A skandináv krimi csillaga, Kurt Wallander nyomozó

Talán már mondtam ezen az oldalon is: igazából nem szeretem a bűnügyi regényeket, sokáig – néhány „kötelező” klasszikuson kívül – egyáltalán nem is olvastam ilyesmit. Nekem Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot teljesen életidegen, szenvtelen figurák, az általuk megoldott esetek számomra hihetetlenek, a róluk szóló regények pedig inkább (cinkelt lapokkal játszott) logikai játékok, nem pedig olyan olvasmányélmények, amely révén többet tudunk világunkról, magunkról, de legalább arról a társadalomról, amelyben játszódnak. Filmen azért olykor megnézek ilyesmit, és egyik kedvencemmel való első találkozásom is ennek köszönhető.

mankell1920

Lassan tizenöt éve is lesz már, amikor értelmes tévéműsor után kutatva egy vasárnap késő este öcsémmel az egyik német csatornára kapcsoltunk, ahol már ment egy krimi (pontosabban, mint később kiderült, egy sorozat része), amelyet a késői időpont és a meglehetősen súlyos téma (gyermekgyilkosság) ellenére sem tudtunk félbehagyni. A sorozat címét (Mankells Wallander) kinéztük ugyan a műsorújságból, de ez önmagában egyiküknek sem mondott sokat. Kis utánajárással azért megtudtam, hogy a széria egy svéd író, Henning Mankell írásai alapján készült, állandó főhőse Kurt Wallander nyomozó, és a róla szóló regényeket skandináv és német nyelvterületen a Harry Potterhez hasonló példányszámokban jelentetik meg.

Még egy-két évnek el kellett telnie, amíg az első Wallander-regényt elolvashattam. 2005 elején történt, hogy egy betegség és némi testi-lelki kimerültség miatt háziorvosom hosszabb betegszabadságra rendelt, amelynek jelentős részét olvasással töltöttem. Akkor láttam meg a könyvesboltban a (számomra) első, vaskos Wallander-kötetet. (Szent Iván-éji gyilkosság, nincs köze a hasonló című tévésorozathoz), amelyet rögvest megvásároltam, két-három nap alatt elolvastam (nem tudtam letenni), amivel egy hosszú kapcsolat kezdődött, és még a krimi műfajáról kialakított sarkos véleményem is erősen árnyalódott. (A skandináv vonalnak azóta több más alkotójával, pl. Stieg Larssonnal vagy Jo Nesbø-vel is megismerkedtem, és ezek is jelzik, hogy a messzi északon nagyon érzik a műfajt.)

Henning Mankell (1948–2015) összesen 12 Wallander-regényt, illetve -kisregényt írt (nem mindegyik jelent meg magyarul), amelyek mind önállóan is olvasható történetek, de ha sorban olvassuk őket, akkor főhősének élettörténete, jellemfejlődése is kirajzolódik belőle, ami legalább annyira érdekes, mint a felderített bűnesetek. Ezen túl a könyvek képet adnak a ma és a közelmúlt Svédországáról is; a pályakezdő Wallander a svéd jóléti állam legszebb fénykorában, az 1970-es évek elején kezdi rendőri pályáját, ám a történetek jó része a 80-as, 90-es és 2000-es években játszódik. Ekkor – éveken át tartó afrikai tartózkodásából visszatérve – a szerző is úgy érezte, hogy hazája kezdi elveszteni igazi arcát, és egyre jobban megjelent benne a rasszizmus, az erőszak és a migrációs probléma. Wallander esetei sosem szimplán nyereségvágyból vagy épp féltékenységből elkövetett bűnügyek, hanem hátterükben mindig valamilyen aktuális, sokakat foglalkoztató társadalmi probléma áll, amelyek megítélése sohasem fekete-fehér.

DSC_0113
Henning Mankell 12 Wallander-regényt, illetve -kisregényt írt

A főhős, Kurt Wallander épp annyi idős, mint szerzője, és vele együtt öregszik a regények folyamán, de egyébként is több hasonlóságot mutat vele. Amikor először találkozunk vele (Arc nélküli gyilkosok, 1991), Wallander a negyvenes éveinek elején jár, már elvált feleségétől, Monától, akivel egy közös gyermekük (Linda) van. Házasságának kudarca túlzott szakmai elhivatottságára vezethető vissza, ami miatt nem volt képes jó férj és jó apa sem lenni. (Egy időre lánya is elhidegül tőle.) Magánélete ezt követően hosszú ideig a boldogság hasztalan keresésével telik, ez viszi bele olykor nagy érzelmekbe, felelőtlen kalandokba, egy időre a túlzott alkoholizmusba és depresszióba, kiégésbe is. Egy ideig küzdenie kell meg nem értett festőművész apjával – aki kizárólag fajdkakasokat fest –, mert az sosem tudott megbékélni azzal, hogy fia rendőr lett; de az apa halála után az általa jelentett biztos pont hiányával is. Wallander közel sem tökéletes jellem; olykor átlépi a szabályokat, elragadják indulatai és szenvedélyei, küzd az életközépi válság számos tünetével, idősebb korában betegségekkel is. A mindezekkel való szembesülések ugyan csak epizódok az egyes regényekben, de épp ezek különböztetik meg Wallandert Maigret-től vagy Derricktől, akiknek magánélete nincs is, mindig szinte a skatulyából húzták ki őket, és percnyi kétségük sincs afelől, hogy helyesen cselekszenek. A szenvedélyes operarajongó svéd felügyelő hibáival együtt is szerethető jellem: nem vitás, hogy az igazságért küzd, de olykor önmagával is harcol, és olykor nagyokat hibázik is, viszont jól látható erkölcsi elvei vannak.

A regények állandó helyszíne Ystad, egy Svédország déli részén, Skåne tartományban található kisváros, amely közel esik Dániához, de Lengyelországból és Baltikumból is gyorsan elérhető (ennek egyes regényekben lesz jelentősége). Ennek Mariagatan nevű utcájában él Wallander, aki kizárólag francia autókat hajlandó hajtani, és bár nem idevalósi, ragaszkodik a vidékhez és kedvelt helyeihez. (Egyik visszatérő törzshelye a magyar emigráns, Kovács László pizzériája.) Csaknem az összes könyv itt és a környéken játszódik, ám pl. A fehér nőstény oroszlán (1993) legtöbb fejezete Dél-Afrikában zajlik, hogy aztán a szálak ott is Ystadban fussanak össze végleg, míg a Riga kutyái (1992) című könyvben feldolgozott bűntény a szovjet uralom alól frissen szabadult Lettországba viszi főhősét. Nemcsak a helyszín állandó, hanem a szereplők nagy része is visszatér a regények folyamán, így biztosítva a törzsolvasók számára az állandóságot, habár sok kolléga az idők folyamán „kihal” Wallander mellől, vagy egy idő után máshova helyezik át őket. E visszatérő figurák közül különösen fontos segítője Martinsson, aki kezdőként kerül Wallander mellé, de utóbb maga is kiváló nyomozó lesz; Nyberg, a hangulatemberként állandóan nyavalygó, de a szakmáját kegyetlenül értő helyszínelő vagy épp Lisa Holgersson, aki egy ideig az ystadi rendőrség parancsnokaként Wallander szigorú, de igazságos főnöke. A főhős pályája szempontjából mégis a legfontosabb a mindössze két könyvben (Arc nélküli gyilkosok, illetve Wallander első esete, 1999) megjelenő mestere, Rydberg, aki afféle apafigura volt a fiatal nyomozó számára, és az egyes bűnesetek felderítése során is igyekszik a tőle tanult elveknek megfelelően cselekedni. De nemcsak a kollégák, hanem a civil szereplők közül is sokan vissza-visszatérnek az egyes történetekben, sokaknak így egyfajta saját története, fejlődése is megfigyelhető a főhősé mellett.

henningmankell
A főhős épp annyi idős, mint szerzője, Henning Mankell (a képen), és vele együtt öregszik a regények folyamán

Ezekben a könyvekben sokszor egészen kegyetlen gyilkosságok történnek, amelyek magát a nyomozót is megviselik; többször is fontolgatja a visszavonulás gondolatát. A leírt brutalitások éles ellentétben állnak azzal a Svédországról kialakított képpel, amelynek alapján a jóléti állam mintapéldájaként tekintenek rá, pedig Mankell szerint a felszíni nyugalom alatt rengeteg feszültség lappang, és úgy látja, hogy sok csukott ajtó mögött élhet egy-egy olyan megalázott, megkínzott, frusztrált személy, akiben – a normális élet látszata ellenére – bosszúvágy él. A tettesek sokszor áldozatok is egyben, vagy egy-egy társadalmi probléma, politikai hiba sodorja őket a rossz oldalra. Az eseteket többnyire a nyomozó szempontjából látjuk, bár időnként vannak benne perspektíva- és elbeszélőváltások is. Sem az elbeszélő, sem a főhős nem fogalmaz barokk körmondatokban, Wallander szájából olykor mégis már-már szállóigeként felfogható megállapítások, bölcsességek hangzanak el, amelyeket ugyan nem sok választ el a közhelyektől, ám a főszereplő jellemétől egyáltalán nem idegenek. És mindezek mellett a regények hihetetlenül izgalmasak is, időnként tényleg nem lehet letenni őket. Nyilván nem azon izgulunk, hogy a főhős túléli-e, de egy-egy regény sztorija annyi kérdést vet fel, hogy szeretnénk minél többre választ kapni. (A nem a középpontba állított bűnesettel közvetlenül összefüggő ügyek megoldása gyakran „átcsúszik” egy következő regénybe, időnként egy-egy, már megoldott bűntény újabb vonatkozásai is előkerülnek.)

