első részletet, és onnantól kezdve mindig nagyon vártam a folytatásokat, pedig tudtam, hogy ezek már eleve szerkesztett részletek, és csak töredékét nyújtják az eredetinek. Ráadásul teljesen ismeretlen volt az író(nő) neve, Laura Esquivel, és akkoriban még nem is forgott a könyvpiacon túl sok olyan regény, amelynek az alapját receptek adják (vagy ha mégis, akkor azok nem nagyon jutottak el hozzám, a 90-es évek derekán). Talán ez fogott meg első körben a történetben: hogy minden fejezete egy-egy recepttel kezdődik, de nyilván nem a „csülök pékné módra” szerű étkeket hozza, hanem olyanokat, mint pl: karácsonyi kenyértorták, fürjek rózsaszirom ágyon, csokoládéital és háromkirályok napi koronakalács, vagy nagy szemű bab chilivel tezcucai módra. Persze, főzni azért nem innen fogunk megtanulni, mivel a recept esetünkben nem több puszta illusztrációnál, egyfajta szálnál, amin egy-egy fejezet elindul, az elkészítés leírása pedig igen gyorsan átcsap történetmesélésbe, az étek pedig közben észrevétlenül készül el valamikor, de arról már aligha szerzünk tudomást.

Ilyen előzmények után pedig kitalálható, hogy a központi szereplőnek elég sok köze lehet a konyhához: konkrétan ott is született, a konyhaasztalon, és az ételek gőze közepette töltötte gyerekkora nagy részét. Történetünk a mexikói forradalom idején játszódik, egy kis falu gazdag parasztcsaládjában. A zsarnoki természetű, keménykezű Elena mama egyedül neveli három lánygyerekét. A legkisebb, Tita születésekor ugyanis apjuk meghal – mint később kiderült, véletlenül a fülébe jutott egy szaftos pletyka legidősebb lánya származásáról –, a mama teje pedig elapad a megrázkódtatástól, így Titát az öreg, írástudatlan, de konyhai dolgokban már-már akadémiai tudással bíró szakácsnő táplálja és neveli a konyhában. A főzés, az ételek és az evés így élete, érzelmei és önkifejezése meghatározó részévé válnak, bár eleinte úgy tűnik, túl sok hasznát ennek aligha fogja majd látni családanyaként. Családjukban ugyanis az a barbár hagyomány él, hogy a legkisebb lánygyerek nem mehet férjhez, mert az a feladata, hogy idős szüleit (jelen esetben az anyját) gondozza haláláig. Tita ebbe nyilván nem nyugszik bele, már csak azért sem, mert elég korán rátalál a szerelem, jó ideig azonban fölösleges minden lázadási kísérlet (azért meg kell hagyni: ilyenek bőven akadnak nála), nem tud tenni semmit a hagyomány és anyja akarata ellen.

tita
A könyvből 1992-ben többszörösen díjazott film készült

Ez a történet állt lassan össze a Nők Lapjában közölt mozaikokból, én pedig, ha jól emlékszem, meglehetősen visszafojtott lélegzettel vártam, mi lesz a vége. Néhány évvel később felfedeztem, hogy ezt a könyvet meg is filmesítették, és azt kell mondjam, igen jól eltalálták az adaptációt (mint kiderült: a rendező elég közel lehetett a történethez, Esquivel férjeként). A könyvhöz azonban sokáig nem tudtam hozzájutni, és amikor már sokkal később mégis sikerült megrendelni egy internetes antikváriumból, kézbe véve majdnem sikítva dobtam el. Azt hiszem, az lehetett a pillanat, amikor megállapítottam, hogy a magyar könyvkiadás igencsak kiszúrt ezzel a jobb sorsra érdemes könyvvel, mert nem elég, hogy az eredeti, sokkal kifejezőbb címet (Como agua para chocolate – Mint víz a csokoládéhoz) lecserélték egy ilyen érdektelen vacakra, de még a borító is olyan semmilyen (közben rákerestem: több kiadást is megélt, de valahogy egyetlen borítóval sem járt igazán jól). Kicsit olyan ez, mintha maguk a kiadók se tudták volna eldönteni, hová sorolják a könyvet. Lehetne talán sima kis románc, és akkor egye fene, elmegy a vacak borító is, de hát nem az. Annál sokkal több. Követi némileg a mágikus realizmus hagyományait, és annak ellenére teremt nagyívű, széles érzelmi skálán mozgó történetet, hogy különösebben egetrengető dolgok nem történnek benne. Egyszerű családtörténetnek is nevezhetnénk, sőt ha arra gondolok, hogy amikor rövid ideig családterápiát tanultam, az egyik képzésen megnéztük és feldolgoztuk a regényből készült filmet, akkor már szinte szakirodalom.

