Nem emlékszem, olvastam-e mostanáig bármit is holland szerzőtől, és azt se merném állítani, hogy a jövőben rá fogok szokni, de tény, hogy a Hendrik Groen néven ismert szerző eddigi két könyve – Lesz ez még így se, Amíg élünk – meglehetősen szimpatikussá tette Tulipánország irodalmát. A szerzőt pedig azért írtam ennyire körül, mert némi kutakodás után meg kellett állapítanom: egyáltalán nem biztos, hogy létezik ilyen nevű író. Úgy tűnik, a hollandok kicsit úgy vannak ezzel, mint az olaszok Elena Ferrantéval: egyszer csak felbukkant a semmiből, remek könyvekkel, személyazonosságát azonban homály fedi. No, de lássuk, akkor mi a titka.
A Lesz ez még így se című első kötetre két dolog miatt mondtam igent a könyvesboltban. Az egyik az a tény, hogy a mostanában hódító, idős emberekről szóló könyvek (főként Jonas Jonassontól) nem okoztak csalódást. A másik az alcíme: A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója. Valószínűsítem: nincs az az olvasni szerető ember, akinek erről ne ugyanaz ugrana be, mint nekem, vagyis fiatalkorom egyik kedvenc olvasmánya, Sue Townsend zseniális klasszikusa, A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója. Mind a könyvet (az összes, később felfedezett folytatásával együtt), mind a belőle készült filmsorozatot nagyon szerettem, nagyon hitelesnek éreztem, ahogy tökéletesen visszaadja egy nem tökéletes kamasz testi és lelki gyötrődéseit, a világra való eszmélés mozzanatait, ugyanakkor hiteles képet rajzol a korabeli angliai viszonyokról is. Arra gondoltam, ha a holland szerző (akárki is legyen ő) ezt a mintát akarja másolni, akkor kis szerencsével jó lehet.
A minta pedig valóban ugyanaz, bár a környezet merőben más. Hendrik Groen – ebben az esetben a könyv főhőse – nyugalmazott tanár, aki az amszterdami Alkonypír öregotthon lakója, így a történet helyszíne értelemszerűen az otthon. Nem gondolom, hogy túl sok ilyennel találkozunk az irodalomban, úgyhogy ez már önmagában is érdekes. Természetesen a holland életszínvonalnak megfelelő intézményt képzeljünk el, külön szobákkal vagy szociális lakásokkal, a lakók azonban nem sokban különböznek az átlag nyugdíjasoktól (nemzettől függetlenül), ezért halálra idegesítik a naplóírásba menekülő Hendriket. Ő ugyanis annyiban nem átlagos, hogy hajlott kora, azaz 83 és ¼ éve ellenére sem hajlandó lemondani arról, hogy élvezze az életet, és napjait – amennyire ilyen helyzetben lehetséges – tartalmasan, érdekesen, változatosan töltse. Nem kedveli az örökké panaszkodó, csak betegségekről kommunikáló „nyuggerek” társaságát, lassan azonban felfedezi az otthon lakói között a jó arcokat is, akikkel megalapítja az Öreg, De Még Nem Halott Klubot. A történet innentől kezdve a klub tagságának kalandjait követi, azt példázva, hogyan teheti elviselhetővé az időskor nyűgeivel terhelt életet a barátság, a kalandok és új élmények iránti nem lankadó vágy, a nyitottság és a nehezen, de mégis megőrzött szellemi frissesség. Ugyanakkor a könyv távol áll mindenfajta idealizálástól, nyíltan beszél az öregkori nyavalyákról, betegségekről és tünetekről, pelenkáról, elektromopedről, járókeretről, de az élet méltó befejezéséhez való jogról is. Hendrik életszeretete ellenére is sokat gondol a halálra, foglalkoztatja az eutanázia kérdése, különösen, amikor tanúja lesz egy hozzá közel álló, szeretett személy agóniájának. A sötét gondolatokat azonban mindig legyőzi valami újabb ötlet vagy élmény, hiszen a klub tagjai meghatározott időközönként különleges helyekre kirándulnak, éttermekbe járnak, hogy kipróbálják a különféle nemzetiségek konyháját, és nem hajlandók megadni magukat az öregséggel járó passzivitásnak.
Hendrik Groen egyébként a maga 83 (a következő kötetben pedig már 85) évével fejlődő személyiség, hiszen a kezdetben visszafogott, feszengő úriember a baráti társaság hatására válik határozottabbá, éles szemű megfigyeléseinek kifejezőjévé, sőt aktivistává is. Naplóbejegyzéseiben pedig nemcsak szűkebb környezete, az idősotthon történéseiről számol be, hanem egyfajta tükröt tart a teljes holland közélet elé, követve a napi politikát csak úgy, mint a királyi család sorsának alakulását, a híradók vezető híreit, de akár az Eurovíziós Dalfesztivált is. Sajátos humora és önkritikája ugyancsak rokonítja 13 és ¾ éves angol elődjével, bár ez a fajta derű szinte mindig árnyékos is egyben. Egészében véve a könyv kicsit olyan, mintha biztatásul kívánna szolgálni az idős embereknek arra nézve, hogy akár egy idősotthon lakóiként is legyenek igényesek, gerincesek, szolidaritást vállalva küzdjenek az emberi méltóságért az utolsó pillanatig. És hogy mennyire szükség lehetett már egy ilyen könyvre, arra talán épp a fogadtatása – villámgyorsan élre tört és több nyelvre lefordították – és folytatása, az Amíg élünk a legjobb bizonyíték. A magam részéről remélem, hogy Hendrik Groenben van még elég szufla további folytatásokhoz, vagy esetleg más típusú könyvekhez is, hiszen szórakoztató, könnyed, mégis elgondolkodtató olvasmányélményt kínál.
Olvass bele: Lesz ez még így se
A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója. Lesz ez még így se, Libri, Budapest, 2018.
A holland nyelvű kötet (Pogingen iets van het leven te maken: Het geheime dagboek van Hendrik Groen, 83¼ jaar) 2014-es megjelenése óta homály fedte az író kilétét. Az olvasók azon dilemmázhattak, hogy a könyv szerzője valóban Hendrik Groen, így az inkább önéletrajz, mintsem regény. 2016 tavaszán az NRC Handelsblad és a De Volkskrant hírlapok szinte egy időben Peter de Smet 61 esztendős könyvtáros személyében leplezték le a szerzőt, akinek ez volt az első könyve. A történetből 12 részes holland sorozatot forgattak 2017-ben.
A könyv helyben olvasható vagy kölcsönözhető többek közt az alábbi helyeken:
Hargita Megyei Kájoni János Könyvtár
Pisztácia42 