Vannak társadalmi kérdések, amelyekről már kisgyermekekkel is szükséges beszélnünk – ilyen a sajátos nevelési igényű (SNI-s) gyermekek társadalmi helyzete. Szükséges ezekről a gyerekekkel beszélni, de korántsem egyszerű, hiszen számos tényezőt figyelembe kell vennünk: beszéljünk a gyermek értelmi szintjének megfelelően, mondjunk éppen eleget, ne is túlozzuk el, de ne is bagatellizáljuk a témát. Ehhez kínál kapaszkodót SNI-s és nem SNI-s gyerekek, illetve az őket körülvevő felnőttek számára az Egymásmesék.
Szemes Kamilla recenziója Berszán Lídia Egymásmesék (Koinónia, 2023) című különleges gyerekkönyvéről
A sajátos nevelési igényű (SNI-s) gyermekek társadalmi helyzetéről (remélhetőleg) érezzük, hogy már óvodáskortól beszédtémának kell lennie, nem tehetünk úgy mintha nem létezne, és semmiképpen nem elég, ha egy SNI-s gyerek láttán csendes sóhaj kíséretében annyit mondunk, „szegény”. A témát azonban nem egyszerű megközelíteni, könnyű elveszni az információk vagy kéretlen tanácsok sűrűjében.
Fontos a gyermek szintjén, „nyelvén” beszélni az adott témáról, nem mondani sem túl sokat, sem túl keveset, engedni a gyereket kérdezni, elég felkészültnek lenni ahhoz, hogy tudjunk is ezekre a kérdésekre válaszolni, játékosan vázolni fel a témát, de azért érezhető legyen annak fontossága és komolysága. Ez szülőként vagy pedagógusként igen nehéz és összetett feladat, erős hát a késztetés az ilyen beszélgetések mellőzésére, pedig jó, ha tisztában vagyunk azzal: a gyermekek kérdezni fognak „kényes” témákról, így a sajátos nevelési igényű társaikról is. Berszán Lídia 2023 októberében megjelent Egymásmesék című gyerekkönyve kapaszkodókat nyújthat az ilyen beszélgetésekhez az SNI-s és a nem SNI-s gyerekek, illetve az őket körülvevő felnőttek számára.
Nem elhanyagolható szempont, hogy a könyv megbízható és hiteles segítség legyen mind a történeteket felolvasó felnőttek számára, mind az önállóan olvasó gyerekeknek. Bár ez az első gyermekkönyve, Berszán Lídia szakértelme kétségtelen: a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szociális Munka Karának oktatójaként számos publikációja jelent meg a speciális igényű személyek társadalomba való integrációjáról, ugyanakkor ő a Kolozsváron működő integrált játszóház házigazdája. Egymásmeséit hatéves kortól ajánlja, kisebb gyerekek számára magyarázat szükséges a kötetbe foglalt nyelvi játékok, a mesék tartalmának kibontásához. A hatéves kor szocializációs szempontból is meghatározó, hiszen ez az iskolakezdés ideje is, az első kötelező közösségbe való belépés időpontja, ami sokak számára egybeeshet akár az SNI-s gyerekkel való első találkozással.
De mit is jelent pontosan az, hogy egy gyerek speciális nevelési igényű? SNI-snek mondható minden gyermek, aki „különleges bánásmódot igényel” a fejlődéshez[1]. Az SNI kategóriái közé soroljuk a testi, illetve szellemi fogyatékosságot, az autizmust, a tanulási nehézségeket, a hátrányos helyzetűséget, de a kiemelkedő tehetséget is – utóbbi talán a legkevésbé ismert SNI-kategória, hiszen a köztudatban a rendkívüli tehetségnek általában csak a pozitív oldala jelenik meg, az azzal járó nehézségek háttérbe szorulnak[2]. Az Egymásmesék igen változatosan mutatja be a sajátos nevelési igényű gyerekeket: Berszán Lídia könyvében találkozhatunk Dánoskával, a Down-szindrómás kisfiúval, a látássérült Áronnal, a hallássérült Galambbal, a kerekesszékes Rikával és Tittivel, aki autista. Hiányoltam a történetekből a kiemelten tehetséges gyermek karakterét, hiszen ezt a kategóriát is számos sztereotípia övezi és valószínűleg kevesen tudják, hogy a különösen tehetséges fiatalnak is ugyanúgy szüksége van fokozott odafigyelésre, mint más SNI-s gyerekeknek.
Mesekönyv lévén nagyon fontosak az illusztrációk, különösen az olvasni még nem tudó gyerekeknél, akik a képek segítségével követhetik a történetet. Az Egymásmesék rajzait Szimonidesz Hajnalka készítette, aki szociálpedagógia és vizuális kultúra szakon végzett, így számára sem idegen társadalmi kérdésekkel foglalkozni. A rajzok jellemzően lágy, pasztelles színei kellemes, megnyugtató hatásúak. Az illusztrációk nem terelik el a figyelmet a történetek üzenetéről, inkább éppen megfelelően kísérik a gyerekek kalandjait. A rajzokon a szereplők beazonosíthatóak, de ahogy a könyv címe is sugallja, nem a különbségek kerülnek kiemelésre, hanem az, ami minden gyermekben közös: hogy szeretnek játszani, hogy inkább rosszalkodnak, mint „jólkodnak” vagy inkább az édességet választják az ebéd helyett. A képeken láthatunk kerekesszékes gyermeket, majd másikat, akinek minden rajzon csukva a szeme és akinek kicsit mandulaformájú – sokfélék, ahogy a valóságban is kicsit mindannyian különbözünk, mégis hasonlítunk, hiszen ugyanahhoz a nagy tömbhöz, az emberi társadalomhoz tartozunk.
Az Egymásmesék témája kétségkívül jelentős, de ez még önmagában nem elegendő, meg is kell szólítania a gyerekeket, ehhez pedig a megfelelő illusztrációk mellett olyan nyelvezet is szükséges, amely képes összekapcsolni Dánoska és barátai történetét a meséket olvasó/hallgató gyerekekkel. Berszán Lídia mosolyogtatóan játszik a nyelvvel, kreatívan szövi mesékbe a gyermeknyelvi elemeket: ha lehet rosszalkodni, akkor miért ne lehetne „jólkodni”, miért ősz Mamának és Tatának a haja, és miért nem inkább tél, amikor fehér? Dánoskától megtudhatjuk, hogy azért van fülünk, hogy rátehessük a szemüveget, ahogy Mama teszi. Az olvasó arról is megbizonyosodhat, hogy Dánoskában pont ugyanannyi kérdés merül fel a világgal kapcsolatban, mint bármelyik kortársában, hiszen ki ne szeretné gyerekként tudni, hogy miért vannak fák a világon vagy hol lakik az a bizonyos ördög? A nyelvi játék, a kissé csintalan kérdések is indokolják a hatéves korhatárt, hiszen a kisebb gyermek nem biztos, hogy érti ezt a finom humorú összekacsintást szerző és olvasó között.
” Ha készítettél már finomságot az anyukádnak, ha álmodtad már, hogy repülsz, ha rájöttél, hogy könnyebb rosszalkodni, mint jókodni, ha birkóztál már hangokkal és szavakkal, ha van olyan barátod, aki látja helyetted is a csillagokat, akkor tudod, hogy nem az a fontos, ami más. Egymást látni, hallani, érezni, mesélni a fontos.
Berszán Lídia
A főszereplő Dánoskával már az első oldalon megismerkedhetünk, az azonban csak a könyv felénél, a Színnapló című mesében derül ki egyértelműen, hogy ő Down-szindrómás kisfiú. A történetből neve eredetét is megtudhatjuk: a tanító néni egy alkalommal így különböztette meg az osztály két Jánoskáját „nem te, hanem a downos Jánoska”, akit először felbosszantott ez a megnevezés, majd később ráragadt a Dánoska, amit ő is elfogadott. Neve első hallásra inkább helytelennek, szinte sértőnek hat, hiszen azt sugallja, hogy Jánoskát a Down-szindróma határozza meg, ez a leginkább kiemelendő tulajdonsága – nem egyszerű eldönteni, hogy becenév-e vagy inkább gúnynév. Berszán Lídia egy interjúban[3] kínál az értelmezéshez fogódzót: az Egymásmesék kapcsán többek között megemlíti, miszerint a speciális nevelési igényű gyerekeket közösségeikben gyakran a sajátosságuk alapján próbálják elnevezni („próbálunk nevet adni az érthetetlennek”), általában mindenféle rossz szándék nélkül. Dánoskához hasonlóan kapta nevét a repetitív hangokat kiadó autista fiú, Titti, vagy Galamb, a hallássérült lány, aki sajátosan képezi a hangokat. Az interjú ismerete nélkül nem biztos, hogy minden olvasó számára egyértelmű a neveket teremtő szándék, előfordulhat, hogy félreértik, akár egyfajta gúnyolódásként is értelmezhetik. Az interjúban Berszán Lídia hangsúlyozza, hogy a mesekönyv célja a hasonlóságokat kiemelni a különbségek helyett: a speciális nevelési igényű gyerekek is ugyanúgy kötnek barátságokat, szeretnek a kortársaikkal időt tölteni, játszani, mint bármely gyermek. Az írónő-szakember arról is beszél, hogy a gyerekek sokkal természetesebben, őszintébben viszonyulnak a közösségbe kerülő SNI-sekhez, ebből a viszonyulásból általában a felnőttek billentik ki őket azáltal, hogy jelzik: az illető gyerek más, figyelmeztetik rá, hogy barátkozzanak vele, hiszen „szegény nehéz helyzetben van”. A szerző hangsúlyozza annak fontosságát, hogy közös tereket teremtsünk a sajátos és nem sajátos nevelési igényű gyermekeknek. Erre sajnos kevés lehetőség van Romániában, valamiért a mai napig sokszor külön csoportokat alkotunk az SNI-s és nem SNI-s gyerekekből, ami talán egyszerűbb út, de megoldáshoz nem vezet, hiszen ezzel csak mélyül az a kezdeti vonakodás, bizonytalanság, amit természetes módon mindannyian érzünk, és amelyek feloldódhatnának, ha szeparáció helyett közösséget alkotunk.
Dánoska gondolatain keresztül betekinthetünk világába, amely bár számos dologban hasonlít a megszokott, mindenki által ismert (gyerek)világhoz, egy dologban biztosan különbözik: az érzelmek nagyobb szerepet kapnak az átlagosnál. Dánoska még a színeket sem a konvenciók szerint nevezi meg: a világos és a sötét helyett a reggel és este jelzőket használja. Számára teljesen egyértelmű, hogy a színek is elfáradnak estére, ezért olyankor másmilyenek. Nem Dánoska az egyetlen szereplő, aki egyedi rendszerben működik, Titti világának is sajátos szabályai vannak: csak a vonalak mentén hajlandó haladni. Az egész család tiszteli Titti vonalait még a tengerparti nyaraláson is. Mindez nem kevés nehézséggel jár, de a történet végén mind a négyen, a szülők, Titti és a kistestvére is eljutnak a tengerhez.
Az Egymásmesék szereplői által szembesülhetünk azzal, hogy nem csupán egyetlen rendszer, egyfajta gondolkodásmód létezik, nem biztos, hogy az általunk hitt norma az egyetlen valid, és ezek a világok több pontban is összeérnek és egyáltalán nem zárják ki egymást. Berszán Lídia könyve segítheti ezt találkozást és arra hívja olvasóit, vegyék észre, hogy „nem az a fontos, ami más. Egymást látni, hallani, érezni, mesélni fontos.”
Olvass bele: Egymásmesék
[1]http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/A_pedaggiai_diagnosztika_elmleti_s_gyakorlati_tartalmi_megjtsaV2/241_a_sajtos_nevelsi_igny.html (megnyitottam: 2024. 02. 19.).
[2] uo.
[3] Berszán Lídiával készült interjú: https://youtu.be/du158
Pisztácia42 