Próbálom fejtegetni a titkát, de nem tudom, rám miért hatott ennyire. Lehet, hogy a receptek miatt (a „kenyértorta szívfájdalomra” sokáig volt az egyik kedvenc szókapcsolatom, bár ez már inkább a filmből ered, és az is itt derült ki, hogy az igazi mexikói csokoládéital, a champurrado vízzel készül, erre utal az eredeti cím), vagy a szokatlan megközelítési mód, ahogyan elmesél egy szerelmi történetet egy olyan világban, ahol a valóság és a képzelet annyira egymásba fonódik, hogy alig lehet vagy kell megkülönböztetni egyiket a másiktól, de legalábbis Tita olyan magabiztosan mozog a határok mezsgyéjén, mint aki nagy titkok tudója. Egy biztos: bármennyire annak tűnjék is, nem színtiszta és könnyed szórakozás. Ami pedig a végét illeti: természetesen nem lövöm le a poént, csak annyit fűznék hozzá, ez az egyik olyan könyv, aminek az utolsó mondataitól leginkább elsírnám magam (a másik ilyen a Micimackó).

Olvass bele: Szeress Mexikóban

csokiboritok
Végignézve a borítókon: a hármas számú különösen silány, meg kell állapítani azonban, hogy az angol nyelvű kiadás valamit már igyekezett köszörülni a csorbán.

Laura Esquivel mexikói író eredetileg tanárnő volt, de rádiózott, tévézett is, és színháziskolát alapított. Már első regénye híressé tette, a Szeress Mexikóban (Como agua para chocolate, 1989) című könyvét 33 nyelvre lefordították, az első magyar változat 1993-ban jelent meg (ford. Dobos Éva; Pesti Szalon, Budapest).


Az általunk szemlézett erdélyi könyvtárak adósok maradtak ennek a könyvnek a beszerzésével.

 

Szép szerelmek szemléje: randizz egy könyvvel!

Tudtad? A mai nap természetesen arról híres, hogy a könyvajándékozás világnapja. A szerelmet márpedig az év bármely napján örömmel ünnepeljük. Olvasmányainkban gyakran van lehetőségünk hőseinkkel örülni, szenvedni, kiteljesedni a születő, kivirágzó, majd örök boldogságokba vagy keserű tragédiákba torkolló szép szerelmekben. Gyűlöljük vagy imádjuk, a Bálint nap Valentinostól itt a nyakunkon. Nem fodrocskás-bodrocskás-csöpögős kedvenceinktől kapj kedvet, és randizz egy könyvvel (is)!

randi
Fotó: SZÜZSÉ/Facebook

Nem rózsaszín felhős történet

margaritaNekem, mint a romantika legtöbb megnyilvánulási formájától idegenkedő olvasónak nem volt könnyű kedvenc irodalmi szerelmespárt választani, de úgy háromnegyed óra múlva megvilágosodtam: a Mesterre és Margaritára esett a választásom Bulgakov mesterművéből. Kapcsolatuk elég furán indul, hiszen a Mester stalker módjára a nyomába szegődik a fiatal lánynak, majd amikor az kacéran megkérdezi, tetszik-e neki a virágja, még cáfolja is a feltételezést. A szerelemnek sem ez a modortalanság, sem a Mestert félreállítani igyekvő sztálini diktatúra nem állja útját: a modern Faust és boszorkány-Margitja egymáséi lesznek, egészen az őket méltán megillető örök – ha nem is boldogságig, de – nyugalomig.
(Mayer István)

Levélszerelem

hajnali lazKedvenc szerelmi történetem az, amelyet a férjemmel közösen „írunk”, ám erről nem született könyv (egyelőre legalábbis… – szerk. megj.). Egy másik, megtörtént szerelemről azonban szerencsére igen, így örömmel ajánlhatom Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét. A szerzőnek, apja halála után édesanyja két levélköteget nyújtott át, melyből a szülők szerelmének története bontakozik ki. 1945 Svédországában, túl a koncentrációs táborok borzalmán ismerkedik meg Miklós és Lili, akiknek szerelme egyaránt szól az életigenlésről, a felfoghatatlanon való túllépésről és a jövőbe vetett hitről. „Gátlásosságában gyönyörű (…), ügyetlenségeiben felmagasztosuló szerelem” – írja a szerző, s valóban, az igaz történet még a romantikus regényeket gyakran olvasók szívét is megdobogtatja, mást, mélyet és igazit mutat be. Az élet szerelmeseinek szól a regény, az élet szerelmeseiről. (Szász Zsófia)