A hozzám hasonló nem-krimirajongónak az is fontos lehet, hogy nagyon sok információt kapunk a svéd társadalomról, életformáról, szokásokról, és arról is, hogy az ott igen korán megindult bevándorlási hullám (jó és rossz irányban is) mennyire átformálta a tradicionális svéd értékrendet és gondolkodást. A hosszú éveken át külföldön (ráadásul Afrikában) élő Mankell így egyszerre tudja bennfentesként és külső szemlélőként láttatni szülőhazáját, és az is jól látszik, hogy regényeinek története mögött nagyon sok kutatómunka van. Mérsékelten baloldalinak mondható véleményét olykor nem rejti véka alá, ám ezek csak annyiban jelentősek, amennyire az alapvetően apolitikus, a közösséget szolgáló emberek (mint Wallander) találkozása is elkerülhetetlen a politikával. Ám az is látható, hogy kritikus hozzáállása ellenére a szerző szereti hazáját, és a rossz irányba fejlődés ellenére megtalálja benne azokat a szépségeket (pl. a tengerparti szél zúgása), amelyek miatt érdemes lehet ott élni.

Mankell a Wallander-szériát valószínűleg a 2000-es évek elején abba akarta hagyni; a magyarul ki nem adott Innan frosten (kb. A fagy előtt, 2002) főszereplőjévé ugyanis az író a nyomozó lányát, Lindát teszi meg. (Az volt a terve, hogy egy újabb regényfolyam hősnője Linda lesz, de abból a szériából végül nem készült több darab.) Ennek sikere ellenére még született két Wallander-regény, a Den orolige Mannen (kb. Árnyékba bújó ellenség, 2009) és a Het gral (kb. Őszi eset 2004), amelyekben a nyomozó már erősen a visszavonulásra készül, ám egy-egy rejtélyes, politikailag is motivált eset megoldásához rá van szükség. (Ezeket magyarul még nem adták ki, de a legtöbb nagy világnyelven olvashatók, én németül fértem hozzájuk.) Érdekesség még, hogy az egyik könyvben mellékszereplőként megjelenő fiatal nyomozó, Stefan Lindman „előéletéről” is írt egy krimit (Danslärarens återkomst/ A tánctanár visszatér, 2000), amelyben egy gyilkosság felderítéséhez a svéd történelem elhallgatott, sötét időszakába kell visszatekinteni. (Ebben a könyvben Wallander nem szerepel.)

Hogy melyik a kedvenc Wallander-regényem? Hát, elég nehéz a választás, mert a maga módján mindegyik jó, és az összeset elolvasva sokkal komplexebb élményt nyújtanak. Társadalomkép szempontjából talán Az ember, aki mosolygott (2001), amelyből kiderül, hogy vannak ügyek, amelyekben a legjobb nyomozó is tehetetlenné válik. A legizgalmasabb talán a Tűzfal (1998), a legtöbbet viszont A fehér nőstény oroszlánból tanultam. Hát, tessék választani…

3wallanderH
A filmvászon  három Wallander felügyelője: a svéd játékfilmekben (1995–1997) Rolf Lassgård (balra fent), a svéd–német sorozatban (2005–2013) Krister Henriksson, a brit tévéfilmekben (2009–2016) Kenneth Branagh bújt a felügyelő bőrébe (jobbra)

A Wallender-sagából több megfilmesítés is készült. 1994–1997 között összesen 9 játékfilm készült Svédországban Rolf Lassgård főszereplésével, többnyire híven követve a regények cselekményét. A brit színészóriás Kenneth Branagh főszereplésével a BBC 12 tévéfilmet forgatott Wallander-regényekből, amelyek kicsit modernizálták és napjainkba helyezték át a cselekményt. Ennél is érdekesebb az általam először látott Mankells Wallander című svéd-német tévésorozat, amelyből 2005 és 2013 között 3 évadban összesen 32 rész készült. Ezek közül csak néhány dolgoz fel regényt, a többség csak Mankell regényalakjait és helyszíneit használja fel, a történeteket kifejezetten a sorozat kedvéért írták (kezdetben részben maga Mankell), de nagyon jól igazodnak a könyvek szellemiségéhez és hangulatához. Számomra ezek főszereplője, Krister Henriksson volt a legmeggyőzőbb Wallander. A maga nemében ez is klasszikus, de sajnos a magyar tévékben még csak a Branagh-féle filmek voltak láthatók (azok sem rosszak).

Órákat mesélhetnék még az egyes könyvekről és a hozzájuk fűződő élményekről, de ez spoilerezés nélkül elég nehéz lenne, márpedig ha valahol, akkor egy-egy krimiben ez aztán semmiképp sem szerencsés. Egy bizonyos, Mankell megmutatta számomra, hogy egy sokszor lesajnált, a lektűr kategóriájába sorolt műfajnak is lehetnek klasszikusai és értékei. Jó, persze, ez nem a Háború és béke, de van olyan, amikor nem a leginkább laktató kosztra vágyunk, hanem valami könnyebb, de igényes, szívvel-lélekkel elkészített fogásra. A Wallander-könyvek pontosan ilyenek.

wallander1

 

 

 

 

Olvass bele: Henning Mankell Piramis

 

 

 


A Wallander-regények a megjelenés időrendjében: Arc nélküli gyilkosok (1991, megjelent Arctalan gyilkosok c. fordításban is), Riga kutyái (1992), A fehér nőstény oroszlán (1993), A férfi, aki mosolygott (1994), Hamis nyomon (1995), Az ötödik asszony (1996), Szent Iván-éji gyilkosság (1997), A tűzfal (1998), A piramisWallander első esetei (1999), Innan Frosten (A fagy előtt, 2002), Het gral (Őszi eset, 2004), Den oroligen Mannen (Az árnyékba bújt ellenség, 2009). Utóbbi három magyarul még nem jelent meg.


A Wallander sorozat könyveiből helyben olvashatunk vagy kölcsönözhetünk többek közt itt:

Maros Megyei Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

 

Reklámok

Medvék, áldozatok, megoldások

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

Ilyesmi soha ne történhessen meg. Se velem. Se a gyerekemmel. Se a szomszéddal. Se a szomszéd gyerekével. Senkivel. Soha. Folyamatosan ilyen gondolatok dübörögtek bennem, amíg olvastam Fredrik Backman könyvét, amelyet egyébként sokáig igyekeztem eltartani magamtól. Végül mégis csak rászántam magam, hogy elolvassam, és nem bántam meg, mert kemény témája ellenére, vagy épp azért, de letehetetlenül izgalmas, felkavaró olvasmány.

mi vagyunk a medvek 1920

Engem, persze, be is csapott. Úgy voltam vele: nem érdekel az a könyv, amit mindenhonnan harsognak, hogy mennyire jó, mennyire el kell olvasni. Ha ránéztem egy könyves oldalra vagy csoportra: ott volt. Bementem egy könyvesboltba: ott volt. Egyébként is: hogy néz ki már a borítója? És mit érdekelnek engem a medvék? Aztán a vége egy könyvtári böngészés lett: amikor a B betűs polchoz tévedve ismét ez a könyv nézett velem farkasszemet, úgy éreztem, ez már egy jel. Hazavittem. Elolvastam, az időm szűkösségéhez mérten nagyon gyorsan, mert nem nagyon lehet letenni, ha az ember egyszer elkezdte, és rájön, hogy szó sincs benne medvékről.

Szó van ellenben egy sivár kisvárosról, Björnstadról (szó szerinti fordításban: Medveváros), ahol nincs semmi. Hosszú telek, semmi idegenforgalom, semmi szórakozás. Csak a jég. Meg a hoki. A hoki az isten, hiszen egyszer rég, vagy két évtizeddel ezelőtt a Björnstad Hockey A csapata a második helyre küzdötte fel magát az első osztályú országos bajnokságban. Az akkor megtapasztalt siker pedig azóta is meghatározó. Minden fiú hokibajnok akar lenni, minden lány a hokis fiúkért rajong, a város pedig tudja: ez az egyetlen kitörési pont. A junior csapat ismét lehetőséget kap arra, hogy a legjobbak közé kerüljön, ez a nagy cél, amelynek szó szerint mindent alárendelnek. Mi mindent? Bármit. Családi, emberi kapcsolatokat. Tisztességet, becsületet. Bűnöket és hibákat. A kérdés csak az, hogy meddig és milyen áron.

Backman könyve nekem ott okozta az első meglepetést, hogy gyakorlatilag már az első mondata megteremtette azt a feszültséget, amelyet aztán végig fenn is tartott, egy pillanatig se lazítva a gyeplőn. Persze, ha már az első mondatok előrevetítenek egy tragédiát, akkor onnantól nehéz is lenne valami virágillatúra számítani – virágot meg amúgy se látni Björnstadban, a csaknem örök hó és jég birodalmában, ahol az emberek annyira szűkszavúak, hogy még a mássalhangzókon is spórolnak. Ezt Mira a saját bőrén tapasztalja, hiszen Kanadából követve férjét szülővárosába, neve Miára rövidül, mintha neki ennyi is elég lenne. Pedig nemcsak ezt kell átélnie, hanem mindazt a borzalmat is, ami egy anyával és feleséggel megtörténhet, annak ellenére, hogy ő a maga módján a helyzet magaslatán áll mindkét szerepében. Erős jellem, erős karakter, ez a túlélése záloga, és ez segít összetartani is a családját a szükségszerűen bekövetkező bajban.

bjornstad film
Már készül a film is

(Spoiler a bekezdés végéig!) A metoo kampány korában különösen fontos az a téma, amelyet a Mi vagyunk a medvék feldolgoz. Gondolom, elég volt leírni ezt a mondatot ahhoz, hogy aki még nem olvasta, annak számára is világosság váljék, mi fog történni benne. Az élsport világáról beszélünk, és fiatalokról. Tizenéves gyerekekről, nagyon különböző hátterekkel, nagyon különböző családokkal. Kevin az abszolút bajnok, mindenki dédelgetett kedvence, a csapat legjobbja, a lányok rajongásának tárgya, a bálvány. Hajlamos elhinni, hogy neki mindent lehet. Megszállott játékos, a legjobb akar lenni, és ehhez látszólag mindent meg is kap. Maximális családi támogatást, egy kis házi jégpályát a kert végébe, a teljes szabadságot, ugyanakkor a nyomasztó elvárásokat: ő legyen a legjobb – de a szülei soha egyetlen meccsét se nézik meg. Némileg skizofrén állapot, amely talán csak magyarázza, de semmiképp sem menti fel Kevint a tette súlya alól. A csapat, a város pedig természetesen mellé áll, hiszen semmi sem számít, csak a hírnév és a győzelem. Az áldozathibáztatás klasszikus esetével állunk itt szemben, de lássuk be: egészen más a helyzet, ha valamely bejegyzés alatti kommentekben olvasunk ilyesmit, vagy ha erről szól egy teljes könyv (nem, alapvetően azért nem más, az áldozathibáztatás minden esetben negatív). De gyönyörűen kirajzolódik még a csoportkohézió, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elve, a minden háttértudás nélkül komikusnak tűnő cím pedig a könyv végére már teljesen koherenssé válik, hiszen tényleg nincs egyébről szó, mint erről a bizonyos érzésről, hogy „mi vagyunk a medvék”. És szól még barátságról, szerelemről, másságról és elfogadásról, bár a történet fényében (vagy fénytörésében) ezek már szinte közhelyes kategóriának tűnnek.

Leginkább azt értékelem ebben a könyvben – túl azon a bizonyos, már említett, a szöveg teljes tartamán átívelő, percig sem lankadó feszültségen –, hogy olyan nagyon mai. Annyira hihető, átélhető. Tele van olyan családmodellekkel, amilyenekkel simán szembesülünk itthon is (éljünk bárhol), olyan problémákkal, amelyekről nap mint nap hallunk, tudunk, esetleg érint minket is vagy a közvetlen környezetünket is.

Bár semmit sem olvastam még Backmantól (Az ember, akit Ovénak hívtak című könyvét is nagyon dicsérik), első pillanatban megfogott az a fajta érzékenység, ahogyan a nyelvvel és a karakterekkel bánik. Nagyon jól megrajzolt figurákkal szembesülünk, legyen szó a gyermekét nélkülözések közepette egyedül nevelő takarítónő, a mindenki bizalmasa idős kocsmáros asszony, a gyenge jellemű, de elszánt apa alakjáról, sőt többeknek neve is alig van, vagy leginkább csak keresztneve, a karakterük azonban emlékezetes marad. Bár kemény, férfias világban járunk, a megoldások valahogy mindig átcsúsznak a nők kezébe és hatáskörébe. És ott marad a figyelmeztetés is: figyelni kell. A gyerekeinkre, nagyon.

Engem a könyv vége is meg tudott lepni (pláne az első mondat fényében), de nemcsak azért nem spoilerezem, mert bízom benne, hogy sokan kedvet kapnak elolvasni, hanem azért is, mert teljesen egyértelmű, hogy nincs vége. Született ugyan egyfajta megoldás, a történet nyitottsága azonban bőven előrevetíti, hogy nem lesz itt még rend. Az eset megrázta Björnstadot, a város kettészakadt (vagy épp ki tudja, hány táborra), a konfliktusok, ha máshol is, más szinteken, esetleg más szereplőkkel is, de folytatódnak. Épp ezért igyekszem a könyvtárba, kivenni a folytatást (Egymás ellen a címe).

medvekFB

 

 

 

Olvass bele: Mi vagyunk a medvék

 

 


Fredrik Backman 1981-ben született, családjával (két gyermeke van) Stockholm egyik külvárosában él. 2012-ben debütált első regényével (Az ember, akit Ovénak hívtak), amely könyvként és filmként is siker lett. A Björnstad városáról készült első kötetéből, a Mi vagyunk a medvékből sorozatot forgat a Filmlance International AB, amely többek közt A híd című népszerű sorozatot is készítette. A dolog szépséghibája, hogy a svéd minisorozatot (legalábbis eleinte) a HBO Nordicon lehet majd megnézni, amely csak az északi országokban előfizethető. A bemutató időpontja egyelőre ismeretlen, Backman a közösségi oldalán 2020-at említ. A Backman-rajongókkal együtt mi is nagyon reménykedünk, hogy előbb-utóbb megnézhetjük a sorozatot. Addig legalább jut időtök nektek is elolvasni a Medveváros-regényeket!


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt itt:

Maros Megyei Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár

 

„Kalandregény”: Petőfi és kortársai a szabadságharc négy napján

Dienes András: Négy nap. Egy hadművelet regénye.

Gyerekkoromban – mint minden, a kilencvenes években gyerekeskedő, magyar iskolába járó erdélyi magyar gyerek, aki igyekezett komolyan venni saját magát – nagy rajongója voltam Petőfinek. Igaz, nem teljesen befolyástól mentesen: a tanító néni, majd később tanáraim irányítása alatt Petőfi Sándor volt talán a legnépszerűbb magyar költő, egymást érték a Petőfi-események, kívülről tudtuk költeményeinek nagy részét, Anyám tyúkjától kezdve az Itt van az ősz, itt van újra sorain át a Nemzeti dalig. Forradalmi költészetét különösen kedveltük, például A négy nap dörgött az ágyú… című költeményét is, mely 1849 februárjában született, kiemelendő Bem József szerepét a dél-erdélyi hadműveletek átmeneti sikerességében. Ennek a Petőfi által is megénekelt négy napnak a történetét regéli el Dienes András regénye.

erd korkep 1920
Petőfi – Jan Styka: Erdélyi körkép

A szerzőnek egy 1960-ban született vallomása szerint ennek a kötetnek egy trilógia első darabjának kellett volna lennie, mely a Vízaknától Déváig történt visszavonulás Odüsszeiájáról szól. Eredeti címe ennek megfelelően Argonauták lett volna, mintegy párhuzamként az Iázón vezette Argó utasainak és Bem hadseregének viszontagságai között.  Később módosult a cím, amely alatt végül is megjelent.

Dienes András nevét csak kevesen ismerik, és akik igen, azok is elsősorban szakemberek. Ennek oka talán az a túlságosan is gazdag életút, mellyel egyik meghatározó érték- és érdekcsoport sem tud igazán mit kezdeni. Szerzőnk 1904. november 30-án született Kassán, katonacsaládban, és szülei biztatására választotta a fegyveres testületekben való szolgálatot karrierként. Emellett novellákat és regényeket is írt. A Horthy-korban mind a honvédségnél, mind a csendőrségnél szolgált, az 1944-es nyilas hatalomátvétel századosi rendfokozatban, illetve a Magyar Katonai Írók titkári minőségében érte. A budapesti helyőrség tisztikarából ő volt az egyetlen, aki megtagadta letenni az esküt Szálasi Ferencre. A hivatalos eskütétel napján a budai váralagútnál önmerényletnek is beillő balesetet provokált, melyből meglehetősen rossz állapotban került ki: agyrázkódással szállították kórházba, így „igazoltan” maradhatott távol az eskütételi ceremóniától. A kórházból kikerülését követően részt vett a fegyveres ellenállásban, az SS-el vívott tűzharcban meg is sérült, ennek megfelelően a szovjet megszállással együtt járó hatalomátvételt követően az újjászervezett rendőrség vezetőségébe került, nevéhez fűződik többek között az új testület szervezési szabályzatának kidolgozása. A Rákosi-diktatúra kiépülését követően 1951-ben Dienes ezredest is államellenes összeesküvés vádjával ítélték el, 1955-ben amnesztiát kapott, eleinte textilmunkásként dolgozott. Az ötvenhatos forradalom oldalán aktív szerepet nem vállalt, így 1957 februárjában rehabilitálták, és az Irodalomtörténeti Intézetben kapott tudományos kutatói állást. Itt tudott igazán kiteljesedni, kutatási témája és értékrendbeli ideálja Petőfi Sándor köré épült fel. Több könyvet is írt Petőfiről, akinek életútja kapcsán Erdélyben és a Felvidéken is kutatott, és többek között rekonstruálta Petőfi halálának lehetséges forgatókönyvét is. Radnóti Miklós halálának körülményeiről szóló kutatását szó szerint ellopták, ez is hozzájárulhatott szívinfarktus által bekövetkezett halálához. Így 1962. augusztus 30-án elhunyt, és befejezetlen maradt Petőfiről szóló életrajza, mint ahogy soha nem készült el Radnóti halálát feldolgozó munkája, és a szabadságharc bukása körüli események történetéről szóló regénytrilógia második és harmadik kötete sem. Megjelent viszont már a Négy nap című regény, melyet a Kriterion Könyvkiadó is érdemesnek talált Történelmi Regények című sorozatába beilleszteni.

HU borito szeles
Az 1961-es első kiadás borítója

Előéletének tükrében elmondhatjuk, hogy talán senki sem lehetett volna a korban kompetensebb egy ilyen regényt megírni, mint a katonai múlttal és írói vénával egyaránt rendelkező Dienes András. A tárgyalt téma pedig örökzöld, hiszen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc mindannyiunk közös öröksége a magyarságon belül, szegényé és gazdagé, a szélsőjobbtól a kommunistákig minden politikai szekértáboré, így üzenete nemcsak a puhuló kádári diktatúrában, hanem bármikor, bármilyen közegben olvasható és terjeszthető. Négy nap eseményeit meséli el, ennek megfelelően a kötet is négy fejezetre oszlik, szinte mértani precizitással, szimmetriával osztja el a szerző a szóban forgó fejezetek – napok – terjedelmét. Elsősorban az események minél teljesebb, részleteiben is megjelenített elbeszélésére fekteti a hangsúlyt. Ugyanakkor gyakran tagolja a szöveget háttértörténetekkel, információkkal, melyek révén az olvasó jobban megértheti az éppen tárgyalt szereplők tetteinek, motivációinak mozgatórugóit, meghatározó tényezőit is. Mellékszálként még egy fikcióra épített családregény is bemutatásra kerül, mely azonban nem felesleges, terjedelemfoglaló betoldás az események történelmi valóságra tervezett fősodra mellett. A Törökök, Rutték és a többiek sorsának alakulása a polgárháborús erdélyi valóság különböző aspektusait hivatottak érzékeltetni.

A regény kerettörténete egyszerű: habár Gálfalvánál Bem József átmeneti sikert ért el Puchner serege ellen, a vízaknai csatában a túlerő – és a meglepetés ereje – megfutamítja a forradalmi sereget. Bem terve levezényelni a visszavonulást Déváig, ahol találkozik az utánpótlással. Ahogy ezt vezérkara előtt Angyal Mihály őrmesternek is kifejti: „… ha ketten maradunk az országúton, ön és én, akkor is leérjük Dévát és győzünk… El kell érni az országúton a segélyhadat, vagy végünk van.” És nemcsak az erdélyi seregnek. Ugyanis, ahogy továbbgondolja, „Ha Puchner kiér az Alföldre, felmenti Aradot és Debrecen ellen vonul… mi a dévai országúton a fővárost védjük.” (123. o) Ez a visszavonulás ugyanakkor nem olyan egyszerű: Puchner tábornok ugyanis egyik legtehetségesebb, feltörekvő beosztottjára, Ludwig von Losenau ezredesre bízza az üldözést, aki igyekszik mindent megtenni – a hadiparancs és az egyéni motiváció értelmében – azért, hogy a visszavonuló sereget még Szászsebes előtt megadásra kényszerítse, és neki is van utánpótlása, Gyulafehérvár irányából. A bemutatott események igencsak részletes vonalvezetéséből ugyanakkor kiderül, hogy habár a túlerő előny és a valóságban különösebb csodák sincsenek, néha az elszántság, a tisztánlátás és a szerencse összjátéka sikert hozhat az esélytelen fél számára is.

bem nagyszeben
Bem József a nagyszebeni ütközetben – Jan Styka: Erdélyi körkép

A regény számos szereplővel dolgozik, valós és fiktív karakterekkel, és a fiktív szereplők igen gyakran még sokkal élethűbbek a valódiaknál, mint például fülpei Török István kapitány, az erdélyi magyar nemesember archetípusa, akárcsak ellenfele, La Motte César vértes tiszt. Valós történelmi alakok azonban, a közismert Bemen, Petőfin, Puchneren, Czetz Jánoson, Bartelsen, Losenaun kívül még sok kisebb rangú tiszt is, mint Truskolaski Leonidász, az alkoholt kedvelő lengyel vértes, Losenau kedveltje, vagy Virgil Popescu honvédkapitány, mindez azt bizonyítja, hogy Dienes nagyon komoly előzetes kutatómunkát végzett regényének megírása során.

Külön egyéni hőst nehéz kiemelni, talán Bem József lenne az, aki minden emberi gyengesége ellenére felülmúlja önmagát, és vesztett helyzetből győzelemre vezeti seregét. Ugyanakkor pozitívuma a regénynek, hogy nincsenek „jó” és „rossz” karakterek. Természetesen az író szimpátiája a szabadságharc mellett áll, de megadja a tiszteletet az ellenfélnek is, ha úgy érzi, hogy az megérdemli, mint például Losenaunak. Az egyéni hősöknél ugyanakkor messzemenően fontosabbnak bizonyul a kollektív hős: maga a visszavonuló, majd a hátrálásban is győző szabadságharcos hadsereg. Dienes nagyon kiválóan érzékelteti a kor sokszínűségét, a magyar szabadságharc mellett kiálló bécsi osztrákok, a Habsburgokat hűséggel szolgáló magyar főnemes, lengyel, román, szász szereplők kavalkádja a regény eseményeinek halmaza, főleg a mellékszálakban. A sereg nemcsak egy intézmény, egy egység, hanem egy elő, az életéért küzdő organizmus, saját szervekkel, az egyének pedig sejtek ebben a hatalmas organizmusban, melyek közül sokan elpusztulnak a végjáték kiteljesedéséig, azért, hogy maga a szervezet életben maradhasson, túlélje azt a nehéz helyzetet, amibe az események összjátéka során került.

Az események sorának ismertetése különösen dinamikus, ezt érzékelhetjük már a nyitó képben is, a császári posta elfogásának jelenetekor, és ez a ritmus szinte az egész könyvön végigvonul. Külön ki kell térnünk a város- és tájképábrázolásra is, amely plasztikus és kifejező, mind a nyugalmi pillanatok, mind a városban zajló harcok esetében.

A történelemből tudjuk: végül is Bem Józsefnek és seregének Piskinél sikerült megfordítani a hadművelet végkimenetelét. Annak jobb megértéséhez viszont, hogy miképpen sikerült, ezt a regény is érdemes elolvasni. Senkit ne tévesszen meg, hogy sok helyütt a valóság keveredik a fikcióval – és ennek kapcsán nem árt elolvasni a szerző utószavát sem –, ez egyáltalán semmit nem von le a megértés élményéből.

Negy nap borito

 

 

 

Olvass bele: Négy nap

 

 


Dienes András: Négy nap. Egy hadművelet regénye. Kriterion, Kolozsvár, 2014. (Első kiadás: Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1961.)


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt itt:

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Maros Megyei Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

Felhőatlasz: hatot egy csapásra

Modern és posztmodern regényeknél szinte elvárás, hogy több idősíkot kövessenek, néha komoly agymunkát is igényel az olvasótól a közöttük való eligazodás. David Mitchell nagy sikerű 2004-es könyve, a Felhőatlasz ugyan nem ugrál ide-oda az idősíkok között, ellenben mindjárt hatot is fel tud mutatni belőlük.

hanks borito 1920

Az alkotásnak elsőként a filmváltozatával találkoztam, amelyet a leginkább a Mátrixról nevezetes Wachowski testvérpár vitt mozivászonra, és több neves színésszel együtt Tom Hanks kiváló többes szerepalakításáról emlékezetes. A monstre film – csaknem három órás – alaposan próbára teszi a néző türelmét, de látványvilága és lebilincselő története a moziszékhez szegezi, hogy aztán a stáblista alatt megkérdezze magától, mit is látott egyáltalán. Valószínűleg azt sem tudja megmondani, tetszett-e neki vagy nem: ehhez újra meg kell néznie – vagy el kell olvasnia a könyvet.

Én a második megoldást választottam, de elkövettem azt a hibát, hogy angolul akartam belevágni. Mitchell azonban az egyes idősíkok nyelvhasználatát is imitálja, és a 17-18. század fordulójának angoljába beletört a bicskám. Jó pár év eltelt, míg tavaly ráleltem a könyv magyar kiadására a könyvtárban, és újból próbát tettem vele. Ezúttal a végére értem, a nagy terjedelemhez képest nem is hosszú idő alatt.

Az ismertetők ezen pontján illik felidézni, miről szól a könyv. Nos, hogy a Felhőatlasz című regény miről szól vagy mit akar mondani vele a szerző, arról továbbra is csak sejtéseim vannak, de örömmel megosztom az egyes történetszálak cselekményét, illetve hogy azok hogyan érnek össze. Mert érintkeznek, de amúgy istenigazából nem fonódnak egybe összefüggő egésszé. A film kicsit jobban, a könyv egész halványan sejteti, hogy a reinkarnáció elmélete játszana valamilyen összekapcsoló szerepet, de ez még mindig nem igazán alapozza meg a kohéziót.

Mielőtt tovább boncolgatnám az összképet, nézzük a részleteket. A könyv szerkezete szimmetrikus, a történetek elejével kezdi, majd a hatodik idősíkot az ötödik folytatása követi, azt a negyediké, stb., orgonasípszerűen.

Elsőként Adam Ewing déltengeri utazó naplójába nyerünk betekintést, aki egy eseménydús hajóutat ír le, melyben csaknem otthagyja a fogát hála vélt jótevőjének. Közben betekintést kapunk az Új-Zéland környéki szigetek bennszülötteinek és misszionáriusainak világába is: kapcsolatuk nem fekete-fehér, de hogy a szigetlakók jobban éltek a „felsőbbrendű faj” érkezése előtt, az biztos.

A második történet egy jórészt önhibájából szerencsétlen sorsú biszexuális zeneszerző, Richard Frobisher hányattatásait mutatja be a komponista barátjának címzett levelei segítségével. Frobisher az, aki a regény címét adó rendkívüli zenedarabot megalkotja, de az elismerés elmarad, főleg azért, mert kenyéradó gazdája, a befutott zeneszerző csalárd módon lenyúlja az ifjú ötleteit. Frobisher fedezi fel véletlenül a Ewing-kéziratot, itt ér egybe az első két szál. A cselekmény sokszor komikumba hajlik, mégis tragikussá fajul.

Harmadik mesénk tulajdonképpen egy környezetvédelmi thriller a 70-es évek Amerikájából. Luisa Rey oknyomozó újságíró egy kísérleti atomreaktorral kapcsolatos visszaélésekre bukkan. Az információk túlnyomó része Rufus Sixsmithtől származik – aki nem más, mint Richard Frobisher leveleinek címzettje. Gyilkosságok, merényletek, menekülés, bujkálás, majd igazságszolgáltatás egyaránt van a történetben.

A negyedik szál talán a legmulatságosabb, legalábbis a külső szemlélőnek, mert a narrátornak és főszereplőnek, az idősödő könyvkiadó Timothy Cavendishnek szörnyű megpróbáltatások sorát jelenti, ahogy egy börtönnek is beillő idősotthonba zárják, ahonnan folyamatosan szökni próbál. Közben pedig keresi a Luisa Rey-kézirat második részét, amit szabadulása után szeretne megjelentetni.

A legerősebb történetszál Szonmi-451 disztópiája. A jövő Kelet-Ázsiájában rabszolgasorban élő génmódosított emberek szolgálják a szerencsésebb tömegeket a távoli felszabadulás reményében. Szonmi-451 öntudatra ébred, és bár ezért halálra ítélik, vallomása – ennek szövegét olvashatjuk – reményt jelenthet sorstársai számára. Szonmi-451 egy régi mozifilmen ismeri meg Cavendish történetét.

Az utolsó réteg a civilizációnk összeomlása utáni, őskorihoz hasonló emberi közösségbe kalauzol el bennünket. Zakri szembesül a régi világ egy képviselőjével, miközben démonaival is meg kell küzdenie. Törzsével együtt istenként tisztelik Szonmit.

Nem állítom, hogy hat könyvre elegendő nyersanyag, de hat hosszabb elbeszélésre mindenképp. Adódik a kérdés, hogy akkor miért nem azt írt Mitchell. A rosszindulatú válasz, hogy így jobban el lehetett adni. Ha nem is egyforma minőségűek, de hat, a maga módján profin megírt izgalmas történetről van szó, tehát éppen publikálhatott volna egy elbeszéléskötetet is. Cikkem olvasói joggal várhatják, hogy végre fellebbentsem a fátylat a rejtélyről, de erre sajnos nem fog sor kerülni, mert ha nem is ugyanazért, de a könyv elolvasása után ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint a film megtekintését követően.

Azt tudom, hogy élveztem olvasni, az is világos, hogy egy tehetséges író jól kimunkált művéről van szó, de nem akar összeállni. Egy percre sem tartom kárba veszettnek a rá szánt időt, de a mondat végére nem felkiáltójel, hanem kérdőjel kerül.

Eklektikussága miatt sokféle olvasó megtalálhatja vele a számítását, hiszen egyszerre kap egy kalandregényt, egy levélregényt, krimit, disztópiát és így tovább, és mindegyik kiváló a maga nemében. Engem a filmre a Wachowski-testvérek neve csalogatott be, és talán nem is véletlen, hogy ők alkalmazták mozira, mert a Szonmi-történet nem áll nagyon távol az ő filmi világuktól. A rabszolgalány története egyértelműen megállná a helyét önmagában is, Timothy Cavendish vagy épp Richard Frobisher szála nem biztos.

A könyv keményvonalas rajongói lehet, hogy megfeszítenének érte, de ha kívánságműsor lenne, inkább egy-egy regényhosszúságú Luisa Rey és Szonmi-451-szálat olvastam volna, mint ezt így együtt. Az persze lehet, hogy egy újabb, figyelmesebb olvasást követően, amikor direkt az összefonódásokat lesném, változna a véleményem, de így hiába kap erős jó érdemjegyet a leggyengébb történet is, a két jeles átlagát így is lehúzza.

Az jön le ebből az ismertetőből, hogy ez a könyv nem tetszik nekem, pedig sokkal inkább az a szituáció, hogy még most, másfél-két hónappal az elolvasása után is dolgozik bennem. Egy átlag könyv cselekménye bennem sokszor már ilyen rövid idő alatt is elhomályosodik, de ennek elég tisztán emlékszem a kisebb részleteire is. David Mitchell könyve felkavarja az olvasót, megdolgoztatja.

Vannak megosztó művek, a Felhőatlasz biztosan ilyen. Nekem ezek általában bejönnek. A Felhőatlasz is „bejön”, azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy jó könyv, de nem merem rányomni a „kiváló” bélyegzőt. Aztán lehet, hogy még két hónap, és már rábélyegezném. Azt mondhatjuk, hogy a Felhőatlasz nem regény. Egy intellektuális játék, amely összefüggő elbeszélések formájában ölt testet. És mint e ritka, talán egyedi műfaj terméke, mindenképpen figyelemre méltó munka. Végső soron tehát javaslom megismerésre mindenkinek, aki az érintett műfajok és tematikák valamelyikét kedveli, többnyire nyitott, és szereti a kísérletezős irodalmat. Ha pedig elolvasta, egy sör vagy tea mellett szívesen elbeszélgetek vele arról, mi is volt ez az egész.

borito

 

 

 

Olvass bele: Felhőatlasz

 

 

 


David Mitchell Nagy-Britanniában született 1969-ben, Felhőatlasz című regényének címét bevallása szerint Toshi Ichiyanagi japán zeneszerző azonos című zeneműve ihlette. David Mitchell egyébként 8 évet élt Japánban, a felesége is japán. A Felhőatlasz érdekessége, hogy angol nyelven két különböző változata jelent meg. Az amerikai és a brit kiadás között jelentős eltérések vannak, a szerző ezt könyvkiadásban való tapasztalatlanságával magyarázta. A tengerentúli változat szerkesztése megakadt, közben a brit szövegen tovább dolgoztak a kiadóval, ám ezeket a változtatásokat nem közölték az időközben kinevezett új amerikai szerkesztővel, aki megtette a saját módosításait, amelyeket az akkor már nyomdakész brit változat nem követett.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt itt:

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Mint víz a csokoládéhoz

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!

Van ez a könyv, az egyik kedvencem, de ha nem úgy akadtam volna rá, ahogyan, valószínűleg sosem veszem kézbe. Merthogy van neki egy idétlen, semmitmondó címe, meg egy rosszul megkomponált borítója, tehát valamilyen szintű előtanulmány nélkül aligha csap le rá bárki is. Kivéve, ha kimondottan ilyen jellegű, minden sorában olcsó kis történetet keres, mint amit az igénytelen borító sugall, de akkor meg csalódni fog, mert ez nem az. Ha úgy lenne, nem lenne az egyik kedvencem.

comoaqua1920

Valamikor régen, kamaszkorom tájékán még meglehetősen kedveltem a Nők lapját (később ez változott), heti rendszerességgel olvastam. Akkoriban közölt folytatásos regényeket, többek között ezt is. Kíváncsiságból elolvastam az első részletet, és onnantól kezdve mindig nagyon vártam a folytatásokat, pedig tudtam, hogy ezek már eleve szerkesztett részletek, és csak töredékét nyújtják az eredetinek. Ráadásul teljesen ismeretlen volt az író(nő) neve, Laura Esquivel, és akkoriban még nem is forgott a könyvpiacon túl sok olyan regény, amelynek az alapját receptek adják (vagy ha mégis, akkor azok nem nagyon jutottak el hozzám, a 90-es évek derekán). Talán ez fogott meg első körben a történetben: hogy minden fejezete egy-egy recepttel kezdődik, de nyilván nem a „csülök pékné módra” szerű étkeket hozza, hanem olyanokat, mint pl: karácsonyi kenyértorták, fürjek rózsaszirom ágyon, csokoládéital és háromkirályok napi koronakalács, vagy nagy szemű bab chilivel tezcucai módra. Persze, főzni azért nem innen fogunk megtanulni, mivel a recept esetünkben nem több puszta illusztrációnál, egyfajta szálnál, amin egy-egy fejezet elindul, az elkészítés leírása pedig igen gyorsan átcsap történetmesélésbe, az étek pedig közben észrevétlenül készül el valamikor, de arról már aligha szerzünk tudomást.

Ilyen előzmények után pedig kitalálható, hogy a központi szereplőnek elég sok köze lehet a konyhához: konkrétan ott is született, a konyhaasztalon, és az ételek gőze közepette töltötte gyerekkora nagy részét. Történetünk a mexikói forradalom idején játszódik, egy kis falu gazdag parasztcsaládjában. A zsarnoki természetű, keménykezű Elena mama egyedül neveli három lánygyerekét. A legkisebb, Tita születésekor ugyanis apjuk meghal – mint később kiderült, véletlenül a fülébe jutott egy szaftos pletyka legidősebb lánya származásáról –, a mama teje pedig elapad a megrázkódtatástól, így Titát az öreg, írástudatlan, de konyhai dolgokban már-már akadémiai tudással bíró szakácsnő táplálja és neveli a konyhában. A főzés, az ételek és az evés így élete, érzelmei és önkifejezése meghatározó részévé válnak, bár eleinte úgy tűnik, túl sok hasznát ennek aligha fogja majd látni családanyaként. Családjukban ugyanis az a barbár hagyomány él, hogy a legkisebb lánygyerek nem mehet férjhez, mert az a feladata, hogy idős szüleit (jelen esetben az anyját) gondozza haláláig. Tita ebbe nyilván nem nyugszik bele, már csak azért sem, mert elég korán rátalál a szerelem, jó ideig azonban fölösleges minden lázadási kísérlet (azért meg kell hagyni: ilyenek bőven akadnak nála), nem tud tenni semmit a hagyomány és anyja akarata ellen.

tita
A könyvből 1992-ben többszörösen díjazott film készült

Ez a történet állt lassan össze a Nők Lapjában közölt mozaikokból, én pedig, ha jól emlékszem, meglehetősen visszafojtott lélegzettel vártam, mi lesz a vége. Néhány évvel később felfedeztem, hogy ezt a könyvet meg is filmesítették, és azt kell mondjam, igen jól eltalálták az adaptációt (mint kiderült: a rendező elég közel lehetett a történethez, Esquivel férjeként). A könyvhöz azonban sokáig nem tudtam hozzájutni, és amikor már sokkal később mégis sikerült megrendelni egy internetes antikváriumból, kézbe véve majdnem sikítva dobtam el. Azt hiszem, az lehetett a pillanat, amikor megállapítottam, hogy a magyar könyvkiadás igencsak kiszúrt ezzel a jobb sorsra érdemes könyvvel, mert nem elég, hogy az eredeti, sokkal kifejezőbb címet (Como agua para chocolate – Mint víz a csokoládéhoz) lecserélték egy ilyen érdektelen vacakra, de még a borító is olyan semmilyen (közben rákerestem: több kiadást is megélt, de valahogy egyetlen borítóval sem járt igazán jól). Kicsit olyan ez, mintha maguk a kiadók se tudták volna eldönteni, hová sorolják a könyvet. Lehetne talán sima kis románc, és akkor egye fene, elmegy a vacak borító is, de hát nem az. Annál sokkal több. Követi némileg a mágikus realizmus hagyományait, és annak ellenére teremt nagyívű, széles érzelmi skálán mozgó történetet, hogy különösebben egetrengető dolgok nem történnek benne. Egyszerű családtörténetnek is nevezhetnénk, sőt ha arra gondolok, hogy amikor rövid ideig családterápiát tanultam, az egyik képzésen megnéztük és feldolgoztuk a regényből készült filmet, akkor már szinte szakirodalom.

Próbálom fejtegetni a titkát, de nem tudom, rám miért hatott ennyire. Lehet, hogy a receptek miatt (a „kenyértorta szívfájdalomra” sokáig volt az egyik kedvenc szókapcsolatom, bár ez már inkább a filmből ered, és az is itt derült ki, hogy az igazi mexikói csokoládéital, a champurrado vízzel készül, erre utal az eredeti cím), vagy a szokatlan megközelítési mód, ahogyan elmesél egy szerelmi történetet egy olyan világban, ahol a valóság és a képzelet annyira egymásba fonódik, hogy alig lehet vagy kell megkülönböztetni egyiket a másiktól, de legalábbis Tita olyan magabiztosan mozog a határok mezsgyéjén, mint aki nagy titkok tudója. Egy biztos: bármennyire annak tűnjék is, nem színtiszta és könnyed szórakozás. Ami pedig a végét illeti: természetesen nem lövöm le a poént, csak annyit fűznék hozzá, ez az egyik olyan könyv, aminek az utolsó mondataitól leginkább elsírnám magam (a másik ilyen a Micimackó).

Olvass bele: Szeress Mexikóban

csokiboritok
Végignézve a borítókon: a hármas számú különösen silány, meg kell állapítani azonban, hogy az angol nyelvű kiadás valamit már igyekezett köszörülni a csorbán.

Laura Esquivel mexikói író eredetileg tanárnő volt, de rádiózott, tévézett is, és színháziskolát alapított. Már első regénye híressé tette, a Szeress Mexikóban (Como agua para chocolate, 1989) című könyvét 33 nyelvre lefordították, az első magyar változat 1993-ban jelent meg (ford. Dobos Éva; Pesti Szalon, Budapest).


Az általunk szemlézett erdélyi könyvtárak adósok maradtak ennek a könyvnek a beszerzésével.

 

Szeged egy könyvnyire tőled: posztmodern „szegedológia” szótárregényben

Temesi Ferenc: Por

Szegedi egyetemista koromban Temesi Ferencnek még csak a nevét ismertem, de egyetlen művét sem olvastam. Pedig gyanús, hogy kollégiumom egyik-másik irodalmi estjén is ott kellett lennie, de én akkor ezt nem tartottam annyira fontosnak, hogy elmenjek rá. (Utólag belátom, komoly hiba volt.) Ráadásul egyes szegedi kötődésű ismerőseim haragudtak is rá egy kicsit, mivel valamelyik regényében „kiírta” őket, s (szerintük) a műben ábrázolt események a valóságban nem is épp úgy történtek, ahogy a szerző beállította őket.

aradas1920

Egy biztos – bár én ezt csak jóval később tudtam meg –, az író első nagyregénye hatalmas vihart, sokféle indulatot váltott ki, és sokan „megtalálva” érezték magukat. Talán ezért is alakult úgy, hogy az akkor már évtizedek óta Pesten élő Temesi szülővárosától csak aránylag későn kapott komoly elismerést, pedig olyan szolgálatot tett neki, mint az irodalomban Tömörkény István óta talán senki sem. Én az egykori Magyar Nemzet hétvégi mellékletében olvasható egyéni hangú publicisztikái miatt kedveltem meg a szerzőt, aki azon kevesek közé tartozik, akinek minden művét el akartam olvasni. Ezt azért is érdemes lehet megtenni, mert Temesi minden műve (még a Bartókról írt „életrajzi” regénye is!) lazán összefonódik az összes többivel, így nem véletlenül állítja, hogy „egyfolytában ugyanazt a regényt írja”. A Por azonban ennek a mára terebélyessé nőtt regénykomplexumnak is olyan talapzata, amelyre az összes többi épül.

A „posztmodern” fogalmától sokan jogosan idegenkednek, hiszen a számos rejtett és kevésbé rejtett utalással, az intertextualitás mindenféle elemével operáló „szövegművek” ugyan egy szűk körnek igazi szellemi kielégülést okozhatnak – ám a magunkfajta hétköznapi olvasó számára gyakran olvashatatlanok. A nyelvi és formai bravúrok erdejében ugyanis sokszor elveszik a történet, nem is beszélve a szórakoztatás funkciójáról, így bár meggyőződhetünk a szerzők hatalmas műveltségéről, szakmai képzettségéről, csak éppen olyan ez, mint a fine dining konyha néhány remeke: csodáljuk, elismerjük, de jóllakni nem lehet velük. Ezt csak azért mondom el itt, mert a Por tudatosan posztmodern regény, sőt első, eredetileg két kötetben történt megjelenése (1986, 1987) idején úgy hirdették, mint az első magyar posztmodern regényt. Ez bizonyos szempontból persze igaz is rá, de egyvalami biztosan nem: ez a mű szokatlan formája ellenére ugyanis szinte olvastatja magát, és azon könyvek közé tartozik, amelyek évtizedek múltán semmit sem vesztettek erejükből, sőt időről időre érdemes leporolni és – legalábbis részeiben – újraolvasni is. Temesi ugyanis ezt mondja: „Az emberek mesét akarnak látni, hallani, olvasni. […] Ez a Szótár egyenrangú társként tételezi Szótárforgatót, ezért bizonyos szellemi erőfeszítést igenis megkíván. De csupa MESE!” Vagyis egyfajta hídverést kísérel meg az „elit” kultúra és a szórakoztatás között; úgy valósít meg modern irodalmi törekvéseket, hogy nem feledkezik meg arról sem, hogy az irodalom – mindenféle önmegvalósítási szándék mellett is – elsősorban mégiscsak az olvasóért van.

temesiferenc
Temesi Ferenc a Porban egyfajta hídverést kísérel meg az „elit” kultúra és a szórakoztatás között; úgy valósít meg modern irodalmi törekvéseket, hogy nem feledkezik meg arról sem, hogy az irodalom elsősorban mégiscsak az olvasóért van

Pedig vállalkozása nem éppen hétköznapi; Temesi a regényét ugyanis szótár (lexikon) formájában írta meg, vagyis a regényben nem fejezetek és hagyományos szerkezeti egységek, hanem szócikkek vannak (összesen 666 darab), és így a könyv az ´abajgat´-tól a ´zsoltár´-ig tart. Ebből az első néhány oldal olvastán csak a káosz látszik (hiszen látszólag egymással össze nem függő tartalmak követik egymást), ám a regény végére a töredékes mozaikdarabkákból összeáll a monumentális tablókép, és ha néhány képelem hiányzik is, az olvasó előtt komplett cselekmény(ek) van(nak). És ami az igazi tudatosságot mutatja a szerkesztésben, az, hogy ez mind lineáris (azaz a regény első oldalától az utolsóig tartó), mind a szótárak használatát követő (azaz véletlenszerű sorrendű, az egymásra utaló szócikkeket egymás után szemlélve történő) olvasás esetén működik! Nem véletlen, hogy a szerző közel egy évtizeden át dolgozott a könyvén, amely – megint csak hasonlóan az „igazi” szótárakhoz – az újabb kiadásokban néhol pontosult és bővült is, de anélkül, hogy ez a kompozíció egységét és a történeti szálakat megbontotta volna.

A cím Kosztolányi Alföldi por című írására utal, amely mottóként szerepel is a kötet elején: „Ez a por nem hasonlítható semmihez sem. Ennek a pornak külön konstrukciója, külön kémiája, sőt külön lélektana van. Ez a por él.” Ez a nagyszerűen megválasztott felvezetés éppúgy vonatkozhat a regényben feldolgozott és mélységeiben bemutatott világra, ahogy magára a regényre is.

A regény a szótár lapjain keresztül valójában nem is egy, hanem legalább három, egymással lazán összefüggő történetet mesél el, amelyek külön-külön is izgalmasak. Az első történetszál a Szeles (Stolz) család több generációjának története, amelyet 1833-tól (a szépapa Porlódra költözésétől) követhetünk nyomon. (Történetük számos azonosságot mutat az író családja apai ágának, azaz a regényhősökhöz hasonlóan a színmagyar környezetben svábból magyarrá lett őseinek történetével.) Az egyes ősök alakja, küzdelmeik, csalódásaik története számos kisebb, önmagában álló elbeszélés útján jut el a közelmúltig.

A második szál egy útját kereső fiatalember (Szeles András) ifjúkorának, iskolás és egyetemista éveinek 1973-ig záruló története, amelyben – sokféle próbálkozásán keresztül – nagyszerű korrajzot kapunk a korai Kádár-korszak ifjúságának érzésvilágáról, világlátásáról, a beatről, a sportról, a felnőtté válásról alkotott elképzeléseiről. Az ifjú Szeles felfogható az író alteregójaként, legalábbis számos helyszín és személy jól azonosítható a szerző múltjából; próbálkozásai, önsorsrontása, kétségei, emberi kapcsolatainak jó része ismert Temesi életrajzából is. (Igaz, a szövegben időről időre megjelenik a Szótáríró is, aki hol azonosul hősével, hol pedig tudatosan távolságot tart tőle. Ez utóbbi azzal is magyarázható, hogy a könyv másfél évtizeddel a legkésőbbi megörökített események után született, így az időközben sokat megélt, érettebb személyiség bizonyos tekintetben joggal határolódhat el ifjúkori önmagától.) A névválasztás sem véletlen: Temesi történetesen András-napon született, ifjú éveiben pedig egyik életrajzírója, Vasy Géza (és a regény) szerint meglehetősen szélvész módra élt.

A harmadik cselekményszál pedig nem más, mint Porlód városának története (amely mindenki számára könnyen felismerhetően Szegeddel azonos). Ám ez a Temesi-féle várostörténet nem csak a krónikákból is jól ismert eseményekre koncentrál (bár például a város nagy részét elpusztító, 1879-es nagy szegedi árvízről elképesztően plasztikus leírást ad), hanem a „szögediség” lényegét próbálja megragadni. Olykor közszájon forgó történeteket, anekdotákat közöl, máskor a múlt jellegzetes figuráit teremti újjá (mondjuk pl. Rózsa Sándort, Tisza Lajost, Juhász Gyulát, de névtelen kocsmárosokat, kereskedőket és bűnözőket is), de beépülnek a szövegbe néprajzi gyűjtések eredményei, amelyek többségében a nagy szegedi kutató, Bálint Sándor munkáira vezethetők vissza. Bevezeti a kívülállókat a jellegzetes nyelvjárás fortélyaiba (egyes szócikkek szövege is „szögediül” van), bemutatja a város csak „bennszülöttek” számára ismert helyeit, különös tekintettel a különféle kocsmákra és szórakozóhelyekre, máskor viszont a dokumentarista pontosságával (néha csakugyan jegyzőkönyv-részletek segítségével) idéz fel valós történelmi eseményeket. A leírtak egy része valóban jól ismert és visszakereshető a várostörténet tudományos igényű feldolgozásaiban is, más részük viszont teljesen fiktív; Csukonyi Fausztin személyében például a szerző teremt egy afféle helyi idolt, akinek alakját Temesi vélhetően több valós figura alakjából ragasztotta össze, ám a regény folyamán az ő „életéből és munkásságából” is egyre többet megismerhetünk. Aki pedig élt valamennyit Szegeden, annak egyes helyek, helyzetek és figurák igazi ismerősként köszönnek vissza, pedig ez a város is sokat változott a leírt időszakok óta. A várost ugyancsak jól ismerő irodalomtörténész, Alexa Károly szerint „a Por alighanem a legnagyobb összefoglalása mindannak, ami Szeged. Azaz: Porlód. Volt?

szeged2

A regény viszont abban a tekintetben csakugyan posztmodern alkotás, hogy a hagyományos (narratív) elbeszélői módot számos alternatív forma váltja: beépül a szövegbe újságcikk-kivonat, levél, jegyzőkönyv, fénykép, rádiójáték szövegkönyve, filmnovella, étlap, napló, rejtvény, hivatalos irat, dalszöveg és ki tudja, még hányféle műfaj – ezek azonban nem gyengítik, megszakítják a cselekményt, hanem sokkal inkább annak hitelét erősítik. Valóság és fikció persze olyan szinten egybefonódnak egymással (mind az egyéni, mind a család-, de még a várostörténet szintjén is), hogy önálló kutatásokat kellene végezni ahhoz, hogy kiderüljön, hol rögzített valós eseményeket a „Szótáríró”, és hol pattant ki az egész a gazdag fantáziával megáldott író fejéből. Egyes szereplők persze könnyen azonosíthatók: néhányan közülük (pl. Boncz Géza vagy épp Szepesi Attila) Temesi barátai, úti-, pályatársai voltak egy ideig, mások a mesterei/ tanárai vagy épp szerelmei. (Ha a leírt kalandoknak és fellángolásoknak csak a fele igaz, akkor is mozgalmas ifjúkora volt.) Ez ad alkalmat néhány kivételes tiszteletadásnak is, hiszen például Tápai Mihály alakjában nem nehéz felismerni a szegedi egyetemi irodalomoktatás egyik kulcsfiguráját, Ilia Mihályt, akinek a szerző láthatóan komoly hálával tartozik.

A posztmodern jelleget erősíti az is, hogy a regény igazi nyelvi konstrukció is egyben, amelyben mind a szócikkek száma, mind azok elhelyezése, de még az elbeszélői szerepek váltogatása is tudatos. S bár a szótárforma ezt látszólag nem engedi, a regényben mégiscsak van egyfajta kronológia: minden 6. szócikk várostörténeti jellegű, és ott többé-kevésbé az időrend az irányadó. Az egyes szócikkek sokban hasonlítanak az egyperces novellákra (többségük önálló történetként is megállja a helyét, és még csattanójuk is van), de az igazi művészet az, hogy ezekből egy (azaz három) nagy történet is kibontakozik. Szóhasználatában az egyéni szóteremtéstől sem visszariadó nyelvi modernizmus keveredik az archaizálással és a szegedi dialektus hiteles megidézésével (A Por szövegszerkesztési sajátosságairól Balázs Géza önálló nyelvészeti tanulmányt írt.)

A regény személyes szála egy több szempontból is meghatározó ponton, de korántsem megnyugtató módon ér véget. (A bekezdés végéig tartó spoiler kezdődik!) Az egyetemet már elvégzett, komoly irodalmi ambíciókat dédelgető főhős aktuális és meghatározó szerelmével stopposként beszáll egy Budapestre tartó autóba, amely utóbb frontálisan ütközik egy szembejövő járművel. A baleset végkimenetele ebből a könyvből legfeljebb csak sejthető, de a szerző későbbi könyveiből kiderül: Kati életét veszti, az ütközést szerencsésen túlélő, az emlékek elől menekülő fiú pedig elhagyja szülővárosát, hogy – még évekig tartó küzdelem árán – „Budapesten élő szegedi íróvá” válhasson. (Ennek az egész életét meghatározó eseménynek és az elvesztett kedvesnek az emléke Temesi csaknem minden későbbi könyvében előkerül.) „Szeles András” története később a szerző más regényeiben – különösen a Por egyfajta folytatásának is felfogható Hídban és a Pestben – folytatódik, igaz, ott az alteregó más neveket kap (Zoltán István, Tengődi Zoltán), de a folytonosság így is felismerhető. A Híd – amely szerintem Temesi legtökéletesebben megkomponált regénye – azért is említést érdemel, mert annak egy szálában a családtörténet is folytatódik. Abban a szerző édesanyja őseinek történetét dolgozza fel, de itt már nem Szeged, hanem a közeli Kistelek (a regényben Tengőd) a cselekmény fő helyszíne.

A Por sok szempontból nagyon merész munkának számított; nemcsak formai, de tartalmi elemei miatt is: a kor moráljához képest szokatlan nyíltsággal esik szó például szexualitásról, alkoholizálásról (utóbbi egy nehéz korszak elviselésének szinte egyetlen módja az értelmiségi számára), de az is feltűnhet, hogy a könyv egyfajta szimpátiával figyeli az 1956-os eseményeket, kemény ítéletet mond egyes elvtársakról, de az 1960-as, 70-es évek kétszínű kommunista erkölcséről is. Nem véletlenül vált elképesztően sikeressé a könyv, amelyről sok év múltán, a 2017-es újrakiadás alkalmából joggal nyilatkozhatta szerzője: „Ez volt a Kádár-korszak utolsó bestsellere. Amikor a nyugati barátaim megtudták a példányszámot, azt mondták: akkor te élő klasszikus vagy. Fenét, mondtam. Csak nálunk még olvasnak az emberek. És akkor ez így is volt. Az itthoniak közül meg többen csodálkoztak, hogy szabadlábon vagyok. Mert tabudöntögetés, az rengeteg volt benne. Most, harminc évvel később a dolog politikai pikantériája már nem játszhat szerepet. A szegediek sem keresgélik – mint akkor – a még élő szereplőket. Aki most veszi a kezébe, és fiatal, történelmi regényt olvas.” És bár az ember – érthető módon – nosztalgiával gondol vissza ifjúságára, Temesi mégsem szépíti meg ezt a korszakot (de nem is teszi nevetségessé), inkább átélhetővé, hihetővé teszi, így joggal beszélhetünk nemzedéki regényről, de ha főhősének változására gondolunk, akkor fejlődésregényről is.

szeged1
A városképek forrása: http://www.szegedpanorama.hu

Engem annak idején – évekkel szegedi időszakom és legalább másfél évtizeddel eredeti megjelenése után – nagyon „eltalált” ez a könyv, és egyáltalán nem csak azért, mert a megidézett helyek egy részében magam is megfordultam, néhány megörökített személyt élőben is megismerhettem, hanem azért, mert valamit megvilágított a szegedi szellemiség lényegéből, amellyel egyetemistaként persze csak felszínesen találkozhattunk. Azt persze akkor is éreztem, hogy szűkebb pátriám (a Bácska) kilométerekben mérve ugyan egyáltalán nem esik messze a csongrádi megyeszékhelytől, de nemcsak a nyelvjárás, hanem a gondolkodásmód, szokásrendszer is egészen más, mint a mi etnikailag sokkal kevertebb vidékünkön. Mindezzel együtt Szegedet meg lehetett szeretni, de ha ezt a könyvet elolvassuk, sokkal jobban meg is értjük, mint a legjobb útikönyvből. Másrészt végtelenül őszinte számvetés ez a könyv, mert benne vannak az ifjúkori illúziók, tévedések, ballépések, sőt tragédiák is, amelyeket az érett személyiség is magában hordoz. Porlód azonban jelképes értelmű is, így a könyv azoknak is nagy élmény lehet, akik soha életükben nem jártak az alföldi nagyvárosban; benne van az egész magyar vidék szépsége, de kilátástalansága is. Mert az sem véletlen, hogy – Temesi Ferenchez hasonlóan – sokan vannak olyanok, akik igazi szegediségüket akkor tudták kifejezni, amikor elmenekültek, vagy elüldözték, kiközösítették őket onnan. A Por ugyanis nem idealizál: sem főhősét, sem a családot, sem a szülővárost; őszintesége helyenként húsbavágó, néha talán egyoldalú, politikailag biztosan nem is korrekt, de tévedéseivel együtt is igaz. Talán nem igazságos, hogy az azóta Kossuth-díjas író minden későbbi művét ehhez mérik, pedig sokféle formával és műfajjal próbálkozott, de az bizonyos, hogy a megjelenéskor valamire nagyon ráérzett, és ha sok indulatot váltott is ki annakidején, megkerülhetetlenné vált. Persze sok könyv van, amely a maga idejében nagyot szól, de évek múltán feledésbe merül – a Por nem ilyen. Ha ma kézbe veszem, egyes szócikkeit éppúgy élvezem, mint első olvasatban, egyáltalán nem érzem őket porosnak.

Ma már rég bezárt a „Nejlon”, a Hági, de talán még a Sárkány étterem is (talán csak az alsóvárosi Tóth meg a jelentősen átalakult Béke „tanszék” tartja magát), mi egy átmeneti korszakban még láttuk őket, söröztünk Mari nénivel és a Tengerésszel (hogy az alkoholista, önmagával éles sakkpartikat játszó fogorvost ne is említsem), akik még ennek a Temesi által megénekelt korszaknak utolsó maradványai voltak. Létezik még abból a régi világból valami? Lehet, hogy már csak por és hamu.

Olvass bele: Por

4porborito


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Bihar Megyei Gh. Sincai Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

„Hogy a dolgok ugyanúgy megismétlődhetnek”

Gustave Flaubert: Bovaryné

Vajon mit mondhatnak a mai nőknek a világirodalom klasszikus nőalakjai, Anna Karenina és Emma Bovary? Hiszen a mai nőknek már nem kell mindenáron férjhez menniük, szabadon megválaszthatják, mit szeretnének az élettől. De legalábbis nagyobb a szabadságuk, mint a 19. században…

bovary1920

Az irodalom „csele” jelen esetben az, hogy Bovaryné tragikus sorsa és a regényben végigvitt személyes sztorija nem teljesen fedi egymást. Emma férjhez megy egy középszerű orvoshoz, majd hamarosan rádöbben, hogy unja a férjét, boldogtalan, valami mást várt a házasságtól, az élettől. Aztán csakhamar megjelennek a szeretők is, mint pótkielégülések. De a regényt olvasva folytonosan érezzük, tudjuk, nem ennyi az egész. Van itt még valami más is… Mintha ez előtt a „más” előtt egy függöny lengene, és ez a függöny a regény maga. Folyamatosan bújócskát játszik velünk, már-már azt hisszük, megpillantjuk a lényeget, de az mindig elodázódik.

A regényt olvasva mintha megbűvöltek lennénk, mintha egy külső hatalom tartana fogva. És ez a hatalom nem más, mint a regény mesélőjének hangja, aki Emma történetét, minden lelki rezdülését közvetíti. Nem vicc, könyveket írtak már a Bovaryné narrátorának iróniájáról. Hajszálpontosan adagol, Charles Bovary minden megnyilvánulása se több se kevesebb, mint amiből egy középszerű ember rajzolódik ki. És ezzel értékeléseket közvetít, arra hajlítja az olvasót, amerre ő akarja. Az olvasó elhiszi: Charles középszerűsége halálos bűn. (Ami még csak nem is erkölcsi középszerűséget jelent, hanem tehetségtelenséget.) Mert Charles-nak kiváló embernek kellene lennie ahhoz, hogy Emma szeretni tudja.

DSCN6145
Most csak a fotók kedvéért tértem be egyébként kedvenc olvasókuckónkba, a Kofferbe

Na de milyen karakter ez az Emma, a hősnő, aki ezt a kiválóság képet dédelgeti magában? A megismerésünk pillanatában egy jelentéktelen falusi lány, akire ügyet sem vet senki, aki csendesen várja, hogy valami majd csak történik vele… Aztán árnyalódik ez a kép, később, zárdai növendékkorából már ilyen leírásokat találunk róla:

„Mikor gyónni ment, apró bűnöket eszelt ki, hogy minél tovább ott térdepelhessen összetett kézzel a sötétben, arcát a rácsnak döntve, s hallgathassa a pap suttogását. A szentbeszédekben előforduló hasonlatok az égi vőlegényről, az égi hitvesről, az égi szeretőről, az örök frigyről szokatlan édes érzéseket kavartak fel a lelke mélyén. (…)

Ha gyermekkora egy kereskedőnegyed boltjának hátsó helyiségében zajlik, talán a természet lírai hódítására lett volna ilyen fogékony, amely általában csak az írók tolmácsolásában jut el hozzánk. De hát ő az unalomig ismerte a vidéket, a nyájak bégetését, a tejtermékeket, az ekét. Nyugodt látványokhoz szokott, ezért most a mozgalmas képek felé fordult. A tengert csak a tengeri viharokért szerette, a füvet csak akkor, ha romok közt sarjadt. Mindenből valamilyen személyes hasznot kívánt magának, s mint értéktelent, elvetette, ami nem a szíve közvetlen fogyasztására való volt – mert inkább érzelmes természet volt, semmint művészlélek, inkább a lelki izgalmat kereste, mint a képet.”

Emma nem vallásos, de ha az felkavarja a lelkét, kis időre akár még vallásos is lehetne. Viszont a vidéki környezet az egyhangúan pergő napokkal semmiféle élményre nem ad lehetőséget. Képzeletét se tudja formába önteni, amiből valamilyen önálló alkotás is születhetne. Néha ugyan egy-egy szigetként kiemelkedik valamilyen esemény: bál, operaelőadás, szerelem, amikor külvilág és lélek teljesen egymásra talál, de a függöny mindig lehull…

Emma a képzeletének foglya, őt a képzelete viszi szakadékba, nem úgy, mint Anna Kareninát, akit a társadalmi norma ellenére vállalt szerelem és a lázadás. Ez viszont már nem (csak) 19. századi vonás. Bovaryné mi vagyunk. Vagy legalábbis lehetünk. Akár a 21. században is.

bovaryborito

 

Olvass bele: Bovaryné

 

 


A Bovaryné először 1856-ban jelent meg, folytatásokban, egy évvel később adták ki a teljes regényt egy kötetben. Flaubert-et a mű tartalmáért perbe fogták vallás- és erkölcsgyalázás vádjával. Magyarul 1904-ben jelent meg először, Ambrus Zoltán fordításában, ez a (ma már különlegesnek számító írásmódú) változat olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ide kattintva pedig többféle olvasható formátumban letölthető, valamint megtalálható hangoskönyvben is. Azóta számtalan kiadást megért, a 20. század végén Pór Judit ültette át a mai beszélt nyelvhez közelálló formába. A történetből tucatnyinál több filmadaptáció készült, sorozatok és nagyjátékfilmek egyaránt, legutóbb 2014-ben vitte filmvászonra Sophie Barthes.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Az általunk végigkeresett könyvtárak szinte kivétel nélkül többszörös, nem ritkán akár tucatnyi példánnyal rendelkeznek a kötetből, többféle kiadás közül lehet válogatni. Ugyanakkor sok példányhoz csak előjegyzéssel lehet hozzájutni, éppen kikölcsönözték. Egyes könyvtárak keresőmotorjai csak egyetlen találat linkelését teszik lehetővé (ezeket megtaláljátok alább).

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Maros Megyei Könyvtár

Szilágy Megyei I. S. Badescu Könyvtár

Szatmár Megyei Könyvtár

Bihar Megyei Gh. Sincai Könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár