„Hogy a dolgok ugyanúgy megismétlődhetnek”

Gustave Flaubert: Bovaryné

Reklámok

Vajon mit mondhatnak a mai nőknek a világirodalom klasszikus nőalakjai, Anna Karenina és Emma Bovary? Hiszen a mai nőknek már nem kell mindenáron férjhez menniük, szabadon megválaszthatják, mit szeretnének az élettől. De legalábbis nagyobb a szabadságuk, mint a 19. században…

bovary1920

Az irodalom „csele” jelen esetben az, hogy Bovaryné tragikus sorsa és a regényben végigvitt személyes sztorija nem teljesen fedi egymást. Emma férjhez megy egy középszerű orvoshoz, majd hamarosan rádöbben, hogy unja a férjét, boldogtalan, valami mást várt a házasságtól, az élettől. Aztán csakhamar megjelennek a szeretők is, mint pótkielégülések. De a regényt olvasva folytonosan érezzük, tudjuk, nem ennyi az egész. Van itt még valami más is… Mintha ez előtt a „más” előtt egy függöny lengene, és ez a függöny a regény maga. Folyamatosan bújócskát játszik velünk, már-már azt hisszük, megpillantjuk a lényeget, de az mindig elodázódik.

A regényt olvasva mintha megbűvöltek lennénk, mintha egy külső hatalom tartana fogva. És ez a hatalom nem más, mint a regény mesélőjének hangja, aki Emma történetét, minden lelki rezdülését közvetíti. Nem vicc, könyveket írtak már a Bovaryné narrátorának iróniájáról. Hajszálpontosan adagol, Charles Bovary minden megnyilvánulása se több se kevesebb, mint amiből egy középszerű ember rajzolódik ki. És ezzel értékeléseket közvetít, arra hajlítja az olvasót, amerre ő akarja. Az olvasó elhiszi: Charles középszerűsége halálos bűn. (Ami még csak nem is erkölcsi középszerűséget jelent, hanem tehetségtelenséget.) Mert Charles-nak kiváló embernek kellene lennie ahhoz, hogy Emma szeretni tudja.

DSCN6145
Most csak a fotók kedvéért tértem be egyébként kedvenc olvasókuckónkba, a Kofferbe

Na de milyen karakter ez az Emma, a hősnő, aki ezt a kiválóság képet dédelgeti magában? A megismerésünk pillanatában egy jelentéktelen falusi lány, akire ügyet sem vet senki, aki csendesen várja, hogy valami majd csak történik vele… Aztán árnyalódik ez a kép, később, zárdai növendékkorából már ilyen leírásokat találunk róla:

„Mikor gyónni ment, apró bűnöket eszelt ki, hogy minél tovább ott térdepelhessen összetett kézzel a sötétben, arcát a rácsnak döntve, s hallgathassa a pap suttogását. A szentbeszédekben előforduló hasonlatok az égi vőlegényről, az égi hitvesről, az égi szeretőről, az örök frigyről szokatlan édes érzéseket kavartak fel a lelke mélyén. (…)

Ha gyermekkora egy kereskedőnegyed boltjának hátsó helyiségében zajlik, talán a természet lírai hódítására lett volna ilyen fogékony, amely általában csak az írók tolmácsolásában jut el hozzánk. De hát ő az unalomig ismerte a vidéket, a nyájak bégetését, a tejtermékeket, az ekét. Nyugodt látványokhoz szokott, ezért most a mozgalmas képek felé fordult. A tengert csak a tengeri viharokért szerette, a füvet csak akkor, ha romok közt sarjadt. Mindenből valamilyen személyes hasznot kívánt magának, s mint értéktelent, elvetette, ami nem a szíve közvetlen fogyasztására való volt – mert inkább érzelmes természet volt, semmint művészlélek, inkább a lelki izgalmat kereste, mint a képet.”

Emma nem vallásos, de ha az felkavarja a lelkét, kis időre akár még vallásos is lehetne. Viszont a vidéki környezet az egyhangúan pergő napokkal semmiféle élményre nem ad lehetőséget. Képzeletét se tudja formába önteni, amiből valamilyen önálló alkotás is születhetne. Néha ugyan egy-egy szigetként kiemelkedik valamilyen esemény: bál, operaelőadás, szerelem, amikor külvilág és lélek teljesen egymásra talál, de a függöny mindig lehull…

Emma a képzeletének foglya, őt a képzelete viszi szakadékba, nem úgy, mint Anna Kareninát, akit a társadalmi norma ellenére vállalt szerelem és a lázadás. Ez viszont már nem (csak) 19. századi vonás. Bovaryné mi vagyunk. Vagy legalábbis lehetünk. Akár a 21. században is.

bovaryborito

 

Olvass bele: Bovaryné

 

 


A Bovaryné először 1856-ban jelent meg, folytatásokban, egy évvel később adták ki a teljes regényt egy kötetben. Flaubert-et a mű tartalmáért perbe fogták vallás- és erkölcsgyalázás vádjával. Magyarul 1904-ben jelent meg először, Ambrus Zoltán fordításában, ez a (ma már különlegesnek számító írásmódú) változat olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ide kattintva pedig többféle olvasható formátumban letölthető, valamint megtalálható hangoskönyvben is. Azóta számtalan kiadást megért, a 20. század végén Pór Judit ültette át a mai beszélt nyelvhez közelálló formába. A történetből tucatnyinál több filmadaptáció készült, sorozatok és nagyjátékfilmek egyaránt, legutóbb 2014-ben vitte filmvászonra Sophie Barthes.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Az általunk végigkeresett könyvtárak szinte kivétel nélkül többszörös, nem ritkán akár tucatnyi példánnyal rendelkeznek a kötetből, többféle kiadás közül lehet válogatni. Ugyanakkor sok példányhoz csak előjegyzéssel lehet hozzájutni, éppen kikölcsönözték. Egyes könyvtárak keresőmotorjai csak egyetlen találat linkelését teszik lehetővé (ezeket megtaláljátok alább).

Kolozs Megyei Octavian Goga Könyvtár

Maros Megyei Könyvtár

Szilágy Megyei I. S. Badescu Könyvtár

Szatmár Megyei Könyvtár

Bihar Megyei Gh. Sincai Könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

Papír vagy képernyő? Ez nem is kérdés!

Lapítónak egyiket se használd, de amúgy jó esélyed van magaddal is hajbakapni a pro és kontra érvek tömkelegén, míg eldöntöd, hogy papírkönyvet vagy e-könyvet olvass inkább. Még szerencse, hogy végeredménytől függetlenül ebből a csatából mindig te kerülsz ki győztesen. Akkor is ha az eredmény a döntetlen arany középútja. Most segítünk a döntésben – vagy legalábbis a vitában.

A hétvégi kolozsvári Könyvturinak is ez a fő kérdése: képernyő vagy papír? A magunk érveit táblázatokba is szedtük.

zsebek

Szeretem a könyvekben a feljegyzéseket

Szasz Zsofia

 

Szász Zsófia

 

Olykor valósággal „megcsömörlök” az e-könyv formátumtól. Amikor több e-könyvet olvastam egymásután, összefolytak a kötetek és „súlytalannak” éreztem, pedig alapvetően jó könyvek voltak. Ezért ma már felváltva olvasok hol papíron, hol elektronikus olvasón. Egyszerűen nem tehetem másképp.

Az e-könyvek megóvnak többnyire attól, hogy egyszerolvasós könyveket vegyek. Vannak olyan felkapott könyvek, amelyeket előbb elolvasok e-könyvben – persze beszerzem barátoktól, ismerősöktől, vagy más, ingyenes módon jutok hozzá –, s ha tetszik, maradandót ad, akkor idővel beszerzem papírkönyvben is, de ha nem ilyen, akkor hálás vagyok, hogy nem dobtam ki a pénzt fölöslegesen, mert azzal talán éppen egy jó könyv beszerzésétől fosztottam volna meg magam.

Az e-könyvnek a számlájára írom, hogy nem lehet beleírni. Bár a papírkönyvet is általában féltjük, ezért nem írunk bele, én mégis különösen kedvelem azokat a könyveket, amelyekben személyes feljegyzéseket találok, hiszen attól válhat élővé egy könyv, ha nyomot hagyunk benne. (Azért lehetőleg ne a könyvtári kölcsönkönyvben…) A könyveket, egész könyvtárakat örökölni is lehet, és milyen nagy becsben tartjuk ezeket!

boritokindle
Ilyen üzenet nem születhet e-könyvben FOTÓ: SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD

Könyvtáros: Kindle-en olvasni jó!

mayeristvan

 

Mayer István

 

Kedves papírkönyv-soviniszták! Ti hiányoljátok a könyv szagát, de én, a könyvtáros azt mondom néktek, Kindle-en olvasni jó! A legtöbb könyvnél kényelmesebb – persze ehhez rendes tok kell –, és nekem úgy tűnik, még a szemet is kevésbé fárasztja, mint a papír-tinta kombó. Ami még nagyon rokonszenves, főleg az angol nyelvű olvasmányoknál vettem hasznát: mindig néhány gombnyomásra vagyok az egynyelvű szótár szükséges szócikkétől.

Sokan vannak, akiknek az e-olvasó drasztikusan megváltoztatja az olvasási szokásaikat. Nálam nem ez történt: a beszerzési szokásaim változtak meg. Eddig gyakran rendeltem Németországból és az angolszász országokból postán könyvet, erre már sokkal ritkábban van szükség. Van, amit azért veszek meg, mert elektronikusan elérhető, de nem jellemző: még mindig a tartalom az elsődleges. Papírkönyveket továbbra is vásárolok, talán nem is kevesebbet, mint azelőtt, csak éppen nem az az egyetlen opció, és van módom tehermentesíteni túlzsúfolt könyvespolcaimat. (Adeptus e-könyvek előtti és utáni „időszámításáról” itt olvashatsz bővebben.)

kindletabl
Görgess figyelmesen tovább, megtalálod a papírkönyvek vád- és védőbeszédét

Csodálatos többkönyvűség

Kerekes Edit

E-könyvet a gyerek kapott ajándékba drága családi barátoktól 2017 tavaszán. De a jobbnál jobb történetek és szebbnél szebb gyerekkönyvek olvasásával korai Z-generációsunkat minden jel szerint sikerült analóggá nevelnünk, majd önálló olvasóként ilyesfélének továbbnevelnie magát, mert a kezdeti lelkes beüzemelés után a Kindle hónapok múltán is csak bevetésre várt. Mígnem egy évvel később… megkaparintottam elkértem, „ha te már úgysem használod”.

Talán Tompa Andrea Omertáját olvastam rajta először. Azóta folyton magamnál hordom. Akkor hódított meg végérvényesen, amikor egy sorozatot olvastam (a magyar református lelkésznő szerzőt rejtő Raana Raas Csodaidők sorozatát), és a második meg harmadik kötet elolvasása valahogy olyan gyorsan sikerült, hogy nem bírtam kivárni, míg néhány hét alatt megérkezik a befejezés. Különleges öröm volt félórán belül máris olvasni az interneten megvásárolt negyedik kötetet. Nemrég aztán pontosan ugyanígy jártam Elena Ferrante nápolyi regényfolyamával, a harmadik kötet e-könyv lett, s a negyedik csak azért nem, mert a magyar kiadást őszre ígérték, olaszul meg nem tudok.

Azóta előfordult már, hogy olvasás miatt túlbuszoztam a leszállási megállón, de ez inkább a „cselekményorientáltabb” könyvekkel sikerülhet. A legtöbb tartalomhoz viszont kell a csend, a megfelelő hangulat, környezet, az elmélyülés, befelé fordulás, ráhangolódás, amikor senki sem tárgyalja nagy hangon az ebédmenüt mobilon két megálló közt. Bár közben akadtak még papírkönyvek is a hétköznapjaimban, egy év után Carlos Ruiz Zafónnál jött a telítettség: az Elfeledett könyvek temetője sorozat első részét még sikerült újraolvasni, ezúttal Kindle-en, de az Angyali játszmával már sehogy sem haladtam. Szerencsére ott kuksolt a könyv a polcon, így egyszer csak elővettem. Persze az embert sem a ruha teszi és a könyvet sem a borító, ráadásul az Angyali játszmának nincs is valami rendkívüli borítója (nekem azért sejtelmes egyszerűségében is tetszik), mégis annyira jólesik ránézni az éjjeliszekrényen. Olykor mint jutalomra. Csak előbb még megfőzzük az ebédet! Kitakarítjuk a fürdőt. Összefogjuk a tiszta ruhát. Megírjuk a cikket. Azután jöhet a jutalom. Imádom lapozni, érinteni a papírt, hallani a zizegését. Úgyhogy most éppen írjuk a listát a beszerzendő könyvekre és …erősen készülök egy Kindle-borítót venni. Aztán pedig: egy papírkönyv, egy e-könyv, két papírkönyv, két e-könyv, és így tovább. Mert kétféle könyvszerelem boldogít.

swimming-pool-3550353_1920
Csak a medencében ne landoljon

A lényeg a tartalom

mayerjanos

 

Mayer János

 

Van egy-két pedagógus kolléganőm, aki rettentően idegenkedik az ebooktól, mondván „Nem ugyanaz az érzés!” vagy „De hát nem is érzed a könyv illatát!”, netán „Mégsem ugyanaz kézbe fogni”! Be kell vallanom, kezdetben magam is pont annyira idegenkedtem az új formátumtól, ahogy a bakelitlemez-fetisiszták a CD-től, a CD-pártiak az mp3-tól. (Ezt a vitát hanghordozók esetében is lefolytathatnánk.)

De: amióta megkaptam életem első (és eddig egyetlen) Kindle-jét, azóta aggályaim nagy része elszállt, mégsem szoktam le sem a papírkönyvek olvasásáról, sem a könyvtárba járásról.

Mondjuk én régen sem nagyon szoktam a könyveket szagolgatni, a kézben fogás pedig ízlés dolga: egy jó Kindle-tok határozottan hasonló érzést nyújt, mint egy bársonyos könyvborító (amilyen csak a drágábbaknak van), a „feeling” pedig nekem teljesen ugyanaz: a lényeg, hogy mit indít el az agyadban az olvasás élménye, és mi a tartalom. A technikát (lapozás, ugrás, keresés, beállítások) nagyon könnyű megtanulni, még ha eleinte az ember ujjai másfajta mechanikát követnek is. A borító láthatósága nálam másodrendű: ritkán szoktam könyvet a borítója alapján vásárolni/ kölcsönözni (inkább ismertetők, illetve a fülszöveg információi szerint döntök, ha általam nem ismert szerzők munkáiról van szó). Ettől nem mondom azt, hogy egy ízléses borító nem fontos, de régen egy-egy sorozatban (A világirodalom remekei, Az én könyvtáram, Modern könyvtár stb.) megjelent könyveknek a külső megjelenése teljesen azonos volt, ami az élvezetet nem befolyásolta. A közelmúltban kényszerültem arra, hogy tekintélyes családi könyvtárunk egy részétől megszabaduljak (más része még a sorsára vár); ennek során láttam, hány olyan könyvünk volt, amelyet valaki egyszer megvett, talán elolvasott, majd soha többé elő se vett. (Ezektől az ebookon gyorsabban meg lehet szabadulni, ha már nincs rájuk szükség.)

Nálam még egy szempont komoly szerepet játszik; én leginkább fekve szeretek hosszabban olvasni (kivéve talán újságot), s erre egy 4-500 oldalas vagy hosszabb regény könyv formátumban bizony komoly problémát okozhat, míg az e-olvasón ez pontosan ugyanakkora, mint egy Búvár zsebkönyv. Aztán szívesen szoktam idegen nyelvű tartalmakat is olvasni, amelyekhez itthon csak nagy utánajárással vagy horrorisztikus árakon lehet hozzájutni (vagy jókora késéssel), míg egy ebook még a legális úton is viszonylag emberi áron elérhető, nem beszélve az egyéb beszerzési lehetőségekről (ld. még kazetta- és CD-másolás, illetve manapság fájlmegosztás esetét). Sok könyvvel egyébként is úgy vagyok: jó, ha megvan, de a könyvespolcon már korlátozott a hely. Különösen igaz ez nálam olyan könyvekre, amelyeket korábban (pl. könyvtárból kölcsönözve) olvastam, nagyon tetszettek, és szeretném őket valamilyen formában birtokolni. (Ugyanakkor nem furdal már annyira a kíváncsiság, mint az új megjelenések esetében, és minthogy gyakran többkötetes művekről van szó, nem mindig érzem fontosnak, hogy a polcon is ott legyenek.) Ilyen esetekben semmi kifogásom az elektronikus formátum ellen. Ebben a kategóriában nálam főleg regényekről, novelláskötetekről, ritkábban szakkönyvekről van szó. És hát nyaraláskor, utazás közben – én olyankor is jókat szoktam olvasni – nem mindegy, hogy hány kiló pluszt jelentenek a magammal vitt könyvek, a Kindle ezt a problémát könnyen áthidalja. Persze szerzői szempontból nyilván más a munkád gyümölcsét valódi könyvként a kezedben tartani, és magadat abban a hitben ringatni, hogy alkottál valamit „az örökkévalóságnak”, amit nem lehet egyetlen „delete” gombbal megsemmisíteni.

Bizonyos fajta könyveket viszont nem szeretnék így olvasni: képes albumokat, sok statisztikával ellátott sportkönyveket, sok oda-vissza lapozgatást igényló enciklopédiákat, forrásgyűjteményeket, történelmi összefoglalásokat, de igazából még versesköteteket sem. Ezeknél ugyanis fontos lehet a megtervezett formátum, a lapozhatóság, a képek/ ábrák mérete. Ezeket továbbra is inkább papír alapon olvasom, és vannak olyan klasszikusok, amelyeket jobb szeretek a fizikai valójukban is birtokolni – ezekre a pénzt is kevésbé sajnálom. Ha gyorsan keresnem kell valamihez egy megfelelő verset, idézetet, forrást, helyesírási szabályt stb., a könyvekben történő kutatás, gyors átlapozás nekem sokkal kézenfekvőbb megoldás (bár lehet, hogy ez is csak megszokás része.) Talán gyerekkönyvet és az olvasásra szoktató kiadványokat sem olvas(tat)nék elektronikusan, de még az is lehet, hogy hamarosan ennek is valami vonzó módját ki lehet találni.

Az sem mindegy egyébként, hogy milyen e-könyvet olvasunk: a kiadók által szerkesztett, eredetileg is e célra készített kiadványt vagy éppen nyomtatott kiadásokról másolt kalózkópiát, amely sok esetben szinte olvashatatlan, nem beszélve egyéb opciókról. (Ahogy a sokadjára másolt kazettán hallható zene is sokat vesztett a minőségéből.)

Összegezve azt mondhatom, hogy ugyanaz a helyzet, mint az LP-CD-Mp3 történetben: mindegyik formátumnak megvannak a maga előnyei, és megvannak azok a művek, amelyek az egyik, azok is, amelyek a másik formátumban élvezhetők jobban. Az igazán izgalmas műveknek meg szinte mindegy is. Legyen olcsó zsebkönyv, drága keményborítós vagy épp csicsás díszkiadás, ha a szöveg nem jó, nekem nem fog tetszeni. Ha viszont a textus maga igazi mestermunka, az mindenféle formátumon keresztül érvényesülhet. (Nagy kedvenc lemezeim egy részét először olcsó kalózkazettákon hallottam, de ami zseniális volt, az onnan is kihallatszott – sokszor ez inspirált arra, hogy utóbb CD-n is megvegyem őket.)

Akit megfertőzött a rendszeres olvasás „vírusa” (én igencsak ezek közé tartozom), annak nem kell idegenkednie az új és még újabb formátumoktól, főleg ha ezek révén olyan olvasmányokhoz is hozzájuthat, amelyek egyébként csak nehezen lennének elérhetők. Ezzel együtt sem jósolom a Gutenberg-galaxis végét; ahogy a tévé, a videó sem tüntette el a mozit (legfeljebb továbbfejlődésre kényszerítette), úgy azt gondolom, a papírkönyvnek is van jövője. Ha meg néhány igénytelen, lektorálatlan, összedobált könyveket piacra dobáló kiadó becsukja a boltot, azért nem fogok sírni.

papirtabl

Istenemberek, emberlények, emberi idegenek: Brandon Hackett „új” korszaka

Nem biztos, hogy helyesen tippelném meg a választ a kérdésre, hogy Brandon Hackettet, az írót, vagy Markovics Botondot, a magánembert ismertem meg előbb. Arra azért mernék fogadni, hogy A poszthumán döntés volt az első, amit olvastam tőle, az pedig 2007-ben jelent meg a Delta Visionnél, én pedig 2008-ban kerültem Budapestre és kerültem közel a magyar science fiction élet ütőeréhez. Botond biztos azt mondaná, hogy a legjobbkor csatlakoztam olvasói táborához, mert a Cherubion Kiadóhoz fűződő korszakát amolyan ifjúkori szárnypróbálgatásnak tartja. Sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom a korábbi pályaszakasz gyengébb voltát, mert máig sem volt a kezemben régebbi Hackett-könyv. Pedig az újabbak nagyon is bejönnek. Vagy talán épp azért?

szarny1920

Unalomig ismételt kérdés, valószínűleg Botonddal készített két interjúmnak (itt olvasható az egyik interjú, itt pedig a másik) legalább egyikében magam is feltettem, hogy miért angolszász álnéven ír, pedig ezeregy helyen olvasható a válasz. A cherubionos időkben, meg a 90-es években, 2000-es évek elején általában elvárás volt az angolszász álnév, és nem véletlenül, mert olyan rossz híre volt a magyar SF-nek, hogy magyar névvel alig lehetett valamit eladni. A másik unalomig ismételt kérdés, hogy akkor később miért nem tért át a magyar névre, pedig hát ez adja magát: ha már egyszer bevezettünk egy brandet, azon nem célszerű változtatni, pláne ha az olvasók már Brandon Hackettet keresik a polcokon. Vannak ráadásul olyanok, akik máig sem tudják, hogy magyar szerzőről van szó, hiába szerepel a valódi név a copyright oldalon. Esetleg hozzátehetjük, hogy sajnos még mindig akadnak, akik kerülik a magyar szerzőket.

Brandon Hackett
Brandon Hackett = Markovics Botond

Így, hogy a kötelező formaságokon túlestünk, fogjunk hozzá az érdemi részhez. Brandon Hackettet általában a hard science fiction hazai képviselőjeként tartják számon, ami persze attól függ, hol húzzuk meg a hard science fiction határát. Annyi biztos, hogy a Hackett-könyvekben a tudomány és a technológia mindig több díszletnél, valós elméleteket vizsgál, állít középpontba. Szerencsére annyira azért nem „hardak” a művei, hogy az egyszeri bölcsész számára befogadhatatlanok legyenek, vagy hogy háttérbe szoruljon az emberi tényező.

A poszthumán döntést tehát egy új korszak nyitányaként tartják számon, elég erőteljes bejelentkezés a magyar science fiction élvonalába. A poszthumanizmus lényege – legalábbis amit én felfogok belőle –, hogy az emberiség a végletekig fokozódó technológiai expanzióval olyan mértékben továbbfejleszti az emberi testet és szellemet, hogy a homo sapiensből gyakorlatilag egy új faj jön létre. Fantasztikusan hangzik, de ez az elmélet nem csak a fikció területén létezik, számomra elég bizarr, de vannak, akik ezt egyenesen kívánatosnak tartják. Ehhez a témakörhöz tartozik az a koncepció is, hogy majd létrejön egy olyan módszer, amellyel az emberi elmét, lelket a testtől elválasztva egy virtuális térbe feltöltve lehet örök élettel felruházni. Ezt a problémakört járja körül A poszthumán döntés, majd élezi ki még tovább az Isten gépei.

Ez utóbbi felütése különösen drámai: a Föld egy napon hirtelen egy vörös törpecsillag bolygójává válik, mégpedig terminátorbolygóvá, azaz mindig ugyanaz az oldala fordul az új nap felé. Ez a másik féltekén örök sötétséget és fagyot jelent. A történet már a szükségszerű drámai változások után veszi kezdetét az új Budapesten. (Botond, ha művésznevét nem is magyarosította, szívesen alkalmaz magyar helyszíneket és szereplőket.) A központi elem a már a korábbi regényben is felmerülő kérdések mellett a technológiai szingularitás, amely főleg Raymond Kurzweil munkássága kapcsán vált ismertté. A technológiai szingularitás akkor következik be, amikor a technikai fejlődés olyan sebességet ér el, hogy meghaladja az érzékelést. Kérdés persze, hogy ez több-e gondolatkísérletként, mindenesetre regény keretein belül mindenképpen érdemes vele foglalkozni. A kifejlet ebben a könyvben is az emberi mivolt elvesztése felé mutat. Fájó pont volt nekem sokáig – ebben a könyvben még mindenképpen –, hogy Hackettnek nem igazán sikerült szerethető karaktereket alkotnia. Persze egy fokozatosan elembertelenedő hőssel nehéz is együttérezni.

Dali elefant
A szerző szerint ilyesfélék a Dalí-elefánt elnevezésű idegen állatok Az ember könyvében (Facebook)

Az elembertelenedés más formája jelenik meg Az ember könyvében. Az alapvetés kiváló, még ha bevallottan úgy kölcsönözte is a szerző. Idegenek kiragadnak földi környezetükből egy nagyobb községnyi embert, hogy saját világukban tanulmányozzák őket, és kísérletezzenek velük. Az idegenek biológiája nagy mértékben eltér a Földön ismerttől, kommunikációjuk alapja a szaglás, a DNS-módosítást pedig készség szinten alkalmazzák. Az ember könyve tele van nagyon izgalmas ötletekkel, de olyan hihetetlenül nyomasztó, hogy aligha fogom újraolvasni valaha. A karakterek az eddigieknél szerethetőbbek, a történetszövés miatt olvasóként mégis nehezteltem az íróra.

Botond régebben azt nyilatkozta, hogy nem szereti az időutazós történeteket. Aztán egyszerre előrukkolt egy kétkötetes időutazós sztorival, amely szerintem a téma legnagyobb alkotásaival versenyez. Nekem mindig is a legizgalmasabbak közé tartoztak a hasonló művek, talán a történelem iránti vonzódásom miatt is, így már a regény híre hallatán is ráizgultam. Egyáltalán nem csalódtam benne. Kérdésfelvetése nem teljesen saját, de kétségkívül jogos: ha lehetséges az időutazás, miért nem hemzsegnek körülöttünk az időutazók? A fantasztikum kedvelőinek számára kiábrándítóbb válasz, hogy eszerint nem is lehetséges az egész. Az időutazás napja más választ ad: azért, mert csak a technika kifejlesztésének napjáig lehet visszautazni. Ez a nap a közeljövőben eljön, és lépni nem lehet majd az időutazóktól. A káoszban aztán megpróbálnak rendet teremteni: itt kicsit felidéződik Asimov alapműve, A halhatatlanság halála, de Hackett még csavar rajta néhányat. Ezúttal kimondottan érdekes a regény magánéleti szála is, különösen, hogy bizonyos kérdésekre igen sokáig nem kapunk választ. Természetesen – hiszen duológiáról van szó – sok más minden is nyitva marad, de azért a könyv végén nem éreztem úgy, mintha valami félbeszakadt volna.

Az időutazás tegnapja önállóan aligha olvasható – persze próbálkozni lehet. Nemcsak hogy fenntartja a megelőző kötet sodró lendületét, de tovább fel is pörgeti azt. Hackett könyvei gyorsan olvashatók, ezt is pár nap alatt letudtam, talán épp ezért kapkodtam is olykor a fejem, olyan tempóban zajlottak az események, és olyan furmányosan kuszálódtak össze az idő- és eseményszálak. A regénykettős számomra a magyar sci-fi páratlan csúcsteljesítménye, csak ajánlani tudom.

A Xenóval elérkeztünk az egész közeli múlthoz, hiszen tavalyelőtti könyvként tavaly díjazták Zsoldos Péter-díjjal – bár írója nyomatékosan kérte, hogy ne tegyék. A xeno előtag jelentése idegen, és jól jellemzi gondolkodásunkat, hogy elsősorban a xenofób összetételből lehet ismerős. Kicsit kiszámítható a címből is, hogy a regény jelentős részben a migrációs válságra reflektál, egyértelműen Hackett legpolitikusabb könyve, szerencsére azért még nem túl szájbarágós módon érvel. A Földön a történet idején az emberen kívül három idegen faj él, közülük az egyik, a migrátorok uralmuk alatt tartják a teljes ismert világot, manipulálják az embereket, az idegeneket és saját titokzatos terveik szerint alakítják a „xenók” világai közötti népességmozgásokat. Hőseink megoldást keresnek az állandó válságra, megpróbálják kikutatni, kik a migrátorok, mik a szándékaik, és mivel lehetne megállítani, vagy legalábbis korlátok közé szorítani őket. Kiderül, hogy az egész helyzet sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik. A Xeno is jó olvasmány, a lezárása nekem nem tetszett, bár nem feltétlenül vagyok híve annak, hogy zárjuk rövidre az összes szálat.

Bár a magyar fantasztikus irodalom összképe kedvezőbb, mint másfél-két évtizeddel ezelőtt, most is kevés még az olyan alkotó, aki megállná a helyét a nemzetközi versenyben. Markovics Botond ezen kevesek egyike.

isten gepei borito

 

 

 

Olvass bele: Isten gépei

 

 


Markovics Botond, alias Brandon Hackett 1975-ben született Budapesten. A köteteiben teremtett világról és magáról a szerzőről sok érdekesség olvasható Brandon Hackett hivatalos honlapján. Itt részleteket is találunk több kötetéből.


Brandon Hackett könyvei helyben olvashatók vagy kölcsönözhetők többek közt az alábbi helyeken:

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

 

Hallgatások könyve

Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve

Hosszú téli estéken sokszor meséltek nekem a szüleim. Egy ideig mesekönyvből, majd egyre gyakrabban kerültek elő személyes történeteik, emlékeik. Bár éreztem, hogy saját élményeikről mesélnek, sokáig nem tudtam elkülöníteni ezeket a történeteket a mesék világától. Miért lett volna bármikor olyan a világ, hogy sorba kellett állni kenyérért?

boritokep

Hogy titokban kellett szervezett körülmények között filmeket nézni? Hogy ismeretség kellett ahhoz, hogy hús legyen az asztalon? Az én szabad világomban ezek a történetek sokáig csak meséknek tűntek. Beleolvadtak a tündérmesék világába. Ahol én éltem, ott nem kellett megküzdeni a finom falatokért, nem kellett titokban tartani semmit, és mindez annyira természetesnek hatott, hogy csak későre tudatosult bennem ezeknek a kissé zord meséknek a valósága. Felnőttként igyekszem újabb és újabb „meséket” gyűjteni arról a világról, melyek már nem csak a szüleim történetei, hanem könyvek által találnak meg.

A 20. század közepén a határok megváltozása után nem sokkal futballmeccs van Kolozsváron. Vajon kinek drukkol egy kolozsvári kispolgár, amikor a román és a magyar csapat egymás ellen játszik? Romániai magyarként kit érez közelebb magához? Azt, akitől néhány éve elszakították, vagy azt, akivel kénytelen volt megtanulni együtt élni? Egy kicsit ide is tartozik, egy kicsit oda is, de hogyan határozza meg identitását mint erdélyi magyar? „Vesztettünk mi magyarok, és nyertünk mi, a Román Népköztársaság állampolgárai. Ilyen ez a futball.” És nem csak a futball, hanem az életük. Ilyenképp vívódnak magukban Tompa Andrea regényhősei, akik próbálják megtalálni helyüket az újonnan létrejött országukban, ahol az ország újjáépítése mellett identitásuk újradefiniálása a cél.

Az Omerta 2017-es kolozsvári bemutatója alkalmával a szerző és a szerkesztő a könyv kuliszatitkairól is mesélt, erről itt olvashattok beszámolót.

A regény négy egymástól elkülönülő fejezetből áll össze, melyek más-más személy bizonyos életszakaszait mesélik el. Mindenik élet különböző, mégis van bennük valami közös. Ugyanabban az időben, ugyanabban a városban próbál négy ember boldog lenni. Mindenki másként keresi a maga boldogságát. Van, akinek a növények, a föld, a természet közelsége a fontos, más az isteni jelenlétre vágyik, egy dolog mégis közös mindnyájuk sorsában: a boldogság meg nem találásának fő oka a politika.

A történelem szerves részét képezi a regénynek, a korszak jellegzetességei rányomják bélyegüket a regény szereplőinek életére. Az ország határai megváltoztak, az identitásválság erőteljesen megjelenik az erdélyi magyarok életében, a régi élethelyükön egy új országban próbálnak boldogulni, ahol már nem ugyanazok a szabályok, nem lehet olyan életet élni, mint régen. Mindeközben pedig egy jobb élet reményében kénytelenek alávetni magukat a hatalomnak, felépíteni egy olyan országot, amit sajátjuknak kellene vallaniuk. De mégis, hogyan lehetséges magyarként otthon érezni magad egy olyan országban, ahol az egyetemeken lassan eltűnik a magyar nyelvű oktatás, ahol néped történelmét egy tollvonással húzzák át?

libri

Az egyetlen dolog, ami lehetséges, az a hallgatás. Ennek minden formája. Hogyan tudunk a hallgatásról többes számban beszélni? Mitől lesz a csendben maradás, a szavak ki nem mondása: „hallgatások”? Tompa Andrea legutóbbi regénye a hallgatás összes aspektusát képes felfedni úgy, hogy valójában ki sem mondja őket. Főhősei hallgatnak, mert nem mondhatják el véleményüket. A boldogulásuk, a jobb élet reményében kénytelenek magukban tartani mindazt, amit gondolnak, a rendszer elvárásait kénytelenek teljesíteni. Elhallgatnak, mert félnek a következményektől. A csendben maradás, bár nem vezet sehová, legalább megóvja őket a börtöntől, az erőszaktól, az elnyomástól. Lehallgatják őket, mert a rendszer mindenekelőtt. A felsőbb hatalom akkor érzi magát igazán biztonságban, ha mindent tud. Tehát lehallgat és kihallgat. Kihallgatják őket, mert büntetni kell mindenkit, aki bármilyen formában a rendszer ellen cselekszik.

Beszélgetés Tompa Andrea íróval, színikritikussal:
Semmi más nem érdekel ennyire szenvedélyesen

Ebben a zordnak tűnő világban mindenki megpróbál boldogulni, mégis mindnyájuk életét erőteljesen meghatározza a korabeli politikai helyzet. Vilmos, a rózsanemesítő szakmai előmenetele érdekében megpróbál beállni az újonnan kialakult rendszerbe. Számára az egyetlen fontos és értelmes dolog a rózsa. Úgy él, mintha semmi másnak nem lenne értelme a földön. Miután csatlakozik a rendszerhez, hajlandó mindent feláldozni, mely az eddigi élete szöges ellentéte, csupán egyetlen dologért: a rózsái iránti szeretetért. Kali, a széki asszony hiába próbál kívül maradni a politikán, Vilmos által áldozat lesz ő is. Ez az egyszerű asszony Kolozsvárra menekül egy jobb élet reményében. Vilmos által ez az élet meg is adatik egy rövid ideig, majd közvetve óriási hatalmi nyomás telepszik rá, meg kell változtatnia életét Vilmos előmenetele érdekében. Annuska semmi mást nem szeretne, csak a földet, ezt sem hagyják meg neki. Ez az egyszerű lány egyetlen dologban leli életének értelmét, a földművelésben. A föld, az állatok iránti szeretet mindent felülmúl. Ez segíti át a családi gondokon, az emberi kapcsolatai kiüresedésén, ez adja életének az egyetlen értelmet. Amikor a kolozsvári hóstátiak helyzete megváltozik, úgy tűnik, kénytelen mindent feladni azért, hogy szeretett földjét elnyelje a betonrengeteg. Eleonóra csak az Isten dicsőítésében leli örömét, őt ebben korlátozzák. Az egyszerű ember csak abban hihetett, amiben a rendszer. A hit korlátozása egy olyasfajta biztonságot jelentett a vezetés számára, mely által úgy érezhette, kezében tart minden állampolgárt. A könyv utolsó fejezetében a rendszer elnyomásának olyan részletei tárulnak a szemünk elé, melyet a korabeli társadalom viszonylag kis része szenvedett el, mégis súlyos következményeket vont maga után. Bár a vallásgyakorlás bizonyos korlátok között, de megengedett volt, Isten szolgáinak bűnhődniük kellett, ha a rendszer ellen vétettek életükkel. Az egyházi emberek, apácák meghurcolása titokban, kegyetlenül és az állam által teljesen természetesnek tartott körülmények között zajlott.

A hallgatások könyvében megismerjük négy ember teljesen különböző, mégis egybefonódó történetét. A szereplők egyes szám első személyben beszélnek, néhol meglepő részletességgel arról, miként tudták elviselni a körülöttük történő eseményeket, és közben hogyan tudták megtalálni egészen apró dolgokban a boldogságukat. Részesei lehetünk a személyes identitás újraalkotásának. Megismerjük az 1900-as évek közepén élő, fejlődő és változó Kolozsvár arcát, mely változás a ma ismert városunkat is eredményezte.

omerta borito

 

 

 

Olvass bele: Omerta

 

 


Tompa Andrea Kolozsváron született, 1990-ben Budapestre költözött. A Színház folyóirat főszerkesztője. A napokban tartotta székfoglaló beszédét a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Szilágy Megyei I. S. Badescu Könyvtár

Szatmár Megyei Könyvtár

Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár

Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár

 

 

Kalandozásaim az Eschbach-univerzumban

Talán nem a legsportszerűbb dolog ezen az oldalon olyan szerzőről (és a hozzá fűződő viszonyomról) írni, akinek munkássága nagy része magyarul nem olvasható, így neve az olvasók többségének valószínűleg nem sokat mond. Ráadásul magyarul – szerintem legalábbis – az életműnek nem is feltétlenül a legjobb darabjai (A Jézus-videó, Összeomlás, Hajszőnyegszövők) jelentek meg, bár némelyikük talán beavatást jelenthet Andreas Eschbach sajátos írói világába, amely engem bizonyosan rabul ejtett. És abban is biztos vagyok, ha könyveinek legjava a magyar olvasók elé kerülne, komoly rajongótábora alakulhatna ki.

andreas1920b

Aki szereti például Dan Brown összeesküvés-elméleteken alapuló regényeit, azoknak a német író művei is tetszenének – főleg, hogy szerintem Eschbach jobban ír Bronwnnál. És ha már németek, a magyar olvasók körében is nagy sikert arattak Frank Schätzing regényei (Raj, Az ördög temploma, újabban pedig A pillangó zsarnoksága), márpedig ők sem tematikában, sem megközelítésmódjukban nem állnak nagyon távol egymástól, ráadásul azonos korosztályba tartozó szerzőkről is van szó (Schätzing 1957-es, Eschbach 1959-es születésű). Szóval ha van könyvkiadó, aki e sorokat olvassa, az keressen egy jó német fordítót, mert kis reklámmal lehet, hogy az aranytojást tojó tyúkra akadt… Hogy miért nem harapott rá munkásságára egyetlen komolyabb magyar kiadó sem, annak talán az az egy használható magyarázata lehet, hogy – bár több nyelvre is fordították – angol nyelvterületen mindeddig nem sikerült megvetnie a lábát, márpedig a világsikernek ez komoly előfeltétele.

Találkozásom munkásságával lényegében a véletlennek köszönhető. Öcsém egy időben igen aktív volt mindenféle hazai és nemzetközi sci-fista körökben, és egy német fórumon kérdezett rá a 90-es évek legvégén, a 2000-es évek legelején az ottani tagoknál, hogy ki az a német szerző, akinek a műveire érdemes figyelni. Eschbachot javasolták, mondván, hogy az ő új regénye számít az új német sci-fi szenzációnak. Nos, minthogy épp ebben az időben Németországban jártam, be is szereztem az említett könyvet – utána meg szinte mindent, amihez hozzá tudtam férni. (Bár az igaz, hogy a rendkívül termékeny írónak nem minden munkáját olvastam még el.) Ugyanakkor a találkozás igen szerencsés időpontban történt, ugyanis a sokak által emlegetett Das Jesus-Video (A Jézus-videó) volt a szerző igazi áttörése az irodalmi életben, német nyelvterületen pedig valódi bestsellerré vált. Más kérdés, hogy a könyv igazából nem sci-fi, még ha szerepet kap is benne egy fantasztikus elem (egy Krisztus korabeli ásatás leletei között talált, csak néhány év múlva piacra kerülő videokamera és persze a rajta megőrzött felvétel, ami az időutazás közeli lehetőségét sejteti), ám maga a történet sokkal inkább egy politikai pszicho-thriller, amelynek középpontjában inkább a rejtélyes lelet eredete utáni nyomozás, majd annak megszerzésére irányuló hatalompolitikai játszmák állnak. A regényből (sajnos) készült egy filmváltozat is, amely azonban harmadosztályú akciófilmmé silányította a történetet, amin az se segített sokat, hogy Ornella Muti anyjához fogható szépségű lánya, Naike Rivelli volt a női főszereplője.

Az 1998-ban kiadott regény akkora siker volt, hogy Eschbach ugyanebből az alapötletből közel két évtized múlva újabb regényt írt. A Das Jesus-Deal (kb. A Jézus-ügylet, 2016) azonban igazából nem folytatása a sikersztorinak, hanem egészen más aspektusból közelíti meg ugyanazt az alapötletet: mi lenne, ha az időutazás képessége (az őrültséggel határos) vallási fanatikusok kezébe kerülne, akik a fejükbe veszik, hogy megmentik Krisztust a keresztre feszítéstől, és elhozzák a mába, hogy (újra) megváltsa a bűnös világot? (Csak ehhez előbb még egy pusztító világháborúnak is ki kellene törnie, hogy a Jelenések könyvének próféciái pontosan beteljesedhessenek.) Bár ebben a könyvben talán több a fantasztikum, mint elődjében, valójában egyáltalán nem ettől izgalmas, hanem ahogy a különféle (vallási és világi) szervezetek működési mechanizmusait ábrázolja, és közben az emberi lelkek sötét oldalaival is foglalkozik.

eschbach1Eschbach egyébként semmiképp sem sorolható a hagyományos sci-fi írók közé, ha írt is a világűrben játszódó regényt (Solar Station, Quest) vagy épp olyat, amely egy földönkívüli vicces kalandjait mutatja be a délnémet valóságban (Kellwitts Stern/ Kelwitt csillaga). Nála a fantasztikum inkább eszköz arra, hogy elindítson egy gondolatsort, eljátsszon egy lehetőséggel, közben azonban az általa megírt problémák nagyon is valóságosak, és mai világunk, a modernizáció számos árnyoldalát óriási meggyőző erővel világítják meg. Könyvei játszódnak távoli múltban és a közeli jövőben is, de mindvégig napjaink problémáira reflektálnak és átgondolásra késztetnek. Másik jellemzőjük, hogy a felvetett problémákat tudományos, elméleti alapossággal közelíti meg, ám ez mégsem megy az olvashatóság rovására. (Azt persze nem állítom, hogy minden technikai, közgazdasági vagy épp biológiai fejtegetését értem, de annak azért néhány esetben utánanéztem, hogy egyáltalán nem légből kapott okoskodásokról, hanem létező teóriákról van szó.)

Különösen igaz ez az általam másodiknak olvasott Eine Billion Dollar (Egy billió dollár, 2001) esetében, amelynek alapötlete arról szól, hogy egy jobb sorsra érdemes csóró amerikai pizzafutárnak – a Fugger család egészen távoli, de egyetlen élő férfi örökösének – váratlanul emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű pénzmennyiség hullik az ölébe. Csakhogy az is kiderül, hogy erre a hihetetlen összegre mások is ácsingóznak, és megszerzéséért már korábban is többeknek meg kellett halnia, ráadásul egyáltalán nem garantálja az örökös boldogságát. Igazi görbe tükör ez a könyv a mohó kapitalista pénzvilágról, amelynek csak egyvalami nem számít a nyereség érdekében: az ember. Másrészt bármennyire is próbálkozik valaki az egész emberiség javára cselekedni, ha olyan cselszövés hálójába kerül, amely a világ leggazdagabb emberét is képes elemészteni.

Az Ein König für Deutschland (Királyt Németországnak, 2009) igazából nem tartalmaz fantasztikus elemeket, még ha alapötlete kicsit abszurdnak tűnik is. Nagy kérdése, hogy vajon azon országokban, ahol a választások számítógépen (is) megtarthatók, biztos lehet-e a választó abban, hogy az eredményeket nem lehet befolyásolni. A könyv hősei épp azt igyekeznek bizonyítani, hogy a manipuláció lehetséges, és hogy ez mindenki számára világossá váljék, mindenféle számítógépes gurukkal együttműködve létrehoznak egy fantompártot, amely a királyság helyreállítását tűzi ki célul Németországban. (Jelöltjük pedig nem is valami csúcspolitikus, hanem egy átlagos középiskolai tanár.) Bár a csoportnak eredetileg csak a rendszer gyengeségének bizonyítása lenne a célja, a körülmények aztán úgy alakulnak, hogy csakugyan részt vesznek a 2009-es Bundestag-választáson, és meg is szerzik a szavazatok 2/3-át. (És csak azért nem többet, mert nem minden tartományban használtak számítógépeket.) Már-már túl nagy lesz a káosz, hiszen az egykori hackerek a parlamentbe bejutva egyre merészebb programokat hirdetnek (a halálbüntetés visszaállítása, a melltartóviselés tilalma stb.), ráadásul a koronázást az alkotmánybíróság sem képes elvágni, de aztán… Hagyjunk mégis egy kis titkot azok kedvéért, akik német nyelven is szívesen olvasnak.

A Herr aller Dinge (Mindenek ura, 2011) és az Aquamarin (2015) bizonyos szempontból hasonló problémát közelít meg, ha eltérő aspektusból is: bele szabad-e nyúlnia az embernek a természet rendjébe, és ha már megtette, nem követ-e el olyan végzetes hibát, amely a világot még nagyobb romlásba döntheti. Előbbi regény főhőse nanotechnológia segítségével igyekszik olyan tökéletes robotokat létrehozni, amelyek alkalmazása a világ minden emberének alanyi jogon jólétet biztosíthat. Ám ezek az egy idő után már magukat javítani, tökéletesíteni képes nanorobotok inkább veszélyt jelentenek az emberiségre, sőt – mint kiderül – egy korábbi civilizációt már meg is semmisítettek. Alkotójuk ugyan képes agyával irányítani őket, de be kell látnia, hogy az emberiség problémáit aligha lesz képes megoldani, és ebben a saját élete is tönkremegy, és menekülnie kell a tudását és találmányait alantas célokra használni akarók elől. Az Aquamarin című ifjúsági regény hősnője egy véletlen folytán tudja meg magáról, hogy nemcsak tüdeje, hanem kopoltyúja is van, amelynek segítségével a víz alatt is képes lélegezni. A családi múltban és korán elhunyt anyja hagyatékában való kutakodás során kiderül, hogy ez az adottsága nem valami különös mutáció, hanem annak következménye, hogy egy földi nő és egy ún. szubmarin kapcsolatából született. Utóbb vízi embereket génmanipuláció révén hozták létre, csak éppen – miután az eredetileg kiszemelt célra kevésbé alkalmasnak bizonyultak – a kiirtásukra törekednek. A távolabbi jövőben játszódó történet is komolyan gondolkodásra késztet az emberi gonoszság és kapzsiság természetével kapcsolatban.

andreas eschbach polc

Az itt tárgyalt műveken kívül nekem letehetetlen olvasmány volt a középkori alkimisták titkait ma kutató Teufelsgold (Az ördög aranya, 2016), a fiatalkori erőszak és az önbíráskodás témáját a középpontba állító Todesengel (Halálangyal, 2013) is. A Der Nobelpreis (A Nobel-díj, 2005) viszont arra jó példa, hogyan lehet az olvasót az orránál fogva vezetni; a fél regény arról szól, hogyan lehet egy zsarolásos-emberrablásos sztorival kombinálva a megfelelő irányba befolyásolni az orvosi Nobel-díj odaítélését, ám aztán váratlan csavarral lep meg a szerző a fordulatos történetben. (Ezt a kötetet magyarra ugyan nem, de román nyelvre lefordították.)

Legújabb könyve, az NSA (2018) pedig alternatív történelmi regény, amelynek alapgondolata, hogy mi lett volna, ha a Harmadik Birodalom idején ismerték és használták volna a számítógépeket, a mobiltelefonokat és közösségi médiát. Ezek alapján ugyanis a totális diktatúra még jobban képes lett volna manipulálni és szemmel tartani állampolgárait, és miután a papírpénzt is teljesen eltörlik, minden gyanús pénzmozgást is. Ugyanakkor a könyv a mai világ szempontjából is elrettentő tanulsággal bír: vajon mikor használhatják fel ellenünk valahol valamikor írt facebook-bejegyzéseinket, vajon mennyire őrizhetjük meg legbelső titkainkat a komputerizált világban, és mi történhet, ha bizalmas adataink illetéktelen kezekbe kerülnek? A regény nagy erénye, hogy alapjaiban nem változtatja meg a történelem menetét, de bizonyos pontokon jól indokolhatóan „nyúl bele” az ismert eseményekbe, és a fiktív történetbe valós sztorikat kever, ami a korszak jó ismerői számára igazi csemegévé teszi. Ami viszont elszomorító, hogy a kisördög ott motoszkál az ember fejében, ugyanis a műben részletesen leírt manipulációs technikák jó részét ma is alkalmazzák szerte a (virtuális és valós) világban, és vajon képesek vagyunk-e mindezt a valóságtól megkülönböztetni? Egyébként a könyv alapötlete nem is annyira légből kapott, mint gondolnánk, ugyanis a modern számítógépek megteremtésének elmélete már a 19. században megvolt, csak akkor elvetették, illetve nem tudták megvalósítani. Így ebben a könyvben azt a Charles Babbage-et tekintik a modern számítógépek atyjának, akinek ötlete a valóságban a saját a korában nem valósult meg. (Ám azóta tudósok bebizonyították, hogy „differenciálgépe” a kor technikájával is működőképes lett volna.) Mindebbe a történetbe persze némi szerelmi és kalandos szál is épül, így nemcsak érdekes gondolatkísérletet, hanem izgalmas cselekményt is olvashatunk.

Mások szerint Eschbach legjobb pillanatai közé tartozik a klasszikus sci-fi kategóriába sorolható A hajszőnyegszövők (1995) és az ugyanebben az univerzumban játszódó Quest (2001) is, de én nem ezért szeretem az egyébként számos díjat nyert német író könyveit. Hanem azért, mert ötletei egyrészt – bár komoly fantázia is kell hozzájuk – tudományosan megalapozottak, és a sztorijai esetében majdnem mindig azt érezhetjük, hogy igen, ez a mi világunkban pontosan így történhetne, ha az alapötlet igaz lenne. Ez pedig komoly valóságismeretről és realitásérzékről tanúskodik. Az általam egyébként nagyra becsült Temesi Ferenc írta egyszer, hogy azok dolgoznak a fantasztikummal, akik nem ismerik a valóságot vagy éppen félnek szembenézni vele, ezért ő a sci-fit nem is becsüli sokra. Eschbach könyveire ez az állítás bizonyosan nem igaz; kiderül belőlük, hogy nagyon jól ismeri a világot, az emberi természetet, az ember és az általa alkotott rendszerek működési mechanizmusait és súlyos gyengeségeit, s könyvei mai világunk, társadalmunk kritikáiként is olvashatók – bár nem lehetünk büszkék rájuk. Világmegváltónak készülő hősei többnyire elbuknak vagy megtörnek, általában azok nyerik el a boldogságot, akik nem szakadtak el a józan, „földhözragadt” gondolkodástól. Másrészt azoknak is tanulságos olvasmányok ezek a könyvek, akik a fejlett kapitalista világot afféle földi paradicsomnak vagy ideális demokráciának látják, ahol minden az állampolgár érdekében történik. Sajnos Eschbach könyvei ezen illúzióinkat is gyorsan eloszlatják, és kiderül belőlük, hogy a nagyobb jólét, a tudományos-technikai fejlődés nem vezet szükségszerűen az ember jobbá, (szellemi és erkölcsi értelemben vett) tökéletesebbé válásához. Sem most, sem a jövőben.

osszeomlas borito

 

Olvass bele: Összeomlás

 

 


das jesus borito

 

 

Olvass bele: Das Jesus Video

 


eine billion borito

 

 

Olvass bele: Eine Billion Dollar

 

 


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Szilágy Megyei Könyvtár, A Jézus-videó

 

Az állatorvos, aki tudott írni

James Herriot: Állatorvosi pályám kezdetén

Ha azt mondom: állatokról szóló könyvek, szinte biztos, hogy a legtöbben azonnal rávágják Gerald Durrell nevét, és itt körülbelül meg is állnak. Sokáig én is így voltam vele, aztán, ahogyan az már lenni szokott, egy könyves csoportban szembejött velem James Herriot könyve, azzal a sokat ígérő címmel: Állatorvosi pályám kezdetén. Azonnal tudtam, hogy nem hagyhatom ki, mert ez biztos, hogy valami nagyon nekem szóló dolog lehet. Így történt, hogy a szóban forgó könyvet, valamint az állatorvos-író további munkáját (Minden élő az ég alatt) tavaly decemberben ott találhattam a karácsonyfa alatt, mára pedig már fel is kerültek az elolvasott könyvek polcára.

herriot1920

Amíg be nem költöztek az életünkbe a cicáink, és nem kezdtem el ezzel csaknem párhuzamosan macskamentéssel foglalkozni, bevallom, nem volt túl sok közöm az állatorvosokhoz. Azóta viszont már egyre több van. Nagyon tisztelem őket, mert tudnak valamit, amit én nem: meggyógyítani az állatokat (mi, állatmentők legfeljebb kezelni és ápolni tudjuk őket, az orvos diagnózisa alapján és utasításai szerint). Sok állatorvossal vagyunk kapcsolatban, és ha épp nem úgy tartózkodunk a rendelőjükben, hogy halálra aggódjuk magunkat valamelyik védencünk állapota miatt, akkor szívesen figyeljük, hogyan dolgoznak: a magabiztos mozdulatokat, ahogyan kinyitják az állat száját, hogy belenézzenek a torkába, ahogyan elsőre megtalálják a vénát a vékony lábacskán, ahogy pontosan tudják, hová kell szúrni az injekciós tűt, vagy ahogy pillanatokon belül megnyugtatnak egy remegő állatot. És ez még csak a munkájuk rendelőben látható része, hiszen ami terepen történik, az a kisállatpáciens gazdája számára leginkább láthatatlan.

James Herriot könyvei azonban főként épp ebbe a részbe engednek bepillantást, és nem is akárhogyan. Ráadásul mekkora érték, ha egy állatorvos még arra is szakít időt, hogy íróvá váljon (Herriot ugyanis nem csak egyszerű állatorvos, aki időnként írogatott, hanem íróvá is lett)! Érdemes picit áttekinteni az élettörténetét is, pláne, hogy néhány részlet könyveiben is felbukkan. Tehát: 1916-ban született az angliai Sunderlandban, de Glasgow-ban nőtt fel (erre később is igen büszke volt), és ott is végezte el az egyetemet. Rövid gyakorlat után Yorkshire-be költözött, egy Thrisk nevű kisvárosban (a könyveiben Darrowby) lett segédorvos, és ezzel nagyjából megalapozta egész további életét és pályafutását. Néhány év múlva már családot alapított, és főnöke társává is előlépett, majd – főként felesége biztatására – elkezdett írni a munkája során szerzett tapasztalatairól. Könyvei pedig – akárcsak személyisége a yorkshire-i gazdák körében – hamar meglehetős népszerűségre tettek szert.

És itt most álljunk meg egy gondolatnyit, és vegyük szemügyre a kort, amelyben Herriot doktor (ez egyébként írói álnév) könyvei játszódnak. Herriot 1940-ben költözött Yorkshire-be, akkoriban a világ épp a modern állatorvoslás előtt járt, így olyan újdonságok, mint egy-egy antibiotikum használata már forradalminak számítottak, és jelentősen meg is könnyítettek bizonyos kezelési folyamatokat. A páciensek döntő többsége pedig természetesen a patások, igavonók és egyéb haszonállatok köréből került ki, a kisállatgyógyászat ekkoriban még mellékesnek számított (bár a Minden élő az ég alatt könyvében már egyre nagyobb a jelentősége).

herriot1

Herriot könyveit novellafüzérként szokás emlegetni, de szerintem akár laza szövésű regényként is értelmezhetők, hiszen teljes történet áll össze a több apró mozaikdarabkából, bár persze egy-egy gyógyítás önálló kis írást eredményezett. Ez az olvasást is nagyban megkönnyíti, hiszen annyi ideje csak van az embernek, hogy néhány perc alatt elolvasson egy-egy szívderítő vagy épp -szomorító történetet. Mert persze az állatorvos épp úgy, mint emberek gyógyításával foglalkozó kollégája, időnként veszít is. Elsődleges azonban a gyógyító munka, ami vidéki körülmények között egyáltalán nem könnyű. Leginkább abból áll, hogy az éjszaka közepén megcsörren a telefon, a doktor pedig máris indul. Az ellátás helye a legtöbb esetben huzatos istálló, a doktor elsődleges feladata pedig félmeztelenre vetkőzni, karját lemosni-fertőtleníteni, majd benyúlni az épp vajúdó vagy egyéb ok miatt szenvedő állatba. Ezt pedig bármely időjárási és egyéb körülmények között meg kell tenni, hiszen szülőcsatornában elakadt magzat esetében nincs helye késlekedésnek, az életmentő mozdulatnak minél előbb kell jönnie. Herriot többször is leírja, milyen eufóriát jelent számára, ha világra segítheti az állatokat, milyen jó érzés látni a kimerült, de máris gondoskodó anyaállatot és a kajla, de életképes kicsinyeket, de ugyanilyen öröm megoldani a nehéz, reménytelennek tűnő eseteket, gyulladásokat, daganatokat, sebeket, vagy épp a sok esetben Isten szabad ege alatt végzett műtétek után látni a gyors gyógyulást.

Az állatok mögött pedig természetesen előjönnek az emberek is, akik mind az angol vidékhez illő csodabogarak. Gazdák, akiknek sokszor a megélhetésük függ egy-egy állat életétől, de olyanok is, akik igazi szeretettel viseltetnek az állataik iránt. Legtöbbjük – minden habókosságuk ellenére is – szerethető, és Herriot is mindig az előnyös oldalukat emeli ki mélységes együttérzéssel és rokonszenvvel, mély nyomot hagy benne azonban az egyik gazda, aki önmagát tartja minden állatbetegségek legfőbb tudorának, az állatorvost pedig mihasznának. Ennek az a logikája, hogy ha egy állata megbetegszik, előbb heteken át kísérletezik mindenféle házi praktikával, amelynek következtében a helyzet egyre romlik, és csak ekkor hívja ki az állatorvost, aki már nem tud tenni semmit, tehát: nem is érti a szakmáját. Mulatságosnak tűnik, az állat szempontjából azonban kegyetlen ez a logika…

Szerencsére az ilyenből van kevesebb, és a legtöbb farmer együttműködő, még ha a körülmények időnként szűkösek is. Fontos momentum például a már említett mosakodás-fertőtlenítés, Herriot többször leírja, hogy ehhez a folyamathoz forró vizet, szappant és törölközőt kért, de az esetek nagyobb százalékában a víz hideg, a szappan alig használható darabka, a tiszta törölközőt pedig nem szívesen áldozzák fel egy állatorvos számára, ezért leginkább piszkos zsákdarabot kap törölközni. Nagy szeretettel emlékezik azonban arra az idős hölgyre, aki mindig bontatlan szappannal és puha, tiszta törölközővel várta, halála után pedig unokája vette át a helyét, figyelve arra, hogy az orvos mindig megkapja a munkájához szükséges segítséget.

Természetesen nem Herriot az egyetlen állatorvos, aki feltűnik a könyvekben, hiszen központi figura még főnöke, a lórajongó Siegfried Farnon, öccse, az egyetemen épp csak átbukdácsoló, de vidám fickó Tristan Farnon, majd a két újabb segédorvos, a tehetséges John Crook és a minden állatért bolonduló Calum Buchanan. Általában véve Herriot munkái úgy tudnak megmaradni derűs olvasmánynak, hogy cseppet sem szépítik a vidéki állatorvos életét, a könyvek nagyobbik részét pedig izgalmas esetek teszik ki, és csak visszafogottan adagolt moralizálás arról, kinek is való ez a pálya. Az sem véletlen, hogy Herriot két gyermeke – akik szintén feltűnnek a könyvekben – közül Jim folytatta apja praxisát, míg Rosie nem csekély szülői rábeszélés eredményeképpen inkább az emberek gyógyítása felé fordult, mivel apja nagyon féltette őt az állatgyógyítással járó nehézségektől.

statue-of-james-herriot
James Herriot (1916–1995) szobra egykori háza-rendelője (ma emlékmúzeum) kertjében

Ha valaki egyáltalán nem érdeklődik az állatok iránt, annak is érdemes megismerkedni ezekkel a könyvekkel, ha másért nem, hát a vidámságuk miatt, vagy mert reális képet festenek a 20. század közepének angol vidékéről, az állatbarátok azonban természetesen ennél sokkal többet is kapnak tőle. Bár Herriot alapvetően minden állatot gyógyít, kutyás történeteit külön is összefoglalta, Kutyák a rendelőmben címmel, a macskások azonban csak néhány esetet kapnak tőle – egyebek mellett saját cicáinak történetét is –, hiszen macskák ivartalanításával csak jóval később, egyik segédorvosa hatására és biztatására kezdett foglalkozni. James Herriot’s Cat stories (James Harriot macskasztorijai) címmel 1994-ben megjelent aztán egy cicás kötete is, ám ez magyarul nem, csak angolul olvasható.

 

Szokás még emlegetni könyveivel kapcsolatban, hogy mély humánum, állat- és emberszeretet hatja át őket, és ezt nem is vitatnám. Számomra lényegi elem, hogy azt sugallja: emberként felelősek vagyunk minden teremtményért, és meg kell tennünk értük mindent, ami hatalmunkban áll. Azt hiszem, Herriot orvosként és íróként is mindent megtett, amit tehetett. Valószínűleg nemcsak én gondolom így, hiszen egykori háza-későbbi rendelője ma emlékmúzeum, amelynek kertjében szobra is megcsodálható.


allatorvosi borito

 

 

 

Olvass bele: Állatorvosi pályám kezdetén

 

 


James Herriot könyvéből 1975-ben filmet, majd 1978 és 1990 között nagysikerű sorozatot forgattak, amely 7 évadot ért meg. 2011-ben az ifjú James Herriot életéről háromrészes minisorozat is készült. Szombaton lesz James Herriot halálának 24. évfordulója.


A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:

Maros Megyei Könyvtár Állatorvosi pályám kezdetén

Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár Apraja-nagyja megbabonázott – állatorvosi pályám kezdetén

 

 

Szép szerelmek szemléje: randizz egy könyvvel!

Tudtad? A mai nap természetesen arról híres, hogy a könyvajándékozás világnapja. A szerelmet márpedig az év bármely napján örömmel ünnepeljük. Olvasmányainkban gyakran van lehetőségünk hőseinkkel örülni, szenvedni, kiteljesedni a születő, kivirágzó, majd örök boldogságokba vagy keserű tragédiákba torkolló szép szerelmekben. Gyűlöljük vagy imádjuk, a Bálint nap Valentinostól itt a nyakunkon. Nem fodrocskás-bodrocskás-csöpögős kedvenceinktől kapj kedvet, és randizz egy könyvvel (is)!

randi
Fotó: SZÜZSÉ/Facebook

Nem rózsaszín felhős történet

margaritaNekem, mint a romantika legtöbb megnyilvánulási formájától idegenkedő olvasónak nem volt könnyű kedvenc irodalmi szerelmespárt választani, de úgy háromnegyed óra múlva megvilágosodtam: a Mesterre és Margaritára esett a választásom Bulgakov mesterművéből. Kapcsolatuk elég furán indul, hiszen a Mester stalker módjára a nyomába szegődik a fiatal lánynak, majd amikor az kacéran megkérdezi, tetszik-e neki a virágja, még cáfolja is a feltételezést. A szerelemnek sem ez a modortalanság, sem a Mestert félreállítani igyekvő sztálini diktatúra nem állja útját: a modern Faust és boszorkány-Margitja egymáséi lesznek, egészen az őket méltán megillető örök – ha nem is boldogságig, de – nyugalomig.
(Mayer István)

Levélszerelem

hajnali lazKedvenc szerelmi történetem az, amelyet a férjemmel közösen „írunk”, ám erről nem született könyv (egyelőre legalábbis… – szerk. megj.). Egy másik, megtörtént szerelemről azonban szerencsére igen, így örömmel ajánlhatom Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét. A szerzőnek, apja halála után édesanyja két levélköteget nyújtott át, melyből a szülők szerelmének története bontakozik ki. 1945 Svédországában, túl a koncentrációs táborok borzalmán ismerkedik meg Miklós és Lili, akiknek szerelme egyaránt szól az életigenlésről, a felfoghatatlanon való túllépésről és a jövőbe vetett hitről. „Gátlásosságában gyönyörű (…), ügyetlenségeiben felmagasztosuló szerelem” – írja a szerző, s valóban, az igaz történet még a romantikus regényeket gyakran olvasók szívét is megdobogtatja, mást, mélyet és igazit mutat be. Az élet szerelmeseinek szól a regény, az élet szerelmeseiről. (Szász Zsófia)

Finnországban a társadalom peremén

peltonenSalomo és Ursula a Juhani Peltonen azonos című regényének hősei. Finnországot ma a jóléti állam mintapéldájaként említik, de egyrészt amikor a könyv játszódik (az 1960-as években), ebből még kevés látszott, másrészt hősei a társadalom peremén élő emberek, akiktől a jólét kb. olyan távol áll, mint tőlem a techno- vagy rapzene. A többnyire hajléktalan szerelmespár a létminimum határán sodródva talál egymásra egy olyan világban, ahol vagyonuk néhány kődarab, amely épp arra elég, hogy felmelegítsék rajta a vizet. Rövid közös életük igazi pokoljárás, mindketten igazi antihősök, akiket a többségi társadalom lenéz, elutasít és kiutasít magából, mégis van bennük valami olyan emberi vonás, amely nemcsak egymás számára teszi szerethetővé őket. (Mayer János)

Első szerelem a napsütötte délen

szolits a nevedenAmikor néhány éve először jártam Olaszországban, azonnal beleszerettem, és elhatároztam, hogy amint csak tehetem, visszatérek. Bár ez a lehetőség sokáig váratott magára, időközben találtam egy olyan könyvet, amely már az első oldalaktól visszarepített a kabócáktól zengő fülledt olasz nyárba. Ez pedig nem más, mint André Aciman Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című modern klasszikusa, amely szinte azonnal kedvencemmé vált. A mű főszereplője Elio, a koraérett csodagyerek, aki szabadidejét zongoradarabok szerzésével és filozófiatanulmányok böngészésével tölti, egészen addig, míg meg nem érkezik apja legújabb nyári vendége, Oliver, a fiatal amerikai kutató. A kezdeti kölcsönös csodálaton és kíváncsiságon kívül lassan mélyebb érzelmek is előtörnek belőlük, és annak tudatában, hogy együtt töltött idejük véges, szélviharként söpör végig mindkettőjükön egy olyan szerelem, amilyen az embernek talán csak egyszer jut az életben. Elio és Oliver története valójában nem különleges, nincsenek idegtépő drámai pillanatok, szívfacsaró monológok, amiket a legtöbb hasonló témájú regénytől megszokhattunk. Csak csendes beszélgetések, őszinte pillantások és lopott érintések. Ám éppen ezért találom sokadik olvasás után is olyan elemi erővel megragadónak. Ez a regény nem kérdez, nem ámít, nem szépít, csak beleránt a két fiatal első szerelmének örvényébe, és közben úgy merít el minket a lusta, forró dél-olasz nyári délutánokba, hogy akaratlanul is keserédes nosztalgiával vágyódunk első szerelmünk rózsaszín felhőivel borított napjai után, amikor még azt hittük, mienk az egész világ.
(Sugár Tímea)

Plátói medveszerelem hokivárosban

mi vagyunk a medvekA Mi vagyunk a medvék (szerző: Fredrik Backman) csak pont annyira szól a hokiról, mint a Pál utcai fiúk a grundról. Vagyis teljes egészében arról szól és mégis sokkal inkább minden másról. A svéd kisváros élete az ifi hokicsapaton múlik (ők a medvék Medvevárosból), sikerüktől függ, hogy lesz-e hokisuli, lesz-e fellendülő helyi gazdaság, virágzó gyár, lesznek-e munkahelyek. Világos, hogy minden és mindenki az elsőtől az utolsó vérig a hoki körül mozog, még ha akadnak, akik nem is értik a játékszabályokat. Ebben a könyvben bukkantam rá egy igazi szerelemre, amit Amat, a szerény sorsú, félárva, igen tehetséges játékos táplál titokban Maya iránt. Gyerekszerelem, mégis vagy talán pont ezért annyival tisztább, valóságosabb. Amat egy hősszerelmes. Nemcsak távolról szemléli szíve hölgyét, félszegen próbálja a kiteljesedés felé görgetni a történetet, de egy másik srác gyorsabb nála. Amat nem forral bosszút, szerelme nem vált megvetésbe, ahogyan tizenévesen ez gyakori, marad a titokkal. Amikor Mayát rövidesen szörnyű tragédia éri, amely keserves hadjáratba kényszeríti egész családját, őt magát pedig a kisváros pellengérre állítja, és természetesen a hokitól a gyárig minden veszélybe kerül, éppen amikor pedig már-már kézzelfogható közelségben volt a dicsőség, akkor Amat mindent kockára tesz: a betegsége miatt munkájára csak nehezen képes anyjának ígért könnyebb állást, a kezébe csúsztatott sok pénzt, amiből micsoda hokis felszerelése lehetne végre, a csapathoz tartozás semmihez sem hasonlítható katarzisát, saját hokis karrierjét, ezzel együtt egy jobb élet lehetőségét. Amatnál nincs tájbasimulás, nincs megalkuvás. Akkor sem, ha tudja (és vállalja), hogy „jutalma” egy kiadós ripityára veretés, a hokiscsapat – és ezzel együtt talán egyetlen esélyének – elvesztése, és még azt sem remélheti, hogy közelebb kerülhet szerelme beteljesüléséhez. Ma már ritka az ilyen áldozatkész érzelem, tizenévesen pláné – örülnék, ha megcáfolnátok! A 21. század embere ugyan imád szeretni, de mintha inkább csak a saját kényelme határáig, ha pedig párban nem jó, túl gyorsan továbbáll, a következő szerelemhez. Szerencsére hellyel-közzel akadnak kivételek, Amat története nekem erről szól. (Akik nem szeretik a spoilert, azoknak üzenem: a fenti sorokban megosztott részletekkel tulajdonképpen közel semmit sem árultam el a cselekményről.) (Kerekes Edit)

Akit elvesztettél

hid1Temesi Ferenc saját bevallása szerint „mindig ugyanazt a regényt írja”, ami annyiban igaz, hogy mindegyiknek van egy különböző neveken és alakban visszatérő főhőse, akinek története sok ponton találkozik a szerző élettörténetével. Mindkét életpálya meghatározó élménye egy autóbaleset, amelyben a főhős egyetemista szerelme (Kati, Kata, Katlan stb.) életét veszti, míg ő maga túléli, és íróvá válik. A pályán előre haladó fiatalember életében és ágyában számos nő fordul meg a következő évtizedekben (feleség, tartós és alkalmi kapcsolatok, egyéjszakás kalandok), de a tulajdonképpen csak néhány hónapig tartó kapcsolat emléke nem halványul belőle. Kati pedig a hős „dibukja” (itt afféle kísérő szellem, bolyongó lélek) lesz, aki már-már saját egyéniségének részévé válik, és szinte az egyetlen állandóságot jelenti az önsorsrontásra is hajlamos férfi életében. Alakja említés szintjén szinte minden Temesi-könyvben előkerül, de különösen a regénytrilógiaként is felfogható három művében (Por, Híd, Pest) kap központi szerepet. A szegedi „Tündér utca legjobb írója” csaknem olyan emléket állított neki, mint Dante az ugyancsak korán elvesztett Beatricének. (Mayer János)

Miszter Darcy, igen, ő

buszkeseg es baliteletJane Austen világával nagyjából tizedikes koromban ismerkedtem meg, Elizabeth Bennett és Mr. Darcy szerelmi története annyira elvarázsolt, hogy az írónő összes, az iskolakönyvtárban és az otthoniban is fellelhető kötetét elolvastam. Nagyon, talán túl gyorsan. Annyira beleköltöztem az ármányos, titkolózós, rendkívül leszabályozott, mégis tiszta és naiv történetekbe, hogy egy ideig átvettem az austeni nyakatekert nyelvezetet, minden barátnőm legnagyobb örömére.

A számos kötet után mégiscsak az először elolvasott Büszkeség és balítélet maradt a kedvencem. A könyv kapcsán sokaknak Mr. Darcy és Miss Bennett szerelme ugrik be egyből, viszont a könyv számos más ismert, sokak által irigyelt, vágyott, a szerencsések által pedig átélt szerelmi forgatókönyvet mutat be. Ilyen a tiszta érzelmekből, naiv, azonnali energiákból fogant szerelem Jane és Mr. Bingley között, de jelen van a szükség-„szerelem” is, a vénleány Charlotte és a Mr. Collins között kötetett házasság, amely végül barátsággá, elfogadássá alakul át, s átszövi az a – kellemetlen? – érzés, hogy mindketten beletörődtek helyzetükbe. Ám nem szabad elfeledni Mr. és Mrs. Benett türelmen és szereteten alapuló kapcsolatát, vagy Lydia és Wickham tüzes, meggondolatlan románcát sem…

De még mindig nem ezért a kedvencem a Büszkeség és balítélet, és természetesen Mr. Darcy. Hát milyen nő – kislány, asszony, feleség – ne szeretne ilyen levelet kapni?

„Nem kell aggódnia, Miss Bennet, hogy e levélben újból kifejezem azt az érzelmet, vagy megismétlem az ajánlatot, melyet oly visszatetszőnek talált tegnap este. Nem azért írok, hogy gyötörjem Kegyedet, vagy megalázzam önmagam, s nem szólok azokról a vágyakról, amelyeket (mindkettőnk boldogsága érdekében) nem lehet elég hamar elfeledni. A fáradságot, melybe a levél megfogalmazása és elolvasása kerül, megtakaríthattam volna, ha jellemem nem kívánná, hogy én megírjam és Kegyed elolvassa. Meg kell tehát bocsátania, ha igényt merek tartani a figyelmére. Tudom, nem szívesen teszi, ha az érzelmeire hallgat – de én az igazságérzetéhez fordulok.”
(Sarány Orsolya)

Szerelem a legváratlanabb szívben

varazslo es uvegA Varázsló és üveg (Wizard and Glass) Stephen King nagyívű posztapokaliptikus regényfolyamának, A Setét Toronynak negyedik darabja, de valójában egyfajta kitérő, hiszen az első három kötetben elindított cselekményszál szinte egy centivel sem szövődik tovább. Ebben a könyvben ugyanis a kortalan, mogorva, mély emberi érzelmekre látszólag alig képes Harcos, Roland Deschain távoli múltjába megyünk vissza, amikor még a sokféle koron és világon átívelő keresése egészen az elején járt. Itt találkozik az első igazi szerelemmel a shakespeare-i Júliával csaknem egyidős Susan Delgado személyében, akivel rövid ideig élvezik a testi szerelem tiltott gyümölcsét, amíg a patriarchális társadalom képmutató erkölcse és egy igazi boszorkány ármánykodása tragikus véget nem vet az idillnek, ami Rolandot egy életre megkeseredetté teszi. Engem azonban nem is ez ragadott meg, hanem ahogyan King a vonzalom ébredését, a szerelem kibontakozásának, lángolásának folyamatát, majd húsba vágóan fájó megszakadását ábrázolja. A Setét Torony önállóan is megérne egy Pisztáciát, ám ez a könyv önálló regényként is megállja a helyét, a szerelemnek pedig a gyönyörét és tragikumát is egyforma hitelességgel ábrázolja. (Mayer János)