Finnországban a társadalom peremén

peltonenSalomo és Ursula a Juhani Peltonen azonos című regényének hősei. Finnországot ma a jóléti állam mintapéldájaként említik, de egyrészt amikor a könyv játszódik (az 1960-as években), ebből még kevés látszott, másrészt hősei a társadalom peremén élő emberek, akiktől a jólét kb. olyan távol áll, mint tőlem a techno- vagy rapzene. A többnyire hajléktalan szerelmespár a létminimum határán sodródva talál egymásra egy olyan világban, ahol vagyonuk néhány kődarab, amely épp arra elég, hogy felmelegítsék rajta a vizet. Rövid közös életük igazi pokoljárás, mindketten igazi antihősök, akiket a többségi társadalom lenéz, elutasít és kiutasít magából, mégis van bennük valami olyan emberi vonás, amely nemcsak egymás számára teszi szerethetővé őket. (Mayer János)

Első szerelem a napsütötte délen

szolits a nevedenAmikor néhány éve először jártam Olaszországban, azonnal beleszerettem, és elhatároztam, hogy amint csak tehetem, visszatérek. Bár ez a lehetőség sokáig váratott magára, időközben találtam egy olyan könyvet, amely már az első oldalaktól visszarepített a kabócáktól zengő fülledt olasz nyárba. Ez pedig nem más, mint André Aciman Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című modern klasszikusa, amely szinte azonnal kedvencemmé vált. A mű főszereplője Elio, a koraérett csodagyerek, aki szabadidejét zongoradarabok szerzésével és filozófiatanulmányok böngészésével tölti, egészen addig, míg meg nem érkezik apja legújabb nyári vendége, Oliver, a fiatal amerikai kutató. A kezdeti kölcsönös csodálaton és kíváncsiságon kívül lassan mélyebb érzelmek is előtörnek belőlük, és annak tudatában, hogy együtt töltött idejük véges, szélviharként söpör végig mindkettőjükön egy olyan szerelem, amilyen az embernek talán csak egyszer jut az életben. Elio és Oliver története valójában nem különleges, nincsenek idegtépő drámai pillanatok, szívfacsaró monológok, amiket a legtöbb hasonló témájú regénytől megszokhattunk. Csak csendes beszélgetések, őszinte pillantások és lopott érintések. Ám éppen ezért találom sokadik olvasás után is olyan elemi erővel megragadónak. Ez a regény nem kérdez, nem ámít, nem szépít, csak beleránt a két fiatal első szerelmének örvényébe, és közben úgy merít el minket a lusta, forró dél-olasz nyári délutánokba, hogy akaratlanul is keserédes nosztalgiával vágyódunk első szerelmünk rózsaszín felhőivel borított napjai után, amikor még azt hittük, mienk az egész világ.
(Sugár Tímea)

Plátói medveszerelem hokivárosban

mi vagyunk a medvekA Mi vagyunk a medvék (szerző: Fredrik Backman) csak pont annyira szól a hokiról, mint a Pál utcai fiúk a grundról. Vagyis teljes egészében arról szól és mégis sokkal inkább minden másról. A svéd kisváros élete az ifi hokicsapaton múlik (ők a medvék Medvevárosból), sikerüktől függ, hogy lesz-e hokisuli, lesz-e fellendülő helyi gazdaság, virágzó gyár, lesznek-e munkahelyek. Világos, hogy minden és mindenki az elsőtől az utolsó vérig a hoki körül mozog, még ha akadnak, akik nem is értik a játékszabályokat. Ebben a könyvben bukkantam rá egy igazi szerelemre, amit Amat, a szerény sorsú, félárva, igen tehetséges játékos táplál titokban Maya iránt. Gyerekszerelem, mégis vagy talán pont ezért annyival tisztább, valóságosabb. Amat egy hősszerelmes. Nemcsak távolról szemléli szíve hölgyét, félszegen próbálja a kiteljesedés felé görgetni a történetet, de egy másik srác gyorsabb nála. Amat nem forral bosszút, szerelme nem vált megvetésbe, ahogyan tizenévesen ez gyakori, marad a titokkal. Amikor Mayát rövidesen szörnyű tragédia éri, amely keserves hadjáratba kényszeríti egész családját, őt magát pedig a kisváros pellengérre állítja, és természetesen a hokitól a gyárig minden veszélybe kerül, éppen amikor pedig már-már kézzelfogható közelségben volt a dicsőség, akkor Amat mindent kockára tesz: a betegsége miatt munkájára csak nehezen képes anyjának ígért könnyebb állást, a kezébe csúsztatott sok pénzt, amiből micsoda hokis felszerelése lehetne végre, a csapathoz tartozás semmihez sem hasonlítható katarzisát, saját hokis karrierjét, ezzel együtt egy jobb élet lehetőségét. Amatnál nincs tájbasimulás, nincs megalkuvás. Akkor sem, ha tudja (és vállalja), hogy „jutalma” egy kiadós ripityára veretés, a hokiscsapat – és ezzel együtt talán egyetlen esélyének – elvesztése, és még azt sem remélheti, hogy közelebb kerülhet szerelme beteljesüléséhez. Ma már ritka az ilyen áldozatkész érzelem, tizenévesen pláné – örülnék, ha megcáfolnátok! A 21. század embere ugyan imád szeretni, de mintha inkább csak a saját kényelme határáig, ha pedig párban nem jó, túl gyorsan továbbáll, a következő szerelemhez. Szerencsére hellyel-közzel akadnak kivételek, Amat története nekem erről szól. (Akik nem szeretik a spoilert, azoknak üzenem: a fenti sorokban megosztott részletekkel tulajdonképpen közel semmit sem árultam el a cselekményről.) (Kerekes Edit)

Akit elvesztettél

hid1Temesi Ferenc saját bevallása szerint „mindig ugyanazt a regényt írja”, ami annyiban igaz, hogy mindegyiknek van egy különböző neveken és alakban visszatérő főhőse, akinek története sok ponton találkozik a szerző élettörténetével. Mindkét életpálya meghatározó élménye egy autóbaleset, amelyben a főhős egyetemista szerelme (Kati, Kata, Katlan stb.) életét veszti, míg ő maga túléli, és íróvá válik. A pályán előre haladó fiatalember életében és ágyában számos nő fordul meg a következő évtizedekben (feleség, tartós és alkalmi kapcsolatok, egyéjszakás kalandok), de a tulajdonképpen csak néhány hónapig tartó kapcsolat emléke nem halványul belőle. Kati pedig a hős „dibukja” (itt afféle kísérő szellem, bolyongó lélek) lesz, aki már-már saját egyéniségének részévé válik, és szinte az egyetlen állandóságot jelenti az önsorsrontásra is hajlamos férfi életében. Alakja említés szintjén szinte minden Temesi-könyvben előkerül, de különösen a regénytrilógiaként is felfogható három művében (Por, Híd, Pest) kap központi szerepet. A szegedi „Tündér utca legjobb írója” csaknem olyan emléket állított neki, mint Dante az ugyancsak korán elvesztett Beatricének. (Mayer János)

Miszter Darcy, igen, ő

buszkeseg es baliteletJane Austen világával nagyjából tizedikes koromban ismerkedtem meg, Elizabeth Bennett és Mr. Darcy szerelmi története annyira elvarázsolt, hogy az írónő összes, az iskolakönyvtárban és az otthoniban is fellelhető kötetét elolvastam. Nagyon, talán túl gyorsan. Annyira beleköltöztem az ármányos, titkolózós, rendkívül leszabályozott, mégis tiszta és naiv történetekbe, hogy egy ideig átvettem az austeni nyakatekert nyelvezetet, minden barátnőm legnagyobb örömére.

A számos kötet után mégiscsak az először elolvasott Büszkeség és balítélet maradt a kedvencem. A könyv kapcsán sokaknak Mr. Darcy és Miss Bennett szerelme ugrik be egyből, viszont a könyv számos más ismert, sokak által irigyelt, vágyott, a szerencsések által pedig átélt szerelmi forgatókönyvet mutat be. Ilyen a tiszta érzelmekből, naiv, azonnali energiákból fogant szerelem Jane és Mr. Bingley között, de jelen van a szükség-„szerelem” is, a vénleány Charlotte és a Mr. Collins között kötetett házasság, amely végül barátsággá, elfogadássá alakul át, s átszövi az a – kellemetlen? – érzés, hogy mindketten beletörődtek helyzetükbe. Ám nem szabad elfeledni Mr. és Mrs. Benett türelmen és szereteten alapuló kapcsolatát, vagy Lydia és Wickham tüzes, meggondolatlan románcát sem…

De még mindig nem ezért a kedvencem a Büszkeség és balítélet, és természetesen Mr. Darcy. Hát milyen nő – kislány, asszony, feleség – ne szeretne ilyen levelet kapni?

„Nem kell aggódnia, Miss Bennet, hogy e levélben újból kifejezem azt az érzelmet, vagy megismétlem az ajánlatot, melyet oly visszatetszőnek talált tegnap este. Nem azért írok, hogy gyötörjem Kegyedet, vagy megalázzam önmagam, s nem szólok azokról a vágyakról, amelyeket (mindkettőnk boldogsága érdekében) nem lehet elég hamar elfeledni. A fáradságot, melybe a levél megfogalmazása és elolvasása kerül, megtakaríthattam volna, ha jellemem nem kívánná, hogy én megírjam és Kegyed elolvassa. Meg kell tehát bocsátania, ha igényt merek tartani a figyelmére. Tudom, nem szívesen teszi, ha az érzelmeire hallgat – de én az igazságérzetéhez fordulok.”
(Sarány Orsolya)

Szerelem a legváratlanabb szívben

varazslo es uvegA Varázsló és üveg (Wizard and Glass) Stephen King nagyívű posztapokaliptikus regényfolyamának, A Setét Toronynak negyedik darabja, de valójában egyfajta kitérő, hiszen az első három kötetben elindított cselekményszál szinte egy centivel sem szövődik tovább. Ebben a könyvben ugyanis a kortalan, mogorva, mély emberi érzelmekre látszólag alig képes Harcos, Roland Deschain távoli múltjába megyünk vissza, amikor még a sokféle koron és világon átívelő keresése egészen az elején járt. Itt találkozik az első igazi szerelemmel a shakespeare-i Júliával csaknem egyidős Susan Delgado személyében, akivel rövid ideig élvezik a testi szerelem tiltott gyümölcsét, amíg a patriarchális társadalom képmutató erkölcse és egy igazi boszorkány ármánykodása tragikus véget nem vet az idillnek, ami Rolandot egy életre megkeseredetté teszi. Engem azonban nem is ez ragadott meg, hanem ahogyan King a vonzalom ébredését, a szerelem kibontakozásának, lángolásának folyamatát, majd húsba vágóan fájó megszakadását ábrázolja. A Setét Torony önállóan is megérne egy Pisztáciát, ám ez a könyv önálló regényként is megállja a helyét, a szerelemnek pedig a gyönyörét és tragikumát is egyforma hitelességgel ábrázolja. (Mayer János)

Szerepjáték mesterfokon – bedőltem a sztorinak

Olvas ma még egyáltalán valaki verseket és főleg versesköteteket? Verseket talán igen, de komplett köteteket alighanem nemcsak én forgatok ritkán, különösen úgy, hogy az elejétől a végéig elolvasom. Néha azért érdemes kivételt tenni, főleg ha az egész kötet többet nyújt, mint véletlenszerűen egyberostált versek gyűjteménye. Néha a költeményekből többé-kevésbé összefüggő történet állhat össze. Ennek is szép hagyománya van a magyar irodalomban Balassi Júlia-ciklusától Weöres Psychéjéig. S ha mindez különféle stílusirányzatok, alkotói stílusjegyek imitálásával, parodizálásával vagy épp finom ráutalásokkal történik, akkor ez nemcsak a (költői) mesterség elsajátításának magas szintjét jelzi, hanem remek szórakozás is lehet.

zazpi1920

Bevallom, én elsőre beugrottam… Mármint amikor valamelyik hazai vagy határon túli irodalmi folyóirat először közölt részleteket Ferenczes István „átköltéseiből”, én bizony elhittem, hogy valamikor a 18-19. században tényleg élhetett egy Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri nevű spanyol-baszk kalandor költő, akit balszerencsés sorsa, néhány tisztázatlan ügye, szerelmi bánata és állandó nyughatatlansága egészen Dél-Amerikáig sodort. A szegény vagabund volt zsoldoskatona, szerzetes, őrült; hosszabb időt töltött a kecsua indiánok között, a 19. század elején a kontinens szabadságharcainak során is jelen volt, és persze számos szerelmi kalandban is volt (többnyire szenvedő) része. Élettörténete aztán különös módon ér véget: miután utolsó ismert állomáshelyén (egy – naná! – ferences kolostorban) élete némileg blaszfémikusra sikerült utolsó műalkotását megcsonkítják, a különös (egy idő után már csak állatokkal beszélgető) „Stephanus testvér” eltűnik cellájából, ahol csak egy szamárcsődört találnak a helyén. (Üdvözlet Apuleiusnak, Lukiánosznak és Franz Kafkának…)

A Csíkszeredában élő Ferenczes István életművét – bevallom férfiasan – inkább csak töredékesen ismertem eddig, de abban néhány vers olvasása után is egészen biztos voltam, hogy ezt a kötetét be kell szereznem. Némelyik darab (Börtönszerenád, Tíz rubái egy mór leányról) ugyanis annyira illett az akkori hangulatomhoz, hogy már-már sajnáltam, hogy nem én írtam őket. Nevezhetjük ezt komoly megérzésnek, de véletlen szerencsének is, hiszen ez a kötet sokkal többet adott nekem, mint aktuális lelkiállapotom hitelesnek érzett megfestését. (Az akkori hangulat régen elszállt, a verseskötet hatása viszont maradandó.)

A megszállókra*

Darabokra szaggattátok a hazámat,
Csigazabáló, gloire-ba nyekkent
Franczúzok, az égbolt is belesápadt,
Amint átgázoltatok a berkeken…

Rettentő gigászai a gonosznak,
Hitszegőbbek vagytok a cigánynál,
Fiaid nemcsak ölnek, rabolnak, lopnak –
Táncot járnak a siralomháznál.

Szabadság, egyenlőség, testvériség
Nevében ácsol igát a zsarnok,
Dicsőségünket arcátlan tépi szét
A szörnyeteg, átkot átokra mond,

Gaz homlokán glória, babérlevél,
Nemcsak gúzsba köt, meg is szégyenít,
Mint büdös kapcátokat, fújja a szél
Európa letiport népeit…

Szétosztottátok a rokonok között,
Csúffá tettétek hazám, franciák,
Torkunkba fojtottátok a nagy ködöt –
Átkunk rendezzen nektek orgiát.

La Paz, 1808

* Ezt a cantiga de maldiziert (ford.: átok-éneket) Jóseph Bonaparte trónra léptetésének hírére írám. Madrid megérte, hogy újból elfoglalták a franciák, s a diktátor öccsét tette meg spanyol királynak.

Az persze első olvasatra is gyanús volt, hogy egy, az Újvilágba szakadt hispán atyafi József Attilára és más magyar költőkre erősen emlékeztető sorokat ír, egyik verscímében használja az Ady által teremtett „kompország” kifejezést, és olykor egészen modern és véletlennek aligha nevezhető szóalkotásai („héja-gyász”, „Semmi ágon”, „Télikék”) vannak, de hát az átköltés műfajába éppen sok minden belefér. (Faludy is átírta, kiegészítette Villon sorait, sőt a Ballada a senki fiáról-nak nincs is eredetije.)

A kötet előszavát figyelmesen, illetve az egész könyvet végigolvasva természetesen lehull a lepel: valójában egy költői alteregó megteremtéséről van szó: „nem szuverén költészet az övé; inkább valamiféle bűbáj lengi át ezt a versvilágot. Az örökös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságáról. Végül is az elmúlásról – a szerelem sivatagáról, vágyakozásról, honvágyról és hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről-halálról. Úgy, hogy akár a kortársunk is lehetne.” – írja a „fordító”. Zazpi azonban nemcsak kortársunk lehetne, hanem az is: vágyaiban, kétségeiben, bizonytalanságaiban a modern ember gondolatai jelennek meg régi versformák és műfajok köntösébe bújtatva, s mindehhez társul a kisebbségben élő ember sajátos viszonya szülőföldjéhez, hazájához (a kettő nem feltétlenül ugyanaz!). S ha ehhez hozzávesszük, hogy a hátlapon olvasható szerzői közlés szerint „ama keserves december 5-e után” álmodta azt a költő, hogy nem tud magyarul se beszélni, se olvasni, se írni… S ezt követően jelent meg neki a „Zazpi nevű ibér, aki kioldozta rémálmai kalodájából”. Talán az sem véletlen, hogy teremtett főhőse éppen baszk származású; a baszkok nyelvükben, mentalitásukban éppúgy teljesen elütnek Hispánia más népeitől, mint a magyarok a Kárpát-medence többi lakóitól, vagy épp a székelyek a magyarok többségétől, és viszonyuk Spanyolországhoz alighanem éppen annyira ellentmondásos, mint az erdélyi magyaroké Romániához vagy az anyaországhoz. (Rokontalanul élnek, / Csak távoli barát, / Kelta, skót vagy székely / Koccint rájuk pohárt.”) Ha elolvassuk a Búcsú Spanyolországtól vagy Az anyaországról című kétrészes vers sorait, és hozzáképzeljük 2004 decemberét, akkor még úgy is szíven üt a csalódás fájdalma, ha tudjuk: ami akkor történt, nem rajtunk múlott. (Viszont amiről beszél, az a konkrét események ismerete nélkül is átérezhető: a hontalanná válás élménye nem egyetlen helyzethez és néphez kötött.)

Búcsú Spanyolországtól
(Versos de arte maior)

Kilöktél magadból Spanyolország,
mintha leprás vagy orgyilkos lennék,
hátat, ülepet fordítasz felénk,
s azt hiszed, hogy mi vagyunk a csonkák,
hogy teérted héthatáron túlról
csorog majd a nyálunk, könnyet fakaszt
a bánat, kéklő honvágy gyúr sarat
a pusztító, hosszú, hosszú útból…

Ég veled, mostohába hűlt honom,
Toledo, Madrid, Burgos, Cordoba
és Sierráknak hóba őszült orma,
elszivárog időd a négy folyón:

Ebro, Duero, Tajó, Guadalquivir,
mint sóhajok tűntök el, ott látom
az Alcantara hídján halálom,
a falra egy kéz ki tudja, mit ír…
Ég veled narancsliget, cipruság,
Granada s Malaga bársony bora,
tomboló szívem torreádora,
corridavér, eltáncolt ifjúság –
balra el, én most örökre megyek,
de viszem Cidet, Fernán Gonzálest,
Vegát, Calderont s a nagy Cervantest,
Don Juant, Góngorát – a lényeged!

Mindenen túl: ők lesznek a hazám!
Passzusod éget, akár az orbánc,
mert te nem voltál haza, csak ország,
ki elbuktál az utolsó csatán…

Sevilla, 1779. december

A költő egyrészt megteremt egy – kicsit töredékes, kicsit misztikus, de nagyjából áttekinthető – élettörténetet hősének, majd egy – ha nem is teljességet, de lezártságot sugárzó – életművet is hozzá, melyek darabjai „kronologikus” sorrendben követik egymást a kötetben. A versekhez az anyag gondozója lábjegyzeteket, megjegyzéseket fűz, s ezek csaknem ugyanolyan fontos részei a kötetnek, mint maguk a versek. Ebben a (fiktív) költői életműben szerves egységben jelenik meg a magyar népköltészet tisztasága, a magyar költészet évezredes hagyománya, a spanyol és latin-amerikai történelem, a világirodalom számtalan műfaja és versformája, és még az a sajátos íz is, amely a dél-amerikai irodalmat (Vargas Llosa, García Márquez, Amado vagy épp Borges munkáit) annyira minden mástól megkülönböztetővé teszi. Zazpi verseiben éppúgy találunk Bornemisza Péterre utaló sorokat és versformákat (Siralmas éneke), ahogy máshol Cervantes vagy épp Petőfi, Arany és József Attila köszön vissza, az egész egyben mégis hitelesnek tűnik. Épp ezért a kötet versei műfajok egész kavalkádját nyújtják: olvasunk benne madrigált, quinitilát, rubáit, eposztöredéket, gallego népköltéseket és románcokat, danse macabre-t, siralmas éneket, fájdalmas elégiát, gázelt (a mór-arab költészet jellegzetes versformája), költői leveleket, félszonetteket („Petrarcának a fele is elég!”), dzsungel-áriákat, négyfelvonásos opera librettóját (!), inka románcokat. A költő e műfajokat igazi magabiztossággal használja, de parodizálja is őket, hiszen időnként olyan szabadszájú, hogy az érzékeny lelkűek elpirulnak tőle. Máskor viszont a vallásos áhítat olyan mélységébe ereszkedik, mintha szerzője fájdalmai elől valóban az (egyébként elérhetetlen és ismeretlen) Istenhez fordult volna vigasztalásért.

A kötet darabjainak jó része a szerelmi költészet valamely műfajába sorolható. E versek visszatérő múzsája a Fekete Liliom, egy córdobai illetőségű hölgy, akit „Don Esteban” időnként istenít, máskor átkoz, akinek évek múltán és egy óceán távolából is szenved emlékétől és hiányától, pedig a sikamlós életű szenyóra legfeljebb időlegesen részesítette szerelmi gyönyörökben. A hozzá/ róla írt versek közt akad trubadúrok hízelgését idéző ének, anakreóni dal (Egy virágszálról), de olykor még a francia sanzonok finomsága is megjelenik bennük. Máskor viszont olyan közönséges módon átkozza szerelmét, hogy abból is csak az örök szenvedély indulatát érezzük. (Éppúgy „kegyetlenül szép” versek ezek, mint az Elbocsátó, szép üzenet.)

Siralmas éneke

Esteban Zazpi volt egykoron a nevem,
Nem retteg senki sem a sötét tengeren,
Engem a szerelem
Ölt meg törvényesen,
Ezért nincsen nevem a sötét tengeren…

Hontalanná lettem fekete tengeren,
Száműzött vagyok a háborgó vizeken,
Bánat a kenyerem,
Italom a könnyem,
Félholtan sinylődöm egy hajófeneken…

Kéket-zöldet látok viharos tengeren,
Napestig rókázom, döglődöm betegen,
Lázasan hidegen,
Már minden idegen,
Ott voltam boldog az ibér földeken

Toledóban szolgált, ott volt az ezredem,
Büszke egy népség volt a huszárezredem
Mikor kivonultunk
Napfénytől ragyogtunk,
Lábaink elébe omlott a szerelem.

Hozzám is vihar jött, eljött a szerelem,
Talán szédület volt, talán csak kegyelem
Hittem a csodában,
Hires Córdobában
A szőlőhegyekről tört rám a szerelem.

De egy hónap múltán továbbállt ezredem,
Az volt csak a pokol, a boldog gyötrelem,
Mi lehettem volna?
Rút szökött katona,
Hírhedtté így lettem, hogyha ez győzelem…

Árkon-bokron által loholtam utána,
Rohantam Santiago de Compostelába…
Kiderült: hiába
Bolyongtam utána
A haramiák kálváriás útjára…

Kerestem őt kolostorban, bordélyházban,
Itt is, ott is látták, meg mégsem találtam
Égi szenyórámat,
Bűnöm lett ő, bánat,
Bőrig rongyos lettem a hiába vágyban…

Utakat álltam és neveket cseréltem,
Álruhákban jártam, cigányul beszéltem,
Nyomomban kopókkal,
Kancsi poroszlókkal,
Brága erdeiben szép lassan kiégtem.

Elfogtak és vittek az ibéri lankán,
Mutogattak a várak szégyenpiacán,
Így jár, aki lányhoz
Hű, nem a királyhoz,
Láncok közt ismeri meg szép Kasztiliát!

Hiába szerettem, ezalatt a leányt
Elvitte egy grand, egy „roppant elefánt”,
Mert szűzben a céda
Él, mint tavi béka,
Nem árt, ha tudjátok ezt, cimborák, nem árt.

Akasztófára! – kiáltott rám az űgyész,
A szemeiben gyűlölet lángolt, tűzvész,
A bíró sem henyélt,
Örök száműzetést
Koppantott felém ó, felségárulásért!?

Utolsó szó jogán nem mondtam én sokat,
Talán csak a lelkemből fakadt egy sóhaj,
Szerettem, szerettem,
Csak ennyit rebegtem,
Érette loptam el a kincstári lovat.

Így lettem egy sorszám, ezért nincs már nevem,
Pusztulok, meghalok végtelen tengeren,
Segíts meg, Mária,
A kontinens fia
Vagyok, ott halnék én, nem itt a vizeken…

Hánytatnak a habok, ennél is jobban fáj:
Te leszel sohamár hazám, ibéri táj,
Az elevenbe vágsz
Rideg anyaország,
Te szerelemmel együtt pusztító hiány.

Hiába vár a megfoghatatlan új világ,
Belőlem immár csak az elmúlás kiált,
Mint őrült sirály,
Szít szívem rút viszályt,
Én csak a sakktáblán gyilkoltam a királyt…

Hol végzem sorsomat én édes Istenem,
Erdőn-e, mezőn-e, vagy kihalt reményben,
Talán a pokolban,
Talán fönt a Holdban,
Vagy lent a mély sárban, vagy a fellegekben…

Atlanti-óceán, 1780

A kötet lezárása a Gozorú című „fél-mesterszonett-koszorú”, amely nemcsak igazi formai bravúr, hanem mintegy összegzése Zazpi életművének, aki sorsában megnyugodva várja a halált. („Fölösleges minden ami történt. / Éltemhez méltón rendezd elestem. / Mint porszemen tedd rajtam a törvényt.”)

Lehetne arról is értekezni, miként játszik a szerző rímképletekkel, versformákkal, ritmusokkal, de ezt inkább meghagyom azoknak, akik valóban értenek hozzá. Egy valami biztos: ez a kis kötet egyetlen percig sem unalmas; darabjai pedig önálló költeményekként éppúgy megállják a helyüket, mint a nagy egész koncepció alkotórészeként. Furcsa lesz a hasonlat, de annak idején a Queensrÿche zenekar Operation: Mindcrime című konceptlemezénél (szerintem minden idők egyik legnagyobb rockzenei albuma) éreztem valami hasonlót: az anyag dalai önállóan is ütnek, de az összefüggő történet részeként jelentésük tágul, és újrahallgatásra ingerelnek. És valahogy ilyen ez a kötet is: most, hogy az ismertető okán újra elővettem, olyan utalásait, finomságait is észrevettem, amelyek fölött a korábbi olvasások során átsiklott a figyelmem. A kötet érzelmi skálája is roppant széles; szinte mindazt tartalmazza, amit az élet gyönyöreit és poklát megjárt, tapasztalt ember átélhetett. Egymás mellett jelentkezik a szent és a profán, a csúfoló és a magasztaló, a cinikus és az elmélkedő, az áhítatos és a vulgáris – mindaz, ami emberi lényünkben egyaránt jelen van.

Nagy játék (szerepjáték) tehát ez a kötet, de a játék akkor az igazi, ha komolyan vesszük. Mert az nem kérdéses, hogy Ferenczes játszik a formákkal, a műfajokkal, a történelemmel, és nem utolsósorban igazi intellektuális játékot játszik olvasóival. De ehhez a játékhoz olyan fokra kellett fejlesztenie költői mesterségét, amelyre sokan soha nem fognak eljutni. A játék mögött ugyanis ott van egy nagyon sokrétegű, mély mondanivaló, amely nemcsak (valós és fiktív) szerzőjéről árul el sokat, de a költészet lényegéről, sőt saját magunkról is. Egy adott kor összefüggéseibe ágyazva is fontos dolgokat mond el, de abból kiragadva is élvezetes. Mestermunka, amelyet csak a legnagyobbakhoz tudok mérni.


Ferenczes István: Zazpi, Kortárs Kiadó, Budapest, 2010


Ferenczes István 1945. január 1-én született Csíkpálfalván. Biológiát végzett Kolozsváron. Tanított, majd újságíróként dolgozott a Hargita című lapnál, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították. 1979-től a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója. 1997-ben megalapítja a Székelyföld kulturális folyóiratot. 2001-ben József Attila-díjat, 2005-ben Balassi Bálint-emlékkardot, 2012-ben Arany János-díjat kapott, a Látó irodalmi lap nívódíját már 1993-ban megkapta, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2004-ben Spectator-díjjal jutalmazta.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár